Szabad Földműves, 1986. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)

1986-12-20 / 51. szám

1986. december 20.

SZABAD FÖLDMŰVES

7

TAMÄSI ÄRON:

A szabadtűzhelyen, a betlehemi majorban, hajladozik a tűz aranylángja. Csordapásztorok melegednek a tűznél, melynek a fénye álotlágit az időn, és emlékezni serkent enqemet is.

Tizenhárom éves voltam, s vezére a zsenge pásztoroknak. Ezek a zsenge pásztorok mind knrombélt fiúk voltak, akiket gondosan megválogatva vettünk fel a nyájba. Amikor a kör bek zárult, kiosztottuk a szerepeket. Elsőnek vezért választottunk, akt maidon, karácsony este, a belső beköszöntőt is mondani fogja, mindamc leányos házaknál, ahova behatolunk. Aztán választottunk külső beköszöntőt, aki az ajtón kívül foq szótant, és hát meg is küzd azzal a másik nyájjal, amelyiket ott találnánk esetleg a háznál. Utána kijelöltük a tűzmestert, aki vezényli az üdvözlő puffant ások at; majd megválasztottuk az énekvivőt és a mókamestert, nemkülönben a nagymondót. aki mindenkit le fog torkollni, szükség esetén még lódítva ts éktelenül.

S aztán tanulni kezdtünk.

Így készültünk a szent hadjáratra, a karácsonyi kán/álásra, s vártuk a napot és tele lélekkel az estét, amikor aranyfénnyel felragyog a betlehemi csillag.

S véqre a föld örömet kiáltott az > égre, és az ég örömet kiáltott a földre.

Karácsony este lett.

Az áradó örömben úgy ringott a völguben a falu. mint a békesség tava. S a tóban eqybegyűlt a tizenkét zsenqe pásztor, mint tizenkét aranyhal. Elindultunk kövér örömmel, s miközben úsztunk a patyolat estében

felzengett szívünkből az ének. Szállott az ének, és zengedezve hirdette, hogy a betlehemi hírmadár a mi falunkba is hullatott egy tollút. Hullatott egy tollút a kicsi nép ismeretlen falujába; s öröm nyugodott azon, ami hullt, és piros meqemlékezés a szeqények felől.

így énekeltünk, s haladtunk lassan a falu közölt, a fehér holdvilágon; s miközben haladtunk, imitt és amott is felzengett az örömnóta, s úgy világított valahány ének az éjszakában, mint a pásztortűz loboqása.

A falu is megbolydult egészen.

Megbolydult, mert a reménység öröme szállotta meq az embereket, s kisöpörte szívükből az esztendő qondlait. Csak éneket termett a száj vagy jó szót. A vérből sem hullott indulat azon az este, hanem megnyugodva csörgedezett a vér, akár Betlehemben a patak, minek a vizéből szelíden ittak a csodapásztorok gazdátlan juhai. A házak tetején a hó világított, bent a szobákban pedig szelíden a lámpa. S amikor valahonnét, úszva a holdvilágon, felhangzott az ének, leányocskák fürkésztek az ablakon át, s úgy várták madaras szívvel a zengő sereget.

Megálltunk egy ház előtt, mely első volt a tervezetben, lázár qazda lakott a házban, s volt neki egy leánya is, aki két bimbót a rózsabokorról már leszakított. Hát azon a kapun, örömhír énekszóval, bátran bévonultunk, s még fent az ereszben is, az ajtó előtt, énekeltünk egyet. Amikor ezt sikeresen elfújtuk, haqytunk módosán eqy kevés csendet, majd felzendült a külső beköszöntő hangja, mondván a megkívánt harsány hangon:

örül) és örvendoezz, nemes házigazda: Kigvúlt a világnak Betlehem csillagja, örülj és örvendezz, kedves háznak népe. Hogy ide vezérelt a csilagnak fénye.

A csillag fénye szerencsés csendbe merült. Vagyis bent a szobában, nem volt egy másik nyáj amelyik belülről, valam> elmés kérdéssel, rögtön megtámadott volna. Így aztán csak lázár gazda szólt ki nekünk ünnepélyesen, mondván:

Jónál jobb hírt hoztok, halljuk valahányan:

Gyertek azért beljebb, akármilyen bátran.

S a szó végére meg is nyitotta nekünk az alt ót; s mi pedig egyenes cérnasorban mint a vádiibácskák. bévonultunk az ünnepi szobába. Nekem mint belső beköszöntőnek a sor fejénél kellett állnom, s állottam is mily szívesen! Katonás léptekkel előrevezettem a sort, ügyannyira, hogy a sor végi pásztorocska az ajtón belül még helyet vehessen. Akkor megvártam, hogy a léniát, ha valami hiba lenne benne, gyorsan kiigazítsák; s majd egy negyed fordulattal, eqyszerre és valahányan, frontot vettünk pattanva a ház gazdája felé, ki a feleségével és a leányocskával ott állott várakozva az asztal mellett. S abban a percben. amint a cstzmácskánk szára megcsattant a fordulatban, jobb kézzel és egyetlen villanó mozdulattal levettük a fejünkről a kucsmát, és én pedig hangzatosán megszólaltam, mondván:

— Szent jó estét kívánunk!

Ezzel aztán a szertartás madara el is szállt. A sor megbomlott, mosolyra derültek a szemek és örömre az arcok. Szíves szóval a qazda is biztatni kezdett minket, hogy vegyük közre az asztalt, s üljünk le. Köszöngettük a szíves szót, s mint nagyra becsült férfiak, ki-ki a megillető helyre le is ült. A kislány pedig, mint nyíló háziasszony, kolbászt hozott az asztalra, s egy cserépfazékban töltött káposztát. A kolbász még cserszegett a forró zsírban, s Totyogott majdnem a káposzta ts. Szokás szerint, s hogy az étek is csillapodjék még valamicskét, a gazda szilvapálinkát töltött, s a kisded fézusra köszöntötte, aki éppen akkor nagyon fázódott a barmok között.

Aztán enni kezdtünk.

S evés közben egyre jobban megeredt a szó, mely a betlehemi pusztáról lassankint hazarepült, s kezdett megtelni derűvel. Vagyis az ideje megjött a játéknak, melyet előre megbeszéltünk. Ránéztem hát a mókamesterre, s íqy szóltam:

— Messze van még az idő, amikor szakálla lesz.

— Kinek? — kérdezte a kislány.

— Aki ma született, annak — feleltem.

Tudván, hogy a Kisdedről beszélek, pírba borult a kislány arcocskája. Mi kedvesen nevettünk a rózsaszínű zűrzavaron, a mókamester pedig színre lépett, s így szólt:

— Hát én megelőztem az időt, hallják-et

—■ No; s az hogy történt? — kérdezte a gazda.

A mókamester helyzetet vett, s kanyarítani kezdte a történetet, mondván:

— Hol van az a harcsajűrész, te legény? kérdi apám a tegnapelőtt reggel. A helyin van, mondom neki, mire apám szól ismét: Hát ha a helyin van, akkor kondorítsd össze, mert megyünk s levágjuk azt a nagy fát a Csorgónál.

Itt megereszkedett egy kicsit a szóval, s folytatta:

— Hát mi el is mentünk, s egy óra alatt megérkeztünk, abban az irgalmatlan nagy hóban. Megkerültük a nagy fát, s a töviről széjjelpallottuk azt a rengeteg havat. Aztán térdre ereszkedtünk, s neki a fűrészt a fának; s oly lelkűnkből húztuk, hogy a fa ágain reszketett a hó. Node, haladtunk ts dicséretesen, mert egy félóra múlva, mint egy recsegő zulxatag, földre döndült a fa. S a döndülés után, ahogy a verejtéket le akarnám vala törölni a homlokomról, hát odapillantottam a fa csonka törzsökére, de fel is akadt rögtön a szemem, mert a fatörzsök fehér lapján nem semmit láttam, hanem az elszomorodott jézus szakállas fejét.

— Jaj, igazán?! — mondta a kislány, mire a mókamester még bizonykodott is, mondván:

— A béka a hitetlenek nyelvire rakja a tojásait, ha nem így volt.

Éppen tettük volna, hogy tünedezünk a nagy csodán, de akkor megszólalt a nagymondó, s tiszte szerint így szólt:

— Assemmi, hallják-e! Hanem János keresztapám a múlt héten egy vaddisznót lőtt, jó nagy vadkocát. Otthon neki is állott mindjárt, hogy felhasítja; s ahogy ott előttünk éppen felvágja vala a hasát, hát a hasadékból két vadmalac szökött elő.

— Jaj, csakugyan! — mondta ismét a kislány.

— Bizony — fűzte tovább a nagymondó. — De keresztapámnak is Volt esze bezzeg, mert hogy megjegyezze azt a két vadmalacoi, a füllt mindjárt behasította mind a kettőnek; s aztán elcsapta őket az erdőre, hogy majd jövőre meglője őket, mint kész disznókat s jogos tulajdonait.

— Aj, beh okos volt! — ámult a kislány.

— Okos-okos — nézett a kislányra a mókamester. — De aki elbeszélte, az sem ingyen tette, mert igen nézi a maga füllt.

Megrebbent rögtön a kislány, s a két tenyerével letakarta mindjárt a két fülét; s a két szeme pedig fényben röpdösött, mint két cseppecske madár.

Mosolyogtunk is rajta, de szerettük is.

S kedvelt 6 is minket, úgy emlékszem, mert elmenőben virágot tűzött a sapkáinkra. S mi azokban a virágos kucsmákban rázendítettünk egy új énekre; s a patyolat estében zengedezve haladván egy másik lányos ház felé, ragyogott nyilván a mi szemünk is, mint a betlehemi csillag.

mивам

★ Káldi Judit: Csodavárás

Ahol a nap felkél, ama tájról jöttünk, Hírmondás kedviért nag у utakat tettünk.

Mert szólott egy csillag, énnen felkelőben, Hogy gyorsan induljunk éjféli időben.

Napkelet országból fgy el is indultunk,

S ezen kedves házba hozott el az utunk. Dicséretét zengjük Júda nemzetének,

Mert kinyílt virága Dávi d vesszejének. Származásunk felől sem hagyunk kétségben, Vagyis bajban nőttünk, s tartós szegénységben; S kik a juhnyáj után vénen vánszorognak.

Fiai vagyunk mi csorda pásztoroknak.

Dehát ez voltunkat az Or nem tekinté,

Hanem angyalával nékünk megjelenté,

Hogy földre lejöve világ megváltója.

Kinek a mi nyájunk Igaz szószólója.

Ámen.

S erre az „ámen“-re, de abban a pillantásban, puskaporos pisztolyával, a lábszára mellett a pádtmentum felé. oly nagyot puffantott a tűzmester.

hogy a lámpában a láng és a píron1 kodó kislány megriadt egyaránt.

Mi pedig harsanva mondtuk a lövésre:

RÓNAY GYÖRGY:

Az asszony és az angyal

(RÉSZLET)

MERT ALKONYUL, megnőnek az árnyékok. De te ne csak az árnyakat lásd. Inkább nézd lombjainkon, mielőtt jön a tél és leszaggatja őket. a nyájas ragyogást, a bentről is sugárzót, ha akarod. Vagy nézd Inkább a völgyben közelgő szárnyakat.

Még mielőtt a nap leáldozik,

ideérnek a Férfiak, hogy szárnyuk összecsukva asztalunknál költsék el estebédjüket. Legjobb falatjainkat tálaljuk föl Nekik, cserépkorsóban leghűsebb vizünket, hogy miután megmostuk lábukat, mert messziről jönnek hozzánk, felüdüljenek nálunk.

KEDVES, add a kezed, hogy méltóképpen lássuk vendégül őket.

TOR

Estére, a szokásos időben már nem kapta meg a vacsoráját a szépen fejlett hízó. Gazdája a közelebbi rokonainál jár, torba hívogatni, az asszony pedig a teknőket, edényeket készíti elő.

A hideg, szürkületi hajnalon érkei zőket pálinkával fogadják a háziak. A férfiak inkább csak állva iszogatnak, cigarettáznak az asztal körül. A disznófogásig nincs idő üldögélésre. Az asszonyok pedig hozzákezdenek a vízmelegítéshez, hagymapucoláshoz, fűszerek előkészítéséhez.

Kosztyo János végzi a hentességet. Szakmára ugyan géplakatos, de amellett amolyan ezermester. Évente több mint száz disznót vág le a faluban. A téli időszakban van olyan nap, hogy három hízót is feldolgoz. Szóval, amióta Bácskába (Baőka) került vőnek, azóta ő a község böllére.

A veder csörgésére mély röffenésekkel ki is jön a hízó — mivel nem evett az előző délután —, és topogva figyel az ismerős zajra. De akkor neki a hat ember: elkapják és kivonszolják az ólból. Egy perc múlva már mozdulatlanul hever az udvaron. Fel se fogták mind a vérét, annyi ömlött ki belőle.

Pattogva lobban a szalma. Serceg a disznó szőre, pirul a bőre. Aztán végez a perzseléssel a bőllér. Közben kínálja a gazda a butéliából a kisüstit, mert pár nap óta foga van a télnek.

Az állat lemosásában már a fiatalabbak is segítenek. Meleg vizet hordanak ki a házból.

A háziasszony kívánsága, hogy Öcsi (Kosztyo Jánost mindenki öcsinek becézi) karajra bontsa fel a disznót. Az első darab húsokat egy kék tálba rakja, a reggelihez.

Idős Sándor bácsi, a házigazda apja, fontoskodva toporog: „Vajon merre lesz fordulva a disznó lépe? Ha napkeletnek — úgy tartották a régi öregek —, hosszú tél lesz.“ A fiatalok kis ideig szó nélkül hagyják Sándor bácsi tudálékos megjegyzést. Akkor a másik fia, Gábor, a traktoros elneveti magát. „Arra fordulva van a lép, apám, amerre a disznót helyezzük.“ Erre az öreg válasz helyet aprókat köhécsel.

•Amikorra felerősködik a szél, bekéiül ni udvarról a hízó minden darabja. Bent pedig füstetlen, jó meleget árasztanak a vajszínű radiátorok. Kellemes szaga van a friss, húsdarabokban bővelkedő toroskáposztának. Előtte — étvágygerjesztőnek — még isznak egy-egy pohárka pálinkát a férfiak.

Minden további munkát, ami főleg a nőkre vár, gépek segítségével végeznek. (A múlté, hogy például felé-1 re, harmadára darált kukoricával, sóval dörzsöljék a belet, vagy kézzel töltsék a kolbászt.) Mosógép tisztítja a belet, géppel darálják a belsőséget, géppel töltik a hurkát-kolbászt.

A hurkát, a kolbászt meg a disznósajtot ugyancsak öcsi csinálja. Utána sózásra szedi a vastag szalonnát, a sóderokat. Kint az udvaron lábtartóra állított üstben sül ki zsírnak a háj, a leszedett szalonna. Csak férjen bele a zsír a harminc literes bödönbe.

Alig hangzik el a déli harangszó, főve veszik ki a nagyfazékból az első szál hurkát. Húsleves, sült kolbász finom illata száll ki a most szokatlanul sokat nyíló ajtón. Közben a butéliába, az ebédhez zamatos házibor kerül. Illés Bertalan