Szabad Földműves, 1985. július-december (36. évfolyam, 27-52. szám)
1985-10-19 / 42. szám
1985. október 19. .SZABAD FÖLDMŰVES 7 Egy hideg, csillagos éljelen, Oktober végOn, váratlanul átvezényelték Kuznyecov hadnagyot a haderő vezérkarához. Magával vitte Loginov jelderítOt is, és nemsokára már úton voltak a front mögé. Éjszakánként lopództak előre a rossz erdei utakon, melyek ki voltak mosva az esőtől. A hegyoldalakban sötét volt, a lovak patát alatt cuppogott a sár és a nedves falevelek ráragadtak az izzadt lovakra, melyek már botladoztak a fáradságtól. Egész éjszaka sem pihentek, így körülbelül harminc kilométert tettek meg; a front már jócskán a hátuk mögött maradt. Kuznyecov hadnagy hosszá, vizes köpenyében leugrott a lováról, фгеду helyben topogott egy darabig, hogy lazítson elzsibbadt lábain. Arca vizes és gyű* rótt volt. Felegyenesedett, és hallgatózni kezdett. Csend vette őket körül. Az üres, óriási medencében lassan felszállt a köd és nekiütközött a fák fekete sziluettjének. A csupasz ágakról néha egy-egy esőcsepp hullott a földre. Az átvirrasztott éjszakától sápadt Loginov némán vezette az izzadt lovakat. — Nem hallani — szólal meg a hadnagy. — Kern — válaszolt Loginov rekedt hangon, hosszú hallgatás után. JURIJ BONDAREV: Mindketten arrafelé néztek, ahol az erdő sötét sörénye felett, a könnyű ködhomályon keresztül a Kárpátok hóborított csúcsai csillogtak a hideg reggeli napsütésben. Ott, az esőmosta hegyszorossal szembeni figyelőállásban hagyta a hadnagy csapatát. Már több napja figyelték az élénkülő mozgást a német állásokban. Éjszakánként felbőgtek a tankok motorjai, az erdei utakról is idehallatszott a hernyótalpak csikorgása. Már kora reggel a levegőbe emelkedett a német felderítő repülőgép. Mindenki valamire várt, nőtt a feszültség. Ekkor kapta a hadnagy a parancsot, hogy a haderő vezérkarához kell mennie. Nem szívesen hagyta magára a csapatát, de a parancs az parancs! Gondolatban most is az övéinél volt a hegyszorossal szemben. Hallgatódzott. A tüzérségi párbaj jól ismert hangjait várta. — Nem hallani, hadnagy elvtárs, — ismételte Loginov, és keserűen elnevette magát. — Davácsa indulásunk előtt német tankokat észlelt a sűrűben... Talán csak nem akarnak támadást kezdeni — arra? — Loginov nem fejezte be a mondatot, csak a fejével intett a Kárpátok felé. — Tartják magukat — válaszolt Kuznyecov elgondolkozva. — A Kárpátokon túl már Csehszlovákia van ... A haderő vezérkarához estefelé érkeztek meg. A hadnagy jelentkezett az ügyeletes tisztnél, aki megkérte, várjon egy ktcsit. A hadnagy kiment a ház elé, aztán tovább sétált a gyümölcsösbe, ahol már az almafák csupaszon álltak, levél nélkül. Széltől korbácsolt arcát láz jégette a gyors lovaglástól. Leült az árok szélére és letette a sapkáját. A falut nézegette. Köröskörül csend volt. A kertekben a gyorsan felállított tábori konyhák füstölögtek, illatozott a meleg étel. Hiányzott az a feszültség, melyet az első vonalban, a futóárkokban szinte lélegezni lehet. Nem messze a konyháktól meglátta LOginovot. Egy terepszínű gépkocsi mellett állt, és a gépkocsivezetővel beszélgetett. A hadnagy meleg tekintettel nézett rá. Elégedettséget érzett, mint miden parancsnok, ha ránéz egy jó katonájára. Közben Loginov átugrotta az árkot és feléje sietett. — Hallotta, hadnagy elvtárs? — kérdezte. Öröm volt a hangjában. — Mtt? — Azt, hogy nem tévedtünkI Áttörjük a frontot. Az a terepgépkocsi a haderő vezérkarához tartozik. Itt komoly dolgokról van szó, hadnagy elvtárs... Nagy dolgokról! S valóban. A gépkocsi kis idő múlva elindult a földúton a Kárpátok felé. Nemsokára eltűnt a szürkületben. Loginov egy darabig nézett utána, az erdők felé, ahonnan lassan lopakodott elő az alkony és a hideg. Aztán halkan így szólt; — A fiúk a vezérkarral a hátországban voltak. Az összekötő utakon további csapatok érkeznek. És rengeteg harckocstt Csak ki tudja, a mi vonalunkra-e vagy a szomszéd vonalra?. Es mi? Mi mire várunk, hadnagy elvtárs? — Sóhajtott. — Bizony — mondta a hadnagy. — fó lenne már nekünk is mielőbb... Hirtelen felállt, megigazította derékszíját és kemény léptekkel elindult a vezérkar épülete felé. Odabent olyan zsongás volt, mint egy méhkas belsejében. Néhány tiszt egy hosszú asztal felett görnyedt, mások csendes, de izgatott hangon beszéltek egymás közt. A rádiókészüléknél két katona ült. Figyelmesen szorították fülükhöz a kagylókat. A helyiségben három petróleumlámpa világított, és Kuznyecov hadnagy a küszöbről hunyorított á fényükbe. Előbbre ment, ujjúval megérintette a sapkája szélét és jelentkezett. Egy ezredes lépett eléje. Kövér arca és nagy szemet voltak, melyek kérdően, sőt barátságtalanul néztek. Energikusan nyújtott kezet a hadnagynak. — A frontról? — kérdezte röviden. — Az utasításért főttek? — Igen, ezredes elvtárs, — válaszolta a hadnagy. — fó, jó. Es ml újság ott maguknál? Milyen kedvük van a katonáknak? — tudakolta az ezredes. — Mindnyájan fel vagyunk készülve, mindnyájan várakozunk, ezredes elvtárs, — mondta a hadnagy. — Várakoznak? — kérdezte az ezredes. Szigorú szemel felvillantak. — Nemsokára beteljesül a várakozásuk. Ettek már? — kérdezte, fordítva a beszélgetésen. — Köszönöm, igen — válaszolt kissé fáradtan Kuznyecov. — Tudja, aztán lehet, hogy egy tdeig nem lesz mikor —> folytatta az ezredes. Egy darabig a ceruzájával játszadozott, majd hozzátette: — Az utasításra még várni kellI... Természetesen nem sokáig. Mi is arra várunk. — Az arca ismét megkeményedett. — Majd hívom, hadnagy elvtárs. Kuznyecov hadnagy szalutált, katonásan sarkon fordult és kiment. Csend volt. A sötét kárpátaljt élszaka egyre hidegebb lett. A távoli erdőkből hideg szél fújt a völgyekbe. A csupasz ágak között, melyek egymásba ütköztek a szélben, magányos csillag ragyogott. Ekkor, valahol messze a fekete hegycsúcsok felett, Kuznyecov gyönge fehér fényt pillantott meg. A fasiszták állásai fölött világított. Néha erősen megremegett, Ilyenkor égő oszlop emelkedett a magasba és kétfelé szelte a sötétséget. Mi volt ez? A németek pusztítanak, robbantanak? Vagy ott, a Kárpátokon túl a mi pilótáink munkálkodnak? Ezt a hadnagy nem tudhatta. A sötétben megmozdult valami, s a hadnagy suttogó hango-ír Síé hnil ni f — Az úton tankok mentek. Láttad? Mi történik ott? Egy másik, fiatalabb, izgatottabb hang felelte: — Tudod, azt mondják, hogy Kirillov... — a folytatást a hadnagy már nem értette. A hadnagy keresni indult Loginovot a gyümölcsösben. Nem voltak már itt a tábori konyhák sem. Tulajdonképpen minden megváltozott, más volt. A sötétben rátalált a lovakra a csűr melett. Loginov is ott gubbasztott mellettük. — Loginov — szólította meg halkan a hadnagy. ■— Hadnagy elvtárs? — válaszolt az rögtön. — Keresett? — Megyünk — mondta Kuznyecov fáradtan. — Nem hallottál valami újat? — Lehet, hogy már 6 is itt van, — mormogta Loginov. — Azt beszélik... — Miből gondolták? — Csak álljon meg és hallgatódzzon. Hallja? Kijevnél is így volt. . . — Tankokat hallok — mondta kis szünet után a hadnagy. Távolról alig hallható motorzúgás hallatszott. Elhalkult, mintha egészen elhalt volna, de rögtön ismét hallható volt, közelebbről és erősebben. — No látja — mondta izgatottan Loginov. — Itt erő halad, hadnagy elvtársi A vezérkarnál nem mondtak semmit? Lehet, hogy már ott van a fronton, csak mi nem tudunk róla. A hadnagy nem válaszolt. Ojra eszébe jutott az élénk nyüzsgés, amit a vezérkarnál tapasztalt. Szeme előtt felrémlett a tisztek feszült arca, a jelsúrolt padló és a csillogó lámpafény. Így utólag érezte, hogy mennyire nem mindennapi, ünnepélyes volt minden. Egyszerre felriadt gondolataiból. — Nyergeit, Vaszilij! — adta ki a parancsot s ő maga is gyors léptekkel elindul a vezérkar épülete felé. Ahogy ment, belekapaszkodott a hideg almafák törzseibe, mintha csillapítani akarná izgalmát. Éppen odaért, amikor az épület előtt egy terepjáró gépkocsi állt meg. Csattantak az ajtók és csendes beszélgetés hallatszott. A hadnagy látta, ahogy a gépkocsi újra nekiindult az éjszakának, és azt is látta, ahogy a szélben feltüzesedett a pipa parazsa. Ogy érezte, mintha forró szél csapta volna meg. Még égett az arca, amikor átlépte az épület küszöbét. A borítékot azonnal megkapta egy rideg paranccsal: — Négy óra múlva az első vonalban kell lennie. Nem késhet egy percig se! Alig lépett ki az épületből, beleütközött Loginovba, akt izgatottan kérdezte: — Hadnagy elvtárs, látta? — Láttam, láttam, Loginov. Négy óránk van még. Ott a fronton ... VágtassI — válaszolt neki szaggatottan. Alig érlek a falu első kereszteződéséhez, hirtelen megállították lovaikat és visszanéztek a sötét éjszakába. Ogy rémlett, hogy az egész sötétség mozog. Megmozdult minden: a föld, a fák, a falu, amelyet maguk mögött hagytak, az erdők a háttérben, és a szántó is köröskörül. Milliónyi láb dobogását hallották, fojtott hangú parancsokat, a menetelök lélegzetét. Valami óriási, gyors és félelmetes erő menetelt, vonult, masírozott, rohant és vágtatott a sötétben. Az edények csörömpöléséből, az ezernyi láb ütemes lépéséből, a hol itt, hol ott felhangzó fojtott kiáltásokból, a kerekek csikorgásából, a lovak horkantásaiböl a hadnagy és Loginov megértették, hogy már megkezdődött. Megkezdődött... Messze az erdők felett az égbolton tűzcsővák emelkedtek a magasba és lángoló nyomokat hagytak maguk után. Minden oldalról motorok dübörgése hallatszott, melyre visszhangként a fegyverek fémes csörömpölése válaszolt. Valaki a folyó mellett fojtott hangon parancsolta: — Fényt Fényi Oltsd el a reflektorodat/ A port a sötétség és a köd miatt nem lehetett látni, de tele volt vele a levegő. A hadnagy közelebb hajtotta lovát a menetelőkhöz. — A frontra? — kérdezte az első masírozó katonát. Az nem lassított, csak felemelte a fejét. A hadnagy meglátta mosolygó arcát. — Megigazítani a felszerelést — hallatszott a csendes parancs. — Gyorsabban, fiúk! •—< jegyezte meg valaki izgatott hangon. — Keményebb lépést! A hadnagy a menetelök végét szerelte volna látni, de eltakarta előle a sötétség. Egyszerre, magasan az erdő felett vakító fény gyulladt ki. Lámpás az éjszakai égbolt közepén. A menetelök körvonalai világosabbá váltak, és most a fénynél árnyékuk is volt. A Kárpátok felett zaj nélkül gyúltak ki egymás után a világító golyók, utána a géppuskák ropogása következett. A robbanások egyre sűrűsödtek. A föld remegett. Most egészen közel robbant; a szomszéd erdőben hosszan morajlott a visszhang. — Már támadunk, hadnagy elvtársi Megmondtam! — kiáltott Loginov. ■— Előret A hadnagy rácsapott lovára és vágtatni kezdett. Csak az járt az eszében: előre, a hegyszoroshoz! Gyorsabban. Gyorsabban! A szél könnyeket csalt a szemeikbe. Loginoonak kigombolödott a gellérja és a szél a zubbonya mögé hatolt. A hadnagy lerántotta sapkáját és a lő nyakára hajolva lehunyt szemmel vágtatott. Gondolataiban a menetelő katonák tömege rajzott, az ezredes, a lámpák, a boríték — a mellén vitte eldugva —, és a parázsló pipa. Erezte, hogy minden kapcsolódik mindenhez. Még jobban odasimult lova nyakához, és vadul száguldott tovább. Végre elhagyták a menetelő tömeget és kiugrottak az útra, Lépésre fogták lovaikat. — Loginov — szóllalt meg rekedt hangon a hadnagy. — 'A hadtest parancsnoka pipázik? Láttad Öt pipázni? — Igen, pipázik. Kétszer láttam. Kupakos pipája van. De jobban szereti a szivart. Miért? — kérdezte most Loginov. A hadnagy a távolba Tévedt és halkan megjegyezte, szinte csak magának: — Nem. Az nem a hadtest parancsnoka volt.., Aztán ismét megsarkantyúzták lovaikat, és nekiugrattak a sötétségnek. Arrafelé, ahol a Kárpátok felelt, rezegve a szélben, nagy fény világított. Fordította: Pálkovács István Peter Orván: ÄLOM (olaj) Fotó: —vase JOSZIF RZSEVSZKIJ: A harcos emlékezete A nyugalom, hány éve már? ... Nem Ismer. Fájdalom ég lelkemben ... Háború! A csatatér mint egykor ott, most itt ver és dicső harcuk emlékem s tanú. Az ütközetek vad dühe — az emlék, — átcsapott élet-halál küszöbén — emlék a név, de hőstettük nem emlék, haláluk élet a haza egén. Sánc lehetett e kis gödör előttem, az tankcsapda — horpadt hasán a fü szívósan él, s mint bánat nő belőlem, lángol a mák, édes vér-keserű. Üj hajnal vérzik, hol véres volt a föld, s utolsó cseppig ki kellett tartani. Nem fakul múltunk, emlékünk üde zöld. Bajtárs, ne feledd harcunk megvallani! (Orbán József fordítása) ШаШШ(Kalita Gábor felvétele) SZITASI FERENC: Őszi képek 1. Mint szerelmes lány, aki odaadja mindenét, olyan a határ. A kukoricacsövek barna bajsza, s a szárak pergamen levél-ruhája lehull. Sárga szemek táncolnak a vasak zenéjére reggeltől. Ha alkonyul, az ég alatt a varjúkárogásokat a fákra söpri a szél-: vetkőzik a határmennyasszony...: itt az ősz, a vőlegény. 2. A földdel jegyes szerelemben természetesen várom a reggeleket-: megkondul talpam alatt a fekete harang, lélegezni kezd a mindenség, álmából felébredt a hant, s kibontja őszirózsa szirmát , az ég. Aztán egész nap boldog vagyok, mint a gyermek, kit játszani engednek a szelekkel: sohasem oda indulok el, ahova megérkezem. 3. Az arcodról, mint árokpartról a füvet, lekaszálták a mosolyt a pusztítások. Már csak anyád tenyerében, a kérges bölcsőben fér el, s farkasszemet néz a halállal.
