Szabad Földműves, 1987. január-június (38. évfolyam, 1-25. szám)

1987-06-06 / 22. szám

1987. június 6.

SZABAD FÖLDMŰVES.

Hegyek között, bukdácsolva vezetett az út a városka felé. Az üt két oldatán a félia olvadt hó

alól halványzöld szín frissül elő. Messze utakon, az urasdqi allék szélén a máifák mép fázósan csereqtek, de néha már meleqebb leveqö kószált

elő délről.

A szeqény falu és szegény emberei már a tavaszt érezték szívükben, reménylő várakozásukban, mert egyre többen tárták a határt, eqyre sűrűbben mentek a városka felé: hátba ott akad munka, akad pénz. Tasi Péter Is ezen a bukdácsoló úton ment a városba. Ott keres munkát. A faluba iáró ronqyszedö meqtqérte neki. hoqu ö maid szól az б sorsa felöl, csak menjen és keresse fel öt. a ronqyszedö Hümmelsteint. Először a Orószt keresse fel. annak udvarában lakik ö. Csak-menten be eauenesen. maid megtalálta. mert az udvar közepén ronnyrakás van. Onnét szállítja 6 a qyárha.

Csepp völayben volt a városka, körülötte fenyők viqyáztak házakra, emberekre. Az üzemek kéményét már lustán filstölöqtek, kocsik csattoqUJk a kemény termésköveken. Az első kocsmában meqkérdezte Tasi, hoqy hol lakik Grósz.

— Itt mindjárt, méq két ház, nos ott van.

— Es ott lakik a ronqyszedö?

— Micsoda ronqyszedö? — kérdezte a kocsmáros.

— A rongyás no, hát hoqy mondjam?

— Jai A Hümmelstein úr?

— Nem tudom, hoqyan hívták, felénk csak ronqyás. Nálunk szedte a ronqyot, és mondta, hoqy csak őhozzá meniek. mert ö majd szerez munkát tavaszra.

— Maqa ts munkanélküli?

— Olyasféle szeqény paraszt vagyok.

— Ahá. most már tudom. Hát ö az. — Köszönöm, isten áldta.

— Minden iát. barátom.

Grósz kapufa rozsdás volt, az udvarban qéprészek. plélidarabok, rongyok voltak elszórva. Tasi eauenesen a hátulsó lakáshoz ment, bekopogott, de már iött is Hümmelstein.

— No, hát mi bat?

— Mondta, hoqy csak töiiek be.

— laia, arról a munkáról van szó, aha. már tudom. Kérem, fáradton be. Sára, siess, aztán készíts az úrnak. Hogy is hívták magát?

— Tasinak. Tasi Péternek.

— Tasi úrnak készíts.

Széles asszony iött be. lesöpörte az asztalterítőt, telet, kenyeret adott Tasinak.

— Köszönöm, ne fáradtának, nem

vaqyok éhes.

— No, hát ez nem fog megártani. — Szóval, a miatt a munka miatt iött? Helyes. En már szóltam, de nem tudom, leiveszik-e? Talán fel.

— Vplán?

— Hát talán, mert olyan munka lesz. amit nem mindenki csinálhat.

— Maid meqlátom.

Végigmentek az utcán, és az eqyik ház előtt meaálltak. Valamiféle gyár lafietett, mert magas kőkerítése volt. A ronqyás meqállt a kapunál.

— No, én innen visszamegyek. Aztán löijön be hozzám, hogy mit végzett.

— Bemeqyek.

Tasi véqiqment a gyár udvarán, amely homokkal volt behintve. Balra volt az iroda, ide ment Tast. Szolgáló jött ki, és azt hitte, hogy Tast kéregét.

— Mit keres? Kéreqetnt nem lehet. — Az urat keresem, nem vagyok én

koldus.

Pedig már tán annál is szeqényebb vagyok, gondolta, amint a lány bement.

Hazajöttem a császár háborújából, és méqts szeqény vaqyok. Szegényebb, mint voltam, mert azóta csak az adóssáa nőtt, és ezt már nem fizeti a császár.

Nemsokára kilőtt az"űr. Alacsony, sovány ember, fején klottsapka volt, pipaszára pedig jó szagú meggyfából. Tasi jó reggelt köszönt.

— ló reggelt. No? Mit tetszik kérem?

— Tasi Péter napszámos földmunkás vaqyok.

— Kérem, nincs munka.

— Mondták, hogy itt van. Hümmelstein úr szólt, hogy 6 már említette a dolgot, hogy legalább egy évig ide jöhetnék munkába, mert szegény ember vagyok, se földem, se- házam, csak a nyomorúsáqom.

— A Hümmelstein? Az más. Igen, igen. tudok róla, kérem, iöilön beljebb.

Bementek. Tasi csak az ember száját nézte, csak a kezét nézte, amint kitelefonált, amint valamit írt a cédulára. Most az ő sorsa ezektől a kts mozdulatoktól füqqött. Ha az a kéz tói vezeti azt a ceruzát, és helyes szót ír le. akkor neki kenyere lesz. Ha nem, akkor mit csináljon, itt a tavasz, és se vetni, se remélni?

— Hát nézze. Lenne itt még egy embernek dolqa, de nem tudom, hoqy maga bírja-e azt a munkát? Azt tudja, ugye. hogy baromfival kereskedem. itt vágják le az állatokat, és a fölöslegeset fagyasztóba rakjuk. Nézzen ki, lát/a, ott megy a gőzgép, hallja?

MORVAY GYULA:

Péter becsukta a szemét, és a levegőbe húzott a késsel. Az asszony eldobta a libát. Nem is fetrengett.

— Jó lesz, jó erős a kezed, csak bele kell jönnöd, mert sebesen , kell vágni.1

A tizedik vágás után az emberek már úgy beszélgettek, mintha már Péter is ott lett volna. Tasi pedig csak húzta a kést, vágta a libák torkát.

A terembe egymás után hordták a kalitkákat: libák, kacsák, tyúkok voltak bennük.

Es a három ember véres zsákkötényével csak vágta a baromfit.

Fürdőhelyek számára, kereskedk számára.

Szaga volt a vérnek. Péter lába egyre sűrűbben csúszkált a betonon.

Utoljára kiskecske került az egyik ember keze alá.

Nem könnyen adta oda magát, és mekegése fájdalmas-gyerekes volt.

De az ember csak összeszorította a fogát, és szinte lerepült az állat feje.

kodtak, és rágni kezdték a csibehúst meg a libák combjait.

Péter ütőfa után nézett, de sehol nem volt. Lábával kezdte rugdosni a patkányokat, amelyiket eltalálta, az felnyikkant és felfordult, de a többiek ezt észre sem vették, tovább rágták a húst.

Tasi kinyitotta a másik termet, és oda kezdte bthordani a leölt állatokat. Csak reggelig meg ne egyék, reggel aztán feltisztítják és a hűtőbe rakják. Órákig izzart az áthordással, de a patkányok csak nem mentek el.

— Ronda bestéi, mit csináljak veletek?

Kézbe vett egy fiatal libát, lábára madzagot kötött, és úgy húzta a teremben az ajtó felé. A patkányok utána. A kijáratnál is rágták a libát, de ekkorra a felébredt kutyák is megérezték a patkányokat, és éles csaholással kezdték üldözni az éjjeli állatokat.

— Hic, hicho — bíztatta Tasi a kutyákat.

C

W

L

a

ta

k h

a

tá

ía

— Hallom.

— Hát kérem, az csinálja a hideget. Szóval méq egy váqóember kell. Ha bírja, akkor felfogadom, mondjuk egy fél évre. Kap alvást meg napszámot. Helyes? Elfogadja?

— Elfogadom.

— Rendben van. Most megírom ezt a cédulát, és menjen vele az üzletvezetőhöz, ö majd beállítja magát.

Az udvaron az úr előkiáltotta az üzletvezetőt, és átadta neki Tasit.

— Állítsa be ezt az embert. Alvás és napi nyolc.

A gyár legvégében alacsonyabb épület állt, ide vezették Tasit. Két-három lépcsőn mentek fel, és egy terembe léptek, ahol a villany éqett, de homályosan, mert az áram gyenge volt. A villanykörtén pókháló volt, a helyiségben büdös volt a levegő. A terem közepén két ember állt, körülöttük asszonyok mozogtak. Cipőjük félre volt gyúrva, rossz kendők, lepedők voltak vállaikon. Az emberek előtt zsákból hasított zsáklepedő volt, hajuk csomósán hullott szemükbe.

— Hé! Állj! — kiáltotta az üzletvezető. — Adjatok eqy zsákot ennek az embernek, ez is itt fog dolgozni. Oj ember. Napszámos, de majd belejön.

Pétert körülfogták a munkások. Egyik asszony már hozta is a zsákkötényt, az eqyik ember pedig éles kést adott a kezébe.

Péter csak nézett.

— No, ne bámulj, foqd ezt a kést, ezek maid adogatják neked a libákat, és te csak egymás után elvágod a nyakukat, de úgy, hogy a fej egészen lerepüljön. Így ni.

Azzal az egyik asszony odanyújtott neki eqy libái, az ember sebesen, erősen végigrántotta a kést a liba nyakán. A fej messzire elrepült.

— Te is így fogod csinálni, ez a dolgunk.

Áz asszonyok sebesen adogatták a gágoló libákat, amelyek már csak nehezen lihegtek, mivel kövérek voltak. Az emberek villámgyorsan elvágták a nyakát, azzal a döglött állatot gyorsan továbbhajították. A vágás nyomán magasra freccsen a vér, ezért volt előttük a zsákkötény. Es az asszonyokon azért voltak rossz kendők, hajuk ezért volt csomós: vér raqadt bele.

Péter csak állt a teremben. Körülötte libaganéj szaqa, vér freccsenése volt. A másik sarokban utolsót fetrengtek a kimúló állatok. A villanylámpa gyenqén viláqítottl kint kutyák Csaholtak, kocsik kattoqtak. az udvarban pedig a qőzqép zuhogott.

Zsákkötény volt előtte, kezében kés volt. Feléje gágogott, líheqett egy kövér liba. Az adogatóasszony haja kócos volt, és csak nézte Pétert és tartotta a libát, amely ott mozgott, mintha hernyó lett volna.

— No, vágd márt

Tasi lába megremegett. Ez volt az utolsó vágás, vége a mai munkának.

Péter előtt elvonultak az asszonyok: hajukban tolihulladék volt, testükből vér gőzölgőit. A városka kéményei feldudáltak, este volt, hazamentek a munkások. Péter ott maradt, mert 6 ott alszik: messze lenne mindig hazajárni.

A baromfigyár kapuját is becsukták, és egy ember körüljárta az épületet, hoqy nincs-e valami baj. Mindent megnézett, mindennek a helyén kelleti maradnia: lakatnak, szerszámnak, csak a vágóemberek mehettek haza. Tasihoz is benézett az őr.

— Hát te? Mit csinálsz itt?

—Ma jöttem, új ember vagyok. Most én vaqyok az éjjeles.

— Már vágtál?

— Vágtam. Nézze: minden merő vér.

— Látom, de hát ez ts kell, gyár ez, baromfigyár. Ölőgyár. Állatok halálának gyára ez. No, megyek. Aztán vigyázzon, hoqy a kutya be ne jöjjön vaqy valaki át ne másszon a kerítésen. és el ne lopja a levágott baromfit. Jó éjszakát.

— Jó éjszakát.

Az udvaron felturbékoltak a galambok.

Péter aludni készült. Betonra vetette a kabátját, zsákdarabokat keresett, arra dőlt le. A másik sarokban a nagy halom leölt állat volt. Aludni kellett volna, de már harmadszor ébredt fel: valami susogott mögötte. Tasi felkelt és látta, hoqy az ajtón egymás után fordulnak be a macskatestű patkányok. Mintha hízott kutyák másztak volna be: kövérek voltak a patkányok. Bátran és biztonsan jöttek s egyenesen a vérhez mentek, felnyalták, majd a baromfirakáshoz ipar-Csaholás, ugatás verte fel a gyár csendjét, még a galambok is megrázkódtak álmukban. Alvásról már szó sem lehetett. Péter ezután a kutyákat verte széjjel, de azok csak ugattak, mert orrukban ott volt a patkány szaga. A háziúr kijött. Fején klottsapka volt, és hálólngben járkált az udvaron.

— Ml az ott? Miért csaholnak a kutyák? Halló, ki van ott?

— En vagyok.

— Ki az az én?

— Tast Péter.

— Ja?, Maga az? Hát miért ugatnak azok a dögök?

— A patkányokat vertük el, de alig lehet velük bírni.

— Hja, a patkányok, hát azok nem egykönnyen engednek. Csak a húsra vigyázzon, a vér az övék lehet. Es maga is feküdjön le.

— Nem alkatok a patkányoktól.

Pedig aludni kellett volna, mert keleten már világosodott.

Tast feje lenyaklott, és egy óráig mélyen aludt. Mire felébredt, már zörgés, csattogás vette körül: reggel volt. Felkelt, a kútnál megmosta arcát, és kiment a gyárból, mert 6 csak estére jön be: most így osztották be.

Egyenesen Grósz felé ment, arra volt Hümmelstein lakása.

Megint a rongyás fogadta, szívesen

tessékelve, mint tegnap, de Tasinak ez nem esett jól. Csontjai fájtak, feje, gyomra szédült.

— Csak tessék. Ugye nehéz munka volt? Sok ott a vér meg a gyilkolás.

— Sok, sok, nagyon sok. Nem is

embernek való.

— De csak maradjon ott, mert sehol sincs munkaI Kérem, én is nehezen keresem ezeknek a kenyeret — és gyerekeire mutatott. — Kérem, nekem is kihozzák a falusiak azt a büdös, ganajos rongyokat, és azt hiszik, hogy plilsst meg bársonyt hoztak, és ha nem adok egy tányér helyett két tányért, akkor visszaviszik a rongyot, és ilyenkor hányszor meg is lopnak! Nehéz ez az életi

Péter menni készült.

— Hát akkor nem tartjuk fel. Attán csak nézzen be, ha lesz ideje.

— Majd benézek. Isten áldja.

— Minden jött ,

Két kiflit vett Tasi, és az artézi kútnál tenyeréből vizet ivott.

Estefelé megint a gyárban volt.

Az adogatóasszonyok már ott voltak, a munkások cigarettáztak, és Péterrel is beszélgettek. Szó nélkül nézegették a ketreceket: nem az állatokat sajnálták, de azt nézték, hogy mennyi a baromfi: lassabban kell dolgozni vagy pedig sebesen?

Elővették a késeket, és várták at

adogatást. '

Valaki most énekelni kezdett. 7Ĺ többiek is magukban énekeltek. A véres sarokban, a véres beton fölött, a tollas hajú, véres kötényű emberek között széjjelkúszott a nóta:

■.. sirat engem a madár is, értem hajlik le az ág is.

Hej. de az is azért hajlik földre* hozzám szólna, ha lehetne ...

Nap nap után ment a vágás.

Hét végén az emberek odasorakottak az iroda elé, és várták az urat.

Ki is jött. Kezében kék borítékolt voltak: azokban volt a munkások bére.

Tasi megkapta a borítékot. Megölvasta a pénzt: hatszor nyolc koronának kell lenni. De csak negyven korona volt benne.

— Hiányzik a pénzemből — kiáltotta Tasi.

— Nem hiányzik — szólt vissza at úr szemrebbenés nélkül.-De.

— Olvassa meg.

— . .. harminc ... negyven. Negyvennyolc jár.'

— Igen, de levonások is vannak. Adó meg miegyéb.

A pénzt kabátja belső zsebébe tette, és elindult faluja felé.

Mögötte maradt a véres város, előtte fekedett faluja.

Morvay Gyula Tardoskedden (Tvrdošovce) született 1905-ben. Elűssör versekkel jelentkezett, amelyek 1930 és 1935 között három kötetben — Forróra fülledt a talaj, Magamig és a sor, Oj holnap felé — jelentek meg, később regényeket írt, amelyek közül a Fekete föld címűt cseh fordításban is kiadták. Fábry Zoltán közeli barátja és munkatársa volt; 1940 óta Nagykanizsán él.

. m %

GUILLAUME APOLLINAIRE:

Jövendő

Forgatjuk a szalmát Bámulunk a hóra Leveleket írunk Várjuk a parancsot

Szíjjuk a pipánkat S várjuk a szerelmei Ott vannak a sáncok Nézzük csak a rózsát

A forrás még nem apadt ki És nem fakult meg a szalma aranya sem Nézzük a kis méhet S nem gondolunk a jövőre

Nézzük a kezünket Mely akár a hó A méh vagy a rózsa S akár a iövendő

(Somlyó György fordítása)

(Vass Gyula felvételei)