Szabad Földműves, 1984. január-június (35. évfolyam, 1-26. szám)

1984-05-26 / 21. szám

1984. május 28. SZABAD FÖLDMŰVES 7 Városon innen - falun túl tAtrai útijegyzet Valamennyien tudjuk: van egy Magas-Tátránk. Ha valaki megkérdezné tőlünk, milyen is valójában, bizonyára mindnyá­junknak eszébe jutna néhány közhely. Például, hogy Szlová­kia legnépszerűbb turistapara­dicsoma, a téli sportok egyik nemzetközileg ismert központ­ja, ott található az ország leg­magasabb csúcsa és méretei­ben a legnagyobb természetvé­delmi terület Szlovákiában. En­nél többet csak azok a Táfra­­barátok mondhatnak, akik rendszeresen felkeresik, a vi­lág egyik legkisebb terjedel­mű, ám a Kárpátok láncolatá­nak egyik legmagasabb’kiemel­kedését. S bár, mint alkalmi látogató, nem sorolhatom ma­gam közéjük, hadd tárjam mégis tátrai útinaplóm néhány lapját az olvasók elé. Elóbb azonban lássunk egy rövid földrajzi-történelmi előzetest a Magas Tátráról. Kiterjedése 260 négyzetkilo­méter, hossza 27 kilométer. Már Anonymus is említi Try­­tur és Turtur néven. A szót az ósszláv Titri-ből származtatják, ami sziklát, omladékot jelent A Tátrák hegymasszívumát négy folyó határolja: az Árva, a Vág, a Poprád és a Dunajec. Mai formáját az utolsó jégkorszak­ban kapta, gleccserei ekkor hozták létre a hosszú völgye­ket és morénákat. A főgerin­cen Így alakult ki 35 völgy, ahonnan a hóolvadások bősé­ges vizei négy folyó valame­lyikébe futnak be. A régmúlt időkben feltüremlett kőgörge­teg ltt-ott eltorlaszolt néhány völgyet, s így alakultak ki a hegyi tavak, s a tátrai tenger­szemek. A szlovák és a len­gyel Tátrában összesen 115 he­gyi tó csillog. A levegő száraz és ritka, ibolyántúli sugarak­ban gazdag, tehát gyógyászati és üdülési célokra kitűnő. Tü­dőbe], légúti megbetegedések. „A gvártó és palackozó üze­mek kapacitása, valamint a szállítópark idényjellegű bőví­tése biztosítékot nyújt arra nézve, hogy az idei nyáron is folyamatos lesz vendéglátóipa­ri egységeink sörellátása.“ (Ojsághír) Bevallom, engem a fenti kis hírből leginkább az „is“ szócs­ka ragadott meg. Eszerint te­hát az a bizonyos ellátás ta­valy is, tavalyelőtt is, sőt ta­lán Időtlen idők óta folyama­tos volt. El is határoztam, hogy megmutatom a cikket kollé­gámnak, akit tavaly nyáron, egyik fővárosi látogatása alkal­mából — meghívtam egy pohár sörre. Hadd higgye a hír ol­vastán ő is, amit én, hogy alig­hanem csak a képzelet játszott velünk, azon a balsorsverte, forró nyári napon. Szóval meghívtam, és elin­dultunk egyenesen a közeli Slávia vendéglőbe. A feltűnően kevés vendég láttán már nem is volt meglepő a pincér köz­lése: sörrel sajnos nem szol­gálhatok . .. Sebaj, megyünk tovább, mondom, elég nagy még a város. A közismert Alž­betin felé vettük az irányt, ahol príma Aranyfácánt csa­polnak. Tavasszal, ősszel és télen mindenkinek, nyáron vi­szont — annak, aki bejut. Mert az étterem ajtaja előtt (I) száz­ötven méteres sor állt. Ha egy bőrbajok, ídegbántalmak, a­­nyagcsere- és szívzavarok, bel­ső elválasztású mirigyek bán­­talmai ellen igen jó a tátrai klíma, ezért van sok gyógyin­tézete. A Tátra „hivatalos“ tu­risztikai feltárását a múlt szá­zad közepén kezdték el a hegy­mászók a , pásztorok nyomán majd 1921-ben a Csehszlovák, illetve Szlovák' Turistaklub vet­te át ezt a feladatot. A Tátra elsőrendű idegenforgalmi s üdülési célpont, milliós össze­gekre rúgó évi beruházáso.kkal. TÉLI CSENDÉLET Havas tűlevelűek aljában, magról kelt „karácsonyfa-lige­tek“ között halad velem a mi­ni villanyvonat. Széldöntötte erdősávokat hagyunk magunk mögött. A kiszáradt patakmed­rekben gömbölyűre csiszolt gleccserkori kövek idézik em­lékezetbe a nyári vízcsobogást. ötátrafüreden [Starý Smo­­kovec) leszállók. A legnagyobb tátrai üdülőtelep, közigazgatá­si, kereskedelmi, idegenforgal­mi és közlekedési gócpont. A már 1723-ban ismert savanyú­­víz-források körül számos gyógyintézet és üdülőtelep lé­tesült. Légzőszervi megbetege­désekre kezelt gyerekek soka­ságával találkozom az örök­zöld park sétányain. Kigyö­nyörködöm magam a Tátrai Galériában- majd átsétálok a néhány kilométerre fekvő Tát­­raszéplakra (Tatranská Polian­ka). Itt az a szanatórium ér­dekel, amelyben többek között Ady Endre és Tóth Árpád is kezeltette magát. Megkeresem és körbejárom ezt az épületet, amely emléktábla nélkül is mű­ködésbe hozza a fantáziát: cso­dálatos verssorokat varázsol, alkotóikkal együtt a megrogy­­gyant fenyőóriások közé. Fel­nézek a halványsárgával ár­nyalt égboltra, a felső légkör­vendég fizetett és távozott, be­léphetett a következő ... Már csak nem fogunk itt aszalódni a sorban, mondtam, hiszen alig pár lépés a Smíchov söröző; prágai sört iszunkl Kollégám egyetértett, és lelkesen elüget­tünk a Heyduk utcába, hogy aztán lógó orral álljunk meg az ajtó előtt. „Sör nincs“ — adta tudtunkra a lakonikus fel­írat a Staropramen cirádás címkéje alatt. Rövid gondolkodás után az Obchodná utca felé vonszoltam szemlátomást egyre tikkadtabb barátomat. A sörkertből kiszű­rődő élénk zsibongás új erőt öntött belénk. Nem is csalód­tunk: volt sör! Egy háromszáz méter hosszú sor végén. A csa­posok fürgén dolgoztak, az igaz, de a vendégek még für­gébben szomjaztak meg újra, így aztán a sor inkább nyúlott, mint fogyott. A kutyafáját tört ki belőlem, most már csak­­azértis fehér abrosszal letakart asztalnál, pincér-hozta karcsú üvegpohárból iszunk sört! És nem is akármilyet: irány a „M«mmut“l Az ősállatról elne­vezett intézményről tudni kell, hogy a város legnagyobb sörö­zője. Három óriási, még úgy­­ahogy kulturáltnak nevezhető helyiségből és egy futballpá­­lya-méretű sörkertből áll, ahol Prazdrojt és Budvart csapol­nak. Hétfő kivételével minden ben mozdulatlanul álló jégtfl­­felhőkre. Autóstoppal folytatom az utat a Csorba-tó felé. Alkalmi sofőrömnek lassú ütemet pa­rancsol a meredek emlekedő. És a szépség. A táj elbájoló, mert nem zord kőrengeteg csu­pán. Van itt sűrű erdősáv is, nemcsak kőtaréj, a havasi tisztások, csobogó hegyipata­kokkal váltakozva, minden ka­nyarodóban más-más arcát mu­tatják a csodálatos tájnak ... A síugró sánc aljában állok, onnan nézem a 18 hektáros tó sötétzöld tükrét a 2494 méter magas Kriváň alatt. EGY FALUSIAS KISVÁROS Tátralomnicon (Tatranská Lomnica) időzök a legtöbbet. Ez a település a hajdani pász­torfalucskából nőtt kisváros­sá. Az alapítása első húsz évé­ben csak a kijelölt parcellára volt szabad építkezni, így tud­ta sokáig megőrizni szellős, ligetes^ szépségét. A hajdaná­ban itt építkező gazdagok hoz­ták létre Európa legszebb 16- versenypályéját. Később téli sportlétesítményeket, nyári u­­szodát építettek, vízgyógyinté­zettel. Vasútja még a villamos előtt, 1895-ben épült. Tátraldm­­níc élénk turistaforgalma, üz­letei, szállói, üdülőt miatt ma már városias jellegű, de min­den egyéb vonatkozásban falu­sias hangulatot árasztó: erdős kertek, csöndes sétányok. Örökzöld kisváros, a fa benne az uralkodó. Ahhoz, hogy meg­ismerjem, fától-fáíg kell men­nem. Egy -nagy parkban va­gyok; rend, tisztaság minde­nütt. A házak között csörgede­ző hegyipatakot hangulatos fa­­hidak ívelik át. A forgalmas utakat, utcákat élősövény vá­lasztja el az útszéli sétányok­tól (betonjárdák itt nincse­nap, és hétfő volt. Barátom csüggedten nézte az ajtókon lógó lakatokat, és révetegen motyogta maga elé: „Nálunk — Nagykaposín — már a ne­gyedik korsónál tartanánk, itt meg — szomjan pusztulhat az ember. „Ne csüggedj pajtás, biz­tattam, az utolsó tipp abszolút biztosi A Steiner utcai sör­­kertbe megyünk. Elemi csapás­nak kéne bekövetkeznie ahhoz, hogy ott elapadjon. Sor — és nem is akármekkora — ugyan ott is lesz, de most már mind­egy. Nem volt sor. Sör sem. A na­pi egyszeri, másfél órás taka­rítási szünet első perceiben érkeztünk. „Mikor indul a vo­natod?“ — kérdeztem a szom­­janhalás küszöbén álló kollé­gámat. „Egy óra múlva“ — fe­lelte ő olyan hangon, ahogy Napóleon tarthatta az első „sajtóértekezletet“ Waterloo után. Szótlanul átkísértem őt a szemközti villamosmegálló­hoz, elbúcsúztunk és kiment a vasútállomásra. Mint később elmesélte, mégis­csak hozzájutott egy üveg sör­höz ezen a szerencsétlen na­pon. A kassai gyors étkezőko­csijában. Most akár pontot is tehet­nék, ha nem kívánkozna ide még egy eset. Alig egy hét múlva, ha lehet, még nagyobb egymástól.. Fémből, betonból készült kerítéssel nem talál­koztam. Amerre járok, amerre csak nézek, mindenütt fa, fa, fa: fenyő (a kerületük a 3—3,5 métert is eléri) és nyír. Örök­zöld bokrok, díszcserjék meg­számlálhatatlan fajtája szépíti a városkát, frissíti levegőjét, teszi kellemessé az Ide láto­gatók közérzetét. Kis források ereznek Itt is, ott is. A hatal­masra növő lucfenyők földből kilátszó gyökerei természetes lépcsőfokozatként szolgálnak a lejtősebb terepen. Az emberek kedvesek. A közellátás bámu­latos. Az újságárusnál Hét, Uj Szó, Népszabadság és Magyar Hírlap is kapható. Az éttermek­ben finom menüket kínálnak; a kiszolgálás előzékeny, a tá­lalás ízlésesen ötletes. Minden épület, még az autóbuszmeg­állók bódéi is tájba illöek. A domináló építő- és díszítőelem a fa. A tátraaljat településhálózat közigazgatásilag a Magas-Tátrai Városi Nemzeti Bizottsághoz tartozik. Közel tízezer „őslako­sa“ van ennek a gyönyörű ter­mészeti rezervátumnak. Ezt úgy kell érteni, hogy ennyi em­bernek állandó lakhelye a kö­zel negyedszáz kisebb-nagyobb település. Családi-, illetve ví­­kendházak építésére nem ad­nak engedélyt a TANAP-hoz tartozó övezetben. A szigorú tilalmat újabban az üdülőket építeni szándékozó vállalatok­ra és üzemekre is kiterjesztet­ték. A Tátrai Nemzeti Park te­rületén munkát vállalók és az idevalósi fiatalok is csak Pop­­rádon jutnak lakáshoz. Ezzel az intézkedéssel igyekeznek megtartani a tátraaljai falvak, városok természetbe simuló képét, formáját, a természet­­védelmi előírásokkal összhang­ban. Itt mindennemű változta­tásról, újításról a vnb tanácsa és a TANAP igazgatósága öez­­szehangoltan dönt. EMBER ÉS TÄJ Milyen szerencsés emberek azok, akiknek megadatott, hogy itt éljenek; s lakásuk, kertjük, tágabb környezetük is a vad­regényes és romantikus Tátrai Nemzeti Park. A tátraaljai emberek együtt élnek a heggyel. Érzékszervei­ken vonul át annak minden vál­tozása. Hol fagyos szelet, vagy hózáport küld rájuk, hol pedig ózondús fuvallatot. Ködbe bur­kolózik és napfényben tündö­kölve gyönyörködtet. S ami a legfontosabb kölcsönhatásuk­ban: a természetlakó emberek az élet minden megnyilvánulá­sának végtelen tisztelői, cso­­dálói és oltalmazó!. KORCSMAROS LÁSZLÓ kánikulában Ceské Budéjovt­­cére utaztunk, az Éltető Föld megnevezésű kiállításra. Az autóbusz belseje olyan volt, mint egy martinkemence, s el­ső megállónknál, valahol Mor­vaországban csuromvizesen szá­­delegtünk ki belőle. „Sört...“ —■ lihegtük cserepes szájjal, de amint visszagondoltam az egy héttel ezelőtti kálváriára, a harmincöt fokos melegben is libabórös lett a hátam. Mind­egy, próba szerencse, gondol­tam, és megszólítottam egy szembejövő férfit: tessék mon­dani, hol csapolnak Itt sört? Ügy nézett rám, mintha va­lahonnan a Marsról pottyan­­tam volna ide. „No ... všu­­de ...“ — mondta értetlenül, miközben újra meg újra végí’g­­mérte teljesen kiszáradt kis csapatunkat. „Tady v hospo­­dé .. nebo tamhle za rohem ... nebo tamhle...“ ... Az asztalnál a pincér, hangos „Zdravíčko!“ kíséreté­ben öt másodpercen belül kér­dezés nélkül elénk rakott há­rom pohár dúsan habzó, kelle­mesen hűtött sört. S miközben megemeltük a párás, vékony­falú, elegáns poharakat, arra gondoltunk, hogy az újsághí­rek általában mégis igazak. Megfelelő Időpontban, és a megfelelő helyen. Vasa Gyula Nemzedékről BESENYŐ IBeSeňovI köz­ség látszatra semmivel sem különbözik az érsekújvári (Nové Zámky) járás többi községétől. A takaros házak, a gondozott utcák, kertek arról tanúskod­nak, hogy a faluban rendsze­reid, szorgalmas emberek él­nek. A község jó hírnevét az ún. szatyorfonók is öregbítik. Azok az idős nénikék, akik a fonást szüleiktől, vagy nagy­­szüléiktől tanulták meg, még abban az időben, amikor a sza­­tyorfonds aranyat éró mester­séget jelentett. Valamikor régen a faluban nagy volt a szegénység, mert nem volt munka. Az idősebbek azt állítják, hogy abban a sze­gény világban költözött be hoz­zájuk a szerencse. A faluba lá­togatott egy idegen, és látta, hogy a népnek nincs miből él­nie. Megsajnálta az embereket, és mivel találékony ember volt, azt ajánlotta nekik, hogy próbálkozzanak meg a szatyor­fonással. „Jó, jó, de miből és hogyan kell készíteni a szaty­rot?“ — kérdezték tőle. „Nem kell hozzá más, mint kukorica­háncs, minta és ügyes kéz.“ Az emberek megfogadták a taná­csot, ügyes kezű lányok, asszo­nyok, legények és férfiak fon­ták a szebbnél szebb szatyro­kat, melyek igen kelendőek voltak a jobb módúak körében. Akadtak olyan kereskedők is, akik nagyban vásárolták fel, hogy aztán busás haszonnal adják tovább. A fonóknak pe­dig az ebből származó jövede­lem megélhetést, kenyérkerese­tet jelentett, ezért megtanítot­ták a szatyorfonásra gyerme­keiket is. Így öröklődött a mesterség nemzedékről nemze­dékre. A felszabadulást kővető évek­ben, amikor az emberek sorsa jobbra fordult, sokan abba­hagyták. de Besenyő igazi sza­tyorfonót nem engedték, hogy nemzedékre ez a régi népművészeti hagyo­mány feledésbe merüljön. A falu egyik csendes utcáján ban találtam rá Furuglyás Erzsi nénire, akiről azt mondták, hogy kezében ég a munka, amolyan örökmozgó, aki kora reggeltől késő estig tesz-vesz. Igazat mondtak. Er­zsi néni portája takaros, udva­ra szép és gondozott. Miután elvégzi napi teendőit kis szé­kére ül, maga köré helyezi azokat a tárgyakat és kelléke­ket, amelyek a fonáshoz szük­ségeltetnek. A kukoricaháncsot megnedvesíti, hogy ne törjön, madj összesodorja, és addig hajtogatja, míg ki nem bonta­kozik a minta, el nem készül a szatyor. Nap mint nap csinál­ja, immár évtizedek óta. és még mindig nem unta meg. Többször elhatározta, hogy elég volt, nem csinálja tovább, de annyira megszerette, hogy ed­dig még nem tudta abbahagy­ni. Most már több ideje is van, mint fiatal korában. Az ebből származó jövedelem sem jön rosszul a nyugdíj mellé. Mert, mint mondotta, újból fellendült a fonás. A bratislavai Népmű­vészeti Cikkeket Gyártó és For­galmazó Szövetkezet (OEUV) szakembereinek ösztönzésére a falu lakói — főleg az időseb­bek — különböző formájú szatyrokat, kény ért art ókat, sőt tálakat is fonnak kukorica­­háncsból. A népművészeti ter­mékek eladásáról B ukai M d­­r i a felvásárló gondoskodik. Egyébként Bukat Mária a szö­vetkezet kertészetében dolgo­zik, szabadidejét a fonásnak szenteli, miközben havonta egyszer a szatyorfonók termé­keit fölvásárolja az OEUV szá­mára. Így kerül a besenyői szatyor, kenyértartó, tál stb. népművészeti boltjainkba, ami igazolja azt az állítást, hogy Besenyőn a fonás újra él és virágzik. NAGY TERÉZ — Májusi variációit. — BERKÖ SÁNDOR*: VIRÁGOK Mint pici nippek, hajladozva keringőznek a grupp körül. Csupa fény, szín és csupa illat! Vaskos, fekete árnyak Ingnak nagy lombú parki fák körül. SZÖKŐKÚT Nini. figyeld e kis szökőkütat 6, mennyi, mennyi színre bontja a nap lecsorgó aranyát! Örökké bízó ifjúságom így hinti szét egy szent jövőnek ezernyi tiszta sugarát! * A két világháború közötti csehszlovákiai magyar költö nek), akárcsak az épületeket 3 >s О G О О Сы Sirdal prózában, két tételben avagy: kommentár egy újsághírhez

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom