Szabad Földműves, 1986. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)

1986-12-20 / 51. szám

4 SZABAD FÖLDMŰVES 1988. december 20. Sorsok balladája Karácsony van; fényűzőid és temp- 2. lomfalfehér béke. A csillagszőrós és kandallómeleg otthonokban szeretet honol. De van, ahol az érzelemsivár­ság zúzmarája dermed a házakra. Van, aki boldog, van. aki szenved. Könnyáztatta emberi sorsok jászlai fölött virrasztók, hogy cslllaglálomá­­sok horoszkópjában keressem azok zavaros káoszának esetleges logiká­ját. 1. F. Erzsi néni A vetett ágyon ül. Szeme fénytelen. Gond üli szívét. Ráncba borult arcán csillogó könnycseppek. Mélyről sza­kadoznak jel benne a szavak: — Rajkán születtem, a múlt évszá­zad végén. Gyermekkoromat megette a szakadatlan küszködés, ügy falusi kovácshoz mentem jeleségül. Tíz éve annak hogy meghalt. Egy fiút szül­tem a világra, de bár ne tettem vol­na .. Rimaszombaton /Rimavská Sobota) szolgáltam. Napszámos is voltam. Ké­sőbb takarítónő lettem egy irodaház­ban. Volt egy kicsike házam. Tudja az ég, hogy mi okból, de kigyulladt és leégett. Hatszáz korona nyugdíjat kapok. Volt egy kis megspórolt pén­zem, rendbe tetettem a házacskámat. Л fiam szerette az italt. Szakmát nem tanult. Napszámoskodott. Megnősült és elhagyott. Kétgyermekes apaként hanyagul élt. Mikor eljogyott a pén­ze, hazajött. Adtam neki hatezer ko­ronát. Ezen az éjszakán elvitt ma­gukhoz. Ott laktam két évig — és tovább adakoztam. Házat építettek: 12 ezer koronával besegítettem. Isko­lás unokáimat is támogattam. A ma­radék jövedelmemből élelmiszert vet­tem. Kevesellték. Megint kértek, s én újra adtam. Hamarosan megbeteged­tem: egy hónapig a kórház volt a ta­nyám. A szememet megoperálták. Fé­lig megvakultam. A bankkönyvemet az egyik unokám leányára bíztam. Mire kiengedtek a kórházból, eljo­gyott ez a pénz is. A fiúunokám, Pali volt az egyedüli reménységem, megértőm, de nem élt jól a feleségével. Mikor kifogytam /mert kifosztot­takj a pénzből, még-keserűbbre for­dult a sorsom. A leányunokám min­dig csúfolódott velem. A fiam pedig véresre vert és beadott a „szegény­házba“. Házam, bútorom — mind­mind odaveszett. Azóta felém se néz­nek, csak elhunyt unokám felesége látogat el hozzám néhanapján. Cso­magot is küldött nekem Erzsébetre. Meg levelet is ír, persze szlovákul, mert olyan a nemzetisége, de a nő­vérke aranyos és lefordítja nekem, sőt, még a választ is megírja rá. Egy szobában, egymagában, fél sze­mére megvakulva, nyughatatlan, vi­gasztalan, fut a könnye. Eszelősen mered maga elé. Arcán a tehetetlen­ség megkövesedett lenyomatai. Lé­legzete egyre ziláltabb. Kendőjét leté­pi és fájdalmas hangon borzongja fe­lém: — Rosszul vagyok, hagyjon ma­gamra. Menjen, menjen ... Maga raj­tam úgysem segíthet... A hatvanöt éves D. Jolán néni Fü­gében /Figa) lakott. Tizenkét évig az első urával, akt a második világ­háború után meghalt. Az akkor ki­lenc-, hét- és kétéves fiúgyermekek mellett nem vállalhatott munkát. — Volt egy kis megtakarított pén­zem, abból tengettük magunkat, amíg egy év elteltével újra férjhez nem mentem. Született még egy fiunk. A második férjemmel huszonnyolc éven át éltünk boldog házasságban. Hat év­vel ezelőtt ő is meghalt. A keserve­sen felnevelt fiaim sorra megnősültek és elszármaztak a szülőflödjükről. Ár­ván maradt a családi fészek. Rám tört a betegség, ötször operáltak. Nem bírtam elviselni az egyedüllétet, ezért eladtam a házat és beköltöztem a nyugdíjasotthonba. A flanti azóta, nem tudom miért, de szégyellenék. Igaz, hogy azelőtt hívtak magukhoz lakni, de olyan kacifántos kikötéssel, miszerint minden hónapban költöz­­ködönöm kellett volna az éppen so­ron következő befogadóhoz. Egyikük sem nyilvánított olyan szándékot, hogy halálomig eltartana, de ha a­­kadt is volna közöttük ilyen, akkor sem szívesen mentem volna, mivel valamennyien rászoktak az alkoholra, pedig egyik férjem sem volt iszákos. Nyugodt, örömteli öregkort remél­tem. A nyugodtság megvan, az öröm hiányzik. Az egyik fiam minden hé­ten meglátogat. A másik csak három­szor egy esztendőben. A többiek, úgy látszik, elfelejtettek. Néha „hazame­gyek" a faluba friss virágot viszek megboldogult férjeim sírjára. A falu­siak megvetéssel, vegyes sajnálkozás­sal azt vágják a szemembe: „Hát sze­gényházba mentél, te Jolán? Szégyen­be hoztad a gyermekeidet?" ... Van tizenegy unokám. Az ő láto­gatásukért epekedem a legjobban. Vá­rom őket, de nem jönnek. Szórako­zással terelem el a gondolataimat. Sokat dalolok. És sokat sirok. Titok­ban még inlndig bizakodók valami­ben, hogy talán ... egyszer ..., ejjj már ki sem merem mondám ... Most különben jól érzem magam. Divatosan szabott —• halványzöld­fehér pettyes — ruhájának gallérján sárga rózsaszirom • díszlik. Így olyan fiatalos, hogy még egyszer férjhez is mehetne. 'A beszélgetések során feltárult e­­löttem az elfojtott ösztönök és fel­szabadult szenvedélyek összefonódott gyökérzete. Mozdulataik, szavaik, em­lékeik nyomán Végigjártam a múltju­kat. Szemük fényében kihordott nya­rak. Csendes téli tangók zugnak a fülükben. Örökre elköltözött a hajuk­ból a nap, s tekintetükben öntudatla­nul is ott bujdokol az örök kérdés: „azok lettünk-e, akiknek ifjúkorunk­ban álmodtuk magunkat?“ Valameny­­nyi ráncos arc egy-egy „elkészült“ sors. Egy-egy félig áteresztő tükör, amelyen át- meg átdereng hajdani hamvasbőrű bájos ifjúságuk. Ebben a tükörben pillantottam meg, most először, majdani öregségemet. (-OSlá-) —A kapu be van riglizve, de hát nyúljanak be, nyissák csak ki... Aztán egy fejkendős néni előjött a házból, majd megszólalt: — Előbb kérdezd meg őket, mit is akarnak, hiszen ezek nem idevaló-, siak... — Jó emberek ezek — szólt az üreg — majd elmondják, mi járatban van­nak ... Egy kis idő múltán már együtt né­zegettük, együtt csodáltuk a házat. Aztán már az asszony sem éreztette velünk a bizalmatlanság jeleit. A 76 éves Török Józsefné így kezdett me­sélni a házról: A galambszürke Volga tisztessé­gesen „fogyasztotta“ a kilomé­tereket, mintha csak élőlény módjára sejtette volna: Zsély (Že­­lovce) vidéke bizony nincs éppen kö­zel a fővároshoz, s a nap is már csak a hegyek mögül kukucskál a késő őszi tájra. Az autóban ülő fá­radt utas mi mással is töltheti ilyen­kor a „holtidőt“, mint azzal, hogy né­zegeti a „rohanó“ tájat, a szépen rendben tartott falusi portákat. Az efféle nézelődés közepette va­lami fenséges látványra figyeltem fel: a háznak nem volt díszes vas­kerítése, s még csak brizolit se fed­te falait: fehérre volt meszelve, sze­lemenes fedelét mohával borított cse­rép takarta. A két szárnyas ablak­ban muskátli, az eresz alatt füzérbe font kukorica, az udvaron — kere­kes kút. Ugye, tudományos világunk­ban egy ilyen látvány — már úgy­szólván, hihetetlennek tűnő ... Talán éppen ezért — akkor számomra — egy belső parancs azt sugallta: mi­lyen jó is lenne itt megállni, elbe­szélgetni az ottlakókkal azon a már­­már elfelejtett kispadon, amire idő híján — le se merünk ülni... lőtt, s mondogatják: ez itt egy kész falumúzeum... Hát annyiban igazuk van, hogy amióta az eszemet tudom, ez a ház mindig is ilyen volt, mint ma. Nagyanyám már gyerekkoromban azt mondta, hogy a ház — százéves. A tapasztást a meszelést sohasem mu­lasztottuk el, így a ház a mai napig is épségben áll... 1932-ben itt az udvaron tartottuk az esküvőnket, az uram ideköltözött. Aztán deszkapad­lót csináltattunk az asztalossal, á­­gyakat, asztalt, meg székeket is ... A nyolcvanéves János bácsi a kerí­tés felé intett... — Az a léckerítés ott... Hát az bizony „végignézte“ az életünket. A falu szegényei közé tartoztunk, mint cselédek napszámba jártunk, később két hold földecskén gazdálkodtunk. A háború idején vagy kilencszer be­hívtak katonának ... Mindig ott bú­csúztunk a riglis kapunál___Ha az a kapu mesélni tudna ... Aztán, mintha csak a késő őszi, de még mindig meleg napsugarak is úgy akarták volna kellemesebb do'gokra terelődött a szó. A felszabadulás u­­tán Törökék sorsa is jóra fordult. Üj ház építésére is módjuk lett vol­na, de ők hűek maradtak a régi por­tához. Török néni később ismét a múlt félé „görgette“ a beszélgetés fo­nalát: — Itt nálunk, Bátorfaiuban (Bsíto­rová) mindig is éltek a népszokások, A tollfosztás, az aratás vége, vagy akár a kenyérsütés mindig is ese­mény volt nálunk... No meg a hús­­vét ... Lánykoromban bizony húsvét­hétfőn többször is ruhát kellett vál­tani, hiszen a falu összes legényét be kellett engedni az udvarra, akik bizony nem kölnisüveggel érkeztek. A kútvíz volt akkor a „szagosvíz“. — A régi karácsonyok — emléke­zett Józsi bácsi — bizony méteres hóbundával voltak „fedve“. Kará­csonyfánk annak idején sohasem volt, csak a gazdagabb vacsoraasztal, a fokhagymásleves, a hús, a dió, az al­ma jelezte az ünnepet, na meg azt, hogy olyankor vígabban duruzsolt az erdőben összegyűjtött gally a kemen­cében ... A röpke beszélgetés után körülnéz­tünk a portán. A ház, az udvar „be­rendezése“ — a kemence, a sarok­­pad, a tejescsuprok a kamrában, a régi szerszámok — bizony már a nosztalgikus emlékek közé tartoznak. A kerekes kút vize — amelyet ámu­lattal kóstolgattunk — sem olyan víz, mint amilyen a vízcsapból folyik. A Nap elbújt a Börzsöny szelíd hegyvonulata mögött, s mi is haza­felé indultunk. Pedig hát még órákig elbeszélgethettünk volna ott, a kere­kes kút mellett — a kispadon. Kalita Gábor A léckerítés kapuja előtt nagyot köszöntünk. A kút mellett üldögélő idős ember felénk szólt: Sokan megállnak itt a porta e- (д szerző felvételei) i KÖZSZOLGÁLATBAN Még annyi időm volt, hogy leírjam: Juhász Lajos mérnök, szövetkezeti el­nök. Lelesz (Leies). Aztán a rövid bevezető beszélgetés hosszú percekre megszakadt. Ajtó­nyitás ajtónyitást követett, s vala­mennyi belépő mondandója így kez­dődött: „Elnök elvtárs...“ Juhász Lajos tárgyalt, eligazított, biztatott, vagy éppen korholt. A szövetkezet székháza új, az elnök szobája tágas, világos, ízlésesen be­rendezett. Míg az elnök intézkedik, van idő körülnézni, s Juhász Lajost figyelni. Minden mondata határozott­ságot, tekintélyt és nyugalmat áraszt. Délfelé véget ér a „roham“ — s folytatjuk a félbeszakadt eszmecserét. # Ahogy itt ül, maga a megteste­sült nyugalom... — Pontosan 1950-ben „léptem“ köz­­szolgálatba. A járási nemzeti bizott­ság mezőgazdasági osztályán főagro­­nómus voltam. Majd a Királyhelmecl (Kráľ. Chimed járás megszűnésével a Tőketerebesi fTrebišov) járásban dolgoztam. Aztán Slovenské Nové Mestoban, majd Királyhelmecen — öt éve pedig Leleszen elnökösködöm. Nekem jó idegrendszerem volt. A me­zőgazdaság szocialista átépítésének időszakában, azt hittem, hogy ki fo­gok készülni. Nem így történt, de azért nem vagyok a régi... Az idegrendszerről folytatott be­szélgetés során kiderül: a most 60 éves juhász Lajos végigcsinált min­(Fotó: Bogoly János) dent, ami kor- és sorstársaira mére­tett. És annyit tudnia lilik mindenki­nek — kortól és sqrstól függetlenül —, hogy rendíthetetlenül és tisztes­séggel, ésszel és szívvel, cselekvőén végigélni az említett évtizedeket, már önmagában is tiszteletet ébresztő emberi teljesítmény. # Ogy tudom, hogy az 1950-es esz­tendő fordulatot jelentett a mezőgaz­daság szocialista átépítésében ... — A felszabadulás után az egykori nagybirtokokon dolgozni kezdtek a béresek, de igen nehéz feltételek kö­zött. a szükséges fogatok és munka­eszközök nélkül. Az elhagyott nagy­birtokok betelepítésére került sor, például Bodrogszerdahelyen (Streda nad Bodrogom), Zétényben (Zatínl és Bélyben (Biel). Pontosan emlékszem rá. hogy 1950-ben 22 földműves-szö­vetkezet alakult meg. s az azt követő évben pedig tizenkilenc. Az 1953-as évben a Kiráiyhelmeci járásban be­fejeződött a mezőgazdaság szocialista átépítése. Az ötvenes évek nagyon nehezek voltak, tele feszültséggel. Talán azért voltam képes sok min­dent végigcsinálni, mert a sok zűr közepette Is társadalmi fejlődést és haladást vártam. Sok olyan pillana­tom volt. amire nem szívesen gondo­lok. A szövetkezetesítés kezdeti idő­szakában kapával, kaszával fenyeget­tek. És érdekes, azokkal az emberek­kel ma nagyon .jó viszonyban va­gyok. Az igaz. hogy a szövetkezet­szervezéskor, ha úgy tetszik, zaklat­tuk az embereket. De aki belépett, az többé nem volt visszahúzó erő. Előfordult, hogy egyes családokat kőt nap és két éjjel kellett meggyőznünk a közös gazdálkodás előnyéről. Olya­nok is akadtak, akiket egyszerűen lehetetlen volt meggyőzni, és csak akkor írta alá a belépési nyilatkoza­tát, amikor saját szemével meggyő­ződött és belátta, hogy nincs semmi értelme a nadrágszíjnagyságú parcel­lákon küszködni. Az ilyen emberek­ből aztán a közösben a legjobb dol­gozók váltak. Mondatai a gyakorlott beszélő ke­­rekdedségével gurulnak egymás után, de a gyakorlott beszélő közhelyei nem formátlanítják a mondandót. Minden világos, minden áttekinthető: úgv tűnik, titkolnivalója nincsen. — Amióta élek, közszolgálatban cselekszem. Pólvánban (Poíanyl szü­lettem. majd Királyhelmecen építkez­tem. Az élet nem vetett el messzire a szülőfalumtól. A feleségem mindig megértő volt. Két gyerekem van. Ф Hogyan került Leleszre elnök­nek? — A járási párt- és állami szervek felkértek rá. és azt hittem, hogv az emberek is szívesen látnak. S akkor jöttek a nem várt események. A szö­vetkezet el volt adósodva, laza volt a munkafegyelem, őszintén szólva, megbántam, hogy elnök lettem. Bírom a munkát, a hajtást, de annyi lett a probléma, hogy rengeteg. Nem hit­tem volna, hogy képes leszek, ha kell. két éjjel, három nap talpon ma­radni — Szóval, sikerült a szövetke­zet szekerét kihúzni a kátyúból. Szé­pen gyarapodott a közös vagyon. Bi­zonyos veszteségi „forrásokat“ sike­rült felszámolni. De a munkafegye­lemmel még mindig sok bal van. ® Most hatvanéves. Hogyan to­vább? — Ma dolgozom a leleszi szövetke­zetben utol jára. Holnap már más fog­lalja el a helyemet, fiatal, tehetséges ember. Van egy kiskertem, gyümölcs­fákkal és sok szőlővel. Szeretek ol­vasni- Majd csak lesz valahogy. S á nagygéresi (Velký Horeš) szövetke­zetbe hívták — és a meghívásnak nem tudtam nemet mondani. Búcsúzáskor ocsúdom: valamiről még nem kérdeztem. Az elismerések­ről. — Nincs hiányérzetem. Van néhány kitüntetésem. Legutóbb „Az építésben szerzett érdemekért“ kitüntetésben részesültem. Magától talán nem is mondta vol­na... Illés Bertalan a Olt, a kerekes kot fflelett.,..

Next

/
Oldalképek
Tartalom