Szabad Földműves, 1985. július-december (36. évfolyam, 27-52. szám)

1985-08-17 / 33. szám

1985. augusztus 17.

SZABAD FÖLDMŰVES

7

ergejev a Tudós-telep klubjából jött, amely vagy tizenöt kilométerre volt városkörnyéki szálláshelyétől. Személygépkocsija nem lévén, szolgálóit autóbusszal vitték haza, amely méreteiben nem maradt el a menetrend szerinti járatoktól. Az üres busz zörgött, ugrándozott a hepehupás országúton, ide-oda dülöngélt, mintha dühöngő szárazföldi vihar tépázná. Amikor az Irótelep előtti kanyarhoz értek, Szergejev megkérte a vezetőt, tegye kt; szerényebb hazatérési akart — minek annyi zaj, feltűnés, benzinbűz, minek foglalja el teljes egészében a csöndes, zöld utcát ez a suta óriás? Csak hosszasan bőgne, pűjögne, bűzölögne, forogna, letördelné a kerítéseken kihajló szomorúnyír- és a későn virágzott zelnicemeggyágakat, miközben megfordulna a szűk utcában — átjáró ugyanis nem volt.

Ráadásul még egy kicsit ki akarta fújni, össze akarta szedni magát a háromórás nyaggatás után, amelynek során megint mohón faggatóztak a világegyetem titkairól, a múltról, a jelenről, a jövendőről, mintha egy szerencsétlen firkász valóban tudna valami olyat, ámít a közönséges halandó nem. Próbára tették égető erkölcsi kérdéseikkel és furcsa meggyőződésükkel, miszerint joguk van beleszólni a magánéletébe.

A mai Iró-olvasó találkozó semmiben sem különbözött az eddigiektől. Ez is csak tovább erősítette azt az érzést, hogy van valami egészségtelen abban a mohó kíváncsiságban, amellyel a nézőkké átvedlett olvasók átadják magukat a kérdezz-jelelek játéknak. „Engedje meg, hogy gyönyörködjem csodálatos tehetségében, de kíméljen meg kevéssé vonzó személyiségétől“ — a ,/iagy Grimm“-nek ' ezek a fean-Jacques Rousseauhoz intézett szavai író és olvasó természetes viszonyát fogalmazzák meg.

Az íróhoz nem illik a fecsegés és a színjátszás; csendben és magányban kell a „szent munkát“ végeznie, és megítélésre csak a művet kell az emberek elé tárnia, nem pedig a hasát, a ráncait, a dadogásait és az esetleg nagyon is kétséges éleselméjűségét.

De feldúltságának más magyarázata volt. Kellemetlenül hasított bele a kérdés: „Hogyan vélekedik a mai fiatalokról?" A kérdés nem új, leggyakrabban azokkal a Szergejev számára hízelgő szavakkal vezették be, hogy úgymond ,fin segített megőrizni a húszas és a harmincas évek moszkvai gyermekeinek és a háború előtti időszak fiataljainak alakját, miért hiányzik hát könyeveiböl a mai fiatalság?“. Általában kitért az egyenes válasz elől, inkább magát, mint a hallgatóságot csapva be azzal, de most, első ízben mondta ki kertelés nélkül: „Mert nem ismerem a mai fiatalokat", és az egyenes válasz Igazságától kellemetlen szájíze lett.

'Amikor kiszállt a buszból, hirtelen beesteledett, az éjszaka egy pillanat alatt leszállt, ennek pedig nem így kellett volna történnie júniusban. A nap ilyenkor apránként olvad el, még este tizenegy órakor ts pislákol, amikor pedig már rég kihunyt a naplemente sugárzása, az árnyékok, a földön már feketéllenek, megsűrűsödnek, egybeolvadnak, de a magas ég még mindig üveglapként csillog, és a fecskék, rábízva magukat a fényére, a magasban cikáznak holott már rég aludniuk kéne sárfészketkben. Bizonyára felhők vonták be az eget, és semmi nem gátolta a földről felszálló sötétséget abban, hogy a térség ura legyen.

Szergejev alig tudta kitapogatni a talpával az országutat, ahogy először az üzemt település, majd egy — magáról a friss szellő áramlatáról hírt adó sötétség elnyerte — mező mellett elhaladt. Meg akarta érteni, mikor is veszítette el ifjúságát, és lett egy másik kor embere. Nagyon sokáig maradt fiatal, részben a háború miatt, amely sokaknak megszakította a fiatalságát, másokét meghosszabbította. Huszonnégy évesen hazatérve a frontról — mindent élőről kezdett; az egyetemet, a diákélet gondjait, nélkülözéseit és könnyelműségét. Mint a többi volt frontharcos, aki újra diák lett, elvegyült a tizennyolc évesek háborútól megkímélt évjáratával. Es hamarosan nagyon ts kényelmesen érezte magát ebben az idegen világban, minthogy nem cipelte oda magával a háborút. Ez távolról se mindenkinek ment. nem is mindenki törekedett rá, de neki sikerült. Háború utáni zabolátlansáqa fiatal élet volt: a fájdalom, a bánat, a kegyetlen és keserű tapasztalás engedett a fel nem használt mohó erők nyomásának. Szerelmeskedett és ívott a kimerülésig. Es olvasott a kifulladásig, és derekasan tanult, és semmilyen munkától nem futott el. Mindent túlzásba vitt, de nem sínylette meg, inkább mintha kiteljesedett és megerősödött volna. Aztán kezdetét vette az irodalmi élet, benne az az új, különös és elkerülhetetlen fiatalosság, amelyben oly tartósan konzerválódtak a hazat Irodalom újoncai. Vénségedtg ftatal akarsz maradni? Csapj fel írónakI De ha komolyan nézzük a dolgot... Az el nem múló fiatalság érzetét megerősítette benne a múlttal való hosszas vesződése. Olyan eltökélten mentette át a jelenbe gyermekkora mellékutcáit, a visszhangos moszkvai udvarokat, az esős Moszkva környéki nyarat és gyermekkora minden kedves alakját, hogy — miközben maga sem vette észre — valami mesterséges kettős létben élt, ahol a ma elmosódott körvonalain élesen és világosan átütöttek a múlt vonásai. Akkor keletkezik ilyen, ha véletlenül két felvételt készít az ember ugyanarra a filmkockára. Nem emlékiratot irt, hiszen akkor megőrizte volna távolságérzetét, s ezzel az életkori változás érzetéi Is. Nem, ö ebben a képzelt világban élt, amelyet valóságosnak érzékelt, szenvedélyesen érdeklődőn élt az egykori sérelmekben, kapcsolatokban. megbántódásokban, vonzalmakban, örömökben, miközben nem engedte meg magának, hogy felnőtté váljon. Néha úgy tetszett, hogy ez az Illuzórikus világ azonos о mai fiatalok világával,-de aztán meggyőződött róla, hogy írásai, akár egész lénye ts, csak őszülő kortársainak érdekesek, a „mostaniak“ szemében réges-régen őskort lelet, dalai pedig olyanok, mint az elfedett orosz románcok.

Mostanában egyre gyakrabban érték el egy Ismeretlen világ neszei és fuvallatai, és ez a világ túlnőtt az 0 öröknek és változatlannak látszó rendjén. Az érthetetlen madárnyelv nyugtalanította a fülét, a szórakozott, átható, közvetlen közelről néző, mégis távoli tekintetek kíméletlen tdégenségükkel égették az arcát, furcsa zavart érzett ez előtt az élet előtt, félt tőle, de ezt magának se vallotta be, igyekezett a „megszokásm-ba rejtőzködni előle, ahol nyugodtan élheti az életét. Megszokás — milyen vtsszataszitó még a szó isi Es védekezne ellene, a „mostaniakat“ ifjúsága csodálatos birodalma bitorlóinak kezdte tartani, annak a birodalomnak, amelyet örökre az 6 nemzedékének szántak, de álnokul ellopták, amtkor az öreg harcosok elszundítottak egy pillanatra.

— Nem Ismerem a mai fiatalságot, és nem akarom megismerniI — nyilatkoztatta ki fennhangon, és még a lépéseit is lelassította.

— Jaj, Istenem, hogy megrémisztettI — hallatszott a közelből egy ismerősnek tűnő, eléggé csengő nőt hang, amely bárha néni is fiatal, tagoltan intonált. de a kiszámított moduláció mégis elárulta, hogy tulajdonosa nem fél se istent, se ördögöt.

Bebizonyosodott, hogy így van: Szergejev szomszédja, a nemrég elhunyt öreg regényíró özvegye volt.

— Mitől tjedt úgy meg? — kérdezte Szergejev abban a halvány reményben, hogy a tettetett rémületet nem a ppszta éjszakába kiáltott nagyhangú és ostoba kijelentés váltotta kt.

Az asszony közelebb lépett, a sötétség már nem akadályozta meg, hogy láthatóvá legyen lesoványodott, csontos arca és nagy szeme, amely ellenségesen villogott mély üregében. Hirtelen egy csapásra esett össze a férje halála után. Ügy látszott, egyetlen célja volt: ritka szépsége maradványait a férje haláláig megőrizni, hogy aztán eldobja az elnyűtt maszkot, és megvetéssel mutassa a világnak reménytelenül öreg, kisemmizett alakját. A haldokló magával vitte a szépségét, s a temetőből egy shakespeare-i boszorkány tért vissza.

Valamikor még a háború előtti időkben felszolgáló volt az Üjságírók Székházában, és Kenyának hívták. De a lány, aki az isten háta mögötti Tambovból jött Moszkvába, gyorsan fölfogta, hogy ilyen névvel a fővárosban nem lehet megélni, és az akkori évek szokása szerint túlzásba esett. Mindenkinek, akt meg kívánt Ismerkedni vele — és ezek nem is voltak kevesen — merev deszkaként nyújtotta erős kezét, és szemét elkerekítve kibőkte: ,JFlóra“. Majd élénken magyarázkodni kezdett: „Tudja, van egy ilyen virág“.

Es akkor a távolról se fiatal háborús emlékíró, a polgárháború harcosa, a Vörös Zászló Érdemrend tulajdonosa — amelyet a forradalmi évek divatja szerint vörös posztókorongon

Jurij Nagibin:

A titokzatos birodalom követe

(RÉSZLET)

viselt — beleszeretett a Fenya-Flórába, és feleségül vette. A pálmaházi melegben ritka virágként virult kt, magára szedve mindazt a jót és egy s más rosszat is, amivel új környezetében találkozott. A környezetében élők tudtak az öreg emlékiratírő szenvedélyes szerelméről a felesége iránt, de furcsa módon senkt nem hitt az ő viszonszerelmében. Azt tartották: jól helyezkedett az életében. A dolgok magyarázata nem a korkülönbségben rejlett — ki törődik ezzel? Még csak nem is abban, hogy az emlékiratíró vad külseje, féktelen, ellentmondást nem tűrő jellemmel és gorombakihívó viselkedéssel párosult volna. A lovassági rohamban megesett, hogy szablyájával kettészelte az ellenséget, de hát az irodalomban ilyen vágásokra nincs mód, rendszerint oldalvágásokat alkalmazott, és ez rontott jellemén. Az általános hitetlenség oka Flóra igéző lényében rejlett, akinek mindannyian jobb sorsot szántak, kárpótlásul és vigaszként a sovány végkifejletre. Nem akarták elhinni, hogy e virág illatát kizárólagosan a vén vagdalkozó szagolgatja. De Flóra láthatólag egy egészen más embert ismert benne, mint a többiek. Számára az ároalányhajas sztyeppe áradt belőle, a kíméletlen bátorság, az acélos erő és az odaadó szerelem. A halotti toron Flórának csak az orcája égett különös pírban, végigjártatta hatalmas szemét az asztaltársaságon és ilyen pohárköszbntőt mondott:

— Az utolsó férfiraI Most már csak muslincák maradtak.

Es akkor ha késve is, de mindenki számára minden megvilágosodott I

— Hogy mitől ijedtem meg? — kérdezte rosszindulatúan az asszony alázatos-védtelen modorában és csengő hangjában furcsán kelt életre a megboldogult felcsattanó parancsnoki tenorja. — Hát magától, ki mástól? Minden embertől félek. A vadállatoktól, a kígyótól, a kísértetektől nem félek és semmi mástól sem, csak az emberektől, az eleven kis emberecskéktől. Jobban mint a haláltól.

\

Nagy Zoltán illusztrációja

Ezt Szergejevnek.szánta, hogy megértse és ok nélküli vitát provokáljon, amelyben mindig az kerekedik fölül, akt aljasságokat mond. Máskor Szergejev' nem állta volna meg, de most más gondolatok motoszkáltak a fejében, és nem harapott rá a csalétekre.

— Hogyhogy gyalogosan? — kérdezte.

Flóra mindig is Imádta a kormánykereket forgatni — a hajdani lovas nem ereszkedett le a valóhoz —. de mostanában a kocsihoz való ragaszkodása már rőgeszméssé fajult; mintha a veszteségtől, a fájdalomtól, a gondolatoktól, önmagától így akarna elszáguldant.

— Nem Moszkvából főttem. A postán voltam telefonálni, Talán tudja, mennyit kell várni a távolsági hívásra... Ktléрек, koromsötét van idekint, egész testemben reszketek. Na, és akkor eiöbújik valaki a bokrok mögül. Öhl — ezúttal valódi rémülettel kiáltott fel. hátrahőkölve a mogyoróbokorból kibontakozó sötét alak elől.

Szergejev könyéken ragadta, önkéntelenül összerezzent maga is, már nem félt az emberektől, se nappal, se éjszaka, se nyílt mezőn, se az erdőben, se a néptelen úton, se a kihalt mellékutcákban. Nem mintha rendkívüli módon bízott volna bennük, vagy hitt volna a maga védettségében — egyszerűen csak nem félt tőlük.

A bozótból, a mellékösuény sötétjéből eddig észrevétlen, nadrágos, vékony, törékeny, de nem kis növésű, hosszú hajú alak ugrott az aszfaltra. Farmeros lány? Nem, fiatalember, szinte kisfiú még, soványka, finom vonású arcába tapadt nedves hajjal.

— Nem tudják merre van a szanatórium? — kérdezte nent egészen elgyötört, de azért egy picit izgatott hangon.

— Itt sok szanatórium van — mondta Szergejev.

— Hát, ahol a beteg gyerekek vannak... a szívesek.

— így kellett volna mindjárt kezdened. Menj egyenesen az úton, semerre ne térj le. Beérsz a telepre — lesz ott egy bódé és egy nyitott sorompó, akkor tovább mész, az útkereszteződésig, és ott botra. Nekimész a vaskapunak, nincs bezárva. Ott van a szanatórium jobbra, a fák mögött látszanak at épületei.

— Milyen bonyolult.. • — mondta a kamasz. — Nappal voltam itt, akkor azonnal megtaláltam, most meg nem ismeretit kt magam.

— Dehogy, egyszerű ez. Az útkereszteződésig — mindig csak egyenesen. Aztán a kapu és a fasor.

— Maguk nem oda mennek? Elmehetnék magukkal?

■— Menjünk.

>— Jaj, kedves — szólalt meg Flóra elnyújtott hangon, Szergejev számára ismeretlen falusias modorban. — De hiszen egész vizes vagy. Mt történt?

Attól hatott törékenynek ez a fiúcska, hogy nedves Ing és nadrág sovány testéhez tapadt.

— Fürödtem egyet — vetette oda hanyagul a legényke, <— Nincs egy cigarettájuk?

— Mi nem dohányzunk — mondta Szergejev *— és neked se ajánljuk.

A legényke megvetően fölnevetett.

—■ De hát mt a csudának fürdik ruhástól? — folytatta ugyanabban a meleg, falusias hangnemben a Kenyává alakult Flóra.

— Igen, ostobán főtt kt — mondta bosszúsan a legényke. Korán ugrottam le a buszról, gondoltam, lerövidítem az utat. Egy patakhoz értem, sehol nem látok hidat. Ügy döntöttem, átgázolok rajta. Elhajítottam a táskámat — fölemelte, és megmutatta lapos, fekete diplomatatáskáját —, de rövidet dobtam, Mit volt mit tennem, mentem utána. Most mit csináljak?

— Le kellett volna vetkőznöd előbb, s csak azután dobálózni — jegyezte meg Szergejev.

— Mi? fa, igen. Nem gondoltam végig. Ostoba tökjef vagyokI

— Miért mondod ezt? nevette el magát Szergejev.

— De hisz fiatal vagy mégl Hát terveznek is előre a fiatalok?. .. avatkozott bele Flóra.

A legényke hálás pillantást vetett rá a sötétben. Megértette, hogy ez az ősz, nehéz légzésű, látszatra jóindulatú bácsika rajtakapta, és elcsodálkozott, miért kerül mindig kényes helyzetbe a fiatal a felnőttekkel.

— Lehet, hogy Fiára, felnőtt létére, nem főn rá, a fiú hazudik? — gondolkodott el Szergejev. — A legényke kiért a patakhoz, a kanyarulathoz, ahol a helybéli gyerekek rákászni szoktak. A fővárost fiú plperkőc külseje, divatos frizurája, fekete táskája kivívta az ifjú rákászok jogos haragját, és „megmártották", ahogy az óvatlan, várost jövevényekkel szokták csinálni, egyszóval behajtották a sárga tavirózsával benőtt patakba, teljes felszereléssel, miközben ujjat görcsösen szorongatták a diplomatatáska fogantyúját. Láthatólag nemigen állt ellen, különben más, hősiesebb hazugságot eszelt volna ki.

Hazugságon érni a fiút, valahogy kellemes volt, de önmagát kicsinyes kárörömön — ellenszenves. A két érzés rosszindulattá állt össze benne. A tüskés, ingerlékeny, mostani magányáért az egész világot bűnösnek tartó Flóra kétségbevonhatatlan rokonszenvvel viseltetett a legényke iránt, Kérdezgette erről-arról. A legényke közölte, hogy moszkvai, és hogy most az anyósához igyekszik.

Kicsodához? — képedt el Flóra.

— Az anyóshoz — ismételte meg nyugodtan.

— Hát hány éves vagy?

i— Tizenhét. Nemsokára befejezem az iskolát.

Kisfiú, tskolás. Es már anyósa van..

— Nem egészen. A lányával járok. Vagyis, mt így mondjuk: anyós.

— Azértl Már azt hittem, nős vagy.

— Hova gondol? A kislány csak tizenhat éves. En hamarosan érettségizem, de 0 még egy évig kínlódik'.

— Es hogy viszonyul hozzád az anyja, te vőlegény?

— Falja néni? A szomszédasszonyunk, egy udvarban lakunk, Most takarítást vállalt a nyárra. Ha odaérek, ad nekem száraz ruhát és teát málnával.

— Hallgass ide, te hős — mondta Flóra. — 'A szívszanatórtumban vagy és dohányzol, vizes ruhában csatangolsz — hál Illik ez?

— De hát nem én vagyok itt, hanem Tányka. 'A szíve visszamaradt, mert olyan hirtelen nőtt. Kihagy, aritmiás, meg minden. Majd elmúlik.

— Persze, hogy elmúlik — mondta Flóra. — ’Akcelerácló, Ismered ezt a szót?

— Ismerem. Arra mondják, ha égimeszelő valaki. De Tánya nem olyan hosszú. Alig magasabb nálam.

— Normális testmagasság manapság. Csak továbbb ne nőffőn.

— Nem fog — biztosította a legényke. — Itt megáll. En meg növök még egy kicsit.

— Szerintem az iskolában épp most vannak a vizsgák — jutott eszébe Szergejevnek.

— Aha. Holnap lesz matematika.

— Es így készülsz?

— Minek készüljek? A matekot úgyse tudom. Majd csak kihúznak egy hármasra.

— Hogyhogy „kihúznak"?

— Ahogy a többieket, úgy engem Is. Matematikából kihúznék, és fizikából is kihúznak. Biológiából magam szerzem meg az ötöst, a többiből a négyes vagy a hármast.

— Ml tanultunk — mondta csöndesen Szergejev. — Minket nem húztak kt.

— Helyes, hogy továbbtanuljon. En a nyolcadik után el akartam mennt dolgozni. Anya sopánkodott — az volt a vágya, hogy mind a tízet kijárjam. Talán főiskolára ts gondolt — de még csak az kénél Így is vesztettem két évet. Nem én vagyok az egyetlen.,.

•»

;

I