Szabad Földműves, 1985. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)
1985-03-02 / 9. szám
1985. március 2. SZABAD FÖLDMŰVES j\ az! Ismét látnll — kiáltott fel Nagyorrú. — Ugyan-II azon a helyen. — A másik kettő kidugta a fejét a futőárokből. — Igen, 6 az — szélalt meg a mérnök. A harmadik tarkójára tolta a rohamsisakot, hogy jobban lásson. Nagyon magas volt fekete szeme csillogott sápadt arcában. Hosszúnak csúfolták. Mindhárman a szemközti ablakot nézték. — Sikkes — sóhajtott Hosszú. — Azt hiszem bent van, és amit látunk, csak az árnyéka — szőtte hangosan gondolatait —, biztosan fél mutatkozni, napközben még sosem láttam. — A lövészek ügyes fiúk — mondta a mérnök. — Ki tudja, mi mindent átélt már velük — A nó nem célpont, ókét nem lövik — tiltakozott Hosszú. — Nem mindig érvényes, van aki ló, van aki nem — zárta le a vitát Nagyorrú. Ismét hallgattak. Az első vonalban voltak, alig párszáz méterre a német lövészároktól. És egyszerre ez a nó* — Már a harmadik éjszaka figyelem — szakította meg a csendet ismét Nagyorrú. — Nagyon szeretném közelebbró! látni. — Csak látni? — nevetett fel kétértelműen Hosszú, s rákacsíntott a mérnökre. — Ez már egy éve tart, és úgy látszik, hogy mindent elfelejtettünk. Tudod, hogy aznap, a legnagyobb golyózáporban, amikor majd az egész századot szétlőtték, a nókre gondoltam? — A halál is nónemü — mondta a mérnök tompán, és elfordult. — Butaság — kiáltott fel Hosszú. — Ismét a te diákos gondolataid! Megmutatnám neked az életet, ha közelebb kerülnénk ahhoz a házhoz. GEORGI MAKAROV: NŐ — Azt hiszed, tetszenél neki? — piszkálkodott Nagyorrú. — Ügy nézel ki, mint egy csontváz, a fehér arcoddal. — Éppen ez az — mondta tovább a magáét Hosszú. — A nó olyannak kell, hogy lásson, amilyennek magad akarod. Ezt érteni kell. Én tetszem a nőknek. Nem is sejtitek, hány nőm volt már eddig is. A táncosnőknél kezdeném. Ha a háború után eljöttök hozzám, majd megismertek néhányat. — Ha túléljük — mondta komoran a mérnök. — Részemről vége a háborúnak — fontoskodott Nagyorrú. — A németek vesztettek! jól tudják, csak dühből gubbasztanak előttünk a futóárkukban, és lövöldözik haszontalan golyóikat__ — Csend! Azt hiszem láttam!__— csattant a mérnök hangja. — Csak a gondolataidban — hűtötte le őt Hosszú. Csendes, őszi este volt, a táj a telihold szelíd fényében fürdött. Csak a fák és házak fekete árnyékai bújtatták a katonák százait. Az első' vonalban voltak, a félig lerombolt városkában. Lakói elmenekültek szétrombolt házaikból, nem maradt Itt senki A tér egyik felét mi foglaltuk el. a másik felén németek voltak. Napközben tüzeltek, éjszaka hallgattak. Totális támadásra készültünk, a katonák készültségben voltak. A ml futóárkunk egy néhai szép épület fala mellett húzódott. Lent a városkát átszelő folyó zúgása hallatszott, balról egy nagy udvar terült el, tele jegenyékkel. A jegenyefák közt ház fehérlett. Nappal lakatlan volt. De éjszaka, megvilágítva a holdfénytól, az előszoba falán mindig megjelent a nó árnyéka. Futóárkunk felé volt fordulva, konytybafésült hajával, dús kebleivel. Szép karcsú alakja volt. — Ügy áll ott... — morogta Nagyorrú. — Minket vár — viccelt Hosszú. — Minket, vagy valaki mást, aki már sose jön vissza — sóhajtott a mérnök. — Ilyen nőhöz a férfi mindig visszatér — szakította félbe Hosszú a mérnököt. Hosszú mindig Igyekezett éreztetni, hogy ő a legidősebb és a legtapasztaltabb hármójuk között. A másik kettő huszonkét éves 'volt, ö huszonnégy. — Voltál már szerelmes? — kérdezte Nagyorrú. — Nem tudom — felelte Hosszú —, lehet, hogy igen, amikor még Iskolába jártam. Volt ilyesvalami. A francia tanárnőbe Leveleket írtam neki Egyszerűen könyvekből másoltam, és állandóan öngyilkossággal ijesztgettem. Nagy szerelem volt. Nevetséges dolog szerelmesnek lenni. Nagy butaság. De most engem szeretnek a nők. És én ts szeretem őket. — Megint ugratsz — figyelmeztette a mérnök. — Már háromszor voltam szerelmes — nevetett Nagyorrú. — Először az osztálytársamba. Szép volt, barátkozott velem, és az ujja köré tekert. Minden feladatát én írtam meg — gondolkozott hangosan. — Ifjú szerelem — bólintott Hosszú. — Rágyújtanék, de rögtön elkezdenének tüzelni. Az ördögbe isi Se nő, se cigaretta. — Azután egy cukrászlányba voltam szerelmes. Kedves volt, és nagyon szerettem — folytatta Nagyorrú. — Mind az édes cukrot — gúnyolódott Hosszú. A mérnök elgondolkozva könyökölt a futőárok mellvédjén, és mozdulatlanul figyelte a ház előszobáját. — Harmadszor... — mondta Nagyorrú. — Biztosan péklány volt — nevetett Hosszú. — Nem. Gépírónő — sóhajtotta Nagyorrú. — Egek ura! — kiáltott Hosszú — Csak egy billentyű lehettél a számára, amelyet e kisujjacskájával nyomkodott. Persze, részedről ez is óriási szerelem volt. — Nagyon romlott vagy — mondta Nagyorrú Hosszúnak. — És te már voltál szerelmes? — fordult Nagyorrú a mérnökhöz. — Igen — bólintott ő. — Cukrász, vagy pékkislány? — kérdezte Hosszú. — Biztosan nem mindennapi szépség volt — toldotta meg Nagyorrú. — Semmilyen se volt — mondta halkan a mérnök. Hosszú füttyentett: — Hogyhogy semmilyen? A mérnök mozdulatlan figyelte a nő árnyékát az előszoba falán. A hangja remegett, ahogy mondta: — Nem létezett. — Tehát csak álmaidban láttad? — tudakolta Hosszú. A félhomályban hihetetlenül hosszúnak és vékonynak tetszett, mintha alakja a futóárokból a felhőkig érne. — Nem, nem álom volt. Gondolataimban létezik egy nő, akibe szerelmes vagyok. — Tehát nem nőt szerettél, csak gondolatot — mondta Hosszú. — Nemi Nőt szerettem, és most Is szeretem — válaszolt a mérnök keményen. — Azért figyeled állandóan az előszobát, ugye? — vigyorgott Hosszú. — Nem érted meg. Végképp semmit se értesz meg. Az érzelmeket becsülni kell. Nagyorrú csodálkozva nézett egyikről a másikra. Nem régóta voltak együtt, de Nagyorű mindkettőjüket rendes fiúnak vélte. — Holnap megpróbálkozunk eljutni a házhoz. Nézzétek! Még ott áll! Tudom, hogy gyönyörű. Tej és vér — mondta álmodozva Nagyorrú, aztán hanyattfeküdt, és nézte a holdat. Csönd voll, mind mindig vihar előtt. Mintha a világ valamely idillikus csendes zugában lennének, nem a háború katlanában. — Elképzeled, milyen lenne, ha most nő feküdne melletted? — gondolkozott hangosan Nagyorrú —, hej, ha most 6 feküdne melletted, — sóhajtott nagyot —, és te..., — Tudom — sóhajtott a mérnök Is. A holdfényben az arca sápadtnak és gyűröttnek tűnt. Mégis különös, bol-l dog kifejezés ömlött szét rajta. > — Azt hiszem, 6 az —■ mondta. — ö, akit gondolataidban kibűvöltél magadnak? — kérdezte Nagyorrú. — Valami azt súgja, ő az. Sőt, látom Is. A szobában van, csak este megy ki az előszobába. Nappal nem mutatkozik. Biztosan fél, vagy az is lehet, bujdosik. De azt hiszem, ő az. — Gondolod? — kérdezte Nagyorrú. — Nemi Biztos vagyok benne. Már három napja figyelem. Tegnap lementem a folyóhoz, de a németek tüzet nyitottak, vissza kellett menekülnöm — mondta szomorúan. — Tehát miattad repkedtek tegnap a golyók — szólt szemrehányóan Nagyorrú. — Közelről akartam látni. — Ha olyan, mint akit megálmodtál elviszed magaddal? — Nem tudom — mondta a mérnök csüggedten. — Nem maradhat itt egyedül — dühöngött Nagyorrú. — Ha addig nem lövik agyon a németek, a mi tüzérségünk tüzétől pusztul el. A háború az háború. El tudod képzelni, min ment már keresztül? Lehet, hogy semmi baja sem történik, ez szerencse kérdése. Jön Hosszú, hozza a vacsorát. Gyertek enni. Eleget beszéltünk már a nőkről. Éhes vagyok. Beszélhetnénk már valami másról is. A mérnök egyedül maradt a futóárokban. Allát a sáros talajnak támaszotta, és nézte az előszobát, melynek fehér falán kihfvóan sötétlett a nő kecses árnyéka. Hajnal előtt gyors tüzelés ébresztette őket a futóárokban. Nem sokkal később, egy hadnagy vezetésével megérkezett az őrjárat. — Hol van Aposztolov? — nézett körül. — Nincs itt, hadnagy úr — válaszolt Nagyorrú. — Aposztolov mérnök biztosan odament — és rámutatott a szembenlévő házra —, hogy meggyőződjön róla ott van-e a nő. A katonák nevettek. A hadnagy, akinek már a nyelvén volt egy cifra káromkodás, amiért ilyen súlyosan megszegték a katonai regulát, szintén elmosolyodott. — Ha megengedi, hadnagy úr, elmegyünk Hosszúval, és megkeressük — hadarta szaporán Nagyorrú. — Rendben. Menjenek, de óvatosan ... 1 Fogták puskáikat, és eltűntek a romok között. Kúszva közelítették meg a jegenyefákkal körülvett házat. Atugorták a fakerítést, és a fák védelme alatt a házhoz szaladtak. Mikor a lépcsőhöz értek, golyó fütyült, és Nagyorrú feje mellett megporzott a vakolat. — Feküdj! — vezényelte Hosszú. A levegőben golyók fütyültek, de mindkettőjüket védte a kerítés, így a felhoz lapulva megközelíthették a bejáratot. — Rómában lenni, és nem látni a pápát? — morgott Hosszú. — Gyere! — Itt vani — szólt megdöbbenve Nagyorrú. A mérnök a bejárat előtt feküdt. Jobb keze a kilincs felé nyúlt, baljával fegyverét szorította. A golyó a bal szemébe fúródott. Nem sokat vérzett. Az arcán kiszámíthatatlan mosoly ült el, mintha ez a golyó csak rossz vicc lett volna. Hosszú a kezébe fogta a mérnök fejét, és lassan a folyosóra tette. Néhány rövid sorozat a földhöz parancsolta őket, majd miután ismét csend lett. Hosszú férehúzta halott társát az ajtóból, és bement. Az elhagyatott szoba közepén, szétdobált ruhanyiradékok között egy női ruhába öltöztetett kirakati bábu állt. Hosszú émelyegve nagyott köpött, és a sarokba rúgta a figurát. Az meggörbült az ütés*ől. világos haja az arcába hullott, és a szoknyája felcsúszott Most valami szánalmas, torz emberroncsra emlékeztetett, egy visszataszító nyomorékra, aki megdöbbenti az embert. — Mit gondolsz ... látta? — kérdezte rekedten Hoszszű. — Remélem, hogy nem — felelte csendesen Nagyorrú. Fordította: Pálkovács István A naptár szerint ugyan még a télben járunk, de úgy látszik, a napocska mit sem törődik ezzel. Olyan bőkezűen szórja melegítő sugarait, hogy már a legyek, pókok és más apró rovarok is előbátorkodtak téli rejtekhelyükről. S a hóvirág talán nem érzi a tavaszias napfény ébresztgető paskolását? Dehogyneml Kidugta a földből halványzöld levelecskéit, aztán a levelek közül előbukkant a leheletfinom hártyapólyával védett virág. Tanítás után, de különösen a hétvégén minden gyereknek, akár kislány, akár fiú, egy az úticélja: a vízparti erdő. — Édesapám, menjünk mi is hóvirágot szedni — kérlelte Pityu az apukáját. Nem azért kérlelte így, mintha nem lett volna elég pajtása, vagy egyedül nem talált volna oda. Az olyan hetedikes kamaszok, mint 6, ismernek minden dűlőt, minden utat, sőt az erdei ösvényeket is. S eleget hívogatták magukkal pajtásat is. Csak hát apuval barangolni a part menti füzesek alatt, bejárni a tölgyest, s közben meghallgatni mindazt amit ez o' kószálás eszébe juttat gyermekkorából — az egészen mást Apja nem szólt vissza, de ha valaki figyelte volna, észreveheti, hogy a válasza a mozdulataiban volt. Hamarosan előkereste turistabakancsait, zöld béléseskabátját, s csak akkor pirított rá Pityura, amikor már útrakészen állt: — Hát te meg ünneplősen akarsz menni az erdőbe? Pityu rándult egyet, meglódult, aztán olyan sebességgel öltözött át, mintha versenyben lett volna valakivel. Már elhagyták a falut, amikor Pityu apja a zsebére ütött, aztán a fejét csóválva csendesen mérgelődött: — Ejnye, ejnye, a zsebkésemet meg otthon felejtettemI Pizyu ravaszkásan az orra alá mosolygott. — Minek nekünk a zsebkés? — kérdezte. — Hóvirágszedéshez? — De hiszen mi nemcsak hóvirágért megyünk az erdőbe. — Hát akkor meg miért? — kíváncsiskodott a fiú. — Azért ts, hogy előbbre hozzuk a tavaszt — mondta az apja és figyelte a gyerek arckifejezését. Pityu bizony nem értette, mit jelent az, hogy „előbbre hozzuk a tavaszt“. Egy ideig törte a fejét, aztán megkérdezte: — Az meg hogyan lehetséges? — Hát csak úgy — oktatta az apja —, hogy vágunk néhány somfaveszszőt. Pityu szeme értetlenül kitágult, ügy nézett az apjára. Valami rosszat sejtett. Somfavesszőről sokat hallott már, de soha semmt jót. Tudja, hogy valamikor nagy szerepet játszott az oktatásban, meg a nevelésben. Talán édesapja is ilyesmire céloz? Az apa észrevette Pityu zavartságdt és fölnevetett. — Tudod, a somfa korán virágzik. Elég neki néhány napig tartó tavaszias meleg, termőrügyet kipattannak, előbukkannak apró, aranysárga virágát. Ha most néhány vesszőt levágunk és otthon a vízbe dugjuk, a melegben meggyorsítjuk a rügyek fakadását, a virágok kinyílnak és így előbbre hozzuk a tavaszt. Érted? — Értem már — sóhajtott fel Pitsm m zt f tyu megkönnyebbülten. Nem nagyon szaporáztak, de azért jó ütemben közeledtek az erdőhöz. — Lám, már nem pusztulnak éhen az első kíváncst méhecskék — fordult az apa a gyerek felé, egy kts ligetnél. — Miért nem? — Látod amott azokat a lecsüngő bojtokat a mogyoróbokron? Az a bokor hímporos virága. Amott tovább pedig az ezüst színű apró pamacsok a gyalogfűzfa barkát. Ezek adják az első táplálékot a kiktváncslkodó méhecskéknek. — Ezt bizony nem ts hittem volna — csodálkozott Pityu. Elértek a patakhoz, s a part mentén keskeny ösvényen haladtak tovább, libasorban. — Nicsak, hóvirág, és mennyii — kiáltott fel Pityu, s már le ts hajolt, hogy szedje. Közben valami kemény tárgy megnyomta comblát. Eszébe jutott a zsebében van édesapja bicskája. — Hóvirágunk már lesz, de somfagallyat nem vághatunk — szólt az apjának hamiskásan. — Bizony nem, mert nincs késünk. De azért... Pityu közbevágott: — Hacsak ez nem felelne meg —< mondotta, és nagyot nevetve elővette zsebéből az apja fanyelű bicskáját. — Ejnye a kiskésit, ágy látom, egy vastagabb somfavesszőt is kell majd vágnom, — szólt az apja, de látszott az arcán, hogy tréfának vette a dolgot. Tovább mentek az ösvényen, át-átbújva egy-egy bokor kinyújtott ága alatt. Közben azt tapasztalták, hogy a vízpart napsütötte lejtőjén már kibújt a jácint, a medvehagyma, sőt a kankalin apró csipkés levele is. Pityu kezében egyre terebélyesedett a virágcsokor. Az erdő közepe táján jártak, közeledtek a somos-liget felé. Egy fa mögül hirtelen elébük lépett az erdőkerülő. Pityu megrezzent, de csak egy pillanatra, hiszen mellette állt apja. A két férfi üdvözölte egymást és beszédbe elegyedtek. Jól ismerték egymást még gyermekkorukból. Szóba került a télt időjárás, a vadállomány, a falu és a világ eseményei — mindenféle. Így, váltogatva a beszéd témáját elindultak lassan — visszafelé. Pityu eleget tntegetett, kacsingatott apja felé, már hangosan ts akart szólni a somfagallyak miatt, de hiába. Lassan kiértek az erdő szélére. A nap tüzes golyója a hegyek fölött lebegett már, piros sugarai lávaként szétfolytak a fák csupasz ágai közölt, amikor a két férfi elbúcsúzott egymástól és az erdész tovább ballagott az erdei úton. Pttyu odaállt édesapja elé: — Apu, és a somfagallyak? Hát nem hozzuk előbbre a tavaszt? — Ejnye, látod, meg ts feledkeztem róla, úgy elbeszélgettünk. De most már nem megyünk vissza, hiszen úgy is megjön a tavasz. Aztán, már útban hazafalé még hozzáfűzte: — Neked tele a markod hóvirággal. Én meg tele vagyok jóérzéssel, hogy bejártuk az erdőt, meg a régt pajtásommal is találkoztam. A somfa hadd virágozzék a maga helyén,, a maga Idején és teremjen rajta sok-sok gyümölcs ... ősszel majd újra eljövünk — somot szedni. PETRIK JÖZSEF A MATESZ márciusi műsorterve 2. szombat, Fülek (Filakovo): A Noszty fiú esete Tóth Marival 19.00 7. csütörtök, Ipolyság (SahyJ: A Noszty fiú esete Tóth Marival 19.00 9. szombat, Dunaszerdahely (Dunajská Predaj: Prelúdium 19.30 10. vasárnap, Csenke (Cenkovce): Prelúdium 19.00 13. szerda, Nagymegyer (Calovo): Prelúdium 19.00 14. csütörtök, Kolárovo: Prelúdium 19.00 15. péntek, Komárom (Komárno): Prelúdium 19.30 16. szombat, Marcelháza (Marcelová): Prelúdium 19.00 17. vasárnap, Nagykér (Milanovce): Prelúdium 19.00 20. szerda, Nagymegyer (Calovo): A Noszty fiú esete... 11.00, 21. csütörtök, Udvard (Dvory nad Žltavou): A Noszty fiú... 19.00 22. péntek, Bátorkeszl (Vojnice): A Noszty fiú esete... 19.00 23. szombat, Ekecs (Окой): A Noszty fiú esete Tóth Marival 19.00 24. vasárnap, Csallóközcsütörtök (štvrtok na Ostrove): A Noszty fiú esete Tóth Marival 19.00 26. kedd, Érsekújvár (Nové Zámky): Prelúdium 19.00 27. szerda, Hurbanovo: Prelúdium 19.00 28. csütörtök, Štúrovo: Prelúdium 19.00 30. szombat, Csata (Cata): Prelúdium 19.00 31. vasárnap, Muzsla (Mužla): Prelúdium 19.00 A színház a műsorváltozás jogát fenntartja! v r
