Szabad Földműves, 1985. július-december (36. évfolyam, 27-52. szám)

1985-11-09 / 45. szám

1985, novemßer 9.

.SZABAD FÖLDMŰVES

Talán még haza sem értek az államfők, a miniszterek, a politikusok és a diplomaták az ENSZ 40., jubileumi ülésszakáról, még mindenütt közzé sem tették a hírt, hogy jót váró reménységgel készüljünk a következő esztendőre, amikor az ENSZ által meghirdetett leszerelési hét keretében nagyszabású béketüntetések, akciók képeit láthattuk a televízióban.

A dán fővárosban, Koppenhágában

40 ezren követelték az észak-európai atommentes övezet létrehozását és tiltakoztak a világúr milltarizá*7 Iása eIlen- A sPa"

ny°lorszäS1 ЛН- yX/ cante lakossága yfg tömegtüntetésen tiltakozott a NATO

hadihajóinak kikötése ellen. Ä londoni Hyde Parkban

százezres tömeg — emberekből formálta meg a tiltakozás jelét — követelte a fegyverkezési politika befagyasztását, a leszerelést, a nukleáris veszély csökkentését. Bécsben fáklyás felvonulásokon, békekoncerteken, nagygyűlésen követelték az enyhülési politikához való visszatérést, a nukleáris háború veszélyeinek elhárítását. Ezzel egy időben a Szovjetunió számtalan városában, a második világháborúban legtöbb hősi áldozatot követelő harcok színhelyén rendeztek béke-nagygyűléseket, felvonulásokat, kinyilvánítva óhajukat: soha többé háborút.

Érzelmeinkben és gondolatainkban összefonódtak e képek azzal a közleményben megfogalmazott ténnyel, miszerint az ENSZ-közgyülés ünnepi ülése 1386-ot nemzetközi békeévvé nyilvánította.

Igaz, az ülésen nem fogadták el az eredetileg tervezett ünnepélyes nyilatkozatot, mert annak szövegében a tagállamok nem jutottak teljes egyetértésre. (Néhány nyugati állam például kifogásolta a tervezetnek azokat a részeit, amelyek elítélik az imperialista politikát. Nem jutottak megegyezésre a palesztinok önrendelkezési jogával kapcsolatos megállapítások szövegében sem.) Lehet, hogy ez az ünnepélyes nyilatkozat több, határozott elvet és tervet tartalmazott volna. Hiszen mint Gustáv Husák elvtársnak, a CSKP KB főtitkárának, köztársasági elnökünknek üzenetében olvashatjuk, amelyet a jubiláló világszervezetnek küldött — az ENSZ munkájának mérlegelése bizonyítja, hogy még távolról sem merítette ki békealkotó erejét. „Minden lehetősége adott ahhoz, hogy a tagállamok politikai akaratának meg nyilvánuiásaként további kezdeményezéseket tegyenek annak érdekében, hogy a népek tanuljanak és megtanuljanak egymás mellett élni. Még hatékonyabb eszköze lehet azon meggyőződés megvalósításának, hogy mindenki biztonságát csak a békés eszközök szavatolhatják.“ Az egymás mellett élés békésebb módját éppen most és itt, az ünnepi ülések különféle rendezvényein, fogadásain próbálgatták a népek és a nemzetek képviselői. Jó volt ezr hallani, s tudni, hogy szinte követni sem tudjuk, melyik államfő, magas rangú politikus éppen hol Járt, vagy hová látogat. Minél jobban közeledik a genfi csúcstalálkozó időpontja, annál élénkebb a diplomáciai élet, s a politikai esetmények, a nemzetközi helyzet alakulása iránt közömbös emberek is érdeklődnek, figyelnek. Hiszen óriási a tét: az életünk. Létünk nélkülözhetetlen feltétele, a béke. Ezért álltak a tüntetők sorába olyanok is, akiknek, mint állították, semmi közük a politikához, egyszerűen csak — élni akarnak.

Jó volt látni és tudni, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete egy olyan határozatot hozott, amely öszszefogta, közös nevezőre hozta a világ számtalan népéhez, nemzetéhez, különféle felekezetéhez, más és más meggyőződést valló pártjához tartozók leghőbb óhaját és kívánságát.

Milyen jó is lenne, ha a következő esztendő valóban a béke éve lenne! — fűzték a hírhez, akik hallották, olvasták. Akiket újságírói közhellyel „egyszerű emberek“nek szoktak nevezni. Akik világraszóló események láttán azt szokták mondani: a politikát nem mi csináljuk. És most, a leszerelési héten mégis úgy érezték, igenis, tenni tudnak és tenni akarnak a világ alakulásáért valamit.

Egyre több nagy tekintélyű .nyugati politikus, nemzetközi vagy regionális szervezet sürgeti az USA-t, hogy adjon kedvező választ a szovjet békejavaslatokra. Nem maradhattak hatástalanok azok a konkrét és világos szavak, amelyekkel Mihail Gorbacsov Párizsban, majd az ENSZ-t köszöntő üdvözletében körvonalazta a Szovjetunió álláspontját.

„Ma minden eddiginél nagyobb szükség van a nemzetek és az emberek közös erőfeszítésére, hogy megmentsük az emberiséget a nukleáris katasztrófa fenyegetésétől. A gyakorlatban ez mindenekelőtt azt követeli meg, hogy vessünk véget a fegyverkezési versenynek a Földön és akadályozzuk meg a világűrben. Az Egyesült Nemzetek előtt számos más sürgető feladat is áll: valódi leszerelési intézkedésekkel kell megkönynyítenie az erőforrások újraelosztását az alkotó célok megvalósítására, arra, hogy felszámoljuk az elmaradottságot és az éhezést, a betegségeket és a nyomort.“ így nyilatkozott a jubileumi ülésen Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter is, amikor kijelentette: „Az emberiség vállára nehezedő legsúlyosabb teher a fegyverkezési verseny, amely elkerülhetetlenül közelebb visz a katasztrófához. Kötelességünk, hogy megállítsuk, majd visszafordítsuk ezt a versenyt. A Szovjetunió olyan világot javasdl, amelyben gyökeresen csökkentik, majd teljesen felszámolják a nukleáris fegyvereket. Olyan világot javasol, amelyben a Szovjetunió és az Egyesült Államok a többi nukleáris hatalomnak is példát mutat mindenfajta nukleáris robbantás leállításával. Olyan világot javasol, amelyben a Szovjetunió és az Egyesült Államok lemond az új atomfegyverek kifejlesztéséről, befagyasztja meglevő fegyverkészleteit, eltiltja és megsemmisíti a műholdelhárító rendszereket.“ Végezetül hozzátette: „Az az ország, az a nép. amely oly sokat szenvedett a háborútól, hogy sebei most, negyven év elmúltával is sajognak, olyan konkrét és realista lépések széles körű programját javasolja, amely a minimálisra csökkentheti a világméretű katasztrófa kockázatát.“

/ A csúcsértekezlet, önmagában, egy csapásra nem oldhatja meg ezeket a problémákat, azonban rengeteget tehet azért, hogy ez a folyamat, a leszerelés folyamata, megkezdődjön.

Ehhez, valamint a világszervezet megszületésének 40. évfordulójához kapcsolódik az 1986-os évet békeévvé nyilvánító határozat, amely kimondja, hogy mind az Egyesült Nemzetek Szervezetének, mind pedig tagállamainak arra kell összpontosítaniuk erőfeszítéseiket, hogy minden eszközzel előmozdítsák és meg is valósítsák a béke eszményeit, mert ez az alapokmány egyik sarkalatos célja. Javier Pérez de Cuellar főtitkár leszögezte: ha a tagállamok között megfelelően erős a szolidaritás érzése, akkor a békeév nyújtotta lehetőséget hatékony eszközként tudják felhasználni.

Milyen szép volna, ha eljönne az az idő, amikor minden egyes esztendő a béke éve lenne..<

—hme—

Immár öt esztendeje folyik az ér. telmetlen, véres háború Irak és Irán között. S a két ország népeinek semmi egyebet nem hoz. csak pusztulást és nagy emberveszteséget. Bevezetésül néhány statisztikai adat: a Perzsa-öböl térségében folyó háborúban két kulcsfontosságú állam vesz részt, mindkettő jelentős emberi és természeti erőforrásokkal rendelkezik. Az ENSZ adatai szerint 1985 elején Irak lakossága meghaladta a 15 miliió főt, Iráné csaknem 43 millió volt. Mindkét ország hallatlanul gazdag kőolaj-lelőhelyekben. Csak a feltárt készleteket Irakban 6 milliárd tonnára, Iránban pedig 7 milliárd tonnára becsülik. Ez egyötöde a fejlődő világ országainak birtokában lévő „fekete arany“ tartalékoknak.

Az elmúlt évtizedekben Irak és Irán is szembeszegült a nyugati kőolajmonopóliumok diktátumával, síkra szállt a természeti erőforrások feletti nemzeti szuverenitásért. Ezzel kapcsolatban érdemes felidéznünk két eseményt: az iráni kőolajipar államosítását, amelyet a Moszadek vezette kormány hajtott végre az 1951—1953- as években, valamint a külföldi olajkoncessziók egy részének közel-keleti viszonylatban első sikeres államosítását a 70-as évek elején, Irakban.

Irak és Irán 1960-ban részt vett a Kőolajexportáló Országok Szervezetének a megalakításában, Az OPEC-nek napjainkban 13 ország a tagja, s a tagországok összefogása a hetvenes években lehetővé tette a kőolajkincs csel rendelkező fejlődő országoknak, hogy jelentősen megszilárdítsák pozícióikat a kőolajpiacán és lényegesen növeljék az clajból származó jövedelmeiket. OPEC-ftorrásokból származó adatok szerint Irak bevétele az 1970. évi 800 millió dollárról 1980-ben 26 milliárd dollárra emelkedett. Iráné 1970-ben 2 milliárd dollárt tett ki, 1378-ben pedig — amikor kőolajexportja tetőzött — elérte a 21 milliárd dollárt.

Ez mindkét ország számára lehetővé tette, hogy növelje az ipar, a mezőgazdaság, a közlekedés fejlesztésére és a lakásépítés céljaira fordítható összegeket. Irak és Irán az OPEC-tagországok közül az elsők között használta olajjövedelmeinek egy részét arra, hogy segítse Ázsia, Afrika és Latin Amerika gyengén fejlett államait.

Az Irakban megindított társadalmigazdasági átalakulások és a monarchia megdöntése Iránban meggyengítette az amerikai és más nyugati olajmonopóliumok pozícióit a Perzsa-öböl térségében. Nemcsak az nyugtalanította e monopóliumokat, hogy elveszítik az ellenőrzést az iraki és az iráni olaj felett (g e két ország olajtartalékai másfélszer nagyobbak, mint a Nyugat összes olajtartaléka), hanem a szomszédos kőolajtermeiő országokban is veszélyeztetve látták befolyásukat.

KINEK JÓ AZ IRAKI - IRÁNI

*

KONFLIKTES?

Az 1979—1980-as években rendkívül kiéleződött a helyzet ebben a térségben. Washingtonban ebben az időszakban nyert hivatalos megfogalmazást az a doktrína, amely a „létfontosságú amerikai érdekek védelme“ ürügyén megindokolja az Egyesült Államok katonai beavatkozását a Föld különböző részein. Nem sokkal ezután felállították a „gyorshadtestet“, amely az Egyesült Államok hadügyminiszterének szavaival élve „automatikusan a kőolajtermeiő vidékeken vethető be“.

A Perzsa-öböl térségében számos kísérlet történt a beavatkozásra és a politikai nyomásra — kezdve a kudarccal végződött teheráni deszantakcióval, folytatva a haditengerészeti erők összevonásával az öbölben. A CIA egyidejűleg rendkívüli mértékben fokozta felforgató tevékenységét Irakban és Iránban. Számításait főként ahhoz fűzte, hogy sikerül ellentéteket szítani a különböző vallási és politikai áramlatok között, és felkorbácsolhatja a nacionalizmus és a sovinizmus szellemét. Ilyen körülmények között a harcok fellobbanása Irak és Irán között 1980 szeptemberében nem tekinthető másnak, mind az „oszd meg és uralkodj“ jelszóval folytatott hagyományos gyarmatosító politika következményének. A háború óriási károkat zúdított mindkét országra. Eddig több mint 700 ezer ember vesztette életét, százezrekre becsülhető a sebesültek száma. Nagy teljesítményű kőolajfeidolgozó üzemek váltak működésképtelenné, kikötőt berendezések semmisültek meg. Olajtartályhajók váltak támadások célpontjává.

Nagymértékben csökkent Irak és Irán részesedése a kőolaj világtermeléséből: a háború előtti maximális szinthez (400 millió tonna) viszonyítva a kőolajtermelés a két országban csaknem egyharmadára esett vissza, és 1984-ben mindössze 160 millió tonna volt. Ennek’megfelelően csökkent az olajbevétel is.

A gazdaság és társadalom fejlesztésének programjai közül jó néhányat le kellett állítani, hiszen a háború mindkét félnek hozzávetőleg havi egy milliárd dollárjába kerül. Nem nehéz kiszámítanunk, hogy a konfliktus eddig legalább 100 milliárd dollárt emésztett fel.

A NATO és különösképpen az Egyesült Államok imperialista körei elégedetten szemlélik az iraki—iráni háború tragikus fejleményeit. Az Egyesült Államok üzleti köreinek folyóirata, a Business Week név nélkül idézte egy neves amerikai üzletember kijelentését, hogy „ameddig az irakiak és az irániak sorra felrobbantják egymás olajberendezéseit, addig növekednek üzleti esélyeik ezekben az országokban“.

Az iraki és iráni kőolajkincsek feletti ellenőrzés visszaszerzése régi vágya az amerikai és más nyugati monopóliumoknak. Ha hinni lehet a Washington Post című lapnak, az Egyesült Államok még arra is kész* hogy javasolja, milyen alapon lehetne béketárgyalásokat kezdeni, de csak azután, hogy. a „harcoló felek már kimerítették egymást“.

Ma már sokan beszélnek és írnak arról, hogy az Egyesült Államok igyekszik maximális hasznot húzni az iraki—iráni konfliktusból. De nemcsak erről van szó. A Dzsemahirija című líbiai lap például rámutat, hogy a háború nagymértékben meggyengítette a közel- és közép-keleti államok imperialistaellenes és anticionista frontját, és ezzel lényegesen megkönnyítette Izrael számára, hogy agressziót hajtson végre a szomszédos arab országok ellen. Különösen nagy nyugtalanságot vált ki a térségben a Pentagon leplezetlen készsége arra, hogy inváziót hajtson végre a Perzsaöböl menti országokban az Egyesült Államok és NATO-beli szövetségesei olajérdekeinek védelmében“. Ehhez bármely pillanatban ürügyként használhatja fel az elhúzódó iraki—iráni konfliktust.

A haladó és békeszerető erőket aggasztják a Perzsa-öböl térségében folyó háborúskodások. A különböző nemzetközi szervezetek, az el nem kötelezett országok mozgalmának és egy sor államnak a képviselői újra meg újra felajánlják közvetítő szerepüket a konfliktus rendezése érdekében, de, sajnos, egyelőre eredményi telenül.

Folyik hát tovább — rövidebb-hoszszabb tárgyalásokkal, fegyverszünetekkel tarkítva a huzavona, a vérontás. Irak és Irán végül rá kell, hogy jöjjön, az imperialista hatalmak milyen játékot játszanak velük. S ugyanúgy, ahogyan a konfliktus évei alatt együtt tudtak dolgozni a többi partnerországgal az OPEC ben, védelmezve közös gazdasági érdekeiket, össze kell fogniuk az újgyarmatosító érdekek ellen is — védelmezve országaik függetlenségét, s megteremtve annyira nélkülözött békéjét.

A Szputnylk nyomán

LATIN-AMERIKÁ

ADÓSSÁGAI

Amerika! bankemberi — Ezzel a kamattal nemcsak a lábát, hanem a kezét is megláncoljuk!

J. Cserepanov rajza

Távol áll tölünk az a szándék, hogy messzemenő következtetéseket vonjunk le a „hatok“ üzenetének washingtoni fogadtatásából, de azért szó nélkül sem mehetünk el mellette.

Idézzük fel az 1985. januárt delhii nyilatkozat aláírói — Raul Alfonsin argentin elnök, Radzsiv Gandhi indiai miniszterelnök, Miguel de la Madrid mexikói elnök, Július Nyerere tanzániai elnök, Olof Palme svéd kormányelnök és Andreasz Papandreu görög kormányelnök — üzenetét, amelyet a genfi csúcs előtt intéztek Mihail Górbacsovhoz, az SZKP KB főtitkárához és Ronald Reaganhez, az USA elnökéhez.

„A világ a legnagyobb reményeket fűzi az önök genfi találkozójához. Valamennyi nemzet és kormány reméli, hogy sikerül megállítaniuk az utóbbi évek növekvő feszültségét és az egész emberiség számára megnyitni a béke és biztonság korszakát. Tekintettel arra, hogy az atomháború következményei minden állam polgárait egyformán veszélyeztetik, számunkra is rendkívül fontos, hogy az önök találkozóján megfelelő feltételeket alakítsanak ki és konkrét lépéseket tegyenek a leszerelésért és a békéért.

Ez év januárjában közzétett delhii nyilatkozatunkban felszólítottunk az atomfegyverek és hordozóik befagyasztására, valamint az űrfegyverek kipróbálásának, gyártásának és elhelyezésének teljes beszüntetésére. Ezt közvetlenül követné az atomerők lényeges csökkentése. Ez megkönnyítené a fegyverkezési hajsza elhárítását a világűrben és megállítását a földön, s végül az atomfegyverek teljes felszámolásához vezetne. Javasoljuk, hogy egy év tartamára szüntessenek be minden atomfegyver-kísérletet. Ezt az időszakot meg lehetne , hosszabbítani, sőt a kísérleteket egyszer s mindenkorra leállítani. Más atomfegyverrel rendelkező államoktól is elvárjuk, hogy hasonló intézkedéseket hozzanak."

. Ezt a felhívást az Egyesült Államok hivatalosan is elutasította, amikor értésre adta: nem hajlandó elfogadni a delhii nyilatkozat aláíróinak üzenetét, hogy egy évre állítsák le az öszszes nukleáris robbantást. Bemard Kalb, az amerikai külügyminisztérium szóvivője ugyap kijelentette, hogy az USA tanulmányozza a hat el nem., kötelezett ország felhívását, de hangsú-Ä világ reményei

lyozta, hogy Washingtonnak szüksége van az atomfegyver-kísérletek folytatására, hogy folytathassa a „nukleáris elrettentés“ politikáját.

A példátlanul magas katonai költségvetés jóváhagyása is ezt a célt húzza alá. Ugyanis a Fehér Ház nyomására hosszabb vita után az amerikai képviselőház 251 szavazattal 164 ellenében jóváhagyta az 1986-os katonai' költségvetést összesen 302,5 milliárd dollár értékben. E minden eddiginél nagyobb összeget elsősorban az elsőcsapásmérő fegyverzet megerősítésére kívánják felhasználni. További 12 MX interkontinentális rakétát kívánnak hadrendbe állítani. Óriási összegeket szánnak a Midgetman, az új típusú interkontinentális rakéta fejlesztésére. Ezenkívül megszavazták azt is, hogy a Pentagon 2,75 milliárd dollárt kapjon a „csil lagháborús“ programra. Ugyancsak" tervezik vegyi fegyverek új fajtáinak gyártását is.

E döntéssel párhuzamosan adták ki a közleményt a HAT О-hadügyminiszterek tanácskozásáról, mely szintén ezeket a törekvéseket támogatja,

lord Carrington, a NATO főtitkára sajtóértekezletén állást jogialt а „пик* leáris elrettentés“ politikájának foly* tatása mellett a Varsói Szerződés országaival szemben. Caspar Weinber< ger amerikai hadügyminiszter még utoljára is nyomást gyakorolt a holland küldöttségre, hogy segítse meg< szerezni a beleegyezést a holland kor< mányban a cirkáló rakéták telepítéséhez az országban. Megkísérelte megszerezni annak a hivatalos megerősítését is, hogy a NATO európai tagországai részt vesznek a „csillag* háborús“ programban.

A NATO atomereje további korszerűsítéséről szóló közlemény kiadású* val és a közelgő szovjet-amerikai csúcstalálkozón az USA álláspontjának támogatásával ért véget a NATO nukleáris tervezőcsoportjának ülése, Ez a csoport a szövetség hadállamainak 14 hadügyminiszterét IFranciaország és Izland kivételével) tömöríti, Az ülés utáni sajtóértekezleten hang. súlyozták a NATO-tagállamok „egyet* értését“ és határozottságát. Ez azonban nem hangzik valami meggyőzően, miután tudjuk, hogy Görßgország és Dánia számos észrevételt tett, főként az elsőcsapásmérő amerikai rakéták folytatódó telepítése ellen Nyugat-Eurőpában. Spanyolország csupán megfigyelőként vett részt az ülésen. A többi ország „határozottságát“ pedig okkal mérsékelik azok a hatal, mas méreteket öltő béketüntetések, amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni.

A világ reményei — eddig sem volt kétséges — csupán abból az erő feszi* tésből, azokból a törekvésekből táplálkozhatnak, amelyekkel a békesze* rető emberek milliói követelik, sürge* tik a leszerelést és támogatják az erre irányuló szovjet javaslatokat. Az imperializmus világuralomra törő célját változatlanok. Ezt tudatosítva nem megváltoztatásukban, hanem megjékezesükben reménykedhet a világ. De csak akkor, ha cselekvő részese lesz a békeharcna1-«

1986 - nemzetközi békeév