Szabad Földműves, 1986. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)
1986-02-22 / 8. szám
+ lényegesen korlátozni kell a takarmányok betakarítási, tartósítási és tárolási veszteségeit; + javítani kell a takarmányozási technikát és minél hamarabb be kell vezetni a gazdasági állatok táplálásának tudományos módszereit; + a mezőgazdasági üzemeknek tartósan 10—15 százalékos tartalék tömegtakarmány-készletet kell létrehozniuk. A takarmánynövények faj- és fajtaösszetételének legnagyobb problémája az energia és a fehérje közötti arány — keményítő érték: emészthető fehérje — 6,0-ra való csökkentése, valamint ezzel kapcsolatban az évelő takarmánynövények, főként a lucerna és a herefélék szénhidrátos takarmányokhoz [silókukorica, szenázsolásra termesztett zab, kapás takarmánynövények) viszonyított ésszerű részaránya. A szénhidrátos takarmánynövények termőterületének bővítését leginkább a lucerna igényli. Ha el akarjuk érni a kívánt arányt, akkor 10 tonnás szénahozam esetén 1 hektár lucernára számítva 1,2 hektáron 40 tonna hektárhozamú silókukoricát kell termeszteni. Ezért a kívánt tápcrány elérése nagyon bonyolult kérdést jelent mindenütt, ahol a lucerna bőven terem, tehát elsősorban a répatermő körzetekben. A herefélék a vetésforgó gerincét képezik és a talajerő-fokozó hatásuk is vitathatatlan. Az energiahiány kiegyenlítésére a szarvasmarha takarmányozásában a lucerna termőterületével párhuzamosan a szénhidrátos takarmányok, tehát a tömegtakarmányok termelését is növelni kell. A tiszta kultúrában vetett herefélék termőterületének 40 százalékán lucernát, 60 százalékán pedig vörösherét kellene termeszteni. Az évelő takarmánynövények hektárhozamait a jelenlegi 7,86 tonnáról fokozatosan 8,5 tonnára kell növelnünk. A növénytermesztés- szerkezetében az évelő takarmánynövények szántóföldi részarányát 17—18 százalékra kell növelnünk. Ez a részarány az egyes termelési körzetek és a szarvasmarha-állomány 100 hektárra számított sűrűsége alapján a következőképpen alakul: kukoricatermő körzet 13,0—15,0 % répatermő körzet 15,5—17.5 % hurgonyatermő körzet 16,9—21,5 % hegyvidéki és hegyaljai körzet....................................21,0—25,5 % Az évelő takarmánynövények termesztésének állandósítását és az előirányzott 8,5 tonnás hektárhozam elérését elsősorban a belterjes termesztési módszerekkel, a megfelelő vetőmagalap létrehozásával, valamint a helyes betakaríási technológia alkalmazásával biztosíthatjuk. Mindezeknek az intézkedéseknek a bevezetése és a szerkezet átépítése után az évelő takarmánynövények hozama kb. 15 százalékkal növekszik. További komoly problémát jelent a kapás takarmánynövények termőterületének a csökkenése. Például a CSSZK-ban az 1934—1937-es években átlagban 115 ezer hektáron termesztettek kapás takarmánynövényeket, de 1980-ban a takarmányrépa és a murokrépa vetésterülete csupán 10 ezer hektár volt. A takarmányrépa termesztését — az anyagi-műszaki ellátás lehetőségeire való tekintettel — 1990 ig 80 ezer hektárra, későbben pedig 90 ezer hektárra akarjuk bővíteni. Az energiahiányt a takarmányadagban a növénytermesztés jelenlegi szerkezete és a takarmánynövények fajtaösszetétele alapján silókukoricával és szenázsolás céljából vetett zabbal kell kiegyenlítenünk. A kapás takarmánynövények termőterületét távlatilag feltétlenül bővítenünk kell, mivel szélesebb körű alkalmazásuk hatékonyan elősegítené a takarmány energia- és fehérjetartalom közötti kölcsönös arányának megfelelő kialakítását. Erre a takarmányrépa nyújt optimális lehetőségeket. A másik csoportot az egynyári takarmánynövények képezik. Ezek vetésterületének részaránya Csehszlovákiában az 1980— 1984-es években kb. 13—17, a silókukorica és a kukoricacsalamádé részaránya pedig 8—11 százalékos volt. A legésszerűbbnek a többi egynyári takarmánynövények vetésterülete és százalékaránya mutatkozik, amely abszolút értékekben pl. a CSSZK-ban 39 ezer (1980) és 69 ezer (1982) hektár között mozgott. A tömegtakarmányok keményítőértékben kifejezett hozamában az egynyári takarmánynövények részaránya 30—35 százalék között mozog. Az egynyári takarmánynövények részaránya a termelési viszonyok romlásával és az állandó gyepterületek részarányának növekedésével párhuzamosan csökkent. Ebben a kölcsönhatásban rejlik a tömegtakarmányok kiegyensúlyozatlan energia- és fehérjetartalmának gyakran alábecsült negatív hatása. Mindenekelőtt tekintetbe kell venni, hogy a hüvelyes-gabona keverékek, valamint a többi egynyári takarmánynövények termesztése ráfizetéses. Például a CSSZK-ban 1982- ben az említett termőterületen az 1 tonna zöldtakarmánvra számított önköltségek 302.85 koronát tettek ki. vagyis 1 keményítőértékre 3 korona önköltség jutott. Ugyanakkor a silókukoricát és kukoricacsalamádét tonnánként 150,80, az évelő takarmánynövényeket 136,28, a legelők zöldtakarmányát pedig 106,06 korona önköltséggel termelték. Általában elmondhatjuk, hogy a többi egynyári takarmánynövény jelenlegi vetésterületének nagysága jelentősen nagyobb, mint amennyi a folyamatos zöldtakarmányozáshoz szükséges lénne. Kétségtelen, hogy vetésterületük nagyságát az évelő takarmánynövények leszántása jelentősen befolyásolja. Ettől eltekintve vetésterületüket minél hamarabb és radikálisan olyan területre kell csökkenteni, amely biztosítani tudja a herefélék és más évelő takarmánynövények sarjadása idején a zöldtakarmányozás folyamatosságát. A GYEPTERÜLETEK TAKARMÁNYTERMELÉSÉNEK BELTERJESÍTÉSE A rétek takarmánytermelését belterjesítő intézkedésekkel a jelenlegi 3,3 millió tonnáról 1990-ben 3,6 millió tonnára, 1995-ben pedig 3,8 millió tonnára akarjuk növelni. Ugyanazon idő alatt a legelők takarmánytermelését 1,6 millió tonnáról 1,8 millió tonnára kívánjuk növelni. A tartósan gyepesített területekről így a tömegtakarmáyok teljes hozamáak kb. 30 százalékát takarítjuk be. Az állandó gyepterületek termelésének növelése fontos belterjesítő intézkedéseket követel, főként a beruházások, a betakarítás és a tárolás gépesítése szakaszán. Elsősorban a kövek összeszedéséről, a szénatárolók építéséről, valamint a hegyviléki és hegyaljai körzetek feltételeinek megfelelő gépesítésről van szó. Az egyes belterjességi fokozatú állandó gyepterületek termelőképességének teljes kihasználása érdekében gondoskodnunk kell a magasabb belterjességi fokú területek gyors felújításáról, amelyek az intenzív műtrágyázás következtében gyakran leromlanak. Évente 108 ezer hektárnyi rétet és legelőt akarunk felújítani, ebből 32 ezer hektárt újraművelni és 76 ezer hektáron tervszerű felújítást végezni. Abban az esetben, ha a mesterséges gyepet hat év után kell felújítani, akkor a belterjes mesterséges gyepek területe kb. 456 ezer hektár lesz, ami az állandó gyepterületek kb. 27 százalékát képezi majd és hektáronként 8 tonna szénahozamot biztosít. Ezeket a mesterséges gyepeket hektáronként legalább 140 kg nitrogénadaggal kell trágyázni és be kell tartani a fűfélékben a herefélék 25 százalékos részarányát. A rétek és a legelők hektáronként kb. 80 kg nitrogént igényelnek, ami országos viszonylatban évente 127 ezer 800 tonna nitrogént jelent. A gyepnövényzet rendszeres felújításának és a belterjes mesterséges gyepek telepítésének alapvető előfeltétele a fűfélék és herefélék elegendő és minőségi vetőmagjának a biztosítása. A szükséges mennyiségű és minőségű vetőmag termelését jelenleg csak szakosítással és a termőterületek összpontosításával, valamint a komplex betakarító gépsorok alkalmazásával érhetjük el. Az állandó gyepterületek belterjesítését csak az elvizenyősödöttt területek hosszú távú meliorációs programjának megvalósításával, újraműveléssel és az elhanyagolt növényzet beruházás nélküli feljavításával biztosíthatjuk. Csehszlovákia állandó gyepterületeinek 25 százaléka 12 fokosnál meredekebb lejtőkön fekszik. Ezek fűtermését legésszerűbb szarvasmarhákkal, esetleg juhokkal lelegeltetni. A CSSZK- ban a legelők kiépítésére és hasznosítására vonatkozó kerületi és járási elképzelések, az SZSZK-ban a legelők kiépítésére alkalmas területek kiválasztása alapján pedig a következő legeltetésre alkalmas gyepterületekkel számolunk: CSSZK SZSZK CSSZSZK A gyeplegelők nagysága ha-ban 103 000 104 000 207 000 A legeltetett üszők száma (db) 307 000 152 000 459 000 A tehenek legeltetése igen gazdaságos, mivel fehérje- koncentrátumok megtakarítása mellett nagy tejtermelés érhető el. A legeltetett tehenek 30 százalékos költségcsökkentés mellett évente 400—600 literrel többet tejelnek, mint amikor istállóban etetik őket. Ezért célszerű a tejtermelő gazdaságok szomszédságában belterjes legelőt létesíteni, miközben a legelő legtávolibb pontja sík területen ne haladja meg az 100, lejtősebb területen pedig a 600—700 métert. A felsorolt szempontok tiszteletben tartása mellett a következőket javasoljuk: A egész napi legeltetést legfeljebb 400 tehén összpontosításával; A félnapos legeltetésnél lényegesen nagyobb összpontosítás lehet, de kiegészítő takarmányozás szükséges; A a tehenek nagyobb mértékű összpontosítása mellett végzett legeltetés, főként a maximális tejelés időszakában a csoportos legeltetés alkalmazásával ajánlatos. Az üszők legeltetése a viiszonylag legrosszabb természeti feltételekkel rendelkező gyepterületek ieggazdaságosabb hasznosítását jelenti. A legelő területének kialakításakor, amely szakaszokra oszlik, kedvező feltételek között 500—1000 üsző befogadásával számolhatunk. Ilyen szarvasmarha-állomány számára a gyepterület közepes termőképessége esetén kb. 150—300 hektárnyi legelőt kell biztosítani, s a növényzett felújítása érdekében még további két, 15—20 százaléknak megfelelő legelőterületre van szükség. A jól megszervezett legeltetéses üszőneveléssel 1 hektárnyi legelőterületen — a lekaszált növényzetet is beleszámítva — 500 kg súlygyarapodást lehet elérni. A juhokat a legrosszabb termőhelyi adottságú és legmeredekebb fekvésű területeken legeltetjük, amelyek a szarvasmarha legeltetésére alkalmatlanok. A gyepnövényzet minőségét kosarazással növelhetjük és egyúttal fokozhatjuk annak termelőképességét. A juhtenyésztést a juhsajt termelésén kívül bárányhústermelésre is beállíthatjuk. Egy anyajuhtól 15—20 kg juhsajtot is nyerhetünk. A bárányok jobb legelőn való nevelése esetén hektáronként 400—500 kg súlygyarapodást érhetünk el. Az alacsonyabban fekvő területeken a szarvasmarha jól hasznosítja a fő gazdasági növények és zöldtakarmányok tarlóját ,s ezzel, valamint az őszi másodnövények kihasználásával a legeltetési időszakot meghosszabbíthatjuk. Legelőink fűhozamát és annak minőségét úgy növelhetjük, hogy egyre nagyobb legelőterületeket vonunk be a belterjes gazdálkodásba, amit rendszeres időközökben végzett felújítással és mesterséges gyepek telepítésével érhetünk el. A legelők folyamatos takarmánytermelését három, különböző érési idejű vetőmagkeverék vetésével kell megoldani: ★ korai gyepkeverék, amelynek vezérnövénye a csomós ebír fehérherével. réti komócsinnal és réti csenkesszel kombinálva. A legelőterület 15—20 százalékát vetjük be vele. Az első tavaszi napokat követően a legkoraibb legelőt nyújtja; ★ középkori gyepkeverék, amelynek a vezérnövénye a réti csenkesz. További komponensei a réti komócsin, az angol perje, a réti perje, a réti csenkesz és a fehérhere. Ez a gyepkeverék közvetlenül a csomós ebír után legeltetheő; ★ középkései vagy kései gyepkeverék. Vezérnövénye a réti komócsin, amelyet réti csenkesszel, vörös csenkesszel, angol perjével, réti periével és fehérherével egészítünk ki. Erre a gyepkeverékre a középkorai, réti csenkesz vezérnövényű gyepkeverék lelegeltetése után hajtjuk ki az állatokat. Minden gyepkeverék fontos komponense a fehérhere (Trifolium repens), amelynek részaránya sohase csökkenjen tíz százalék alá. Elsősorban az erőteljes növekedésű és nagy termőképességű intermediális típusú gyepnövényeket kell vetni, amelyek versenyképességükkel és szívósságukkal eleget tesznek minden takarmányozási követelménynek. A fűkeverék minőségének növelésén (nagy fokú emészthetőség) és kiváló ízén kívül a fehérherét tartalmazó gyepkeverék elősegíti az állatok súlygyarapodásának a növekedését. A MÁSODVETÉSÜ TAKARMÁNYNÖVÉNYEK ÉRVÉNYESÍTÉSE 5— 7 12—14 11—13 5— 6 % % % % A tömegtakarmányok termelésének növelése szempontjából rendkívüli jelentőségű a másodnövények termesztése. A tudományos és kutató intézetek felismerései alapján az egyes termelési körzetek számára a másodnövények szántóföldi részarányát így javasoljuk: kukoricatermő körzet répatermő körzet s < hurgonyatermő körzet . . . « « « hegyaljai és jobb hegyvidéki körzet s « öntözéses gazdálkodás ..................................... A mezőgazdasági üzem keretében a szántóterületen a következő vetésszerkezetet javasolhatjuk: őszi másodvetemények..................................... angol perje alávetések . . . . . . nyári másodvetések és tarlóvetések .... A keresztesvirágú takarmánynövények mellett a további időszakokban javasoljuk néhány színes herefajta termesztését, mivel a nitrogéntrágyázást nem igénylik és szép terméshozamokat nyújtanak. Hektárhozamaik 15—25 tonnát tesznek ki és 14—17 % száraz anyagot, 2,5—3 % nyersfehérjét és minimális 18—20 % 3 % 1 % 8 °/o mennyiségű rostanyagot tartalmaznak. A köztes- és másodvetésű takarmánynövények területéből a színes hereféléknek maximálisan 3 %-ot kellene elfoglalnia a következő részarányban: bíborhere 1 % alexandriai here 0,5 % eperhere 0,5 % herés lucerna 1 % A másodnövőnyek termesztése minimális talajműveléssel jár, ami nemcsak üzemanyag-megtakarítást jelent, hanem a talajnedvességet is óvja. Az előzetes talajművelés nélküli és tárcsás vetőgépekkel végzett vetést tekintik a legelőnyösebbnek. A repülőgépes vagy műtrágyaszóróval végzett vetés nem vált be. mivel nagy mennyiségű vetőmagot igényel és a magvak nehezen kelnek • ki. mert többnyire száraz talajfelületre jutnak. A másodnövények termesztésének gazdaságosságát a felhasznált vetőmagvak és műtrágyák mennyisége is befolyásolja. A vetőmagszükségletet az ezermagsúly alapján kell meghatározni, vagyis az apró magvak mennyiségét hektáronként 4—6 kilóra csökkenteni, a nagyobb magvak mennyiségét pedig 10—12 kilóra módosítani. Az elképzelések szerint a másodvetésű takarmánynövények termelésének 1990-ig 25 százalékkal, a 9. ötéves tervidőszakban pedig további 8.6 százalékkal kellene növekednie. A TALAJ, A NÖVÉNYTERMESZTÉS ÉS A SZARVASMARHATENYÉSZTÉS KÖLCSÖNHATÁSA A mezőgazdasági termelés alapját a talaj, a növénytermesztés és a szarvasmarha-tenyésztés képezi. Ezek között nagyon bonyolult kapcsolatok alakulnak ki, amelyeket leegyszerűsí ve a talaj termőerejével és a tömegtakarmányok termelésével fejezhetünk ki. Ugyanakkor a növénytermesztés és a szarvasmarha-tenyésztés kölcsönhatásai az egész termelési folyamat szervezését meghatározzák. Ezek a kapcsolódások a növénytermesztés, mint nyersanyagtermelő, és az állattenyésztés, mint fogyasztó közötti anyagi-energetikai áramlások találkozásában nyilvánulnak meg. A tömegtakarmányok termőterületének nagysága, hozama és fajtaösszetétele két meghatározó jellegű tényező befolyásának eredménye. Elsősorban agroökológiai szempontokról van szó, mert ezeket kell figyelembe venni az évelő takarmánynövények minimális részarányának a meghatározásakor. Másodsorban figyelembe kell venni a terv által meghatározott szarvasmarha-állomány takarmányszükségletét. A tömegtakarmányok termelésében olyan fajtaösszetételt kell kialakítanunk, hogy a megtermelt energia (keményítőérték) és az emészthető N-anyagok (nyersfehérje) mennyisége közötti arány megfeleljen a szarvasmarha ésszerű takarmányozásának. Ennek a problémakörnek komplex megoldásakor abból a tényből kell kiindulnunk, hogy az istállókapacitások jelenlegi széthelyezése a 8. ötéves tervidőszakban meghatározza a szarvasmarha-állomány széthelyezését. A közeljövőben nem lesz elegendő pénzeszközünk arra, hogy jelentősebben befolyásolhassuk az egyes mezőgazdasági üzemek területegységenkénti állatsűrűségét. Nem lenne célszerű csökkenteni a szarvasmarha-állományt azokban az üzemekben, ahol megfelelők az istállók és a takarmányozás. Ilyen szempontok alapján dolgozták ki a takarmánygazdálkodás modelljét. A termelőkörzetek modelljei egy globális modellből indulnak ki. A mezőgazdasági üzemek szintjén a talaj és szarvasmarha-tenyésztés kacsolódását az állami tervfeladatok, de főként a konkrét termelési feltételek vonatkozásában kell megoldani. A szemesek és a takarmánynövények közötti arány a területegységre átszámított állatsűrűségre való tekintettel nagyon megváltozott. Ezt az alábbi táblázat is bizonyítja, amely a szántóterület állandó gyepterület 100 hektárjára számított szarvasmarha-állomány értékeit mutatja: A szántóföldi A növények részaránya A szántó- speciális Termelőkörzet terület gazdasági Szemesek Takarmányrészaránya növények növ. % a b a b hegyvidéki (rossz) 53,0 0,8 60,5 28,1 38,7 71,1 hegyvidéki burgonyatermő 61,4 8,9 61,4 37,5 29,7 53,6 (peremvidék) 76,8 13,8 60,5 42,9 25,7 43,3 burgonyatermő répatermelő 82,1 12,3 64,0 48,9 23,7 38,8 (peremvidék) 83,6 16,3 63,4 50,1 20,3 33,6 répatermelő répatermelő 94,3 18,9 65,7 55,0 15,4 26,1 (átmeneti) kukoricatermő 94,3 12,4 67,2 56,5 20,4 31,1 (peremvidék) 96,8 8,7 68,3* * 57,9* 23,0 33,4 a = 70 db/100 ha szántó + állandó gyepterület b = 100 db/100 ha szántó + állandó gyepterület * = beleértve a szemes kukoricát is. A következő időszakban minden üzemben ésszerűsíteni kell majd a növénytermesztés szerkezetét, mind a társadalmi szükségletek, mind a szarvasmarha-tenyésztés követelményeinek megfelelően. A növénytermesztés szerkezetének ésszerűsítése feltárja a szerkezetben rejlő tartalékokat. A TÖMEGTAKARMÁNYOK TERMELÉSI VESZTESÉGEINEK CSÖKKENTÉSE A szarvasmarhák teljes értékű takarmányozásának alapvető feltétele, hogy necsak a szükségletet fedező tömegtakarmánymennyiséget biztosítsuk, hanem 10—15 százalékos tartalékkészletről is gondoskodjunk. A tömegtakarmányok termelésének megfelelő mértékű növelése a tárolási veszteségek korlátozásától, vagy csökkentesétől függ. A szokványos veszteségek a takarmánynövények és a kukoricaszilázs esetében elérik a 25 30. a cukorgvári
