Szabad Földműves, 1985. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)
1985-04-20 / 16. szám
J : SŽABAD tötÖMÜVES , 5.983. Sprffls 20# Ismét kél a TAVASZI SZÉL. ■ ■ Nemzetiségi kulturális életünk egyik legjelentősebb rendezvénysorozata ,a Tavaszi szél vizet áraszt című népdal• és folklórverseny. Tartalmát és formáját a fenti megnevezés tulajdonképpen nem is fedi teljes mértékben, hiszen sokkal szélesebb körű rendezvényről, mondhatnánk mozgalomról van szó. Illő tehát szabatosan Is elmondanunk, hogy a Tavaszi szél... a hagyományápoló népdalénekesek, az egynemű vagy vegyes éneklöcsoportok, a népi hangszeren játszó szólisták, illetve együttesek, a népdalfeldolgozásokat játszó ún. paraszt zenekarok, valamint a népszokásokat felelevenítő jolklórcsoportok kétévenként megrendezésre kerülő országos versenye. Az idén éppen az Révében vagyunk“, s a járási, majd a kerületi döntők győztesei az esztendő utolsó hónapjában adnak majd egymásnak találkozót a Bratislavai Kultúra és Pihenés Parkjában, az országos döntőn. A versenysorozatra való felkészülés tulajdonképpen már az év elején megkezdődött Szlovákia-szerte, annál is inkább, mivel a járási döntőket körzeti versenyek, illetve járási elődöntők előzik meg, amelyek Ruman Róbert több helyütt már le is zajlottak. Sőt, lapzárta előtt már egy járási döntőre is alkalmunk nyílt ellátogatni, nevezetesén a galántaira [Galanta], amelyet március 31-én rendeztek meg Vágsellyén (Bala). Az alábbiakban tehát erről az eseményről számolunk pe, amely minden túlzás nélkül ‘ünnepnapot jelentett á városka életében. Ügy tűnik, a mai napig él Galántán és környékén Kodály Zoltán szelleme, ahol a nagy mester „életének hét szép esztendejét" töltötte. Mi, sem bizonyítja ezt jobban, hogy a versenysorozatba az alapfordulók szintjén a járás tizennyolc helységéből összesen mintegy háromszázötvenen kapcsolódtak be. Az említett vasárnapon ezek színe-java szerzett négy felejthetetlenül szép órát a CHEMIK művelődési házat zsúfolásig megtöltő közönségnek. Hadd kezdjük a verseny méltatását a gördülékeny, üresjáratok nélküli szervezéssel, ami a CSEMADOK helyi szervezetének, illetve járhsi bizottságának felkészültségét dicséri: minden a helyén volt, működlek a mikrofonok és a hangszórók, ügyes kezek hozták-vitték úgyszólván pillanatok alatt a kellékeket, s az egyes szólisták és cso-A kírályrévi vegyeskar (A szerző felvételei) portok a műsorfüzetben megadott sorrendben követték egymást a színpadon. Valamennyiük bemutatására és méltatására természetesen nem vállalkozhatunk, hiszen számuk még a kétszeri „rosta" után is jócskán meghaladta a százat. Azt viszont okvetlenül az első helyen kell említenünk, hogy a galántai járás hagyományápolói között örvendetesen sok a fiatal arc: ismét ott voljak például a lassan már országos hírűvé váló teSedíkovói „ifi“citerások, vagy a legutóbbi országos döntőt szintén megjárt nádszegi (Trstice) Kratkóci Katalin, de ebbe a korosztályba sorolhatjuk az alsószeli IDolné Salibyj Szomolai Katalint, a sládkovifovói Ruman Róbertét, sőt a kírályrévi‘(Kráľov Brod) Kárász Erzsébetet- és a citeráját virtuóz módon kezelő sládkoviéovói Vígh Sándort, a szólóénekesek, illetve a hangszeres szólisták kategóriájának győzteseit is. Két továbbjutó nevét ezzel máris elárultuk, így a tulajdonképpeni eredménylistáról már csak a hangszeres együttesek, illetve az éneklőcsoportok győztesei hiányzanak. Mindenképpen méltánytalanság volna viszont a többiek szempontjából, ha csupán a. zsűri döntésének puszta ismertetésére korlátozódnánk. Amennyire ez szóban lehetséges, feltétlenül meg kell osztanunk az olvasókkal azt az élményt, amit például a kosúti f Kosüty1 Schreiner Anna érzelemgazdag éneklése, a teSedíkovói Vankó Ferenc finom hajmásokkal díszített citerajátéka, az ugyancsak teSedíkovói Kollár László ősi gyökerekhez nyúló, dalba öntött balladája, vagy a kosüti női éneklőcsoport felszabadult, önfeledt öt perce nyújtott. S az újságírónak, ha már vállalta a néző és az értékelő kettős szerepének hálátlanságát, még mindig nincs foga pontot tenni a felsorolás végére. Nem hagyhatja említés nélkül például a fátyolos, simogató hangú Horváth Veronikát jTeSedíkovo), az öltözetben is, éneklésben is üde színfoltot képviselő vízkeleti /Čierny Brod) női éneklöcsoportot, a fiatal teSedíkovói cilerások élményszámba menő műsorblokkjdt, amely a Hej halászok ... című népdal csodálatosan szép előadásában csúcsosodott ki, vagy az erőteljes férfihangot egyedül képviselő férfi éneklöcsoportot. Nemkülönben szólnia kell a negyedi (Neded) Berecky Jolán nagy gonddal gyűjtött, tájjellegű népdalcsokráról, vagy a férfihangot egyedül képviselő alsószeli férfi éneklőcsoporiról. Oldalakon lehetne még folytatni a felsorolást, hiszen minden csoport vagy szólista műsorában volt valami egyedi, említésre méltó; sajnos elérkeztünk azon-Kárász Erzsébet, a szólóénekesek legjobbja ban a lapszerkesztés terjedelmi korlátáihoz, így hát nem marad más hátra, mint hogy elmondjuk, ■amivel még adósak vagyunk: ott volt még a zsigárdi (íiharecj vegyes éneklőcsoport és a sládkoviéovói citerazenekar is. S hogy ők nyerték az éneklőcsoportok, illetve a népi hangszeres együttesek versenyét. Eredményhirdetés után frázisnak számít, mégis tegyük hozzá: megérdemelten. A zsigárdiak dalcsokra nemcsak eredeti volt, de kétségkívül a kategória legtisztábban előadott műsorblokkjdt is jelentette; ami pedig a sládkoviéovói citerásokat illeti, a rendezők nem véletlenül so* rótták őket a műsor finálénak számító utolsó részébe. Biztos hangszertu* dósukon túl egyszerűen tudták, milyen dalok illenek citerára, s a „szólógyőztes“ Vígh Sándor vezényel* te együttes műsora egyszerűen él* ményszámba ment. Hivatalosan is tel* jes tehát a lista, kik képviselik majd a galántai járást a novemberben sor* та kerülő kerületi versenyen. A sok szép után talán ünneprontásnak hangzik, mégis ki kell mondanunk: azon viszont meglepődtünk, hogy a ver* senysorozatba még alapszinten sem nevezett egyetlen folklórcsoport sem— Hiányukat azonban bőven kárpótolta a többi kategória járási átlagot mész* sze meghaladó színvonala és képűi* selete. S végső összegezésképpen csak azt tudjuk mondani: a verseny igazi győztese — maga a népdal volt. Em* berek százaihoz került ismét köze* lébb, vált kézzelfoghatóbbá az a kincs, amit népdalkultúránk kiapad* hatatlan forrása jelent, s bátran me* rem állítani: nem volt ember a néző* téren; aki ne vitt volna haza egy már* már elfelejtett, vagy éppenséggel most megismert dallamot. S ha ezt tekint* jük a Tavaszi szél... igazi küldetésének, nem ts járunk olyan messze az igazságtól. VASS GYULÄ Miként is teremtődik meg két teljesen idegen között kapcsolat, mi az a belső erő, ami nyomban összeköti őket, ami gondolataik szintézisét, azonosságát sejteti... Egy találkozás után‘töprengtem a fentieken, amihez rövid történetecske fűződik: Lakásunktól néhány percnyi járásra, a Dosztojevszkij soron sétálgattam a fiammal — annak reményében, hogy az első tavaszi séta minket is felráz majd a téli hétvégek álmosságából. A Szlovákiai Képzőművészek Szövetsége Duna-partí kiállítótermének homlokfalán tábla invitálta az arrajáröt: Mathé János — szobrok ... Benn a teremben percekig álldogáltam e’gy-egy alkotás előtt, mi tagadás, tetszett a színvonalasan megrendezett kiállítás. A művészetek tisztelője egy harmincöt éves alkotói pályát ismerhetett meg a szobrokon, fényképeken, a katalóguson keresztül. Aztán még egy aláírás a kiállítás vendégkönyvébe, amikor valaki megszólított. Ekkor találkoztam, személyesen először Mathé Jánossal.. Minthogy azonban szobrait, néhány alkotását, egykét vele kapcsolatos információt már korábbról is ismertem, így jő alkalom nyílt egy kötetlen beszélgetésre. ■ Még ma is őrzök egy katalógust, melyet Prágában 1981 őszén annak nyomtak a kezébe, aki megnézte az „Ótakar Spaniel és iskolája“ című ki állítást. Ezen a bemutatón Mathéművek is szerepeltek. . — Közvetlen a felszabadulás után, 1945-ben kezdtem el tanulmányaimat a Prágai Képzőművészeti Főiskolán egy nagyszerű művész és pedagógus, Otakar Spaniel osztályában, a plakett és portré-szobrászat szakon. Azon kívül, hogy megtanultuk a mesterséget, a szakterületünkön olyan ismereteket szerezhettünk, melyek kimeríthetetlen „aranyalapként“ szolgálnak a mal napig is. Spaniel a plakett-készítés vonalán világszínvonalat képviselt, így egyetlen tanítványának sem nézte el, ha ezen a területen nem jeleskedett. 1950-ben tértem viszsza szülővárosomba, Kassára (Košice). Műterein híján mellszobrokat formáltam, medalionokat készítettem. Ezekből, valamint a kisplasztikáimból néhányat a mostani kiállításomon is látni. ■ Ján Borodáé nemzeti művészről, Kővári Szilárd festőművészről készült mellszobrai, a Mozdulat, vagy a Béke megbízásoknak játszva tettem eleget. Am az én természetem sem mentes a hiúságtól, és egyszerűen nem tetszett az, hogy egyre inkább beekatulyáznak. Volt idő például — igaz, akkor ег kitüntetésszámba ment —, hogy beválasztottak a Csehszlovák Nemzeti Bank érmebíráló bizottságába. Ez így ment egy darabig .aztán véget vetettem az egésznek. Kísérletező, műtermi típus vagyok, s akkor már az új műterem bűvöletében a monumentális szobrok megalkotásának a láza fogott el. Ebben az időben kezdődtek — A nagy meditálások korszaka vált ez ... Ugyanis olyan kegyetlen életérzéseken estem keresztül, melyeket „meg kellett beszélnem önmagámmal“. Persze, úgy érzem, ezzel is gazdagabbá váltam. A későbbi .Depresszió, a Menekülés, a Fájdalom stb. című kisplasztikáim így nem ellesett, hanem személyes élmények alapján születtek. ■ Azok közé a képzőművészek közé tartozik, akik utaznak a világban, akik neves külföldi alkotók műtermeiben is megfordulnak. Véleménye „A szakosodás korszakát éljük...“ BESZÉLGETÉS MATHÉ JÄNOS SZOBRÁSZMŰVÉSSZEL című kisplasztikái már kiforrott alkotások voltak . . . — Az indulás a körülményekhez képest kedvező volt. 1951-ben a mezőgazdasági minisztérium Micsurinka című szobromért kitüntetésben részesített, s megrendelés is akadt. Mivel Kelet-Szlovákiában abban az időben én voltam az első akadémiai címmel rendelkező szobrászművész, a képzőművészeti szövetség itteni «lapszervezetének megalapításából is részt vállaltam. ■ Emlékszem, korábban egyik kollégája említette: a Mattié név a hetvenes évek elején az érem- és a medailón készít és ben valóságos „védjegy“ volt — hazai viszonylatban. A kiállításon viszont csak néhány pénz érme-tervet, medailont láthat a közönség a számos kisplasztika, monumentális alkotás mellett. Nem történt itt némi aránytévesztés? — Az érem és a plakettkészítés „tudományát“ mintegy örökségként hoztam el a főiskoláról, így az említett a nagy építkezések, szükség volt a térszoborra, a kisplasztika mellett a monumentális szobrok megmintázása kötötte le alkotó energiámat. ■ Míg az ötvenes években a klaszszikus szobrászat jelei uralták műveit — példa erre az „Anya gyermekével“ című szobor — a hatvanas évek már az erősen stilizált, mindig a mozdulatból, az ívelt formákból kiinduló alakzatok korszaka ... — Ekkor már hatalmába ragadott az a művészi hitvallás, mely szerint az egyszerűségben van a szépség. A felszín sok hamisságot rejt magában, így a lebontás milyensége a mérvadó. Visszatérő témáimat — az anyaság, a szerelem, a nő — szintén ez az átérzésből fakadó stilizáltság jellemzi. ■ Amint tudjuk, 1967-ben súlyos autóbaleset érte. Művészi pályafutásának ez a keserves korszaka, a három évig tartó felépülési időszak milyen hatással volt az űj alkotások vágyától égé, ám fizikailag tehetetlen emberre? szerint mi jellemző ma a világ szobrászatéra? — Hát... Neliéz kérdés. Mindenesetre ki kell mondani azt, hogy a képzőművészetben is a szakosodás korszakát éljük. Ugyanis túlcivilizált világunk minket is rákényszerít arra, hogy a részigazságokat vizsgáljuk, keressük. Az alaphangulat máskülönben kedvező, hiszen ha külföldön is részt veszünk egy-egy csoportos kiállításon a sokrétűség, az egyéni hang az uralkodó. Egy jól .megkomponált, hagyományosan elkészített fej jól megfér például egy mobil-szobor mellett. Ugyanis én személy szerint sem ismerem el a kritikusok „stílusbeosztásait“. Alkotók vannak és művek. Hogy ezek az alkotások mennyire egyéniek, művészileg mennyire érettek — ezt kell elbírálni, erről kell beszélni. Számos francia, szovjet, olasz művészkollégák véleményét is tolmácsolom ezzel. ■ Londonban több kiállításon járt, és meglátogatta a neves Henry Moort Much Hadham-i műtermében. Milyen benyomásokat szerzett szigetországi látogatása folyamán? — Egy kis országban élő képzőművésznek élményszámba megy az, ha jeles kulturális hagyatékukkal rendelkező országba látogat, megismeri annak művészeti értékelt, elbeszélgethet a jelenkor alkotóival. Henry Moorral való találkozásom 35 éves szobrászati pályafutásom egyik mérföldköve volt. Mivel alkotói gondolkodásmódunk hasonlatos, mérni tudtam eddigi műveim „súlyát“, helyét a világban, egyben a jövő tekintetében is több kérdésre kaptam választ. ■ Kassa képzőművészeti élete mindig is élénk volt, gondoljunk itt csak azokra a művészeti társulásokra — az Élet Stb. —, melyek a hatvanas években élénk tevékenységet folytattak. Az ország keleti részének metropolisában több jeles szobrász — Löffler, Račko, Bartusz — él és alkot. Milyen kapcsolatot tartanak fenn egymás között ezek a szobrászok? — Én természetesen csakis saját részemről nyilatkozhatom: az utóbbi időben nemigen találkozunk. Szemben nem állunk egymással; langyos vízben evezgetünk, ki-ki a saját céljai felé. Máskülönben a művészbarátságok — érzékenységünk révén — sokszor hajszálon függenek. Nekem például nagyon rosszul esett az, amikor súlyos betegségem idején — egy festőnőn kívül — a szakmából senki sem látogatott meg, nem kérdezte meg: „Hogy vagy? Nem tudnánk valamiben segíteni?“ Amikor az ember ilyen állapotba kerül, egy-két biztató sző — nagyon jólesik ... Reméljük, még számos kiállításon, vagy éppenséggel szabad téren találkozhatunk a tehetséges Mathé János alkotásaival. KALITA GABOR
