Szabad Földműves, 1985. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)

1985-02-23 / 8. szám

I 1985. február 23. .SZABAD FÖLDMŰVES. £q\j nap a fattym ötvenliteres fazékban disznóeledel vár melegítésre. A köztes térben nagy halomba dobált, lefosztott kukorlca­­csö. A fekhely végében áll az asztal, a keskeny ablak mellett a régi almá­rium, s az ajtó mögött még elfért egy nyütt dikó. A dlkón ül az ép fogsorü, ködmönös matróna, távolba révedő szemmel, és tűnődő hangon mondja a múlt fát. — Kerek fél évszázada, huszonöt éves koromban jöttem a tanyára me­nyecskének, Magyarországról. A fér­jem és szülei „szegénygazdagok" vol­tak: a nagy portát és a hozzá tartozó tucatnyi hold földet bankkölcsönre vásárolták meg. Nyögtük is a hitelt, meg a kamatját■ évtizedeken át. Örö­kös szükölködésben voltunk. Gombáz­ni jártam az erdőre, és mentem vele a piacra, hogy valamicske aprópénz­hez jussunk. Vettünk egy lovat és hozzáfogtunk építkezni. Tizenhétezer vályogtéglát készítettünk, de mire megérkeztek a kőművesek, egy nagy felhőszakadás elmosta, elvitte az egé­szet. El kellett adni a lovat, hogy Új­után „elfogyott“ a tanya körül a föld — megpihenhetne? — Amióta a világon vagyok, min­dig dolgoztam, hát most hagyjam abba? Az egészségemmel nincs baj, nem is voltam orvosnál soha, csak éppen emelni nem bírok a hátgerin­cem miatt. — A tanya sem olyan már, mint valamikor. Azelőtt szebb és rendezet­tebb volt, mindennek megvolt a maga helye. Nyáron a mezőn dolgoztunk, télen idebent; fontam, szőttem, varr­tam. Mindig együtt volt a család, so­kat beszélgettünk meg énekeltünk. Három gyereket neveltem itt fel, ők télen is gyalog jártak innere iskolába. Az egyik lányomnak a tanyán volt a lakodalma, kilenc szekérrel mentünk az esküvőre Szepsibe. Nyolc unokám van, de ritkán látom őket. A faluba, néhanapján a fiam visz be traktorral ezt-azt bevásárolni. — Nem fél, nem unatkozik itt egye­dül? — Ugyan mitől félnék, az ajtót sem csukom be soha. Ide akárki betérhet, mindenkit megkínálok valamivel. Az­előtt, ha elmentem valahová itthon­ról, mindig hagytam az asztalon némi enni-innivalót, hogy ne szenvedjen szükséget, aki erre vetődik. Villany nincs a tanyán, a petróleumlámpám cilindere törött, így hát ha rámeste­ledik, lefekszem. Olvasni nem szok­tam, csak néha rádiót hallgatni, vi­szont hónapok óta már ez sem szólal meg. Magamnak énekelgetek, ezzel szórakozom. Az órát sem húzom fel, a nap állása úgyis mutatja az időt. Reggel kakaskukorékolásra ébredek, az ólhoz csoszogok, kieresztem a szárnyasokat az udvarra, megetetem a sok jószágot, ami megtart majd­nem délig. Aztán meg fát hasogatok, vizet merítek a kútból, megrakom a tüzet és főzök valamt kedvemre valót. Bablevest, vagy káposztát hússal, s iszok rá friss tehéntejet. Délután újra az állatok körül teszek-veszek. Hát nagyjából így telnek az én nap­jaim. XXX Szanyi Erzsébet keveset tud a jelen gondjairól: a Földgolyón dúló hábo­rúkról, a fenyegetően sokasodó raké­tákról. A múlt békéjében él; távol a civilizációtól, annak áldásai és átkai nélkül, a természet ölén, állandó rög­­közelben. A környék lakói megmoso­lyogják, van aki gúnyolja is, vagy le­nézően beszél róla: „Remetenéni" — mondják. Az ilyenek nem tudják mit jelent, hogy az idős asszony szokás­rendjében, gondolatvitelében, népi szókincsgazdagságában élő őrzője a múltnak... Alkonyodtk, hervadni kezd a vilá­gosság. Még, enni kapnak a libák, megtelik a disznók vályúja, a tehe­nek, juhok jászla kukoricával, mos­lékkal meg szénával, s lassan nyu­govóra tér a tanya. Elköszönök Erzsi nénitől, búcsút intek a múltnak és el­indulok vissza a mába. Félúton kábult sötétség borul mindenre. Rámestele­dett. Üres kocsijával beporoszkál a természet udvarára a tél lova: pilin­­kézni kezd a hó. Kép és szöveg: Korcsmáros László FRANO KRÄE: 1948 februárja Nem lehetett feltartani, nem lehetett meggátolni, nem lehetett eltörölni, amit véráradat sodort révbe, aminek milliók szenvedése és élete lett nagy, drága bére. Aki botor volt, félreállott, aki útban volt, félrelöktük, aki ártott, azt leütöttük. Áttört az élet gátjain és igazságot nyújt felénk, boldog jövőt terít elénk. (Rácz CJlivér fordításai Munkásarc Hetvenöt éve született Alexander Matuška A szlovák irodalomkritika űttörúie Háromnegyed évszázaddal ezelőtt, 1910. február 26-án született a hu­szadik századi szlovák irodalomkritika egyik legjelentősebb képviselője, Alexander Matuška. Már első cikkeiből, kritikáiból kiérződött, hogy nem csupán az irodalomról, hanem az egész akkori társadalomról mond véle­ményt. Nagy visszhangra találtak például a Milyenek vagyunk?, a Kultúra vagy micsoda? című harcias, lényegre tapintó és kiutat kereső írásai. Kri­tikai és irodalmi munkássága azonban a felszabadulás után bontakozott ki igazán. írásaiból híven tükröződött, hogy szerzőjük az új arcú szlovák irodalmat és kultúrát kívánja szolgálni. Matuška az új társadalom szolgá­latát már a Szlovák Nemzeti Felkelés alatt elkezdte, amikor a Nové Slovo hasábjain tette közzé publicisztikai írásait, melyeknek meghatározó szere­pük volt a jövő irodalmának körvonalazásában, az irodalom etikai és tár­sadalompolitikai szerepének kijelölésében. Ekkor megjelent írásai mara­dandó értékűek, mert mondanivalójuk a mához is szól és általános érvényű. Hangnemük kiválóan bizonyítja Matuška stílusérzékét és emberismeretét: ha kell szkeptikus és ironikus, de érzékeny és szentimentális is tudott len­ni aszerint, milyen témát fejtegetett, mi volt a mondanivalója. Megjelent könyvei elsősorban irodalmi tanulmányok, írói arcképek és monográfiák gyűjteményei. Matuška az írót és a közeget, amelyben az író élt és alkotott, elválaszthatatlannak tartotta; írásaiban jól érzékelteti, hogy a társadalom nem kis mértékben formálja az írót és gondolatvilágát. Erről a koncepcióról győznek meg bennünket a felszabadulás utáni művel: az 1946-os Arcképek, vagy a két évvel később kiadott „Štúrovci“ című munkája, melyben tárgyilagosan, a nacionalizmus béklyóitól megszabadul­­tan értékeli а XIX. századi szlovák költő- és írócsoport tevékenységét, an­nak forradalmi jelentőségét. Ez a mű Matuška egyik legfigyelemreméltóbb alkotása, mivel újszerű, progresszív értékelést nyújt a Štúr-féle írócsoport tevékenységéről. 1950-ben Oj arcképek, 1953-ban Hervadhatatlan babérko­szorúk, 1960-ban pedig Medalionok címmel jelentek meg újabb jelentős müvei, amelyekben főbb író, költő tevékenységét értékeli. A többi müvei­hez hasonlóan ezekben is következetesen érvényesül alkotói módszere, a három döntő tényező: az író mint ember, az írói látásmód és a társada­lom állandó kölcsönhatásának hangsúlyozása. Ezáltal vált Alexander Ma­tuška a modern szlovák irodalomkritikai esszé megteremtőjévé, s így se­gített további kibontakoztatást szolgáló megvilágításba helyezni a szlovák irodalom múltjának kimagasló korszakait, és személyiségeit. Sági Tóth Tibor Fügedi Jenő ötvenéves „Soha senkitől nem tanult sem raj­zolni, sem festeni, mégis teljes biz­tonsággal, erőteljes ecsetkezeléssel és nem kevésbé határozott szlnérzékkel rendelkezik. az elismerések elle­nére sincsenek művészi allűrjei, csak­is saját kedvtelésére festeget, és to­vábbra is megmaradt annak az egy­szerű, szerény embernek, aki volt.“ így ír Nagy Pál Barangolás a kép­zőművészetben (Bukarest, 1979, 19. oldal) című könyvében Fügedi Jenő­ről, akinek 1985. február 28-án nyílik meg a CSEMADOK komáromi (Ko­márno) járási székházának képtárá­ban 50 képből álló tárlata. Nem véletlen, hogy a komáromi -zármazású autodidakta munkásfestő 30 alkotásával mutatkozik be a mű­vészbarátok előtt, ugyanis ez év feb­ruár 23-án ünnepli 50. születésnapját. Parasztcsalád gyermekeként látta meg a napvilágot. Gyermekkora sivár volt, amelybe még а II. világháborü borzalmai ts beleszóltak. A felszaba­dulás után festő és mázoló szakmát tanult. A művészettel való találkozása vé­letlen volt. A Ludas Matyit lapozgat­va döbbent rá, tizennyolc évesen, hogy hasonlókat 6 ts képes lenne raj­zolni. Az első próbálkozások máris sikert hoztak. A csendes, szerény, halk szavú fiatalember ezután ember­­feletti szívóssággal kezdte képezni magát. Elvégezte az amatőr képző, művészek iskoláját, sokat tanult František Chrátektől, Dušan Valocký­­től, Várakozó Ottótól, Rudolf FUótól és Ernest Zmetáktól is. 1971 és 1974 között rendszeresen részt vett a hajdúböszörményi Hajdú­sági Nemzetközi Müvésztelep munká­jában. Közben számtalan önálló és közős kiállításon mutatkozott be a nagyközönségnek. Annak ellenére, hogy több rangos elismerésben része­sült, máig is a Komáromi Járási Épí­tővállalat dolgozója. Fügedi Jenő széles skálájú művész. Ceruza- és tusrajzok, pasztellek, ak­­varellek és olajfestmények jelzik több mint harminc éves alkotó munkáját. A komáromi „szigeten“ sétálók gyak­ran látják őt elmélyülten rajzolni, festeni. Szívesen örökíti meg a Duna és a Vág partját, a kikötőt, a hidat, Komárom régi utcáit, lebontásra ítélt épületeit, a járás fehérfalú paraszt­­házait, a szlovák hegyvidéket...- Annak elllenére, hogy alkotásain realista módon ábrázolja a bennün­ket körülvevő világot, képei mégsem „fotók“, hanem bennük van a festő által megfogalmazott művészi több­let. Mert Fügedi Jenő tudja, ismeri, mi a szép, és művészien látó szemé­vel ki tudja válogatni az 6 lelkivilá­gát pontosan visszatükröző színek sok árnyalatát, finomságát, s a hozzá megfelelő formát is. Fügedi nemcsak kitűnő tájkép-, ha­­nem ritka tehetségű önarckép- festő is. Számtalan változatban különféle technikával festette, rajzolta le saját magát,megunhatatlan sorát nyújtva ezzel önvallomásainak. Dr. Virágh Józsefná V Tanya, tanya, tanya ... ízlelgetem a szó hangzását, majd megpróbálom el­képzelni jelentését. Hallottam, olvas­tam róla eleget, de még sohasem lát­tam, sohasem voltam tanyán, így hát nem jutok túl messzire a képzettársí­tás útján. Végleg lekéstem arról, hogy megismerjem ezt az életformát? Már-már úgy tűnt, amikor egy vélet­len szerencse folytán megtudtam, hogy létezik még egy „élő" tanya Kassa jKošice] mellett a jánoki (Ja­nik) határban, s lakója is van: egy öreg anyóka ... Hogy mit éreztem a hír hallatán? Azt, hogy mégiscsak szerencsés em­ber vagyok. Es, hogy mielőbb fel kell keresni ezt a ,délibáb-tüneményt'; amíg le nem bontják s be nem vetik a helyét, amíg alá nem merül végleg az emlékezet horizontján. x x x A szepsi (Moldava nad Bodvou) vasútállomásról — lekésve az autó­buszcsatlakozást — gyalog vágtam neki a mintegy tíz kilométeres útnak. A sűrű ködben sugaraitól megfosztott Nap olyan sápad­tan csüngött a vas­mű komor, füstöt okádó kéményei fölött, mint az elő­ző éjszakán a teli­hold. Olyan sejtel­mes az egész táj, mintha időutazó­ként lépkednénk a múlt felé... A fa­luban még útba­igazítást kérek, az­tán sáros, alig jár­ható földúton bo­torkálok tovább még néhány kilo­métert. A levelüket vesztett fák, mint óriási felkiáltóje­lek a tájban, a ta­nyáig kísérnek, Látóközeiben meg­állók és szétnézek a fakó, hótlan, téli tájon. A decembe­rt ködben kicsike idő-csend-oázis tű­nik fel előttem, a mező és a múlt ölelésében. A látó­­más valószinűtlenül meseszcrű. A ke­rítés nélküli udvaron — mintha már évtizedek óta elvarázsolt mozdulat­lanságban állt volna, amit váratlan érkezésem tört meg — hóna alatt szénát tartva, kezében bottal, kétrét görnyedve áll és várakozó tekintettel követi közeledtemet a népmesék öreg­anyókája, a jánoki tanya egyetlen la­kója, a hetvenhat éves Szanyi Erzsi néni. Látogatásom célját azonnal fölfog­va, becsoszog az istállóba, a marhák elé vett a nyaláb szénát,, majd a téli­­-nyári konyhába invitál. Mielőtt be­lépnénk vendéglátóm hajlékába körül­járom a portát. Az udvar elhanyagol­tan elhagyott, téli-sivár, a trágya­domb mellett rogyadozó méhes, egy betetőzetlen szalmakazal nyújtózko­dik a kert végében, föléhajló régi elevátorral. Mellette kévébe kötött kukoricaszár — a juhok téli eledele. A csűrben régi cséplőgép. Az ólban hízók röfögnek, libasereg totyorog a kertben, a kidólt-bedólt kerítés körül tyúkok kapirgálnak. A foghíjas kút­­káva körül kutyák kergetnek egy ki­­vénhedt kandúrt. Az alsó udvarban lojasgereblye, meg egy vén Skoda­­traktor; Erzsi néni András fiának munkaeszközei. Az istállóba ts bené­zek: öt jószág kérődzik, békésen. A viharvert háztető mögött rügytelen gyümölcsfák, a futószőlő száraz ko­­csányai olyanok mint az öregasszony kidolgozott keze. A kert mögött a szö­vetkezet szántója, azon túl lomha hó­­jellegek csüngenek alá. A gazdnsszony még nem rakott tü­zet, így a gerendás, alacsony kunyhó­ban hidegebb van mint kint. A helyi­ség alapterülete nem lehet több nyolc négyzetméternél. A sarokban vetett ágy, átellenben rakott tűzhely, rajta ra ki tudjuk „vetni“ a vályogot. Az épületfáért meg tömött libákkal fizet­tünk, közben mindenfélét csináltam: pokrócot szőttem, tyúkot ültettem, disznót hizlaltam eladásra. Az így összekuporgatott pénzből újra lovat vettünk, de most már két csikót. Volt bérbe ötven hold földünk, ezen gaz­dálkodott a család. De főtt a háború, s ismét mindenünk odaveszett: két tehénen kívül semmink sem maradt. Ezeket fogtuk hát az eke elé. A front után megbetegedett az uram, és ez­után már soha többé nem végezhetett erős munkát. Három évvel ezelőtt halt meg szegény. Ketten a fiammal dolgoztuk meg a rengeteg földet. Mi­kor megalakult a szövetkezet, belép­tünk volna ml is, ha megveszik a ta­nyát és lakást biztosítanak a faluban. De nem így történt. Később meg már úgy megszoktuk a tanyát, a főidet, hogy így folytattuk tovább... Már nem ts akarok elmenni innen soha, itt küszködtem le az életemet, itt is akarok meghalni... Csönd ereszkedik a kicsi szobára. Erzsi néni küzdelmes múltján me­reng. A résnyire nyitott ajtón beszű­rődik a házőrző csaholása. — Mennyi volt az állatállományuk — mondjuk — tavalyelőtt? — Juh százon felül, vagy harminc disznó, hét kérődző, meg több tucat­nyi apróállat. — Es most...? — Még mindig tartunk hetven gyapjast, két tehenet borjúval, egy üszőt és egy csomó libát, nyulat, tyú­kot ... — Ezeket mind egyedül gondozza? — A fiam ts besegít, aki- különben már p faluban lakik. Néhány éve épí­tettünk ott házat. — Nem vágyik arra, hogy — mi­

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom