Szabad Földműves, 1985. július-december (36. évfolyam, 27-52. szám)

1985-11-23 / 47. szám

3 1985. november 23. .SZABAD FÖLDMŰVES La Passionária Tehet-e csak a tényeket közölve, tárgyilagosan, érzelmi jelhangok nél­kül írni Dolores Ibárruriról, La Pas­­sionáriáról, a „Szenvedélyesről“? Aki akár csak hangfelvételről is — hallhatta beszélni, átforrósodott hang­ja Izzásától, szavat sodró áradatától; az nemcsak tudta, élte is a célt, a­­miért ez a matrónakort megért spa­nyol forradalmár asszony küzdelmes és hosszú élete során harcolt. 1885. december 9-én született egy baszkföldi bányászcsaládban. Bilbao, Baszkföld fővárosa volt az első he­lyek egyike, ahol az l. Internocioná­­léhoz, Marx és Engels internacioná­­léjához csatlakozó első munkásszer­vezetek megalakultak. Itt teltek az eszmélés első évei, a bányamedencé­ben, ahol már 1890-ben annyira fe­szült volt a helyzet, hogy mindenki valomilyen komoly eseményre szá­mított. A dolgozók nem titkolták el­lenséges érzelmeiket a kizsákmányo­­lókkal szemben. Sztrájkok, letartóz­tatások, éhbér, bányaszerencsétlensé­gek, korán szertefoszló álmok a ta­nulásról. majd munka egy varrodá­ban. Húszéves korában férjhez ment egy bányászhoz. Életének erről az Időszakáról így ír „Az egyetlen út“ című könyvében: „Első leányom szü­letésekor több mint egy év óta már annyi keserű tapasztalatot szereztem, hogy csupán a kislány iránti szere­tetem fűzött még az élethez. S nem­csak a gyűlöletes és elviselhetetlen felen nyomasztott, hanem még in­kább a fájdalmas és embertelen jövő megsejtése ... Férjem nyomorúságos keresetéből nem tudtuk kifizetni a házbért, vagy le kellett mondanunk a húsról, s csak burgonyát ettünk olajjal és paprikával, hogy valami­féle színe is legyen az ételnek; a spárgatalpú lábbelit dróttal kellett megerősítenem, hogy néhány nappal tovább tartson, férjem munkaruháján pedig foltra foltot raktam; a nyomo­rúságos táplálkozás miatt elapadt a tejem, s nem tudtam szoptatni a ki­csimet. Ekkor kétségbeesve kérdeztem férjemet: — Azt hiszed, lehet így örökké élni?'. A választ önmaga ad­ta meg e kérdésre, amikor egyre tu­datosabban vett részt a munkásmoz­galomban, kapcsolódott be a bányá­szok harcába. 1920-ban részt veti a Spanyol Kommunista Párt alapítdsá-' ban, közben hol a férje, hol ő ke­rült börtönbe. Erről így ír könyvé­ben: „ ... a harc nem szünetelt. Mint a szocialista propaganda első évei­ben, most a kommunisták ellen egye­sültek ádáz gyűlöletükben a munkál­tatók, a hatóságok, az egyház s még a szocialisták is, akiket a diktatúrá­val való együttműködésük minden osztályöntudattól megfosztott.' U- gyanekkor írja: „Elszenvedtem a leg­nagyobb fájdalmakat... Az 1923-as esztendő számomra nemcsak Primo de Rivera tábornok diktatúrája ki­kiáltásának, s a kommunisták elleni megtorlás kezdetének az éve volt,' 1923-ban született hárpm kislányom: Amaya, Amagoya és Azucena. Hár­masikrek egy sztrájkoló bányász családjában! S méghozzá egy olyan hosszú sztrájk idején, amikor az utol­só céntimónk is elfogyott. A burgo­nyán és a kenyéren kívül, amit a pék hitelbe adott, semmi sem volt a házban ... Amagoyám, alighogy meg­született, máris meghalt. Egyik szom­szédunk bádogdobozból készített egy kis koporsót, s a férjem a vállán vitte ki a temetőbe ... Két év múlva Azucenillám is meghalt, csak Amaya és Rubén maradt meg számomra, 1928-ig, amikor Éva lányom született, de 6 csak két hónapig, élt... Kínszen­vedés volt számomra elmenni a te­mető mellett, ahol lányaim feküd­tek ... Nehéz elmondani, mennyi ke­serűség fér el az anyai szívben, meny­nyi fájdalmat képes elviselni minden anya szíve.“ Hogy ne kelljen a többi munkás­asszonynak, anyának átélnie hasonló szenvedést, teljes szívvel és minden eszközzel gyarapítóit elméleti tudásá­val szervezett, agitált: 1927-től a kommunista párt központi bizottsá­gának tagja, 1932-től a Mundo Obre­­ro j Munkásvilág j egyik szerkesztője. Küldött a Kommunista Internacionálé VII. kongresszusán, ahol a VB - pót­tagjává választották. Erről az időszakról így ír: „Az 1936 februárjára kitűzött választás nagy politikai ütközetté lett, mely­ben el kellett dőlnie, ki kerekedik fölül nemzetünk életében: a reak­ció-e vagy pedig a demokrácia? A tömegek támogatásával győzött a népfront... A népfront spanyolorszá­gi diadalmának hatalmas nemzetközi visszhangja támadt. E győzelem meg­erősítette és meggyorsította azt a fo­lyamatot, mely Hitler hatalomra ju­tása, s főként az 1935. októberi asz­­túrial felkelés óta volt kialakulóban: a kapitalista Európában a fasizmus elleni harc fő frontja Spanyolország felé tolódott el... A spanyol népre hárult a súlyos feladat, hogy az e­­gész világ munkásosztályának és de­mokratikus erőinek erkölcsi támoga-. tása, együttérzése és szolidaritása mellett, szembeszálljon az agresszió és a háború erőivel Európában; hogy hősi ellenállásával közel három éven át feltartóztassa ezeket az erőket, s bebizonyítsa: meg lehet fékezni és meg lehet állítani a fasiszta táma­dást ... A spanyol nép becsülettel tel­jesítette a hatalmas feladatot, mely elé a történelem állította.“ Dolores Ibárruri kimagasló szere­pet töltött be a spanyol szabadság­harcban. 1936-tól parlamenti képvi­selőként, 1938—39-ben a parlament alelnökeként küzdött a demokratikus Spanyolországért. A köztársaság leve­rése után emigrációba kényszerült, a Szovjetunióba menekült. 1945-ben 6 volt a — 40. jubileumát most ünneplő — Nemzetközi Demok­ratikus Nőszövetség egyik megalapí­tója és alelnöke. Fáradhatatlanul és eltökélten küzdött a fasizmus ellen, a békéért, a szocialista eszmék győ­zelméért. A Franco-diktatúra bukása után tért csak haza, Spanyolország­ba, addig illegalitásból irányította a Spanyol Kommunista Párt munkáját. Nehéz elhinni, hogy a szabadságért, népéért dobogó szívére most már évek óta gépecske vigyáz. „A szív nem fe­lejt!“ írta nehéz harcai idején. Va­jon, ha ma lenne erős, egészséges, mit csinálna? Bizonyára ott lenne a Spanyolország NATO-tagsága ellen tüntetők között, s bejárná ma is a spanyol munkásnegyedeket, a bá­nyászvidékeket. Ma már legenda az élete, és az igazságosabb társadalmi rendért harcolók jelmondata ma is mondása: „Jobb állva meghalni, mint térdenállva élni!“ -haraszti­..Az igazság isten­­asszonya“ Dél-Af­­rikában M. Abramov rajza [д turistaként tengerpartjára érke­­f\'ő is meghökken ellentmondá­sain — egyes árucikkek arány­talanul magas, másfélék elképesztően alacsony árain. A termelés szinte ősi inódja és a legkorszerűbb iparcikkek láttán. Az újságosbódéban Tito képe mellett monokinis fotómodellek a cím­lapon. Távolságát és közelségét lép­­ten-nyomon érzékeljük. A partizán­harcok Tito nevével összeforrt törté­nete, a vérrel kivívott szabadság, a sorsközösségben teszi testvérien kö­zelivé. Majd a választott cél másféle úton való megközelítése emel távol­ságot közénk. Negyven évvel ezelőtt, 1945. no­vember 29-én kiáltották ki a Jugo­szláv Szövetségi Népköztársaságot a népi felszabadító háború és népfor­radalom győzelmének eredményeként. A legendás partizánvezért, Josip Broz Titot választották kormányfővé. Meg­kezdődhetett a szocialista társadalmi rend építésének időszaka a sokat szenvedett országban. A néphatalom gazdaságilag felszá­molta a nagybirtokos osztályt és a burzsoáziát, alapvetően megváltoztat­ta Jugoszlávia társadalmi-gazdasági vi­szonyait és erős társadalmi szektort teremtett a népgazdaságban. Miután a fasiszták javait már 1944 novembe­rében elkobozták, 1945 májusában és augusztusában törvényt hoztak a há­borús nyerészkedők és kollaboránsok vagyonának kisajátításáról, 1946 de­cemberében pedig az ipar, a bankok és a közlekedés államosításáról. Az 1945. augusztusi földreform kisajá­tította a 25, illetve 35 hektárnál na­gyobb földbirtokokat és a földdel'nem rendelkező parasztok, szövetkezetek, állami gazdaságok kezébe adta. Ezzel előkészítette a mezőgazdaság szocia­lista átszervezését. Az első ötéves terv megteremtette a szocializmus felépítésének, valamint Jugoszlávia iparosításának alapjait, és elindította a mezőgazdaság szocialista átalakítását. Az első években főleg az iparosítás területén értek el nagy sikereket A kollektivizálás meggyor­sításának eredményeként 1950-ben már a mezőgazdaság 30 százaléka a szo­cialista szektorhoz tartozott, azonban a gyenge technikai felszereltség miatt később nagyon meggyengült. 1948-ban az SZKP és más európai kommunista pártok között éles nézet­­eltérések támadtak a jugoszláv bél­és külpolitikát illetően, ennek követ­keztében 1949-ben megszakadtak Ju­goszlávia 4 és a többi szocialista or­szág között először a pártközi, majd az államközi kapcsolatok is. A JKP V. kongresszusának pártprogramja a szo­cializmus felépítését tűzte ki célul a marxizmus-leninizmus elvei alapján. A gazdasági nehézségek megoldására 1950-től új gazdasági és munkásön­igazgatási rendszert vezettek be. 1951-től áttértek a gazdaság messzemenő decentralizására: az addigi hosszú tá­vú központi tervezést az egyes üze­meknek széles körű önállóságot biz­tosító évi társadalmi tervek váltot­ták fel. Ekkor az ország kapcsolatai a tőkésországokkal szélesedtek kt. Az ötvenes években új alkotmány­törvényt fogadtak ei, amely szerint a termelési eszközök társadalmi tu­lajdona és a termelők önigazgatása képezi Jugoszlávia szocialista rendjé­nek az alapját. A szocialista demok­rácia megerősítését szolgálta Jugo­szlávia Népfrontjának az átalakítása. Miután fokozatosan normalizálódtak Jugoszlávia kapcsolatai a Szovjetunió­val és a többi szocialista országgal, 1955-ben szovjet pórt- és kormány­­küldöttség látogatott Jugoszláviába. A két fél közös nyilatkozatban rögzítet­te a további együttműködés elveit és tartalmát. Ebben az időszakban Jugo­szláviában fő feladat a gazdasági fej­lődés stabilizációja volt. Majd a be­ruházási politika megváltoztatásával kívánták növelni a termelékenységet, megszüntetni az aránytalanságokat, segíteni a mezőgazdaság fejlődését és emelni az életszínvonalat. A JKSZ VII. kongresszusa új prog­ramot és szervezeti szabályzatot fo­gadott el 1958-ban, amelyek elvileg lényegesen eltértek a szocialista or­szágok moszkvai álláspontjától. Az 1963-as májusi plénum újra megerő­sítette a JKSZ kapcsolatai megszilár­dításának szükségességét a Szovjet­unióval és a többi szocialista ország­gal. 1964-ben a Vili. kongresszus a JKSZ gazdasá6i és politikai vezető szerepének a megszilárdítását, illetve a nemzetközi kommunista mozgalom­mal való kapcsolatokat vitatta meg. 1961 óta tovább erősödött Jugoszlávia gazdasági, politikai és kulturális e­­gyüttműködése a szocialista országok­kal. Kétoldalú államközi gazdasági bi­zottságokat hoztak létre. 1964-től Ju­goszlávia részt vesz több KGST-szerv munkájában. Ugyanakkor együttmű­­dik a Közös Piaccal is. Az 1965-ben bevezetett gazdasági re­formmal párhuzamosan 1966 óta fo­lyik az önigazgatási rendszer tovább­fejlesztése is, 1967-ben módosították az alkotmányt, amelynek értelmében növekedett a parlament nemzetiségi tanácsának és az egyes köztársasá­goknak a hatásköre. 1969 és 1972 kö­zött a JKSZ-nek foglalkoznia kellett a párton belül és kívül ható külön­böző polgári liberális és nacionalista partikuláris tendenciákkal, amelyek vitatták a JKSZ vezető szerepét. A X. kongresszus 1974-ben a szocialista e­­redmények megszilárdítására, a mun­kásosztály és a párt társadalmi sze­repének emelésére hívta fel a figyel­met; még ebben az évben új, szocia­lista alkotmányról hoztak határoza­tot. A XI. kongresszus kollektív párt­vezetői testület létesítését határozta el. J. Broz Tito elhunyta után (1980) meghatározott rotáció szerint cseré­lődnek a kollektív testület élén álló elnökök. Külpolitikailag Jugoszlávia az el nem kötelezettség és a békés egymás mellett élés politikáját folytatja. A 60-as évek óta megszilárdult együtt­működése a szocialista országokkal. Támogatja a szocialista közösség har­cát a békéért, a biztonságért és Eu­rópa együttműködéséért. Aktív részt­vevője volt az európai biztonsági és együttműködési értekezletnek, majd Belgrádban tartották meg a helsinki ajánlások megvalósítását vizsgáló el­ső európai tanácskozást. Belső helyzetére, gazdaságának fej­lődésére továbbra is az ellentmondá­sosság jellemző. Különösen mezőgaz­dasági termelésük helyzete tisztázat­lan. Az elmúlt évben például amíg a mezőgazdasági termékek ára 44 szá­zalékkal emelkedett, addig az ágazat termelési költségei (műtrágya, vető­mag, stb.) pedig 129 százalékkal. En­nek az aránytalanságnak a viszony­lagos kiegyenlítésére emelkedett az idén a liszt ára 48, a kenyéré 35, a cukoré 35, az étolajé 41 százalékkal. Erről tárgyalt az JKSZ 18, plénuma, amely leszögezte, hogy: „A KB szer­vezetét és munkamódszereit az eddi­ginél radikálisabb és hatékonyabb módon hozzá kell igazítani ahhoz az új történelmi helyzeth'ez, amelybe a párt és a jugoszláv társadalom ke­rült Tito és más kiemelkedő vezetők halála után.“ A gazdaság irányítását, szerkezeti összetételét és fejlesztését úgy látszik, a decentralizáció mégsem tudja a remélt módon előbbre vinni. Az életszínvonalban, a jövedelmek nagyságában jelentkező aránytalansá­gok is arra utalnak, hogy Jugoszlá­viának szembe kell néznie saját ta­pasztalataival. De biztonsággal tölt­heti el őket az a tudat, hogy a szo­cialista országok rokonszenvére és ba­ráti segítségére számíthatnak. -h-A mikor lapunknak ez a száma az olvasóhoz jut, a tévéből és a rádióból, a napilapokból már tudni fogjuk, milyen eredményeket hozott a genfi csúcstalálkozó. Most lapzártakor — azonban még né­hány nap választ el bennünket e rend­kívüli jelentőségű nemzetközi ese­ménytől. A világ, enyhülést váró tü­relmetlenséggel szinte minden lehet­séges alternatívát számba vesz, min­denből következtetni akar. A mi — esélyeket és lehetőségeket latolgató, illúziókat nem tápláló, de kiutat kereső — véleményünknek a­­dott hangot a moszkvai Pravda no­vember 14-én közölt szerkesztőségi cikkében. Ebben ismét sorra veszi a megnüvekedett nemzetközi feszültség okait, a reakciós imperialista körök által elindított lázas fegyverkezést és megszüntetésének módját. A fegyver­zetcsökkentés megkezdését, a nemze­tek közötti békés együttműködés fej­lesztését. Leszögezi, hogy e feladatok megol­dásában minden államnak közre kell működnie, legyen az nagy vagy ki­csi. tartozzon bármelyik társadalmi rendszerhez, s hangsúlyozza; az euró­pai országok felelőssége különösen nagy. A földrész válaszút elé érkezett: vagy a nukleáris robbanással fenye­gető ingatag helyzet, vagy a katonai konfrontáció szintjének csökkentése, az enyhülés folytatása mellett. A Szovjetunió messzemenő, kon­struktív programot dolgozott ki a le­szerelés érdekében. Többek között ja­vasolta a nukleáris fegyverek radiká­lis, 50 százalékos csökkenését az Egyesült Államoknak, s Európát ille­tően új helyzetet teremtett, amikor a közepes hatótávolságú nukleáris esz­közök kérdésében születendő megál­lapodás érdekében arra az álláspont­ra helyezkedett, hogy praktikusabb lenne a téma megvitatása a hadászati és az űrfegyverektől függetlenül. A Szovjetunió ugyanakkor két további európai atomhatalomnak, Franciaor­szágnak és Nagy-Britanniának is köz­vetlen tárgyalásokat javasol. A Prav­da felhívja a figyelmet a Szovjetunió egyoldalú lépéseire, majd megállapít­ja, hogy az amerikai fél eljárása el­lenkező előjelű. Az NSZK-ban például már rendszerbe állítottak 90 Pershing 2 rakétát, sőt. bizonyos hírforrások szerint már 108-at. Európában a NA­­TO-országok 396 közepes hatótávol­ságú rakétával rendelkeznek, a Szov­„Európa — > közös hazánk” jetunió európai területén 373 ilyen rakéta van, ebből 243 SS—20-as. Ha a légierőt vesszük figyelembe, a NATO a Varsói Szerződéssel szemben fölény­ben van, mind a középes hatótávolsá* gú rakéták hordozói (az arány 1015: 850) mind az ezeken a hordozókon elhelyezett robbanófejek (3000:2000) tekintetében^ A két fél nukleáris fegy­verzetének összetételében e területen hozzávetőleges erőegyensúlyról be­szélhetünk. A Pravda cikke a továbbiakban ki­emeli, hogy a katonai konfrontáció szintjének csökkentéséhez hozzájárul­na, ha Európa különböző részein. így például Eszak-Európában és a Bal­kánon atommentes övezetet, illetve a két tömb határa mentén atomfegy­verektől mentes folyosót hoznának létre. Az asztalon vannak a Varsói Szerződés javaslatai, amelyek egye­bek között a NATO-nak azt ajánlják, kezdődjenek közvetlen tárgyalások a katonai erő alkalmazásáról való köl­csönös lemondásról és a békés kap­csolatok megőrzéséről szóló megálla­podás ügyében. Az Egyesült Államokban folyó, fo­kozódó vegyi fegyverkezéssel, a ve­szélyes bináris mérgező anyagok gyár­tásával kapcsolatban hangsúlyozza a cikk, hogy különösen időszerű az az indítvány, hogy Európa szabaduljon meg a vegyi fegyverektől, s úgyszin­tén az NDK és Csehszlovákia közös javaslata, miszerint jöjjön létre Kö­­zép-Európában a vegyi fegyverektől mentes övezet. A Szovjetunió támogatja ezeket a kezdeményezéseket, s úgy véli, e kér­déseket illetően ki lehetne használni az atomsnrompó-egvezmény megszüle­tése során szerzett tapasztalatokat. Továbbá fontosnak tartja, hogy a kon­frontáció szintje csökkenjen a ha­gyományos fegyverek területén, s e­­zért szükség lenne a közép-európai fegyverzet és fegyveres erők csök­kentéséről Bécsben folyó tárgyaláso­kon való előrelépésre. Az európai biz­tonság megszilárdításához jelentős mértékben hozzájárulhat a stockhol­mi konferencia, amelyen fokozatosan körvonalazódnak már a megállapodá­sok. Az európai politikai légkör nem kis mértékben függ a Kelet és a Nyugat közti gazdasági és tudományos-műsza­ki kapcsolatok egész komplexumától. Hasznos lenne például az aktívabb együttműködés elősegítése a KGST és a Közös Piac között. Ugyancsak sür­gető probléma a környezetvédelem, a­­mely valamennyi európai ország kö­zös erőfeszítéseit igényli. Sokat lehet tenni humanitárius kérdésekben is. s ez a terület ugyancsak megérdemli a figyelmet A Szovjetuniónak az eny­hülés elmélyítésére, az európai békés együttműködés erősítésére irányuló politikája nem valamiféle konjunktu­rális megfontolások függvénye — szö­gezi le a Pravda, s végezetül hangsú­lyozza: — A Szovjetunió nem kíván éket verni Nyugat-Európa és az USA közé, hanem minden, a helsinki Záró­okmányt aláíró országgal, így az USA- val is az együttműködésre törekszik. E szándék határozza meg tehát nem­csak a csúcstalálkozón elfoglalt állás­pontját, hanem hosszú távú politikai gyakorlatát is. JUGOSZLÁVIA ALLAMÜMEPÉN Tények és távlatok

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom