Szabad Földműves, 1986. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-20 / 51. szám
1986. december 20. SZABAD FÖLDMŰVES Fekete István Itt — természetesen — nem arról a tőrről lesz szó, amellyel qytlkolni szoktak középkori sikátorokban, és azokról sem, amelyek össze pend üllek valamely harmatos hajnalon, megzavarva a madarak hangversenyét, akik oktalanságnak tartottak a pipaszárlábú lovagok ugrandozüsát, mint ahogy az is volt. Nem, itt olyan tőrről lesz szó, amely ló szőrből van fonva, és gyanútlan madarak megfogására szolgál. Természetesen csakis barna пади fekete farokszőrröl lehet szó, melyet bizonyos veszedelmek között szerez meg az ember, azaz a gyerek. Némelyik ló ugyanis rugaszkodik a szép hosszá farok szőrhöz, mélyet légycsapónak használ és rúg, mint a veszedelem, nem is beszélve arról, hogy a lótulajdonos is közvetlenül szokta megtorolni azt a rongyos pár szál szőrt. Ne is beszéljünk tehát erről a sutkLkebliisé.gnöi, hanem inkább ar , ról, ami a gondolatot adta a tör felállítására padlásunkon. Igen, én — annak idején.— a padlásra jártam gondolkodni. Padlásra vittem az örömöm és bánatom; a padláson művelődtem, elolvasva librik borbála keserves történetét és nagyapám szerelmes leveleit. A padláson álmodoztam, és a padláson lesk elődlem az egérfamdiák családi eseményei után, amíg csak meg nem tel ént Náci nevezető macskánk, elhurcolva a családfőt. Általában a padláson minden más volt, mint a lenti zajos életben. Itt homály volt és múltszagú csend, amit régi ruhák, utazókosarak, csizmák, edények leheltek felém, emlékeztetve elődeimre, akik viselték ezeket a ruhákat, utaztak ezekkel a kosarakkal, hajnalokon és erdős estéken, és ezek a régi holmik megőrizték az elmúlt idők és emberek érintését. Akkor még persze nem tudtam hogy ez így van, de világosan éreztem, s amíg anyám vadonatúj télikabátiáról habozás nélkül levágtam egy két hadvezért „arany"-gombot, eszembe se jutott a foszlott, százéves mellény pitykegombját lecsavarni. Természetesen gondjaimat is felhorcllam a padlásra, és az álmodó, puha csend sokszor tanácsot adott, még anyagi gondjaimban is. Közeledvén ugyanis a búcsú, emésztő gondjaim voltak, mert egy Ilona nevezetű, nyolcéves hölgynek könnyelműen bársonybukszát és gyöngysort ígértem. Ez a becsületbeli adósság mázsás súlyként nyomta kilencéves keblemet, amikor egy galamb jelent meg a padlásablakban, és egy kis jorgolódás után beszállt a búzára, és enni • kezdett. Hm — godoltam —, nono!... Ez a galamb ugyan a mi galambunk, de lop, tehát büntetést érdemel. A büntetés csakis lószórhurok alakjában képzelhető el, utána pedig Ödön következik, aki apám után a legnagyobb yalambtenyésztö a tahiban. Ödön életét adja egy szép galambért, de tíz krajcárt feltétlen, és egy bársonybuksza alig harminc krajcár; és a gyöngysor is kikerül negyvenből. Világos és tiszta üzlet ez. ámbár az üzlet mögött felrémlett apám néha érthetetlenül zordon alakja. Igen ám, de a következő pillanatban Ilona nézett rám a padlás homályából, gyű;' röqetve kezében kis kendőiét, sőt meg is szólalt: — Igazán nekem vetted?'.-.. Kis egér fogai megcsillantak, és úgy nézett rám, de úgy, hogy baljós sejtelmeim ijedten hátráltak, mint a kelő nap elöl a nyári köd. És másnap .már jel volt (Ultivá a tör. én pedig a legsötétebb sarokból lestem a ■jeiteméryeket^Húreg itz ráku-_ lómra 'Nácitfim macskánkat -KrzárTanf a - padlásról, mert esetleg éppen akkor jön a galamb, és világgá megy a Hz krajcárommal. Már szinte elálmosodtam, amikor jött is a galamb és búgni kezdett, hajbókolva kijeié valami 'láthatatlan galambhölgynek, akit a pokolba kívántam. A galambnak rengeteg mondanivalója volt, amíg végre megakadt a szeme a búzán. Aztán leszállt, és óvatosan köriiltipegte a tort. — Eridj már bele — dühöngtem —, nem lesz semmi bajod. Ödön is ad annyit enni, mint mi, és olt. faragott galambdúc van... Ekkor jön az egér. Nem volt nagy egér, de bátran odament a búzához, jenekre tilt, s egy szem búzát hámozni kezdett. A galamb figyelte, aztán nem törődött vele, és szépén belesét áll a tőrbe, /ölt-ment a hurok között egy darabig — úgy dobogott a szivem, mintha egy ló ügetett volna az udvaron —, aztán idegesen húzogatni kezdte piros lábát: Az egér ijedten surrant el, én pedig felkeltem, és Icalickába segítettem az erősen szabadkozó galambot. — Ne félj, szamár, nem eszlek meg — biztattam, és aznap galambíem/észetünk két taggal lett szegényebb, és én húsz krajcárral gazdagabb. így közeledett a búcsú, és galambjaink fogytán fogytak. — Valami hordja a galambokat — mondta apám egy ebédnél —, üe maid upyyre górok a dcdognak. i-'eiáilitottam á csapdát. Egy kicsit elmosolyodtam, .ámbár a kezem reszketett. Csapdát? Hát én nem megyek bele, az bizonyos — gondoltam. Már csak egy galamb kellett, hogy imádottam bársonybukszája s a gyöngysor meglegyen, s alig vártam, hogy apám elmenjen valahová, he nehezen indult el, s még elaob a boltba is elküldött, mire pedig hazaértem, már nem volt otthon. Szüret! — gondoltam, és rohantam a padlásra. A törnek megvolt a-helye a búzában, jól kipróbált és lát hát ó helye, mindig oda tettem, és nemhiába! Most is. Beletúrtam kezemmel, hogy elsimítsam a helyet, s akkor. .. — juj! — ugrottam, mint egy szöcske, mert kezemen egy drótcsapda lógott, és a kémény mellöl, mini a zord végzet, előlépett apám. — Mondtam, ugye, hogy feláHÜottam a csapdát ... — mondta csendesen. — Majd odalent számolunk. És számoltunkI... A tőr sokáig ott lógott ágyam felett, figyelmeztetve erre' a siómqdápra, búcsúkor pedig rácsós ablak mögül néztem a sátrak tetejét, a rinqlispíl forgó aranygombját, és könnyes szemmel gondoltam Ilonára, akinek kicsi szíve ha most meg nem szakad, hát soha. he nem szakadt meg! jiona, manapság lübU unokái nagymama, én peátq megjegyeztem, .hogy Д<д .tört. dilit az 'ember, a saját lábára viqyáz-zun... FÁY ANDRÁS MESÉI A tehén és róka A telién mélv bánattal kereste fél a rókát. — Segíts tanácsoddal — így könvörge neki —. bizony megszolgálom; egyetlen egy boriamat elragadák tőgyem alól. — Ha! annak meg kell kerülni! — kiált a róka. — Hiszen lehet-e nyilvánabb igazság, mint anyának öngvermekéhez? Esküszöm neked, hogy peredet kiviszem. De ki tévé ezen égrekláltó erőszakot? — A medve az oroszlán udvarától. — Az-e? — kiált hökkenve az ügyész. — Már a más. édes barátném; de megpróbálom mégis ha legalább fülét és körmét visszakaphatnád borjadnak, hogy lenne miről reá emlékezned szegény jó fiadra. Az agár és fiai Az agárszuka először vitte két' 'kölykét vadászni. Kafángkórót hajtott fel ezek előtt a szél. s a tüzesek, nem ügyelve anyjok intésére űzték azt. Lihegve tértek volna anyjokhoz vissza, amint- közeire egy nagy sas röppene fel előttük. Hevesen eredtek;-a csalatkoztak ez után is, s reptet futásokkal a lankadásig követték. Fáradtan’ kullogtak most már anyjok mellett, amint a nyúl előttük felpattant. Űzte a szegény anya, mint űzhette de hanyatló öregségét fáradt- fiai nem «égethetvén. elszalasztottá azt, — Lássátok, fiaim! — így feddőzék az öreg. — így van az, ha korán elenyelgitek erőtöket, aztán az igazi vadra nem int erő. és gyorsaság! A túzok és sólyom Ä túzok azt javaslá egykor a madaraknak, hogy futni szokjanak. — Lessük által — úgymond — e szép tudományt a négvlábúaktól, s szárnyaink ügyességéhez kössük a láb gyorsaságát! — Sokan hajlottak, de a nemes sólyom: — Vessétek el — így inti őket — a buta tanácsot, melv nemzetiségünkből kiforgatna égvkor, és azt tenné, hogy se földön, se levegőben nem lennénk otthon. Tudom, miért hitegetsz, jó élommadár! Repülni ügyetlen vagy, s lomha! A tigris és evet Ä tigris nyakoncsípte egy evetet — Ti kisebb -állatok, tudom. imádjátok az oroszlánt, kit én halálosan gyűlölök. Szólj most, gyáva, melyikünk a vitézehb? — ígv szóla dühösen foglyához. — Hmm, ml kisebbek kévéssé ismerünk titeket — felel reszketve a nyomorult —. s elnyomásunkban a vitézség nem Is tetszenék ki; hanem annyit tudók, hogy az oroszlán nagylelkű; mert minket hitvány állatokat sohasem-bánt, s tudom, ezt a kérdést se tette volna oly körülmények közt élőmbe, melyre körmeitől bátran nem fogtam volna felelhetni. Megütközve bocsátja szabadon a tigris elmés rabját, ez pedig szokott könnyűségével szökvén egy szomszéd magas fára. — Ostoba! — így kiált gúnyosan a tigrisnek vissza, — egyszeri nemes tett, kivált ha arra hiú gőg és dölyf késztet, korántsem mutat még nagy lélekre. Az oroszlán és medve — Tegye fel a proklamációt, titoknok uram! — parancsolja az oroszlán a medvének. — Háborúm lesz az elefánttal. — Kár ezzel fáradnunk uram! — felel ez. — Ha győz felséged, az egész világ hinni fogja, hogy igazsága volt; ha veszt, senki sem fog ügyelni proklamációjára. Az igazság felséged körmeiben, nem az én pennámban vagyon. A csiga 'Ä csigának eszébe ötle, egy felhőkig nyúló bük köt megmászni. Minekutána két hónapot tölte a lassú haladásban, a fa derekáról visszapottyana a jámbor. — Már látom — így kiáit fel —, hogy a hirtelen munka sohase volt jó! Az idöpróféta A szamár elordította magát. — Eső lesz-e vagy ;szél,- jó-szolga? — kérdi a juhász tőle. A füles semmit sem tudván jrófétnságáről, oly képet csinált urára, mint aki éppen priisszenteni akar. _ Márhogy idő lesz, gazdácskám, annyit mondhatok — felel végre bölcs komolysággal a juhásznak. A palóc A törpe palóc egy dombra állott fel. Öh, heh - kicsinynek látszol! — kiáltanak társai. Magosabbra méné. — Most még kisebb vagy! — mondának azok. Ekkor a Mátra kellő csúcsára mászván fel: — Hát most milyennek látszom? — ordítoza büszkén. — Most már éppen nem is látszol —. feleiének társai; kik közül egv okosabb; maradj köztünk a földön; úgymond; úgy legalább látszol valaminek. A két veréb Két veréb a sasról beszélgetett a háztetőn. — Azt mondják róla — így szól az egyik —, hogy a felhőkig is felszáll. — Azt ugyan nem hiszem — mond a másik —, mert én is tudom, mennyire emelkedhet egy madár, próbáltam a minap. — De én, úgy tetszik, láttam is — szól ismét az első —, hogy egy • borult, nyári napon mennykövet hoza le orrában az égből. A macska és gazdája — Mit simulsz, mit törleszkodel hozzám? — szól-а gazda hízelkedő macskájához. — Talán nem tudom, hogy ezt a darabka pecsenyét érzed nálam, s azt véled, hogy szeretetnek veszem csapodárságod? — Nem, édes gazdám! — felel büztosan a kandúr. — De ha egereid nem volnának, te' is tártaitál-e engem? Az egerek Az egerek tanyát ütöttek egy asztag alatt. Bátorságban minden ellenségtől, gond nélkül lakoztak itt a gazdag búzaszemekkel. De a cséplés folytával fogyott az asztag, s az alsó kévékre kerülvén a sor, azon egér vala szerencsés, amelyik a csáp elől elillanhatott. A veréb és fogolymadár Á veréb merészen ugrosott a vadász előtt, s rajta szemtelenségével minfegy packázni láttatott. Semmit nem 'ügyelve > reá, hagyta el a Nimród unokája. — Bizony, nagyra vetetted fejedet, barátom — szól hozzá a fűben meglapult fogoly —, én e merészséget sokért nem tettem volna. — Neked nem is tanácslanám — felel a csiripelő —, de nekem annak érzése ad szívet, hogy nememből csak sor ér egy töltést. A párduc és róka — Honnan koma, honnan? — kiált a párduc a rókának. — A tigristől *— felel ez. — Mit kerestél azon vérengző gaz állatnál, ki nem átall gyáva létére a nemes oroszlánnal mérkőzni? kérlek, ne gyalázd leniázással nemed. — Hm. — mond a ravasz —, pedig felőled nem rosszul emlékezett, úgy látszik, sokat tart rólad. — Ugye? — szól a meglepetett —. hiszen én.se vagyok éppen ellensége. — Sőt, rám bízta — folytatja a róka — megtudni, ha kedveled-e a friss gazellahúst? egy címert szánt számodra. — Öh, kedves barátom — kiált víg szökéssel párducunk —, menj, fuss, köszöntsd azon jó atyámfiát, szomszédomat, s mondd, hogy ha az oroszlánnal leend ügye, övé segélyem, erőm, vérem. A leesett medve А-medve nyúlt ágakra mászott vadkörte után. Egyike nem bírván vaskos termetével, letört, s magával vitte le mackót is. Minthogy egyik lábát kificamítá, mozdulatlanul feküdt esése helyén, s az állatok gúnyosan kacagták a tehetetlent. — Csudáljátok leugrásomat ugye? — így szól azonban gúnyolóihoz. — Higgyétek el, gyomromból meguntam már a fajárást, kivált, hogy rajta imént tövis ment a lábamba, s szinte úgy jól esik már egyszer ide le — pihennem.
