Szabad Földműves, 1984. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)

1984-08-11 / 32. szám

SZABAD FÖLDMŰVES.

1984. augusztus 111

14

VADÁSZAT • VADÁSZAT • VADÁSZAT • VADÁSZAT • VADÁSZAT • VADÁSZAT • VADÁSZAT • VADÁSZAT • VADÁSZAT ť

Törvényes rendelkezéseink értelmében augusztus elsejétől vadászhatunk gímszarvasra, korra és nemre való tekintet nélkül. Ezért Időszerű elgondolkozni azon, hogy mire kötelez és mire jogosít fel a MÉM 172/75 számú törvényrendelete.

Több mint két évtizede, hogy vadászterületeinket a vadeltartó képesség szempontjából minőségi osztásokba soroltuk. Ezzel egyidőben a hivatalos szervek megállapították az egyes vadfajok normalizált törzsállományát az egyes vadászterületeken és egész Szlovákia viszonylatában is.

Többszöri felülvizsgálás után is érvényes az a megállapítás, hogy Szlovákia összes, szarvastenyésztésre alkalmas vadászterületein mintegy 20 ezret számláló gímszarvas állomány tartható anélkül, hogy az érzékeny vagy elviselhetetlen károkat okozna az erdőgazdaságnak Vagy a mezőgazdaságnak. Ehhez képest a tényleges tavaszi törzsállomány lényegesen nagyobb, mintegy 25—26 000 számlál.

Igaz ugyan, hogy az utolsó néhány évben lassan apadt a gímszarvasok száma, de a mostani ismét igen magas. Társadalmunk és főleg a földdel gazdálkodó ágazatok: erdészet és a mezőgazdaság ettől lényegesen gyorsabb és jobb munkát vár el tőlünk, vadászoktól. A létszámapasztás minden vadászterület gazdálkodójának

Az állomáoyjavítás érdekében

elsőrendű feladata. Ha ezt nem teljesíti és nagyobb állományt tart fenn — esetleg célzatosan alábecsüli a szarvasok számát —, akkor számolnia kell azzal, hogy az Állami Erdészet és a mezőgazdasági- nagyüzemek illetékesei számonkérik tőle a szarvas okozta vadkárokat, s azok megtérítését fogják követelni.

Sok szó esett már szakmai körökben arról Is, hogyan, milyen módsze-Wmä

Ш»:

rekkel közelítsük meg a leírt célt, a létszámapasztást. Több írás foglalkozott ezzel a témával, s megint csak

el kell marasztalnunk önmagunkat: lemaradtunk, a feladatot nem teljesítettük.

A vadászati tervezésről szóló rendelkezések éppen a gímszarvas esetében a legaprólékosabbak és legszigorúbbak. Minden ténykedést — a létszámapasztást és az állományjavítást — a trófeajavítás ügyének rendel alá. Nos, az elmúlt két évtized alatt bizony a szarvastrófeák sem lettek erősebbek. A szlovák, illetve csehszlovák rekordot még mindig az 1961-ben a Polanán elejtett szarvasbika tartja 240,65 CIC pontjával. Míg az 1971—1975. évek átlagában Szlovákiában minden 326 elejtett szarvasbikára jutott egy aranyérmes trófea, addig az 1976—1980. évek átlagában már 584 bikát kellett elejteni ahhoz, hogy köztük legalább egy „arany“ legyenl Százalékban kifejezve az előbbi időszakban 0,31' százalék volt az aranyérmes trófeák aránya, a későbbiekben pedig csak 0,17 százalék. Kissé restelkedve említem meg, hogy ez az arány a szomszédos Magyarországon 4,0 százalék körül mozog.

Csaknem valamennyi szakemberünk egyöntetűen állítja, hogy a válogató vadászat elvének alkalmazásával és a lelőtt szarvasok kor- és nemi megoszlásával van baj, ezért nincsenek pozitív eredményeink.

Ami a szarvasbikák, szarvastehenek és szarvasborjúk arányát illeti, a lelövésben 1:1:1, vagyis megközelítőleg egyforma számmal kellene szerepelniük. Ehelyett pl. a múlt évben ez az arány 1:1,009:0,771 volt. Ez arra mutat, hogy nagyon alacsony volt a szarvasborjúk kilövésének aránya. Tervezési szabályzatunk pedig pontos irányt szab és a teljesítést figyelő és követő szakemberek nem véletlenül elégedetlenek a helyzettel.

A szarvasbikák vadászatában lényeges követelmény a helyes kormegoszlás betartása. Nálunk négy korosztályba soröljuk a bikákat: I. — 2 éves bikák, II. — 3—5 évesek, III. — 6—9 évesek, IV. — 10 és több évesek. Ezeknek lelövésében a kövekező arányt kellene elérni: 1:35—40 százalék, II: 20—25 százalék, III: 10 százalék, IV: 30 százalék. Persze ehhez szükséges volna, hogy elég sok öreg bikánk legyen. Az elmúlt év aránya: 1 — 22,7 százalék, 11 — 42,4 százalék, III — 23,5 százalék, IV — 11,4 százalék. А III. és IV. korosztály aránya viszonylag jó, de az I. és II. korosztályé csaknem fordított, amennyiben az I-be erősebben, a li ba gyengébben kellett volna belenyúlni.

A helyzet tovább bonyolódik, ha hozzátesszük, hogy valamennyi nemnél és korosztálynál csak azokat az egyedeket szabad lelőni, amelyek továbbtenyésztésre nem alkalmasak, betegek, hibásak, korcs fejlődésűek stb. A szarvasbikáknál ezt az elvet egészen jól betartották, mert a hibás lelövések aránya csak 7 százalék volt, ami jónak mondható. A szarvasteheneknél és borjúknál ezt a követelményt nem tudjuk értékelni, mert hiányoznak a „tárgyi bizonyítékok“, amit a bikáknál az agancsok képviselnek.

Egyéni véleményem szerint a tervezési előírásoktól való eltérések nem olyan nagyok, hogy azoknak rovására lehetne (vagy kéne) írni az előbb említett eredménytelenségeket. Inkább úgy vélem, hogy a válogató vadászat elve nem volt következetesen betartva és talán valami hiba van a tervezési előírások körül is, amit alaposabban át kellene értékelni.

Nem vagyok valami nagy híve a természet mesterséges beskatulyázásának, s ezért a sok korosztályra is inkább várakozással, mint meggyőződéssel néztem és nézek. Ebben az álláspontomban megerősített sok beszélgetés, amelyeket a kiváló eredményeket elért magyar vadászati szakemberekkel folytattam. Szerintük — és szerintem Is — nem okoskodni kell a problémák fölött, hanem cselekedni kell. Ez pedig gyakorlatilag az volna, hogy az állományban meg kell tartani az életerős, jó testalkatú

egyedeket,. a bikáknál pedig az agancs alakulását is számításba kell venni. Ami nem megfelelő, beteg, korához képest fejletlen — korra való tekintet pélkül — a vadászat során el kell távolítani.

Néhány éves ilyen irányú szelektálás amúgy is odavezet, hogy szapo' rodní fog az öregebb tenyészállatok vagy golyóra érett állatok száma. Maga a szelektálás rendkívül nehéz a szarvasborjak és az I. korosztályú (2 éves) bikák között. Ezeknél a fiatal egyedeknél a hibajegyek még nem állandósultak. A lassúbb növekedést a -következő években behozhatja az állat és a gyenge csapot viselő 2 éves bika 14 éves korára erős, érmes agancsot viselhet. Nem egészen helyes tehát éppen ezekben a korosztályokban a magas lelövésí előírás.

Persze ez így csak eszmefuttatás, de annyit megengedhetünk magunk' nak, hogy a minőségi válogató vadászati módszert a mesterségesen ki' agyait skatulya-rendszer elébe he' lyezzük. Ezt az álláspontot és tény' kedést mindig meg tudjak védeni.

Fokozottan és gyorsabban hat á válogatás módszere, ha a lelővésre szánt, hibás egyedeket mindjárt a vadászévad elején vesszük ki az állományból. Elsősorban a hibás, középkorú bikákat kell mielőbb kilőni, szükségszerűen még a bőgés előtt, hogy rossz tulajdonságait ne örökít' hesse át az utódokra.

Azt hiszem, nem kell tovább blzo' nyílani, hogy a szarvasvadászat dátumhoz kötött kezdete nemcsak arra jó, hogy feljogosítsa a vadászokat a szarvasvadászatra, hanem arra is, hogy előtte újra számbavegyük kötelességeinket. ítéljük meg magunk, ki-ki a maga vadászterületén, menynyire tettünk eleget az eddigi követelményeknek és tűzzük ki néhány évre előre, azt az utat, amelyet eredményesnek tartunk, s amely közelebb Visz minket a célhoz: apasztani á szarvasállományt, de úgy, hogy minősége javuljon.

KIRNER KÁROLY erdőmérnök

♦ HORGÁSZAT ф HORGÁSZÁT # HORGÁSZÁT # HORGÁSZÁT ф HORGÁSZÁT ф HORGÁSZÁT • HORGÁSZÁT • HORGÁSZÁT • HORGÁSZÁT •

Talán egyetlen olyan állat sincs még a Földön, amelynek viselkedését oly sok természeti tényező befolyásolhatná, mint a halét. Hiszen magatartására hat a hőmérséklet, a napfény, a szél, a légnyomás változása és nem utolsósorban a vízjárás. Mindezektől függ a szaporodása, a kikelt ivadék sorsa, táplálkozása, növekedése és vándorlása.

Ha azt vizsgáljuk, milyen alapvető élettani jelenségek függenek a vízmozgástól, három tényezőt kell említenünk:

■ szaporodás, ivadéknevelés;

Ш táplálkozás, növekedés;

■ mozgás, vándorlás.

SZAPORODÁS, ivadéknevelés

Talán legismertebb a vízmozgásnak a szaporodásra gyakorolt hatása. Általános jelenség, hogy a különböző halfajok a rájuk jellemző időben — pl. a csuka márciusban; a ponty és a keszegfélék május—júniusban — általában áradó víznél ívnak. A legtöbb horgász meg is figyelt már legalább egy keszegívást. De nem mindegy, hogyan árad a víz, mekkora és milyen az árhullám. Nem ívnak halaink a gyors levonulású nagy szintingadozással járó vízmozgásoknál, így védekezik ősi ösztönük az ikra szárazra „apadása“ vagy a frissen kelt lárva pusztulása ellen. A napi 20—30 cm-t emelkedő, hosszantartó, felmelegedő vizű áradás a legfőbb biztosíték arra, hogy az ikrából kikeljen ^ hallárva. A lassú áradást követő, szintén lassú apadás pedig lehetővé teszi, hogy az ivadék táplálkozni kezdjen és követve a víz levonulását, visszajusson az anyamederbe.

Általános jelenség, hogy pl. a keszegfélék mindig áradás csúcspontján, vagyis „tetőzéskor“ ívnak. Nagyobb a vízmozgások jelentősége a sekély vízben ivóknál (pl. keszegfélék, csuka) és kevésbé döntő pl. a mély vízben szaporodó márna, kecsege vagy süllő fajoknál.

Régi megfigyelés, hogy a tartósan magas vízállású évek után 2—3 halbő esztendő következik. Ezzel szemben az alacsony vízállás, a partok között maradt folyó nem jó dajkája ax~ ivadéknak, előjele a halszűkének.

TÄPLÄLKOZÄS, NÖVEKEDÉS

Bár ezt a jelenséget sok minden befolyásolja (jík hőmérséklet), nem vitatható, hogy természetes vizeinkben az „évi hozamot“ meghatározza a vízállás.

A meleg nyáreleji áradások nyomán füves árterek terített asztalai minden rendű és rangú halunknak. A kisebb testű keszegfélék apró rovarokat, bogarakat vadásznak. Az öregebb pontyok, a torkos márnák a nagyobb testű földigilisztákat, pajorokat habzsolják. Még a kimondottan áramláskedvelő fajok, a jászok, a paducok is csapatostul járják a rétségeket válogatva a víz által kiöntött bogarak, férgek között. Ráadásul a sekély vizek hamar felmelegszenek, nő az étvágy, így gyorsan gyarapodnak halaink. Ha tartósan magas a víz, napok alatt dús planktonélet alakul ki a vízgyűjtőkről bemosódott szervesanyag, a műtrágyák stb. hatására. Nem beszélve arról, hogy az ártereken kevesebb a halat zavaró tényező, pl. a hajók zaja, a hullámzás stb., így jobb a hal „közérzete“ is. A tartósan kis vízállás —‘ a szűkebb táplálékkészlet mellett — egy sor egyéb zavaró tényezőt is jelent. Például már eleve több energia fogy el a létfenntartásra. Többet kell „dolgozni“ a táplálékért. A „kényelmesebb“ halakat (pl. a ponty) a folyók megnövekedett áramlásának leküzdése is zavapja. A kisebb tömegű vízben kevésbé hígulnak a szennyezőanyagok, jelentősen lecsökken a biológiai öntisztuló képesség. Kialakulhat a hal puszta létét is veszélyeztető labilis oxigénháztartés.

MOZGÄS, VÁNDORLÁS

Halaink a vízmozgás hatására Igen gyorsan reagálnak. Nézzük előbb az áradó vizet. Már 40—50 km-rel a tényleges vízszint emelkedése előtt, „pezsdüléskor“ mozdulnak a halak. Általában az a jellemző, hogy a mederből a part felé húzódnak. Ekkor élénkül az étvágy, „sorozatos“ a kapás. Ez alól csak a süllő a kivétel. Ű eltűnik a jó süllőtanyaként ismert akadókról. Vándorol az apró keszegnépség után, a szélvizekre. Ilyenkor nem nagyon lehet horogra csalni.

Megjelenik viszont a balin. Ha a víz tiszta, akkor a felszínen, ha sáros, zavaros, akkor Inkább a fenék közelében tudjuk horogra keríteni.

Ha a „pezsdülést“ gyors áradás követi, az első 2—3 napon — mivel a halak az ártéren is bőségesen találnak élelmet — kevésbé eredményes a horgászat. Még a két part között is vándorol a hal. Megfigyelték pl. folyók áradásakor az egyik oldalon sokkal szívesebben tartózkodik a hal, míg apadáskor megfordul a helyzet. Az étvágy és a vándorlás szempontjából az áradás közepe, és tetőzés előtti- 1—3 nap a legjobb. Ilyenkor szinte minden hal a partszéleken tartózkodik. A ponty, a márna, a harcsa az alámosott gyökeres szakadásokban, a keszegfélék inkább a félméternyi vízborítású füves partokon találhatók. A legjobb a természetes csali, a földigiliszta, a lótetíi stb.

De nemcsak az áradást érzi előre a hal, az apadást is. Már a tetőzéskor menekül vissza az ártérről a balin, majd követi a márna, a dévér, és a jász. Legkényelmesebb a ponty, a csuka és a harcsa. Csak az apadás derekán indulnak vissza a folyóba. Az étvágy általában lanyhább, mint áradáskor, de ha sikerűi a visszafelé vonuló halcsoport útját megtalálnunk, úgy szép zsákmányt ejthetünk, Ahol patakok, nagyobb csatornák torkollnak a folyóba, a levonuló keszegnépséget már várják a ragadozók. Főleg a balinok rendeznek napkeltétől egy-két órás déli pihenővel napnyugtáig tartó „tűzijátékot“. De a harcsák is ott lapulnak a mély torkolati akadók körül. Még a domolykók öregjei és az apró süllők is beállnak a partszélekre, riogatva a küszöket. A halak zöme az apadás első szakaszában lefut az árterekről, ha nem érez újabb árhullámot, rövid időn belül. Ha igen, akkor csak tessék-lássék indul el, inkább csak csavarog. Amikor már csak kisebb, 20— 30 cm mély csatornákban van víz, akkor szinte az iszapon csúszva jönnek lefelé a pontyok és néhány csuka, de mindig csak éjszaka.

A fent leírtak csak néhány apróság erről a témáról, hisz egy könyv is megtelne alaposabb kifejtésével. De bepillantáshoz talán ennyi is elég.

—H.—

Fotó; Tóth József

Hám petéből lesz egv ponty?

Egy pontymama tavasszal egymillió petét is lerak. Jó, ha százból lesz majd kifejlett ponty. Ez pedig azt jelenti — ha egy kicsit utánaszámolunk —, hogy egy ponty tízezer petéből lesz. A többi időközben elpusztul. Jó néhány pete ki sem kel, mert nem termékenyül meg, vagy „belül hibás“, esetleg nem kap elég oxigént.

A kikelt kishalakra sok veszély leselkedik. Ä vízben levő rovarlárvák kedvenc táplálékai, később a ragadozó halak, vízimadarak prédái. Halbetegségek is ritkíthatják soraikat. Ha — valami csoda folytán — mind az egymillió petéből kishal lenne, éhen pusztulnának. A biológusok ezt úgy mondják, hogy a környezet eltartőképessége véges. Az eltartóképesség tágabb fogalom, mint a tápanyagmerinyiség, mert az állatoknak nemcsak élelemre van szükségük, hanem odúra, fészekre, búvóhelyre és még sok minden másra. A természetben eleve adott, hogy mennyi utód fejlődhet ki. Millió lerakott pontypetéből, mondjuk száz lesz kifejlett ponty, tíz megszületett csimpánzbébi közül öt éri meg a felnőttkort. A fiatalkori pusztulás mértéke állatfajonként más és más. A ponty nem gondozza a petéket, majd a kishalakat, a csimpánzanya viszont sokáig neveli kölykeit.

Az állatokat ebből a szempontból két nagy csoportra lehet osztani. Az egyik csoportba tartozó fajok azzal biztosítják az elegendő utódot, hogy nagyon sok petét raknak, nagyon sok kicsinyük születik. Nem gondozzák őket — valamennyi majd csak felnő. Az állatok másik csoportjának kevés utódja kel ki vagy születik, azokat aztán annál -féltőbb gonddal nevelik.

Ne higgyük, hogy csak a legfejlettebb állatok képesek rá, hogy védjék utódokat. Igaz ugyan, hogy általában minél fejletlenebb egy állat, annál gondatlanabb a szülő, de jócskán van kivétel. Például nemcsak az emlős állatok hozhatnak világra élő utódokat —ez a gondoskodás egyik leghatékonyabb módja —, hanem mások is. Ismerünk elevenszülő csigát, az akvaristák kedvenc hala, a guppi kicsinyei is élve jutnak ki anyjuk költőüregéből. Kevesn tudják, hogy a csikóhalaknál a papa az a szülő, amelyik kikelésig hordozza magában a petéket. p. {.