Szabad Földműves, 1988. január-június (39. évfolyam, 1-25. szám)
1988-02-19 / 7. szám
4 SZABAD FÖLDMŰVES 1988. február 19. Az apák ösvényein Nézem az arcot, amelyre mély barázdákat vésett az élet és az események, belenézek még ma ts élénk szemébe, amelynek fényét meghomály ásította az tdó, és hallgatom a hangját. Annak az embernek a hanglát, akt az élei útfáin sok mindent megélt, sok mindenért megszenvedett, sok mindent föláldozott, s mindezt önzetlenül és elszántan tette, nagyon nagy árat fizetett az életért, és oly kevés volt az, amit tőle kért. I. A légi flehnicel kultúrházban ,л gazdasági mintagyerek’, a Csehszlovák—NDK Barátság Efsz pdrtalapszervezetének évzáró taggyűlése folyik. A szomszédos terembe, ahol a 80 éves Mlhalik Istvánnal beszélgetek, átszürödnek a mezőgazdasági termelésben tudományos megalapozottsággal elért eredmények, s a pártmunka értékelésének hangfoszlányai. A mezőgazdaság szocialista átépítésének közel négy évtizedes távlatából az élő történelmi kútfő visszaemlékezése ügy hat, mintha egy idegen országban tett. nagy utazáson vennék részt. Szeretnék megőrizni minden élményt, minden pillanatot. A már „gazdasági mintagyerek’ npfá nak visszaemlékezése, elbeszélése arra késztet, hogy gondolatban oisszaszálljak négy évtizedet. Olyan ez, mintha a színes film időnként elszakadna, s a beállott szünetekben régi, ugrálás, fekete-fehér filmhíradót vetítenének. II. •— Mennyi egy élet? — Nekem ennyi — mondja a falu leghoszszabb utcája 337-es számú házának lakója, Mihalik István. — Ezt a házat sem én építettem, hanem úgy vettem annak idején, félig romosán, és én hozattam rendbe. Mennyi egy élet? — ismétli a kérdő szavakat. — Nekem ez a ház, annak 26 áras kertje, s a kétezer koronás nyugdíj maradt a tizenkilencéves elnökösködésért. Ezt nem panaszképpen mondom, mert módfelett elégedett vagyok, fó a lakás, megvan a mindennapi betevő falat. Ml kell még? Nem visz az ember a sírba semmit. Mindig azt tartottam: éljen az ember tisztességben szépen. Éljen a közösségért, amelyhez tartozik. Mindezt az idő reszkető, rostáló szava mondoatja a még ma Is egyenes tartású férfival, a Munka Érdemrend és a Kiváló munkáért állami kitüntetés viselőjével. III. Mihalik István 1926-ban lépett a párttagok sorába. Olyan családban született, ahová kopogtatás nélkül járt be a nyomor és az éhség. Népes családból származott, neki még álmai sem lehettek, mert hogyan is mert volna egy zsellérgyerek álmodozni. Szeretett volna pedig továbbtanulni, vagy mesterséget szerezni, de nem lehetett, mert fiatalon cselédnek szegődött, ahová sírva ment. S aztán az istállók vac. kain, a kínzó hajnalokon, amikor etette a jószágot, sokat gondolkodott a világ folyásán. Jó eszű gyerekként nem tudott megbékélni a helyzetével. De hát abban az időben más út nem kínálkozott, mint a cselédeskedés. S a kitöréshez komoly elhatározás kellett. — Gyors felfogású, az idő szavára eszmélő ember voltam. Végigcsináltam a paraszti munka minden formáját. Ahogyan nőttem, otthagytam a cselédeskedést. summásnak, napszámosnak szegődtem, s amikor már a kaszát is el bírtam, részes arató lettem. A harmincas évek végén mint a kommunista párt bizalmijának gyakran kockán forgott az állásom és a megélhetésem. — Nálam csak 24 óráig maradhat az, aki kommunista — hangoztatta gyakran munkaadója. Megnősült, négy gyermekük született. így hát a gondból-bajból mindig volt a családban bőven. — A munka alkotás és jövőformálás — mondja. A falu többi földművesével osztályérdek kötötte össze. Megértette, hogy a fejlődésnek szigorú törvényszerűségei vannak, s rájött arra ts, hogy a haladás gyökerei ott élnek és vastagodhatnak Igazán, ahol közös akarat uralkodik. Halkan beszél, szaval csordultig vannak meggyőződéssel. — Hogy másképpen legyen, a történelem tisztító szelének kellett végtgnyargalnfa ezen a vidéken. A felszabadulás hozta meg falunkban ts azt a lehetőséget, hogy az emberek a régi cselédvllágot végképp szétrobbantsák, s romjain egy újat, szebbet, jobbat, emberségesebbet építsenek fel. 'A felszabadulás vívmányait megszilárdító februári győzelem, majd a CSKP IX. kongresszusa — až SZLKP ezt követő kongresszusán küldöttként én ts részt vettem — az új kor hajnalát jelentette hazánk parasztsága életében. Kitűzte a mezőgazdaság szocialista átépítését. A példa adott volt: a világ első szocialista államában. a Szovjetunióban a kollektív gazdálkodás vonatkozásában nagy és értékes tapasztalatokat merítettünk, A februári győzelmet követően 1949-ben létrehoztuk az előkészítő bizottságot. Tagjai többek között Krocsány János, id. Plavý János, Horváth Béla, id. Kiss János kommunisták voltak. Aztán 1949 novemberében megtartottuk az alakuló gyűlést. Az emberek követtek, pedig abban az időben nehezen éltek. Mégis sikerült átgázolnunk a hínáron, partra értünk. Sikerült, nem nyelt el bennünket a mocsár. A szívósság, az emberi akarat mindig kisegített bennünket. 1959 tavaszán már U. típusú szövetkezetünkben 130 hektár földet műveltünk, s a szövetkezet megalapításának első évfordulója pedig már IV. típusú szövetkezeti formát köszönthetett. IV. Aztán mozgalmasabbá váltak az évek. Egy. más után léptek be a kis- és középparasztok a szövetkezetbe. Ekkor már 1540 hektáron gazdálkodtak. 1951 tavaszán három mezei csoportban 34 pár ló veselkedett neki a hámnak. Nagy volt az örömük, amikor szövetkezetük megkapta az első Sloboda típusú traktort, s a követ, kező években már a megalakult gép- és traktorállomás erőgépei végezték el a szántást. A dolgozok minden hónap végén reménykedve várták a fizetést. Kezdetben csak hitelből tudtak fizetni. Az első fizetést 30 kocsis, 6 fakormányos, 14 állattenyésztő és 60 mezei mun. kás vette kézbe. Az örömbe azonban üröm is vegyült, mert sokan, háborogtak az alacsony fizetés mialt. Az emberekbe hitet kellett csepegtetni, s az elnök minden mondatából az csendült ki, hogy holnap már több lesz. — 1951-ben hárommillió korona adóssággal indultunk. A jövőbe vetett hittel kommunistaként dolgoztam. Amikor lehetett, szép szóval, máskor kemény kézzel, de mindig az emberek érdekében. 1954 júniusában küldöttként vettem részt a CSKP X. kongresszusán, melyen több intézkedés született azzal a céllal, hogy elősegítsék a mezőgazdasági termelés fejlesztése terén fennálló kedvezőtlen helyzet felszámolását, és megszüntessék a mezőgazdaság szocialista átépítésének stagnálását. Az előző felfogástól eltérően, amely az állattenyésztés fejlesztését tekintette az egész mezőgazdasági termelés alapjának, a növénytermesztés jelentőségét emelték ki. Mlhalik István ugyanebben az évben részt vett az efsz-ek 1. kongresszusán, később a kerületi pártbizottság elnökségi tagjává, s a kerületi nemzeti bizottság képviselőjévé választották. A Légi Efsz gazdasági fellendülése az ötvenes évek derekán vette kezdetét. Ez a fellendülés a további években töretlennek bizonyult. tértek a szilárd jutalmazási formára, s 1956- ivan a szövetkezethez csatolták a gazdasági gondokkal küszködő Előpatonyi JMasníkovo), majd a Lég-Kolőniai (Lehnice-KolóniaJ Egységes Földműves-szövetkezetei is. így az efsz szántóterülete 490 hektárral növekedett. V. — 1969-ben szépen búcsúztam az aktív munkától. Nyugdíjbavonulásomkor az efsz 32 millió korona vagyonnal rendelkezett, 5 millió koronánk volt a bankba helyezve öt százalékos kamatra, 2 millió korona az üzemi biztosítási alapot, 2 millió korona a folyószámlánkat, 1,5 millió korona pedig a szociális-kulturális alapot gazdagította. Neve és munkája ma már legenda, sztnte alig hiszik el a fiatalok, hogy nem mindig volt ilyen a világ, hiszen ma már egy országos hírnévnek örvendő szövetkezet tagjai. Az apák — köztük Mlhalik István — által kttaposott ösvényen vált .gazdasági mintagyerekké’ a mai társult Légi Efsz. A ma már nyugalmazott elnök a februári győzelmet követően lépett a tűzhöz, amikor lobogott a láng, de gyakran borított leplezve a pernye. Ezért önmagát, s az ösvényt taposó apák sorsát ts beírta a jövőbe. Tetteiben tükörként a lövőt mutatta föl. Tükörként az új generációnak, hogy mindenki lásson mindent. Olyan egyéniség 0, aki mindig csak az életre mondja, igen. Csak az életre mondja, ez mi vagyunk. Érre nemesíti szívünk — csiszolja agyunk. CSIBA LÄSZLÖ [Egri Péter felvétele) Sebők Barna, „A mezőgazdaság és az élelmezésügy kiváló dolgozója“ kitüntetés viselője, a Lénárfalvi (Lenártovce) Efsz traktorosa 51 éves. Vígkedéiyü, kiegyensúlyozott ember, és példás dolgozó hírébe* áll. Természete csöndes, sohasem oktatott ki senkit, nem fölényeskedett, csak segített, ha arra éppen szüksége volt valakinek. Mindez persze jelen Időben Is érvényes rá. Nyugodtságánál talán csak a megfontoltsága nagyobb. A gépekre, amelyeket Immár több mint húsz esztendeje „kezel“, olyan féltő kímélettel ügyel, akárcsak a saját becsületére. 1952-től, tizenhat éves korától dolgozik a mezőgazdaságban. A rend és a munka szeretetét az apjától kapta Jussba. A „sajátlábraállást“ a hajdani rási (Rasice) szövetkezetben kezdte. Volt raktárnok és zootechnikus. Kövecsesen (Štrkovec) elvégezte a kétéves mezőgazdasági szantantntézetet, majd 1965-ben — immár férjként, családapaként — a számára nagyob jövedelmet biztosító művelőeszközt, a traktort választotta dologtevése eszközéül. Tíz éven át egy Superrel dolgozott, majd 1974-ben a lénárfalvi gazdaságban egy Skoda 180-ra ültették. Azóa egyfolytában ilyen nagy teljesítményű erőgéppel járja a határdűlőket. Legújabban az efsz-be érkező első Kirovecet bízták a gondjaira. • * • Barna bácsival a 140 hektáros Malomelő-dfllőn még a tavalyi esztendő novemberében futottam össze. Egy PB—4-82 es típusjelű tárcsával járta s aprította a kukoricatarlót. Hideg volt az idő, de mire rátaláltam riportalanyomra, kisütött a nap és velünk Is maradt, igaz, ezzel nem sokat enyhült a dérszagú levegő. Ellenben a traktor kabinjában kellemes volt a légkör, és emberségesen meleg hangulatot árasztó a beszélgetés. — Már egészen jól összebarátkoztam újdonsült „paripámmal“. Lassan ahhoz is hozzászoktam, hogy az egyes sebességváltások között nem kell .kuplungolni“. A Kirovec lényegesen üzembiztosabb, mint a Škoda 180-as, viszont fajlagos energiafogyasztása az utóbinál nagyob — avat be szakmai „magánéletébe“. — KI lesz a váltótársa, hiszen, gondolom, ezt az erőgépet több műszakban kívánják majd üzemeltetni? — A középiskolát végzett, fiatal LSs-/ka Tibort adták mellém. Mondom Is neki minduntalan: „úgy vigyázz a gépre, mint én terád“! — Milyen hosszú egy mezei nappal, illetve egy mezei éjszaka? — érdeklődöm időérzékelése felől. — Számomra könnyű futása van az időnek — mondja keleties, bölcselkedő nyugalommal. — Mert amikor már nehezülnek az órák, dal szárnyára ültetem a percmutatókat. Sok szép, régi nótát örököltem a szüleimtől. A zenét és a táncot is szeretem. Szóval, engemet nem untat a munka. Mégcsak nem Is fáraszt, pedig kora tavasztól késő őszig ugyancsak ritkaságszámba megy az olyan nap, amikor „hiányzóm“ a mezőről. Októberben például egyetlen szombatom és vasárnapom sem volt szabad; harminc napot dolgozam le a harmincegyből... Itt jegyzem meg, hogy nagy örömömre szolgálna, ha napjában egyszer meleg ételhez juthatnék. Hiszen napi 10—12 órán át száraz koszton; szalonnán, konzerven, szalámin tengődöm. — Otthon ki végzi el a ház körül teendőket? — Java részben a feleségem, de ha estére hazakerülök, nekem is marad a munkából. — Jut-e idő és kedv némi szórakozásra, az önművelődés felpártolására? — A tévéhez nem nagyon ragaszkodom. Olvasni viszont annál jóban szeretek. S ha a mező „elenged“, olykor-olykor egy kurta kirándulásra Is futja. Barna bácsi valóságot viselő szavakkal beszél kiforrott belső értékrendjéről, sajátságos „paraszti filozófiájáról“, a világhoz és családjához való békés viszonyáról. Tágra nyílt, barna szeméből öröm árad, amikor három gyermekére terelődnek szaval: — A fiam építészeti főiskolára jár. A lányok közül az egyik könyvelő a szövetkezetben, a másik varrónő a közeli kisvárosban. Valamennyien szeretnek és megbecsülnek. Munkatársaim és feletteseim részéről is ugyanezt érzem. örül az életnek; az alkotó cselekvés lehetőségének; a békés, dolgos hétköznapoknak; a zenében, dalban való megújhodás felemelő élményének. Ezeket nem szavakka' mondja el, de ez a tartalma annak a kézszorításnak. amellyel elbúcsúzunk egymástól. (korcsmáros) „Dal szárnyára ültetem a percmutatókat...“ Nótában emlékező Az Almás-Görgői fjablonov n. Turnou-Hrhov) Egységes Földműves-szövetkezetben a közelmúltban meghitt ünnepségen vehettem részt, ahol az ötvenedik életévüket betöltő és a nyugdíjba vonuló dolgozókat köszöntötték, illetve búcsúztatták. Az 570 lelket számláló tagságból immár 170 fős gárdája lett az elvben pihenésre jogosultaknak. Pihenésről azonban szó sincs, mivel a munkaerőgondot ellensúlyozandó, idénymunkásként a kellemesebb évszakokban szinte valamennyien a határban nyüzsögnek, szorgoskodnak a köz javára. A vezetőség méltányolásként évente 80 ezer koronát fordít nyugdíjkiegészítésre, hatkoronás egységáron ebédet biztosít a rászorulóknak, és nem utolsósorban gyógyfürdőre szóló beutalókról is gondoskodik. Ügy indult az egész, mint egy szokványos munkaértekezlet. Az ünnepeltek két, egymással szembeállított asztalsor mellett ültek. A suttogó csöndet az elnöki köszöntő bátorította hangulatos csevegéssé. Az örömszerző hajlandóság folytatásként elismerő oklevelet, pénzjutalmat és bókoló virágot vehettek át az ünnepeltek. A közösségi kitartásért járó méltatásokat pompás díszvacsora követte, majd aranyszínű „szőlőlét" csurrantottak a poharakba. A körtvélyesi bor mellé jelkép gyanánt pogácsát kínáltak kísérőként. Feszélyezetten indult az ünnepség, mint egy szokványos munkaértekezlet, de hamarosan tavaszi vizet árasztóvá dagályosodott a nótds hangulat, s ezután mindvégig — mint egy operettben — már csak dalban ..beszélgettek" az ünnepeltek. Felidézték keserédes ifjúságukat, a paraszt- és a szocialista gazdálkodás múltiát-lelenét. a strófák szárnycsattoatatásával végigcsángálták a kultúr-szivárványos égboltozatú, sorsközösséges Kárpátmedence történelmi tájait... Веке László bácsi, az örökvidám mókamester — bocsájtja szárnyra az első, a „Hel, cica, eszem azt a.. kezdetű operettdalt. Erről Angyal Julis néninek rögvest eszébe jut, hogy „A görgőt szövetkezet szőlőlében megérett a ropogás cseresznye ..." A többszólamúságot elkerülendő, a továbbiakban Szanyi László, az efsz személyzeti osztályának vezetője vette át a „műsorvezető" szerepét, hogy sorra előcsalogassa az ünnepeltek szíve táján szendergő nótákat. Olvastam valahol, hogy az esernyőt az eső találta fel, az éneket pedig a fájdalom ... Oláh János bácst erre a nagy Igazságra tapintott rá, amikor az „Öreg idő, szálló idö‘-ről zengedezett. Ezt követően Bartók Rózsa néni „A Maros menti fenyveserdő" alfába invitált, majd Körtvély /Józsefnél Hon néni a Balatonról dalolgatott. S hogy a történelmi körkép még teljesebb legyen, az idősebb Pogány János bácsi a harangťigásós nagyrákóczi indulóval búcsúzott a szövetkezet aktív dolgozóinak sorából: „Legények ajkán csatakürtök hangja..., leányok ajkán galambzokogás .. Körtvély Berti bácsi visszatérített a jelenbe, a „Deres már a határ' nótával. Erre mindnyájan jókorát húztak az igazság szérumának nevezett italból. Az arcok kipozsqásodtak, szegfűk színére változtak. Erre mondja Szekfű Géza bácst, bogy „Piros rózsák beszélgetnek", s nemsokára Bartók Jolán néni tudatja velünk, hogy a „Kakukk madár az erdőben szépen szól" A tavaszt Idéző hangulatban, Petro Erzsi néni dalképében az „Eresz alatt /meqfelent az első f fecskefészek". Körtvély Irén néni pedig mindnyájunkkal elhitette, hogy „Kék a kökény", s mint ilyen: éretlen, ezért újra „Vörös bort ittam’, illetve Kovács Sára néni helyesbítése szerint: ittunk (többes számban), merthogy Szűcs Irén néni — saját tapasztalatát okulásként továbbadva — még Idejében figyelmeztetett: „Nem megyek a kávéházba, ahol a bort nem is isszák, mégis drága". Egy hirtelen támadt léleqzetvételnyi szünet-csendben valaki prózában fogalmazva ezeket mondja: Hol vagyunk már az egykori alapító gyűlések veszekedős-morcos hangulatától?!.., Erre az arcokon összefutó szarkalábakból többen is mosolyt gyűjtenek, de vannak /Körtvély Irma, Веке Erzsébet, Zsebik Ilona, leső Terézia, Mátyus Gizella, Ráczemberger Ilona], akik nosztalgikus kicsengéssel kórusban éneklik: „Csak még egyszer húszesztendős lehetnék". Agyagos Gyula és Demeter Géza bácsi ugyanakkor ötvenévesen arra tesz fogadalmat, hogy „Már ezután ügy élem világom". Kijelentésük tartalmától a „Gyere, Bodri kutyám" nótából nyerhetünk némi utalást. Mindenkit magával sodort a jókedvhullám. Szólóban, vagy kórusban, hagyományőrző kedéllyel és szenvedéllyel énekeltek. Végigjárták az évszakokat, megnevezték a virágokat, felelevenítették az igazgyöngyök színskáláját. . Ügy „karádikatlsan", a háborúk szomorú emlékképeit ts érzelemközeibe hozták, a görbebotjára ereszkedő estét azonban méltó vidámsággal fejezték be. Az ötvenedik és a hatvanadik életévüktől „búcsúzök", — érzelmi-gondolati átváltozásuk, eddigi életüket egységbe fogó időképük hű kifejezéseként — miután eljutottak Tündérország kapufáig, közösen énekelték János vitéz nő-táját: „Én, a pásztorok királya", majd valamelyikük Jiskoláskort emlékeit csillogtatva) vitéz módon, Petőfi Sándort idézve ezeket mondta: . . becsületes nevem: Egy kicsit parasztos, de én nem szégyenlem." (K. L.)
