Szabad Földműves, 1987. július-december (38. évfolyam, 26-52. szám)
1987-12-31 / 52. szám
12 .SZABAD FÖLDMŰVES, 1987. Эвсешйег 31. „Nemenj, rózsám, a avagy adalékok a női munka hazai szociológiájához Hogy ml köze van a fentiekben Idézett, egykor igen népszerű müdalnak az újságíró eszmefuttatásához? Talán a végén kiderül. De most kezdjem az elején. Huszonöt-harminc évvel ezelőtt lelkesen helyeseltük, hogy nem lesz több marokszedés, Izzasztó aratás. Milyen jó lesz, múzeumba kerül a kapa, a kasza, és a nők — a férfiakhoz hasonlóan — a traktor, a kombájn nyergébe pattannak. Derékfájdltó ha- Jolgatás, verejtékes gürcölés helyett ügyes és gyors gépeket irányítva dolgoznak majd . .. Azután, nem Is olyan sok idő múltán rájöttünk, hogy a Jogegyenlőség megvalósítása még nem jelenti a fiziológiai adottságok azonosulását, s még kevésbé azonosításukat. Lassan abbahagytuk a traktoroslányok, kombájnnal arató asszonyok népszerűsítését. Ekkor viszont elkezdtük a „Nőket is vezető funkcióbal Egyenlő képzettség, egyenlő Javadalmazás, egyenlő beosztási“ propagálását. Egyre több lett a gép a nagyüzemi mezőgazdasági termelésben, s ezzel fordított arányban egyre kevesebb lett az ott dolgozó nő. Akik mégis maradtak — más lehetőségük nem volt; helyhezkötöttség, szakképzettség hiánya miatt — azokon a szakaszokon, ahol a leglassabban haladt, vagy még egyáltalán nem valósult meg a munka gépesítése. Itt-ott — fehér holló — vezető beosztásba is kerültek nők, s fokozatosan Javultak a munkafeltételek, kiépült az óvodák hálózata, napközik és üzemi éttermek létesültek. A mezőgazdaság azonban egyre kevésbé igényli a nők munkáját. Az SZSZK Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztériuma jelentése szerint 1986. december 31-én Szlovákiában az öszszes mezőgazdasági dolgozók (515 ezer 239) 37,2 százalékát alkotják a nők. Szám szerint 101 ezer 636 nő dolgozik a mezőgazdasági termelésben és az élelmiszeriparban. Az élelmiszeriparban a dolgozóknak több mint a fele a nő, szám szerint 35 ezer 315 nő dolgozik itt. Nem véletlenül fordul a figyelem elsősorban az itt foglalkoztatott nők felé, mivel országos viszonylatban ebben az ágazatban a legmagasabb a dolgozó nők betegállományban töltött munkanapjainak a száma és a munkabalesetek aránya. Minisztériumi rendeletek ellenőrzik, szabályozzák, tiltják a nők foglalkoztatását veszélyes munkahelyeken, s azt, hogy ne kelljen a megengedettnél nagyobb súlyokkal manipulálniuk. Az elmúlt év végén készített felmérés szerint még csaknem négyezer (3838) nőnek kellett 15—25 kg-os súlyokkal (ládák, zsákok, rekeszek) manipulálnia, s még több mint 500 asszonynak 50 kg-os súlyokkal. Teljes munkaidőben az egységes földműves-szövetkezetekben kénytelen még a legtöbb nő (1122) ilyen súlyokkal manipulálni. Annak ellenére, hogy a földműves-szövetkezetek — lehetőségeik és az ott dolgozó nők számarányának megfelelően — a kertészetekben, a mezei munkálatokban, a gyümölcsösben vagy a szőlőben foglalkoztatott nők részére létesítenek öltöző- és melegedőhelyiségeket, néhol még a meleg ebédet is idehozzák, az időjárás negatív hatásait mégsem iktathatják ki ezeken a munkahelyeken. Az élelmiszeriparban ugyanígy a fagyasztók alacsony hőmérséklete, a gyümölcs- és zöldségfeldolgozókban a nagy nedvesség, a meleg, illetve a változó hőmérséklet, a tejfeldolgozó üzemekben a szalagmunkák egyhangúsága, a zaj okoz megbetegedéseket, a húsfeldolgozóban és az előzőekben említett üzemekben a hideg és a vizes talaj — a nem megfelelő lábbeli még súlyosbítja — reumatikus és egyéb bántalmakat. Pedig fokozottabbá vált a gondoskodás a munka- és védőruha-ellátást illetően is. 1986-ban több mint 300 millió koronát fordítottak erre az ágazat szervezetei. Ez azonban még mindig kevés ahhoz, hogy minden munkaterületen, a szőlészetekben, zöldségesekben, gyümölcsösökben stb. egyaránt valóban megfelelő ruházat védje a nőket az időjárás szeszélyei ellen, a munka mostohább feltételeivel szemben. Kár, hogy a néhány éve beígért tetszetős és praktikus munkaruhák sorozatgyártását még mindig nem indíthatta be a kívánt mennyiségben a Slatinské Lazy-i Efsz. Kevés a megfelelő mennyiségű és minőségű alapanyag. A meglévő munka- és védőöltözetekből van ugyan raktári készlet, de körülményes mind az igénylés, mind az elosztás. Rendszerint „félresikerül“ valamelyik, így aztán vagy túlméretezett, vagy szűk a munkaruha, s csak az viszi (hordja), aki valahogy mozogni bír benne. És ez még csak a munkaruha. Az egészségügyi ellátás is megoldatlanabb, mint más termelési ágazatban. Igaz, hogy szélesíteni akarják az üzemorvosi ellátást, de még mindig 1600 dolgozóról kell egyetlen orvosnak gondoskodnia. És nehézkessé, bonyolulttá teszi az ellátást, hogy sok esetben a rendelőtől távol eső, kicsi falvakból kell a betegeknek oda-vissza utazgatniuk, ha megbetegszenek. Különösen nagy gond ez a nők számára, akik munkájuk mellett családról, gyermekekről is gondoskodnak. A MÉM szeretné elérni, hogy a — rendszerint több község lakosaiból összetevődő üzemorvosi pacientúra — mezőigazdasági üzemekben rendelő orvosok hatáskörébe ne tartozzon több 1200 dolgozónál. így alaposabb, jobb ellátást tudnának nyújtani. Eredményként felmutatható ma már az is, hogy a mezőgazdasági nagyüzemi termelés ún. veszélyes, illetve nőknek nem ajánlott munkahelyein valóban nem dolgoznak nők. Más a helyzet még az élelmiszeriparban, ahol a szigorú követelmények, a MÉM sürgetése ellenére több mint 8 ezer nő (a dolgozók 4,5 %-a) dolgozik veszélyes munkahelyeken. Itt az elkövetkező időszakban még több lesz a nők számára veszélyes munkahely, mivel nagy teljesítményű gépsorokat, teljesen automatizált technológiákat fognak alkalmazni, amelyek zaj- és vibrációs paramétereikkel káros hatással lehetnek a nők érzékenyebb szervezetére. Az lenne az ideális, ha már magában az ezeket a technológiákat és gépsorokat előállító termelésben figyelembe vennék, hogy az élelmiszeriparban .foglalkoztatottaknak több mint a felét a nők alkotják. Ugyanígy fontos lenne, hogy az egészségügyi szerveknek legyen beleszólásuk mind a hazai új gépek és berendezések, mind a külföldről behozott új technológiák egészségügyi vonatkozásaiba, s tekintetbe vennék, milyen károsodást okozhatnak, illetve melyek nem okoznak egészségügyi károsodást, elváltozásokat. Sajnos, a hatékonyság és a gazdaságosság kritériumai, szempontjai mellett a mostani időszakban teljesen elhalványulnak, szinte fel sem merülnek ezek a szempontok, igények. Vajon hogyan lesz a továbbiakban? Az SZSZK kormányának 300/1985. sz. határozata értelmében a MÉM az SZFSZ-szel és a szakszervezetekkel együttműködve kidolgozta „A reszort kötelező programját a nők éjszakai munkájának és túlóráinak csökkentéséről 1986 — 1990-ig". A termelés korszerűsítése és automatizálása fokozatosan felváltja a megerőltető fizikai munkát a baromfifeldolgozó iparban, a robotizáció megoldja a göngyölegek — eddig kézzel végzett — emelését, felhasználását, a tejfeldolgozó-iparban a sajttömbök emelgetését, porctózását. Hol lesz hát a helyük — ha lesz egyáltalán — az élelmiszeriparban a nőknek, akiknek hagyományosan ez ideig legfőbb feladata volt (kicsiben) az élelmiszerek előállítása, az.ételek készítése? Talán a szolgáltatási, közellátási szférában? Talán — ha minden jól megy. Most azonban ennek még kevés jelét látni. Bár elképzelhető, hogy sokkal több félkész-készételt előállító kisüzemre lesz szükség, s hogy azért e korszerű és bonyolult gépi rendszereket is el kell látni, javításukról és karbantartásukról gondoskodni. Túlságosan egyoldalúan értelmeztük — úgy tűnik — az egyenjogúságot, s amikor „le kellett fordítani“ az új követelmény, a műszaki-tudományos követelmények „nyelvére“, akkor kitűnt, ebből szinte teljesen kihagyták a nőket. Pedig a statisztikák szerint műszaki-tudományos képzettségükben nincs különbség, ugyanolyan felkészültek, mint a férfiak. Furcsa módon „keveredik“ éppen a mezőgazdasági termelésben és az élelmiszeriparban a régen elavult szemlélet egy ügyetlenül alkalmazott gyakorlat levont tanulságaival: túl körülményes, sok szempontot figyelembe vétető az alkalmazásuk, oldjuk meg inkább nélkülük! Hová legyenek tehát most, amikor már az óvodák hálózata felépült, amikor a lakóhelyek — falvak és kisvárosok — közművesítése, szociális intézményrendszerünk felkészült foglalkoztatottságuk mai szintjére? Nézzünk meg közelebbről egy Járást. Azért a Dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) járást, mert ott — mintegy előbbre vetítve láthatjuk — a .mezőgazdasági termelés fejlettségi szintjéből következően — a várható fejleményeket. Itt a járás összes dolgozóinak száma 42 ezer 260, ebből 16 ezer 879 a nő. A mezőgazdaságban viszont — a szlovákiai 37,2 százalékkal szemben — itt már csak 25 százalékos az arányuk, 2 ezer 278 nő dolgozik a mezőgazdasági nagyüzemi termelésben. Hová lettek, hol dolgoznak, akik „kiszorultak“, vagy „kiszabadultak“ e nehéz — de az otthon közelében végezhető — munkából? Több mint 4 ezer 500 nő másutt dolgozik, naponta (hetente) utazik, tehát nem a Járás területén van alkalmazásban. 5 ezer 393 nő viszont — munkaképes korú, de szakképzettség nélküli a többségük >— „háztartásbeli“, nincs alkalmazásban. A kép, közelnézetben, nem túlságosan lelkesítő. Az „ingázás“ fárasztó utazással, állomásokon való várakozással eltöltött órái az emberi időszámítás veszteségei. Családtól, művelődésből, szórakozásból elvett Idő. A csaknem hatezer háztartásbeli kívülreked minden statisztikán, felmérésen. Pedig ők a legtevékenyebb „fóliázók“, kistermelők. Senki sem méri — csupán saját derekuk, válluk, lábuk Jelzi —, milyen súlyokat emelhetnek, hány ládával megrakottan húzhatják a kis, gumikerekű „utánfutót“, hogyan rakják tele burgonyával, kukoricával a zsákot, hogyan viszik kamrába, padlásra, vagy hogy az olyan szívesen „böngészett“ ezt* azt hogyan cipelik haza a határból. Ha összegezni akarunk, nem kerülhetjük meg saját egykori elveinket, ígéreteinket, álmainkat és terveinket sem. Azoknak az időknek a tényeit, amikor valóban a nőkön múlott sok minden: a baromfinevelés nagyüzemi beindítása, a széna betakarítása, a cukorrépa egyelése és a zöldséghozamok éppúgy, mint — lelkiismeretességük, gondosságuk eredményeképpen — a tejhozam, az állattenyésztés Javuló színvonala. A közbülső évtizedekben lassan de biztosan változtak az elvárások. A régebben fontos tényezők, az alaposság, a kézügyesség — képzete valahogy csak a manualitáshoz társult, s a nőkkel együtt mindinkább oda „szorult“, ahol nem válthatták még fel a gépek. Pedig azért elképzelhető, hogy ha lett volna megfelelő előkészítés, előrelátó szakképesítés, olyan kisgépek vagy technológiák kezelésénél is hasznát vehették volna, amelyek ismét férfi-kiváltságokká váltak. De annyi mutató között kiigazodni, melyik veszélyes, s nem ajánlott a nőknek, melyik felel meg — külön fáradság! Néha-néha felvetődött, hol és hogyan lehet értékesíteni a mezőgazdasági szakiskolákat (főiskolákat) végzett nők tudását. Sokat felszippantott közülük a terebélyesedő és egyre bonyolultabb irányítás és adminisztráció, s mutatóba hagytak néhány részlegvezetőt, itt-ott egy-egy efsz-elnököt... Most pedig —1 éppen e legkorszerűbben termelő járás adatait vizsgálva —, mintha ott tartanánk, hogy fokozatosan „kiöregednek“ a nők a mezőgazdasági termelésből, s arányuk a tudományos-technikai fejlesztéssel (viszonylag gyorsan!) tovább csökken. A fiatal, szakképzett (még családról, gyermekekről gondoskodni nem kénytelen) nők tehát éppúgy „ingázni“ kezdenek, mint a férfiak. Ennek lakó (és munkahelyi) közösségi és család-etikai hátrányait és buktatóit- most hagyjuk. Pedig az is megér (ne) egy bővebb és alaposabb elemzést, figyelmesebb vizsgálódást. A családos, gyermekeket nevelő asszonyok (ha férjezettek), hiába dolgoznának szívesen, otthon maradnak, amíg lakóhelyükön, otthonuk közelében nem akad munkalehetőség. Az özvegy és elvált (többgyermekes) nők pedig kénytelenek akár a törvények és rendeletek ellenére is kérni és követelni a számukra nem megfelelő (még a veszélyes) munkát is. A hnb-ok, s a termelő üzemek bizony e családok anyagi biztonsága érdekében a legtöbbször kénytelenek szemet hunyni, s engedélyezni az ilyen munkát a „szociálisan indokolt“ esetekben. Mi lenne a megoldás? Országos viszonylatban sokat reméltünk a szolgáltatások fejlesztésétől. Azonban itt a vártnál lassúbb a fejlődés, és iránya is eltér a feltételezettől (ez is inkább technikai-műszaki szerelő és Javító részlegek és műhelyek létesítésével jár), mint a családi-háztartásbeli (takarítás, mosás, vasalás és javítás) munkák felvállalásával, igénylésével. Tehát ez az ágazat nem „szippantja“ fel eléggé a másutt feleslegessé vált női munkaerőt. Az efsz-ek és a hnb-ok külön-külön és együtt is keresik a megoldásokat. Melléküzemági termelés? Kihelyezett ipari részlegek, kisipari termelőszövetkezetek? Van, amelyik beválik, van, amelyik nyereséges, de tízhúsz nőnél többet kevés ilyen létesítmény tud foglalkoztatni, s bizony túl nagy Jövőt ma ennek a megoldásnak sem lehet — látatlanban — Jósolni. Mintha „kívül a körön“, kívül a megoldáskereséseken rekednének a nők éppen most, amikor mind az ipart, mind a mezőgazdasági termelés szerkezete átalakulóban van. Pedig itt vannak, s itt lesznek továbbra is. Szakképzetten és a fiúkkal egy sorban képesítésükre, hivatásukra készülve. A távlati társadalmi programok egész intézményrendszerünk további fejlesztésével az ő képességeik hasznosltátával, kibontakozásával is számolnak. Jó lenne tudni, látni, mit vár tőlük a mezőgazdasági termelés, mit az élelmiszeripar azon túl, hogy tudjuk, egyre inkább kíméli őket a megerőltető, az egészségükre ártalmas munkától? ' Azt, hogy miért nem akarta a tarlóra engedni rózsáját az egyszeri legény, tudjuk a dalból. Viszont ő egyúttal „kilátásba . helyezte“ kedvesének azt a lehetőséget, hogy lágy kenyeret süssön neki. Persze, ma már az is nagyüzemi technológiát, gépeket és férfiakat igénylő munka. De akkor végül mi marad — falvainkon, ahol élnek — a nőknek? Egy másik dal kajánkodik képzeletemben, amelytől annyira viszolyogtunk egyenjogúságunkat megvalósítani akaró „hőskorunkban“, hogyaszongya: „... ha beteg is, keljen fel, főzze meg a vacsorát, úgy várja haza az urát!.,.“ H. Mészáros Erzsébet (Foto: archív 1, Krajéoviő 2)
