Szabad Földműves, 1984. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)
1984-12-29 / 52. szám
: 1984. december 29.' .SZABAD FÖLDMŰVES, (E) LÖU (SZÚ): Tévét-mozit-újságot ural a krimi; miért pont mi legyünk a kivétel? Miért kell nekünk folyton ... — illetve inkább így: miért ne haladhatnánk mi is a divattal? Az alábbiakat tehát CSAKIS EDZETT IDEGZETŰEKNEK ajánljuk, mert — miként vérfagyasztó címe Is mutatja — egy igazi, telivér krimivel kívánjuk derűsebbé tenni Olvasóink szilveszterét. Persze, ijedősebbek is belekezdhetnek — feltéve, ha megígérik, hogy az első pisztolylövés után abbahagyják az olvasást... Fred békésen kortyolta whiskyjét a louisiant kisváros ivójában. Mint a harmadik pohár után mindig most is arról ábrándozott, hogy milyen ló lenne meggazdagodni, amikor berontott Bili, a barátja. — Üregem, pénz áll a házhozI Van egy óriási tippemI Fred felemelte a fejét a whiskyből: — Megint sörénykefélő szalont akarsz nyitni, mint tavaly? Esetleg szájharmonika-duót alakítani? Az utóbbi időben nemigen váltak be az ötleteid. — Nem ilyesmiről van szó! Ezúttal biztos a siker! — Na halljuk — mondta Fred nem túl lelkesen, és kortyolt egyet a poharából. — Hát ide figyelj, öregfiú.. Most tudtam meg, hogy a banknak pár napja új pénztárosa van. Azt mondják, valamelyik tengerparti nagyvárosból jött, és hogy teljesen hülye. Költő. Amolyan fellegjáró, tudod, hiszen ismered az Ilyeneket. Emellett cingár, rövidlátó és lúdtalpas. Amióta itt van, egyedül azon ügyködik, hogy megalapítsa a városban a Modern Költészet Klubját. Meg valami irodalmi lapot akar összehozni. 0 a mi emberilnkl — Mlcsodaaa?l Neked elment az eszed, Bili. Mit akarsz egy ilyen hülyétől? Vagy tán titokban verseket irogasz? — Még most sem érted miről van szó? Ez a fickó most a bank pénztárosat Egy ilyen kelekótyától úgy szeded el a pénzt, ahogy akorod. Elég, ha odamégy, csúnyán összehúzod a szemöldököd és azt mondod: húúü, s a fickó máris begazoltl — Aha. Szóval arra gondolsz, hogy odamegyünk, nagyon csúnyán összehúzzuk a szemöldökünket, és azt mondjuk: húúú? Utána már csak szépen elrakjuk a dohányt? — Pontosani Ёп már tartottam egy rövid terepszemlét. Déltájban a bank teljesen üres az emberünk egyedül gubbaszt a pénzeszsákokon. Legalább egy Órán keresztül a kutya sem dugja be oda az orrát, érted? Ilyen alkalmat a hülye sem hagyna ki! — Nem rossz ötlet — kezdett felélénkülni Fred. — Ez egyszer tényleg valami használható jutott az eszedbe. Es a két derék bankrablóiéi ölt nyomban újabb kör whiskyt rendelt. Kortyoltak egy kiadósat, aztán Bili lelkesen magyarázni kezdett. — A dolog roppant egyszerű; láttam én már a televízióban, hogyan kell ezt csinálni. Leírja az ember egy cédulára, hogy ,fofa be és Ide a stexet', s a fickó orra alá dugja. Az begazol, szó nélkül az öledbe üríti a kasszát, te pedig villámgyorsan lelépsz. Ennyi az egész! — Zseniális fickó vagy, Billy — lelkendezett Fred. — Hé csapos, papírt és ceruzát idei Es ttt kezdődött a baj. Embereink ugyanis, mit tagadjuk, nem voltak az írott szó művészet. Legutóbb két év-FANTASZTIKUS vei ezelőtt volt toll a kezükben, amikór aláírtak egy adórendelkezési kérdőívet. — Szóval hogy is mondtad, Bili? — kérdezte Fred, ceruzával a kezében. Barátja kissé bizonytalanul válaszolt: — Hát... valahogy így: „Pofa be és ide a stexetl“ — Na várjunk csak egy pillanatig, öregem. Az is lehet, hogy az ilyen finom lélek nem is tudja, mi az a stex. Akkor mit csinálunk? Szótárat adunk neki? — Mondasz valamit — vakarta meg a fejét Bili. — Akkor írd inkább így: „Pofa be és ide a pénzt“ — Ez meg túl egyszerű. A fickó akár azt is hihetné, hogy a folyószámlánkról akarunk kivenni. Elkezdene ott nekünk értetlenkedni meg hasonló. Olyan szöveg kell, hogy rögtön értse, és azt is megtudja belőle kilf vagyunk! — Oké, akkor írd így: „Bankrablók vagyunk. Pofa be és ide a pénztГ — Nem megy, édesapám. így legfeljebb egy iskolás kisdiák fogalmaz, nem egy valamirevaló bankrabló. Ki kel jönnie a szövegből, hogy mi nehéz vagányok vagyunk, hapsikám! — Akkor írjuk, hogy „Nehéz vagányok vagyunk, hapsikám, pofa be’ ésatöbbi? — Elment az eszed? Melyik nehéz vagány írja le magáról, hogy ö nehéz vagányt Ezt nem hangoztatni kell; ennek büzlenie kell a szövegből, érted? — Értem, persze, hogy értem. De akkor mondd meg már végre, hogy mit írjunkI Fred kortyolt egyet a poharából és megvakarta a lejét. Aztán egyszeriben felderült az arca: — Nem is arról van szó, apuskám, hogy mit írjunk, hanem arról, hogy hogyan! Rövid és kemény mondatok kellenek ide. Mint egy-egy pisztolylövés, érted? Mit pisztolylövés: sorozat egy ktlencmilliméteres Coltból, világos? — Az istenfáját — csapta földhöz a ceruzát Bili. — Nem szavakkal szoktam én lövöldözni. Ha te igen, akor csináld te, mert nekem elment a kedvem az egésztől.' Fred nem is kérette magái, felragadta a ceruzát és buzgón körmölni kezdett. Áthúzott, hozzáírt, belejavított, majd büszkén így szólt: — Ezt hallgasd meg! „Kuss! Ne kapkodj. Életveszélyes! Nem babra megy. A pénzt akarjuk. Ide vele!“ Gomba Utánunk a gombaszezon, és el kell ismerni, gazdag volt. Egyik szomszédom szenvedélyes gombázó, ezekben a napokban alig pihent. Még sűrű volt a reggeli homály, amikör elindult az erdőbe. Délfelé jött vissza Amikor a bevásárló központban a legnagyobb a forgalom. Lassú Járású ember a szomszéd. Mindig komótosan jön-megy, egy kicsit húzza is az egyik lábát. Ilyenkor sem sietett. Mindig megállt a bevásárló központ előtt, letette a színültig megtelt kosarakat, az ujjait tornásztatta, mozgatta, mintha a tekintélyes súly nagyon is próbára tette volna az erejét. Körülnézett, sütkérezett az irigy tekintetek kereszttüzében. Nagyon jól tudja, hogy ezekben a percekben 6 a beszédtéma. Ha kérdezték merre járt, hol találta ezt a sok szebbnél-szebb, piros és barna kalapú gombát, fölényesen mosolygott, mint aki olyan titok birtokában van amelyet más halandó ember fel sem foghat. Bizonyára azt is tudta, mekkora viharokat kavart fel megjelenésével a bevásárlóközpont előtt. A terhes szatyrokkal hazatérő asszonyok szúrós szavakkal dorgálták a párjukat. Ha nem is hallottam, akkor Is tudom, milyen beszélgetések zajlottak le ilyenkor egy-egy lakásban. A forma változhat, a lényeg azonban ugyanaz. Az asszony: „Látod, te élhetetlen, mekkora kosarakkal térnek haza az — Hót a fene tudja. Ami engem illet, ettől nem nagyon ijednék meg. Inkább úgy fest, mintha te lennél begazolva. Nem eléggé titokzatos, ezért nem is ijesztő, ráadásul eléggé bunkó módon hangzik. Az ilyen rablóktól ma már nem félnek. Tudod te is a tévéből, hogy a mai bankrablók intelligensek. Ennek is érződnie kell á szövegböll... Fred új papírt vett elő, és vagy negyedórányi körmölés után felolvasta az újabb változatot. — Es ehhez mit szólnál: „A fene akar ijesztgetni. Hol van az egy mai bankrablótól? A pénzed érdekel, nem az ijedelmed. Ürítsd ide a zsákok tartalmát, aztán tőlünk élhetsz boldogan. Ha megtagadod, jobblétre szenderülsz." Nos? —De drága öregem, hol van ebben, amitől begazolna? Amit az elején mondtunk, hogy húúú? — Hát persze! — csapott a barátja vállára Fred. — Pontosan ez hiányzik belőle, a húúú! De azért még egy kicsit titokzatosabbra is lehetne csiszolni, elvégre költővel van dolgunk. Na várj, most már mindjárt kész! — Fred ceruzája szinte száguldott a papíron, aztán büszkén hátradőlt a széken és olvasni kezdte: „Húúú! Ha azt hiszed, hogy valaki ijesztgetni akar ezzel, tévedsz, őrizd meg higgadtságodat. Nem ismersz bennünket! Minket nem érdekel a lelked mélye. Maradj meg, amilyen voltál. Húúú! Mindent ide. Nekünk. Kell nekünk. Aztán légy boldog. Különben elpihensz. Az örök paradicsomi mezőkre kerül a lelked. Húúú!“ — Mi az ördögnek keverted bele azt a paradicsommezőt? Még a végén telirakja a zsebünket konzervekkel! — Nem paradicsommező, hanem örök paradicsomi mező, te hülye! Egy költőt ezzel jobban megrémítesz, mintha csak úgy szimplán közölnéd vele, hogy lepuffantod. Ebből mindent megért, ebben minden benne van! Gyerünk! A bankban valóban egy lélek sem volt, csupán a költő pénztáros kuporgott jámboran a kassza mellett, és egy irodalmi lapot olvasott. Bili előretaszigálta Fredet, aki kissé megtlletődötten nyújtotta be az ablakon a papírt. A pénztáros gépiesen átvette és belepillantott, de már az első szavak után mohón olvasni kezdte. Amikor befejezte, földöntúli boldogságtól sugárzó arccal fordult a türelmesen várakozó rablók felé: — Fiúk ... ez ... ez zseniális! Eddig csupa banalitásokkal jelentkezett mindenki, de ez... ez valóban eredetiI Tudtam én, hogy igazi tehetségeknek is élniük kell ebben a városban! Mindketten fel vagytok véve a Modern Költészet Klubjába! Egy perc múltva itt a barátom a jelentkezőlapokkal, kitöltitek és kész ...! Várjatok! Most hová rohantok ...? VASS GYULA erdőből az élelmes emberek? Belőled pedig semmi haszonl Mondanom sem kell, hogy e vihar hullámai előbb-utóbb minden családot elértek. Úgyhogy az egyik hajnalban én is felcihelődtem: irány az erdő. Nem burjánzott bennem az optimizmus,' hiszen komoly fagy volt, így csak egy kosarat vettem magamhoz. Jól tettem, mert ennek is csak az aljára jutott gomba. Mint később kitudódott, e kevés között is akadt néhány úgynevezett „bolond“. (KI tehet róla, hogy a gombavilágban is ezek mutogatják magukat jobban?) Mondanom sem kell, hogy az egész szerzemény nagy lendülettel egyenesen a szemétkosárba repült. Elkeseredésemben elmondtam az esetet az egyik barátomnak, aki arról ismert, hogy minden helyzetben feltalálja magát. — Csuda egy alak vagyl — tört ki belőle a nevetés a harmadik pohár sör után. — Miért nem jársz halászni? Az btztos dolog. Ha nem akad semmi a horogra, vásárolsz pontyot az üzletben. Így is tettem. De egyből kitudódott a turpisság. Az asszony ugyanis felfigyelt arra, hogy egyik halnak sincs felsebezve a szája. Meg is jegyezte csípősen: „Ezek maguk ugrottak ki a partra?“ Megkezdődött a vadászidény. Az egyik barátom meghívott fácánvadászatra, de én elhárítottam a szíves figyelmességet. Mert amilyen balszerencsém van, itt is melléfognék ... (Illés) „Látom, a csemetéi is szilvesztereznek ...“ békeharc Akkor értjük meg igazán a politikát — mondta egykori tanárom —, ha alkalmazni tudjuk a hétköznapokban is. Nohát én jól megtanultam a leckét. Amikor komolyabban udvarolni kezdtem későbbi feleségemnek, észrevettem, hogy az anyja figyelme egyre feszültebb lesz irányomban. Nem tudom, milyen férjet szánt a lányának — mert én is kétágú vagyok —, de biztosan nem olyan, mint amilyennek én ígérkeztem. Én természetesen támogattam a lánya felszabadító mozgalmait, így szerelem, majd házasság lett a dologból, és sikerült elszakítani a nejemet az anyaországtól. Az esküvői mámoros gratuláció alatt egy pillanatra összebékültünk az anyósommal, de aztán jöttek a hidegháború évei. Nem tetszett neki, hogy nem én végzem a Matild helyett a nagy- és a felmosást, no meg a mosogatást. Bujtogatni kezdte az asszonyt, hogy ne engedjen ki a meccsre. Direkt nem árulta el kedvenc ételem — a töltött káposzta — titkát a lányának, csak azért, hogy összeveszítsen vele. Hogy hány nyögvenyelő tölteléket kellett megennem, amíg maga rá nem jött a fortélyára — annak csak a kutyánk és a macskánk a megmondhatója. De én nem vettem fel a felém dobott kesztyűt, úgyszintén a seprűt és a porszívót sem, hanem tartottam a tisztes távolságot, és előkészítettem a további tárgyalások alapját. Amikor megszületett az első gyerekünk — a várva várt unokája —, akkor kezdett először érdemben tárgyalni velem. Megállapodtunk abban, hogy kislányról lévén szó, viselje az ő nevét, én viszont nem fogok pelenkát mosni és elutazom a fiúkkal a kinti meccsekre is. Később alattomos módon megpróbálta ellenem hangolni a gyereket. Hogy az apja nem elég igyekvő, mert még kocsija sincs, bezzeg a Zoli bácsi (a nejem régi udvarlója) már három Zsigulit tört ősszel Erre az volt a válaszom, hogy hamarosan megszületett a második gyerekünk, amely pontosan olyan, mint én, — csak ez is lány. De, hogy az anyósom érezze mennyire méltányolom, ezt a lányt a bérma-keresztnevére kereszteltük. Persze a harc ezzel nem ért véget, csak kissé megenyhült. Az a bizonyos Zoli elvált. „Nagyon jól megy neki“ — autószerelő —, „állítólag még mindig szerelmes a nejembe“ — jött a susmus a túloldalról. Szerencsére Matildot csak a gyerekek ér* deklik. Mármint a három gyerekünk, mert időközben ismét megszaporodtunk. Most jött meg a negyedik bébi. És nincs megállás ebben a fegyverkezési versenyben. Az én érveim a gyerekek. Aki a családra gondol — békét akar. És az anyósommal ilyenformán békésen élünk egymás mellett. Közöttünk áll az asszony, mint egy országhatár. öt kölcsönösen tiszteletben tartjuk. És ott vannak az unokák, a gyerekeink — ők töltik be a híd szerepét. Hozzák-viszik a hírt, a csókokat. Az asszony termékenysége, én a férfierő csúcsán, Alijuk a harcot, és az idő is nekünk dolgozik. A nagymama meg majd csak beletörődik a megváltozhatatlanba. Ezt a negyedik lányt az anyósom édesanyja nevére kereszteltük. (illés)' Türelem rózsát terem ÁRCÉDULA Az egész dolog azzal kezdődött, hogy — udvarias férj lévén — vettem a feleségemnek karácsonyi ajándékot. Méghozzá nem is akármilyet: egy valódi, népi ihletésű virágmotívumokkal díszített falitányér-sorozatot! Nagy óvatosan sikerült épségben hazaszállítanom a túlzsúfolt karácsonyi buszokon, otthon kilestem, amikor a feleségem kiment az udvarra, és gyorsan elrejtettem a csomagot a kamra egyik sötét zugában. Előre örültem, hogy néhány nap múlva milyen kellemes meglepetést szerzek a csodaszép tányérokkal az én kicsi asszonykámnak. Másnap aztán eszembe jutott, hogy illetlen dolog az, ha az ajándékon rajta van az ára. Márpedig ezen rajta volt, minden tányéron külön, kis cédulákon, emlékeztem, amikor vásároltam. Bezárkóztam tehát a kamrába, kibontottam a csomagot, és nekiláttam a cédulák eltávolításának. Először gyöngéden, óvatosan, megnyálazott ujjal. Aztán kissé erőteljesebb dörzsöléssel. Még később vadul vakarva a makacs cédulákat, hogy szinte szikrák röpködtek a körmöm alól. Nem ment. Kiosontam a konyhába, kést, villát, ollót vettem magamhoz, aztán újra uzsgyi a kamrába: hasztalan. Éppen csak a szélüket sikerült kicslpkéznem a makacs céduláknak. Most már csakazértis levakarom! — támadt fel bennem a szilaj virtus. Csavarhúzó, véső, kalapács: gyerünk! Végrel A legnagyobb tányérról a második ütés után lejött az árcímke. Sajnos, a fél tányérral együtt. Már szinte megszállottként folytattam tovább, minden egyes tányér után hasonló eredménnyel, míg — az utolsó kísérlet után — ott gubbasztottam, kezemben kalapáccsal és hidegvágóval, egy halom népművészeti törmelék fölött. Most mi legyen? — töprengtem. Próbáljam tán összerakni? Vagy Inkább mondjam a nejemnek, hogy ez a legújabb faldíszítési irányzat? Sok-sok apró tányérdarabka a falon? Persze, a végén szép csöndesen összesepertem és kidobtam az egészet. Azt is sejthetik, már, hogy mit tettem: még aznap elindultam egy újabb bevásárlőkörútra, ős vettem a nejemnek más ajándékot. Már nem a színre, fazonra, divatra ügyeltem: csakis arra, hogy ne legyen rajta árcédula. Nagy Mihály
