Szabad Földműves, 1984. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)

1984-09-22 / 38. szám

6 SZABAD FÖLDMŰVES 1984. szeptember 22. SZNF 40 * SZNF 40 * SZNF 40 • SZNF 40 * SZNF 40 • SZNF 40 * SZNF 40 * SZNF 40 * T talán csak az időjárás okoz­hatott volna némi kellemetlen­séget, de az is ke­gyeibe fogadta az ünneplőbe öltözött várost. A szökőkút mohos kövei közül magasba szökkenő vízsugár vibráló ezüstszálként tün­dökölt a nap ra­gyogó sugaraiban, a parkok száz színben pompázó virágai kitárták magukat a verő­fénynek. Langyos nyárvégi szellő si­mogatta az utcák, terek zászlóerde­jét; a főtérbe su­garasan torkolló zegzugos utcácská­kon ünneplőbe öl­tözött emberek százai siettek, ke­zükben színes sza­lagcsokrokkal, ap­ró zászlócskákkal. Ä tarka emberfo­lyam hamarosan elárasztotta a ha­talmas teret, a­­melynek közepén az arany csillag­gal koronázott karcsú, fekete már­ványoszlop emelkedik; két oldalán néma jelképként lobogott az emléke­zés soha ki nem hunyó tüze. A kan­deláberek mögött moccanatlanul, fe­szes vigyázzban álltak a díszőrség tagjai, eleven szoborként magasodva a hullámzó tömeg fölé. A teret övező házak erkélyein, ablakaiban emberek százai, ezrei; a szemek egyre gyak­rabban szegeződtek a főtér ódon tor­nyának hatalmas órájára, melynek számlapján a nagymutató lassan kö­zeledett a tizenkettes felé. Ahogy, hagyta el egymás után a perceket jelző rovásokat, úgy vált egyre csen­desebbé a levegőt betöltő ezerszfnű zsibongás, és adta át a helyét egy­fajta, semmihez sem hasonlítható, vá­rakozásteli, tiszteletteljesen néma, de mégis vibrálóan eleven csöndnek. ÖTEZREN VOLTUNK rúit az emlékmű talapzatánál. Ezzel az aktussal kezdődtek meg Banská Bystricán a Szlovák Nemzeti Felkelés 40. évfordulójának központi ünnep­ségei. — ★— „Ötvenezren voltunk“ — állítom a címben, de bevallom, ez csak felszí­nes becslése annak a tömegnek, a­­mely augusztus huszonnyolcadikén ott hullámzott, lüktetett, zsibongott Banská Bystrica zászlódíszbB öltözött utcáin. Az egyedüli megbízható kimu­tatás, hogy a nyolcvanezer lakosú az embertömeg az SZNr Múzeuma lépcsőinél felállított dísztribün előtt; nemcsak a város, de a kerület szinte valamennyi üzeme és intézménye képviseltette magát. Persze legalább ennyien voltak a spontán érdeklődők: gyerekek, akik édesapjuk nyakában lovagolva lengették zászlócskáikat a tribün felé; s bízvást ide sorolhatom azt az idős nénikét is, aki, egy elle­sett párbeszéd tanúsága szerint a fel­kelésben elesett fiára emlékezve csat­lakozott az ünneplő tömeghez. A zász­lók, transzparensek és plakátok erde-Pontban tíz órakor gördült be a térre a hatalmas, feketén csillogó li­muzinok sora; az első orrán a köz­­társasági elnök címeres zászlócskáját lobogtatta a szél. Felharsant a ve­zényszó: „Díszszázad — VIGYÄZZM! Ünnepélyes fogadás jobbról!“ Töké­letes összhangban csattantak a bokák, röpültek mellhez a fegyverek, lendül­tek jobbra a fejek. Szoborszerűen mozdulatlan volt már újra az élő sor­fal, amiker a legmagasabb szintű párt- és állami küldöttség — élén Gustáv Husák elvtárssal, Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsá­gának főtitkárával, köztársasági el­nökkel, a Szlovák Nemzeti Felkelés egyik fő szervezőjével, sorai között Dmitrij Usztyinov marsallal, a Szov­jetunió honvédelmi miniszterével, a szovjet küldöttség vezetőjével, továb­bá Ľubomír Strougal, Jozef Lenárt, Peter Colotka. Vasil Bifak elvtársak­kal, Illetve több magasrangú párt- és állami tisztségviselővel — felsorako­zott az emlékmű előtt. A Csehszlo­vák Szocialista Köztársaság és a Szovjetunió himnuszának, valamint az elesett forradalmárok indulójának elhangzása után a küldöttség tagjai elhelyezték a megemlékezés koszo-Mé **»•*' »III» A pórt- és kormány­­küldöttség Banská Bystrica utcáin város ezen a napon százharmincez­ressé duzzadt, de ha például a dél­iéből itt is, ott is színes léggömbök füzérei emelkedtek a magasba. Ün­­utáni ünnepi felvonuláson részt vevők népéit, boldog volt az egész város; számát kéne felbecsülnöm, inkább a még az ősz hajú, hajlott, idős asszony cím kétszeresét erezném helytálló- arcán is valami nak. Végeláthatatlan folyamként áradt öröm áradt szét. megnevezhetetlen — ★— Minden üzlet, büfé, étterem nyitva tartott a városban ezen a napon. Igaz, hogy, mondjuk, egy étteremben he­lyet találni szinte reménytelen volt, de a parkokban, tereken felállított pecsenyesütők, hűsítőket kínáló sát­rak bőséges kárpótlást nyújtottak. A felvonulás után szinte ellepték őket az emberek, hiszen a gyomor ünnep­napon is megköveteli a magáét. Az­tán, amint a délutáni nap lassan le­bukni készült az Urpín hegy fenyve­sekkel borított pereme mögé, ismét el­kezdődött a népvándorlás. Az embe­rek egyre tömötfebb sorokban igye­keztek a Leninpark melletti amfi­teátrumba; a nézőtér óriási félkaréja mind nagyobb foltokban kezdett sö­tétleni. míg végül fél hatkor már egy gombostűt sem lehetett volna leejte­ni a tömeg között. A színpad díszlete leginkább egy gigantikus orgonához volt hasonlítható; a kék szín külön­böző árnyalataival hullámszerűen el­­válaszott felületei a hegyek szelíd vonulatait idézték. Magasan felette, karcsú oszlopokon libegtek a selyem­zászlók, s az egészet, mint egy mo­numentális festményt foglalta keret­be a város csodálatosan szép pano­rámája. Méltó díszlet egy felejthetet­len élményt nyújtó, rendkívül gazdag, színvonalas kultúrműsor számára, hi­szen az ezután következő, „Zengjen hálánk dala“ című összeállításról va­lóban csak felsőfokon szólhatunk. Művészi vallomástétel volt ez a hősök emléke előtt, az élők igazáért; a szebb, boldogabb jövőbe vetett bit szárnyaló himnusza. Legrangosabb együtteseink és előadóink váltották egymást a színpadon, megrázó erővel elevenítve fel a negyven évvel ezelőtti küzdelmes napokat, hogy a követke­ző pillanatban önfeledten szökkenjen a magasba a dal a békéről, a szabad­ságról, mai boldog életünkről. Nem­zedékek tisztelegtek a művészet ezer árnyalatú nyelvén a felkelés örökké élő eszméje előtt, hitet téve az ember törhetetlen szabadságvágya mellett. A Csehszlovák Néphadsereg Művész­együttese, a LOČNICA népművészeti együttes, a Szlovák Nemzeti Színház balettkara és a Klement Gottwald Pionfrház gyermekcsoportja mind egy­­egy sajátos hangulatú, mégis egésszé ötvöződő előadással egészítette ki a műsor koloritját. Nehéz lenne bárkit is kiemelnünk, nem is lenne helyén­való, annyira egyedi — mondhatnánk funkcionális — volt minden csoport műsora; egy kivételt azonban mégis tehetünk. A szovjet CSERNOMOREC katonai művészegyüttes fellépése ugyanis önmagában volt egységes egész és — lenyűgöző. Az orosz mu­zsika csodálatos daifemvilágát egy­szer hatalmasan áradó, erőteljes fér­fikórusokon, máskép visszafogottan pengő húros hangszerekkel a leve­gőbe szőtt selyem-finomságú meló­diákon, megint máskor elemi élet­örömtől szikrázó, tucatnyi harmonika virtuóz összjátékával kísért táncokon keresztül keltették életre. A közönség szűnni nem akaró tapsa koronázta fellépésüket; amely egyben a gála­műsor fináléjának kezdetét is jelen­tette; valamennyi szereplő felsorako­zott a színpadon, felálllak a nézők tízezrei is, hogy megköszönjék egy­másnak ezt a felejthetetlen estét. Másfajta, „intimebb“ hangulat jel­lemezte az ünnepségsorozat utolsó rendezvényét, amelyre késő este ke­rült sor, a Jozef Gregor Tajovský Színházban. Szlovák és cseh művé­szek adtak hangversenyt, jelképezve ezzel a két nép testvériségét, közös harcát és sorsvállalását. Ilyen jelkép volt a műsor első száma, Bedfich Smetana Miért ne örülnénk című kó­­rusmtíve is, amelyet a Szlovák Nem­zeti Színház operakórusa adott elő. A tulajdonképpeni megnyitó Andrej Plávka Emlékezés című verse volt, Juraj Sarvaš érdemes művész előadá­sában, majd részleteket hallhattunk Ján Cikker, Antonín DvoFák, Eugen Suchoü és P. I. Csajkovszkij operái­ból, Milan Kopačka, Elena Kittnárová nemzeti művész, Sergej Kopüák érde­mes művész, Ondrej Malachovský és Gabriela Beňačková tolmácsolásában. Az énekszámok között elhangzottak még Václav Honsnak és Laco Novo­­meskýnek az SZNF tiszteletére írt versei, Dal és munka című összeállí­tásával Itt is fellépett a LÜÜNICÄ népművészeti együttes. A műsort ez­úttal is a szovjet CSERNOMOREC együttes fellépése zárta. , — ★— Äz ünnep után már lassan nyugo­vóra készült a város, amikor — már az éjszakába hajló órákban — utcái még egyszer benépesültek. Száz és száz felnőtt, de legalább ugyanannyi gyerek várta feszült kíváncsisággal a nap valóban utolsó látványosságát; s néhány perc múlva ki is bomlottak az Urpín hegy fölött a tűzijáték színes lángrózsái. Egymás után röppentek fel a vörös, zöld, fehér és kék tűz­­csóvák, hogy a hegy sötét masszívu­ma fölött kivirágozva milliónyi szí­nes sziporkává hulljanak szét a csil­lagpettyes égbolt kulisszáján. Olyan volt, mintha egy hatalmas színorgona Játszott volna, magasan a város fe­lett. Aztán lehullott az utolsó tűzvirág is, megszűnt a levegőt betöltő tompa morajlás és a várost övező hegyko­szorúra ráborult a csillagfényes, lan­gyos nyárvégi éjszaka. VASS GYULA’ „Madártávlatból az amfiteátrum színpada A LÚČNICA az esti műsorban A CSERNOMOREC szovjet népművészeti együttes (A szerző felvételei) SZNF 40 * SZNF 40 * SZNF 40 • SZNF 40 • SZNF 40 * SZNF 40 * SZNF 40 * SZNF 40 * f /

Next

/
Oldalképek
Tartalom