Szabad Földműves, 1986. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)
1986-02-08 / 6. szám
1986. február 8, SZABAD FÖLDMŰVES indtg ugyanaz. Lengés hátra, vissza, lengés előre. Ülök a rúdon, most ismét meleg. Vagy talán langyos, vagy éppen forró, hiszen az érzékelésünk is viszonylagos. A rúd olyan, mint a testem hevétől kapta azt a kevés meleget, amitől megszűnt hidegnek lenni. Minden este tőlem kapja, szombatonként, vasárnaponként délután ts. Most semmire nem gondolok. A szokott mozdulattal hanyatt vetem magam, méternyit repülök, lentről hhlk morallás, lábfejemet megakasztom a kötélben. Jó erős kötél, biztos támaszom. Ildikó kecses mozdulattal körbeint, minden szem rajta. Gyönyörű vagy, igen, — olyan gyönyörű, mint a tavaszi tsíti trtvÄN!'* rügyfakadás, hegyi KAU IsrvAN- folyók völgyfaián sötétlő fenyvesek, az enciános havaл st rét, hajnalban a °f/ (f gtdáját itató őz- I/Я / anya aggódása, a Alj [VJ 11(01 sötétségbe zárt vad V v V» csend a még feltáratlan jégbarlangok mélyen, a Hamupipőkék tenyeréből szedegető galambok szelídsége, a visszavár rást jelentő bátortalan integetés, az eltitkolt nagy érzés. A titkaid mindent elpusztítanak. J— Hol voltál ma délután, Ildikó? — Szóval remélhetem, hogy legalább te kipihented magad, igaz? — Nem válaszoltál a kérdésemre, kedves. — Ha pihentél, minden rendben lesz. — Felszereltük az új kötelet, fó erős kötél. — Egy olyan vastag kötél, mindig jó erős. — Ez igazán erős kötél, talán még selyemszálat ts fontak bele.) Lengés hátra, vissza, előre. Szemem a kupola csúcsára mered, az egész világ most egyetlen pontba folyik össze. Derékövemből kiveszem és fogaim közé helyezem az orsót. Teljes erőmből meghúzogatom: tart. Alattam kör alakú világos homály. Valahol azon kívül, az izgalomtól szaporán lélegző semmi. Megcsavarom az orsót, könnyedén forog a tengelye körül. Minden rendben, a csapágy tökéletes. Alig hallhatóan összeverem a két tenyerem. Ildikó végigcsúszik a testemen, bőrömön érzem a leheletét. Mennyi átizzadt, átlihegett délelőtt, súlyzók és nyújtó undorítóan lucsogó, ragacsos egymásbafonódás a bizonytalanságban, félelemből fakadó észbontó kamaszlány-hisztéria, a ragyogó ruha alatt vézna test, bevetlen, kérges februári szántóföld, hegyi patak sziklás medre, hajnalt világosságfakadás, megmagyarázhatatlan zsibongása a csodára vágyó éretlen telkeknek, könyörgésbe váltó rábeszélő szttkozódás, mert szépek vagyunk és még szebbek lehetünk, mert ügyesek vagyunk és még ügyesebbek lehetünk. f— Kivel voltál ma délután, Ildikó? — Sokat kínlódtatok azzal az új kötéllel? — Nem tudom, miért kell eltitkolnod előttem. — Remélem, minden menni fog az esti bemutatón. — Nyugodt lehetsz, hogy sem a kötéllel, sem az orsóval nem lesz semmi baj.) Csak kínlódás volt, nem pörgés, holott a csapágy most tökéletes. Csúszik, elenged, ő ts zuhan egy méternyit, lentről újabb halk morajlás, elkapom a csuklóját, finom, vékony csuklója van, könnyen átfogható. Átfordul jobbra, átfordul balra, mosolyog. Felhúzom, villogó fehér fogai közé kapja az orsó másik végét. Nézem a szemét, már szenved. Int, hogy kezdhetjük. Elengedem a kezét. Észrevétlenül hajlok, a kilengés egyre nő. Hátra, vissza, előre, hátrább, vissza, előrébb. A kupola megmozdul a talpam fölött. Csak tudom, nem láthatom. A talpam fölött csillagok ragyognak. Vagy talán fellegek sötétlenek. Lengünk, egyre szélesebb ívben. Együtt lengünk a kupola alatt, ég és föld között. Most éppen jó, most kezdheted, mint annyiszor, mint mindig. A kupola tart, erős szál az építő hozzáértés. Széles ívben mozog utánunk az aggódás. Lassan pörögni kezd a teste, mintha valami csodálatos hajtóműhöz kapcsolták volna. Erő kell hozzá, meg a tudat, hogy lentről közönytől mentes szempárok tapadnak az átforrósodott bőrhöz. Nem túl meleg, nem túl hideg vidék, ahol a leszálló este kiérdemelt csendre lel, s a szem őszinte fényét nem homályasítják el a világ hamis fényét. Az a ház. ahol lenni lehet, ahol a végtelen közeljövőnek tűnik. Egy kertben a virágok, egy kertben a gyümölcsfák, egy metszőolló, egy fűnyírógép, talán oltóbicska, körös-körül a mi talpalatnyi földünk. Most pedig műsorunk fénypontja, a csodagyerekek: Ildikó és Csaba. A keze puha kisgyerekkéz, a teste vézna kisgyerektest, ruháján ezernyi flitter ragyog, kecsesen int, mosolyog. Zuhan felénk a kötél, elkapom, húzom, ha rácsimpaszkodom, feszessé válik. Lábam nyújtva, karom nyújtva, derekam egyenes, észrevétlenül a kötélre nehezedem. Felkúszik, csak karból húz, mereven megfeszül, az erő hullámai minden újabb mozdulata után láthatatlanul rángatják a csuklómat. Átnyúl, megfogja a fényes, hideg keresztrudat. Int, indulok. Alattam kapálózik a kötél,hogy fenn vagyok, az még ntncsen túl a csodák innenső határán, még én vagyok. Lengünk és dolgozunk, s az a ház, mint egy palota, drágakövekkel kirakott, arannyal hímzett, egy királyfi elhozta a kis selyemcipellőt a lágy zenében szunnyadozó-szenvedő vigasztalanságnak. (— Csak tudnám, miért titkolózol előttem, Ildikó. — Senki sem keresett a délután? — A te titkaid bennem mindig szomorúságot szülnek. Az erőm ... — Ma este, miután leszálltunk, maradj egy kissé hátrább. — Azért elég sokat kínlódtunk ma délután ezzel az új kötéllel. — Ezentúl talán már nem kell töb• bé bajlódnunk vele. — A kötél valóban jó erős, efelől egészen nyugodt lehetsz. — Remélem, van még egy kevés Időnk a bemutatóig. — Ha akarod, lepihenhetsz.) Zene szól alattunk, halk, kellemes dallam. Széttárja a karját, gyorsul, már nem lehet megállapítani róla, hogy női test. Pörög, egyre gyorsulva, miközben együtt lengünk a kupolához láncolva, a megszokott egyenletes ritmusban. Lengünk hátra, vissza, előre. Már nem hallatszik fel a lélegzetvételek halk susogása, megannyi apró szellő, ilyenkor kezdődik a zúgás és a lüktetés. A kupola csúcsában a horog, a horgon a kötél, a kötélen a rúd, lábam a kötélre és a rúdra fonódva, a számban az orsó, az orsó másik végén a fogával kapaszkodva leng és pörög. Már azt sem lehet tudni róla, hogy él-e vagy halott. Csak a szemek lélegeznek, bizonyára eredeti alakjukban, amelyek őt pörgése köziben odalentről megbámulják. A kupoláig ér a csodálat, bámulják a sejthetőt. En is csak egy sebesen forgó korongot látok, de a korong alatt érzem őt. Csókoltam, szája nem nyílt, ajkából kiszaladt a vér, az arcára gyújtott vérszínű pírt. Tündér vagy te, s tündéri a te pírod, miként sátáni az én elkárhozó remegésem a te közeledben, itt lenn a földön. Szeme csak szikrázott, nem panaszkodott. Homlokáról bágyadt mozdulattal letörölte a bőre alól felfakadó gyöngy-ereket. Tompa kiáltások között, a kifeszített háló fölött az egyre tökéletesebbé váló csuklófogás, tízszer és ezerszer, mert minden így kezdődik, aztán újra vissza, újra, mindent próbálni kell. Esténként ezer pontban ragyogott teste tükrén a fény. Fent van, int, lazára engedem a kötelet, mászom a kupola felé... Várj, még várj egy kicsit azokkal a mozdulatokkal. Alattam csak az állatszagot párolgó porond. En tartalak majd mindenkor, tudhatod. Átbújik a karjaim között, átfordul, elcsavarodik, a dereka felhúzott íjként feszül. Elengedem a bal karját, visszafordul, aztán a jobb karját, szenved. Látod, én tartalak, s a galambok szeretete, a Hamupipőkék tenyeréből csipegetett, éltető szemek. (— Nem vagy fáradt, Ildikó? — Mit szólsz, telt házunk lesz ma este? — Csak éppen fáradt ne lennél. — Ez is olyan, amit csak a gyermekek szeretnek igazán, de ők még túl kicsik. — Sokkal szebb vagy olyankor, mikor nem vagy fáradt. — ök eljönnek, és kész. ök mindent szeretnek. Nem keresett valaki? — Pihenten még ott fenn Is szebb vagy.) Ez más világ, de nem a csodáké. Lassan minden szemnek megszokottá válik a pörgés. Most széttárja a karjait', ágyéka megfeszül, két lába spárgába nyúlik, majd kezével rögzítt helyzetét. "A bokáját fogja, karján kidagadnak az erek. Két teljes lengés így szokás szerint. Alattunk elhalkul a zene. Lassan kifordítja karjait, lábát hátraviszi, talpa a fejét éri. Szinte hihetetlen, forgás közben szabályos gömb. Alulról ismét halk moraj, körülölelt a csodálkozás. A pörgés eközben nem áll meg, az egyenletes lengés sem. Hátra, vissza, előre. Lengünk a kupola alatt. Nagyon húz lefele. Talán nem is 6, talán valami más. ö pörög, őt csodálják. Valami lefele húz, mert lentről áramlik a csodálat. Most már lassúbbak a mozdulatot, észrevétlenül lassulnak, hozzá nem értők ezt nem észlelhetik. Várj, várj a mozdulatokkal. Te nem látod? Te nem tudod, hogy beleevödik az emberekbe? En tartalak majd. A világ nagy, irtózatosan nagy. A városok szépek, és csúnyák, kicsik és nagyok, tiszták és mocskosak, a városokban mindenütt emberek laknak és eljönnek. Aki nem. tud elmenekülni a bűn elől, annak el kell tűrnie vagy el kell tűnnie. En soha nem ittam ametisztpohárból, mégsem részegedtem meg. Sem tőle, sem a magasságtól. Te nem látod, te nem érzed, hogy belénk evődik a szeretet és az aggódás? Mindenütt ott van. Én nem kértem, én egyszer sem követelőztem. Minden a legtermészetesebben magától adódott. Távol van a bűn forrása. En tartalak majd. Amikor másra gondoltam, a hajad szétomlott a vállamon, és csiklandozta a nyakam hajlatát. Milyen jó megtalálni, aztán újra rátalálni. En tartalak majd, ha enged a szorítás. f— Biztos vagy benne, hogy nem leszel fáradt estére, Ildikó? — Biztos, hogy nem keresett az a rendező? — Biztos. Senki sem keresett. — Akkor nem pihenek le. — Akkor inkább halasszuk el máskorra. — Ügy lenne a legjobb, ha azonnal lepihennél. — Akkor megvárom. Muszáj megvárnom őt. — Pedig pihenten szebb vagy. Ott fent is.) Visszahúznak a földre a ránk váró másodpercek. Már észrevehetően lassul a pörgés, már csattan a taps, összefolyik a tetszés, várják, hogy mosolyogni lássák. Még lengünk. Hátra, vissza, előre. Már gyúlnak a fények, lelassult a pörgés. Láthatóan embert testté válik. Erősödik a zúgás. Csak olykor lángolt fel láthatatlanul ts izzó parazsából a semmit vagy mindent ősbölcsessége, s az eltitkolt érzelmek fölé nőtt _szívdobogásunk szaporasága jelzett valamenynytt a cselekvés meghitt, gyöngéden takargatott izgalmából. Mert mindenkor játszani lehetett a beérett örömök, a boldogságtudat gondolatával. Még ha frissen köszörült pengeélbüszkeségben is. A nagy áldozat örök árnyékában. /— Nagyon kérlek, lldtkó, mondd meg, kit vártál. ■— Szóval biztos, hogy nem jött. — Nem, senki sem jött. En ne* ked... — Akkor biztos, mert ezer közül ts felismerted volna. — Akkor ma este már... — Nem. Még várok egy kicstt. Jönnie kell.) Előtte ts, utána is teljes fényben ragyogott, mint az ünnepeltek. Csak most szabadult fel Igazán a feszültség, a csodálkozás, az ámuló tetszés. Es ő is... Jajt Ne most! Az államon át a fogam közé feszül az összfájdalom. Még tart a lengés hátra, vissza, előre, hátra, a fájdalom megszűnik. Nem leng. Egyet fordul, engem néz tágra nyílt szemekkel, zuhan, zuhan, tekintetem hirtelen a kupola csúcsára nyilall, valami fölfelé húz. Kint most rengeteg csillag ragyog, vagy pislákol, vagy sötét fellegek kóvályognak. Miért is nem tudtad, hogy beleevödik az emberekbe. Nőnek, gyarapodnak és menthetetlenül beléjük evődik. Szűkölnek titkon a vágytól, hoay halni lássanak. Most sikoltsatok! MostI Es sikoltanak. Egyet. Ezerből egybefolyó hatalmasat. Es megkönnyebbülnek mindörökre. A zene elhallgat, s a ránk zuhant döbbenet nyomásától megsűrűsödött csendben a messze pattanó orsó hangja az egyedüli 6- sztnte sikoly. En tovább lengek. Előttem, alattam semmi. Mögöttem, alattam egy folt. Es a porond egyenletesen für észpor színű. Sikoltsatok háti Nincs további De nincs újabb sikoltás. Nincs föld felett, ég alatt, egyetlenem. A testem, az átkozott, mintha nem az enyém volna, leng tovább. Lábfejem gyakorlott merevséggel feszül nekt a kötélnek meg a rúdnak. Kapaszkodik. •Romániai magyar Irg ■ Jiftna Adamcová: Ikarosz bukása (linómetszet) , (Fotó: Vass) „A meghívott halál” Miért lesznek az emberek öngyilkosok? Miért lesznek a gyermekek öngyilkosok? Valóban nincsen más alternatívájuk? Hogyan lehetne ezt a krízisállapotot megelőzni, esetleg ezen enyhíteni? ... Erről a nagyon is súlyos kérdésről jelentetett meg a fenti címmel egy mély szintézissel megírt tanulmánykötetet az újvidéki Fórum Kiadő. „Nincs tragikusabb jelensége emberi életünknek, mint önnön életünk kioltása. Mégis évente az emberek milliói törnek életükre, életkorra, nemre, hivatásra és képzettségre való tekintet nélkül“ — írja a kötet bevezetőjében a pszichológus szerző, Hódi Sándor. Az öngyilkosság világszerte nyomasztó társadalmi problémát jelent. Az Egészségügyi Világszervezet statisztikai adatai alapján a világon évente 700 ezer ember követ el öngyilkosságot. Naponta körülbelül kétezer ember dobja el magától az életét. Hogy ml áll az öngyilkosság hátterében, kik és miért követnek el öngyilkosságot, miféle titkokat rejt magában az áldozatok személyisége, milyen társadalmi, lelki és más okai vannak a végzetes tettnek, mi indít naponta kétezer embert arra, hogy kezet emeljen önmagára — ezekre á kérdésekre keresi a feleletet könyvében Hódi Sándor. Az öngyilkosság jelenségét sokoldalúan vizsgálja, de végleges választ nem ad. nem adhat. Mindaz, amit mond, elősegíti a megértést, ez pedig megkönnyíti, lehetővé teszt az emberi állásfoglalás kialakítását, az emberek közötti viszonyok humanizálását. A könyv négy fejezetre tagolódik. Az első címe: „Az öngyilkosság statisztikája“. Ebből megtudjuk, hogy ......a második világháború óta eltelt 24 esztendőben Földünk országaiban meghalt 8,7 millió ember, s öngyilkosságot 60—70 millióan kíséreltek meg. Íme, az emberiség önmaga el-1 len folytatott szakadatlan és legvéresebb, legkegyetlenebb háborúja.“ S ami még figyelemfelkeltőbb: az öngyilkosság a 15—19 éveseknél a halál leggyakoribb oka. A szerzőnek már önmagában ez a meglátása is arra irányítja a társadalom figyelmét, hogy az öngyilkosság járványszerű méretei ellen még következetesebben, jelentősebb anyagi és szellemi erőbevetéssel kellene küzdeni. A másódik fejezet „Az öngyilkosság jelenségei“-vei foglalkozik. A harmadik fejezet az öngyilkosság sokrétű, a társadalmi és egyéni lét mély televényeiben gyökerező, szerteágazó okait próbálja feltárni. Megállapítja, hogy szerepet játszik e tett elkövetésében az ember kapcsolatformáinak valamilyen megszakadása, s ebből kifolyólag az egyén társadalmon belüli elszigetelődése: az elmagányosodás, a rendezett családi viszonyok hiánya, a rideg, közömbös együttélési viszonyok, a gyermekkori csonka család, az örömtelen munka, az érzékeny lel-* ki veszteségek, a szeretet, a megértés és a szabadság hiánya, a fölöslegesség érzete, a kilátástalan jövő, stb. A személytelen kapcsolatok elsorvasztják a valósághoz való sajátos érzelmi-tudati viszonyulást — állapítja meg a szerző —, és érdektelenné teszik örömét, bánatát, szenvedélyeit, lelkesedését. Az „én“ börtönébe kényszerítik az élet személyességének szubjektív színeit, hangulatát, élményét. Milyen formában és eszközökkel harcoljunk az öngyilkosság ellen? — Erre a kérdésre a negyedik fejezetben találjuk meg az utalásokat. A beszűkültén élő ember, ha elveszti élete egyetlen értelmét, először még megpróbálja helyreállítani valahogy a régi állapotot. Ilyenkor mindig 1elez, egyfajta segélykiáltást küld a környezetének. Rendszerint elég egy együttérző törődés, egy vigasztaló szó és az áldozatjelölt túljut a kétségbeesés mélypontján. Ha ezt nem kapja meg a környezetében valakitől, ha kedvességgel, emberséggel, törődéssel, meghallgatással segítségnyújtással nem állnak mellé, az öngyilkossági szándék a megvalósulás visszafordíthatatlan szakaszába fordul. A tanulmánykötet legnagyobb erénye az, hogy a szerző a személyiség erkölcsi-tudati válságán, a társadalmi lét dialektikáján és a „ki vagyok én“ dilemmáján keresztül feltárja az öngyilkosság lényegét, rávilágít társadalmi, lélektani hátterére,, s ezen az ösvényen haladva elvezet minket a megelőzés és a segítségnyújtás lehetőségeihez, módszereihez. (korcsmáros) ■ Michal Bílek: Nagy család (fa) (Fotó: -ss)'
