Szabad Földműves, 1983. július-december (34. évfolyam, 26-52. szám)
1983-08-06 / 31. szám
1983. augusztus 6. .SZABAD FÖLDMŰVES DUSÁN MITANA*: Ä FÖLD GÖMBÖLYŰ mikor este hazamentem, a feleségem bemutatott a barátnőjének, egykori évfolyamtársának. A lány Kassár >1 jött Pozsonyba, s csak itt tudta meg, elfelejtettek szó bát foglalni neki a szállodában. Annak ellenére, hogy egyszobás lakásban éltünk, és két kisgyerekünk is volt, a feleségem meghívta hozzánk aludni, az egyetlen szétnyitható rakemiénkra. Nyilván arra számított, hogy én majd elalszom a földön, vagy átmegyek a barátomhoz. Ёп azonban fáradt mit a m, bennem volt vagy két liter bor, s mi több, a lány is tetszett nekem. Sokkal fáradtabbnak tetettem hát magam, mint valójában voltam, alsónadrágra vetkőztem, és a két nő tiltakozása ellenére végigdőltem az ágy közepén. Késő éjszaka ébredtem föl. A két nő között feküdtem, nyilvánvalóan megbíztak bennem. Az esti bortól furcsán forgott velem a szoba, s háborgott a gyomrom. A feleségem barátnője a jobb oldalán feküdt, háttal nekem, meztelen válla tompán fehérlett a sötétben; kintről csak az utcai lámpa erőtlen fénye derengett be. Hirtelen úrrá lett rajtam a kíváncsiság. Hogyan viselkedne, ha...? Fölkiáltanal Botrányt csapna? Vagy csak szótlanul elhúzódna tőlem? A kíváncsiságom és a bűn utáni vágyódásom erősebbnek bizonyult az elveimnél és erkölcsi felfogásomnál. Ajkammal megérintettem a forró vállat, de a nő meg se moccant. Kis ideig hallgatóztam — a szobában mindenki nyugodtan, mélyen, egyenletesen lélegzett. Tudtam, hogy az ember ebben az órában alussza legmélyebb álmát; veszély tehát nem fenyegetett. Óvatosan a paplana alá dugtam a kezem, ujjaimmal könynyedén végigsiklottam a bársonyos női combon. Nem tudhattam, hogy valóban alszik-e, vagy csak színlelt az alvást. Meglehet, hogy félelmében, de úgy rémlett, hogy a lélegzetét visszafojtja. Azután, mintegy öntudatlanul, egy kissé változtatott a testhelyzetén, s úgy maradt. Mintha csak álmunkban történt volna minden, még a szemem is csukva volt. Nem győztem álmélkodnl a lány gyengédségén; de az is lehet, hogy mindez csupán egy lói átgondolt hadművelet volt a részéről; reggel majd úgy viselkedhet, mint aki semmiről sem tud, mintha mi sem történt volna. Amikor elernyedtünk — a feleségemmel még sosem éltem át ilyen gyönyört —, ártatlannak éreztem magam, mint a ma született bárány. A feleségem aludt. Megsimogattam a haját, és könnyű csókot leheltem a fülére. Örömmel ébredtem rá, hogy még mindig szeretem őt, holott az utóbbi hónapokban már kezdtem kételkedni ebben. Felfoghatatlan volt számomra, hogy amikor először csalom meg, épp akkor kell rájönnöm, mennyire szeretem. Észrevétlenül leszálltam az ágyról; egyszeriben elment tőle a kedvem, hogy egy idegen nö mellett feküdjek. Az előszobaszekrényből kivettem a feleségem bundáját, a konyhában leterítettem a földre, és lefeküdtem. A bundából a feleségem testének kellemes illata áradt, s csak akkor éreztem lelkiismeretfurdalást a hűtlenségem miatt. De megnyugtatott az a gondolat, hogy nem fog megtudni semmit; én nem szólok a történtekről, s remélhetőleg a legjobb barátnője sem fog eldlcsekedni velük. Kis idő múlva elaludtam. Azt álmodtam, hogy Pozsony határában, egy általam is jól Ismert útkereszteződésben meghaltam. Sokszor jártam már arrafelé autóbusszal, amikor a Záluhyban lakó barátomat mentem meglátogatni, vagy szolgálatilag Prágába, Brnóba utaztam. Szóval, a Prágai út egyik ismerős kereszteződésében történt a dolog, de arra már nem emlékszem, hogyanS Fogalmam sincs, hogy autóbusszal mentem-e vagy személykocsival, kerékpáron-e vagy motorkerékpáron? Csak annyi tudtam, hogy közlekedési baleset volt. Es még egyet: a dátumot és az időpontot. Február húszadikán, délelőtt fél tizenegykor. Ezek voltak az eszmélésem utáni első hangosan kimondott szavaim. Ügy éreztem magam, mint akit beugrattak. Igazságtalannak* találtam, hogy a figyelmeztetés ilyen későn főtt. Hajnali fél négy volt, s már csak hétórányi időm maradt, hogy végiggondoljam a dolgokat. Az álombéli baljós jövendölést a hűtlenségem miatti büntetésnek tartottam. De vajon nem túlságosan kegyetlen büntetés ez: hűtlenségért halál?! Meglehet, a sors minden embernek lehetővé teszt, hogy egyszer életében megismerje az igazságot, s nekem éppen most adatott meg ez a lehetőség. De hátha az igazság megismerésének pillanata azonos a haláléval? Meg kell győződni róla. Ügy rémlett, hogy az álomnak van egy rejtett jelentése, amelyet egyedül csak én fejthetek meg. Ogy rémlett, hogy létezik egy kiindulási pont, s ettől egészen megzavarodtam, mi ve! kezdtem azt hinni, hogy egyedül én vagyok hivatva megtalálni azt, és fölfedezni a vele kapcsolatos törvényszerűséget. Ogy rémlett, hogy egy bizonyos pontra, amelyből persze több is lehet, egy adott pillanatban a halál sugarai hullanak, s annak, aki az adott pillanatban azon a bizonyos pánton tartózkodik, meg kell halnia. És ezt a hipotézist egyedül én vagyok hivatva bizonyítani, mivelhogy profetikus álmot láttam. El kell tehál oda mennem délelőtt fél tizenegykor, el kell mennem arra az útkereszteződésre, és ha meghalok, a hipotézis bizonyossággá válik. A kérdés csupán az, hogy egy konkrét személyhez kötött, vagy konkrét személytől független pontról van e szó? Ha nem megyek el, és azon a helyen délelőtt valaki más meghal, akkor konkrét személytől független ről. Ami pedig azt jelentené, hogy a halál nem az időben, hanem a térben les az emberre Ezek a gondolatok egész figyelmemet lefoglalták, de nem voltak teljesen újak számomra, mivel már kiskoromtól kezdve olykor furcsa képzeteim támadtak. Egy időben például meg voltam győződve róla, hogy minél jobban eltávolodom attól a helytől, ahol éppen vagyok, a múltnak annál mélyebb rétegeibe nyúlnak vissza emlékeim Ha tehát a szülőfalumtól elmennék a legtávolabbra, talán még a születésem előtti időkre is sikerülne visszaemlékeznem. Csupán csak a föld gömbölyű voltának a tudata nyugtalanított, mivel ez a tény eleve kizárta annak lehetőségét, hogy valamely ponttól eljussak a legtávolabbra. A föld gömbölyűségével magyarázható, hogy valamitől a legtávolabbra kerülni annyi, mint visszaérni oda. A szerkesztőségbe fél tízkor mentem be. Már kerestek. — Azonnal menj be a főnökhöz — közölte fiatal vörös hajú titkárnője. — Na végre — fogadott a főszerkesztő, amikor beléptem az irodájába. — Mi az? Tűz van? — kérdeztem, és rágyújtottam egy cigarettára. — Prágába utazol. Most rögtön. Az autó azonnal itt lesz. — Prágába? Meg akartam még kérdezni, hogy miért, de képtelen voltam megszólalni. Képzeletemben magam előtt láttam a prágai utat, és hirtelen mintha minden vér lejutott volna a lábamba. Le kellett ülnöm. A gyomrofn fájdalmasan összerándult, s a görcs közeledett a szívem felé. Szédülni kezdtem és eloltottam a cigarettámat. A hamutartóban levő csikek közt egészen szétmorzsoltam. Az ujjaim hegyén dohány és hamu maradt, undorodva- töröltem bele a kezemet a nadrágomba. — Mi van veled? Rosszul vagy?1 — kérdezte a főnököm. — Egészen elsápadtál. Kigomboltam az ingem gallérját, és tenyeremmel letöröltem homlokomról a verejtéket. — Valami baj van a szívemmel — mondtam. Ma kelleti volna orvoshoz mennem. — Butaság. Mi baja lehet a szívnek a te korodban? Nem volna szabad annyit dohányoznod. — Nem mehetek. Mb nem mehetek — kérleltem. — Hogyhogy? Ez parancs — nézett rám meglepetten a főnök. Parancs, gondoltam. Ez parancs! Az éjjel tulajdonképpen még nem is hittem a dologban, csupán eljátszottam a gondo,lattal. S végtére akkor még nem volt lehetőségem választant: menjek-e vagy sem. Most azonban már parancsot kaptam rá. — Nem mehetek — Ismételtem meg. — Nagyon rosszul érzem magam. Nem bírnám ki az utat. A főnök rám nézett. — Harmincéves férfi, és már a szivére panaszkodik. Micsoda nemzedéki — szólalt meg dühösen, s még hozzátette: — Kerítsd elő foto Berkát. 0 megy helyetted. A vér a lábikrámból kezdett visszaáramlani a fejembe. — Azonnal megkeresem — mondtam. — Köszönöm. Fölálltam, s már az ajtóban voltam, amikor a főnök még utánam szólt: — Végi) ki szabadságot, menj el üdülni valahova. Lám milyen egyszerűt Panaszkodni kezdesz a szívedre, s kijátszhatod a sorsot. Megkönnyebbülten lélegeztem föl; az első hajnali vtllamos csöngetése vált ki bennem hasonló érzést. Tulajdonképpen nem is hiszek az egészben, persze, hogy Kohány Ivett perényi szölfiéonkesnö (Fotó: —ss] nem hiszek. Vagy pedig gyáva vagyok, gondoltam, de a gondolat nem váltott ki bennem megalázó szégyenérzetei; meglepettem tapasztaltam, hogy a gyávák is tudnak örülni az életnek. Lekísértem Jožo Berkát az autóhoz, s közben újabb kérdés kezdett gyötörni. Mi lesz, ha véletlenül mégis baja esik; életem végéig nem szabadulhatnék a lelkilsmeretfurdalástól. Amikor főző beszállt az autóba ,olyan érzésem támadt, mintha tudatosan küldeném a halálba. Gyáva vagyok, ismételgettem magamban, de most már átéreztem e szó teljes súlyát. — Legyetek óvatosak, jegesek az utak — mondtam, és kezet nyújtottam fotónak. Meglepetten nézett rám: — Hát téged meg mi lelt? Csak nem képzeled, hogy nem jövünk már vissza? — Voti egy hülye álmom. Karambol meg ilyesmi. Hülyeség — mondta, megnyugodva gondoltam tovább: ez jiz, figyelmeztettem öt anélkül, hogy nevetségessé váltam volna. A sofőr káromkodni kezdett: — Az istenit! De szeretem az ilyen gyászbeszédeket az út előtt! foto elnevette magát. Elindultam, de a hátam mögül még hallottam a nevetést. Csapja agyon magát, az ostoba, ha nem hiszi. Visszanéztem: az autó éppen fordult ki a kapun. Meg kellett állniuk, hogy kivárják, amíg besorakozhatnak az utca forgalmába. Hirtelen szerettem volna utánuk rohanni, kirántani foiót az autóbői, s beülni a helyébe, hogy elébe menjek sorsomnak. De csak állam az udvar közepén, és bámultam utánuk még akkor is, amikor már réges-rég eltűntek előlem. Aztán oldódni kezdett bennem a görcsös feszültség, és egész testemet hirtelen és váratlanul jött érzés kerítette a hatalmába. Frissen és kipihenten — most már igazán — felébredtem. Feleségem jött be a konyhába, hogy tejet forraljon a gyerekeknek. — Szorosan voltunk odabenn, hát kijöttem — kezdtem gyors magyarázkodásba, de csak szótlanul rám nézett, és úgy tetszett, hogy arcán gúnyos mosoly suhant át. Megijedtem. Talán mindenről tud? Fölkeltem, visszatettem a szekrénybe a bundát, és megmosakodtam. Aztán bementem a szobába. A nagyobbik lányom már állt a kiságyban, és narancsot evett. A kisebbik, mutatóujjával a szájában, egy nagy kosárban aludt. A feleségem barátnője sárga pongyolái viselt, rövid szőke haja még kócos volt, de így is jól festett. Megelégedéssel gondoltam, hogy érdemes volt vétkezni vele. A lányommal beszélgetett, narancsot hámozott neki, és a szájába adogatta a rőszsaszinű félholdacskákat. A feleségem a haját fésülve jött kt a fürdőszobából.Amikor így együtt láttam a barátnőjével, akarva-akaratlanul is összehasonlítottam őket, s az összehasonlítás egyértelműen a feleségem javára dőli el. Sokkal szebb volt a barátnőjénél, és az alakja is jobb. Csak egyetlen hibája volt: túlontúl jól és túlontúl régeij Ismerem az előnyeit. — Hogy aludtatok — kérdeztem tőlük kedélyesen, aztán ásítottam egyet, és hozzátettem: — En úgy aludtam, mint akit fejbe vertek. Nekem rossz éjszakám volt — nézett rám gúnyosan a barátnőnk. — Valaki állandóan mocorgott mellettem. Kurtán fölnevetett, és eltűnt a fürdőszobában. Kisvártatva meghallottuk a zuhanyrózsa súgását. Megdöbbentett, amit mondott, ezzel végképp nem számoltam. Ez a nö tulajdonképpen vérig sértett engem. Valóban mellbe vágott. Még hogy rossz éjszakája volt! Ez lehetetlent A legszívesebben utána mentem volna a fürdőszobába, hogy jölpofozzam. A feleségem kedveskedve megsimogatta az arcomat: — Ma éjszaka csuda jó volt veled. Még sohasem volt Hyen jó. Éva valóban aligha alhatta kt magát mellettünk. Ujjával hálásan a hajamba túrt. Ogy éreztem, mintha egy láda puskapor lenne a fejemben. — Mennem kell — léptem el tőle. — Ilyen korán? — Hiszen tudod, hogy szolgálati útra kell mennem. — Ühüm, Prágába. Bocsáss meq, egészen megfeledkeztem róla. — Nem ts csodálom. Ebben a zűrzavarban Kér'ek, máskor ne hívj idegen nőt az ágyunkba. — Mégsem hagyhattam, hogy az utcán aludjon — szólt halkan, mentegetőzve. — Jól van hagyjuk ezt — mondtam békülékenyen. — Megyek, becsomagolok. — Nem kelt. Estére megjövök. Mit vegyek löl? A téli kabátot vagy a bundát? Aggódva nézett végig rajtam, aztán közelebb lépett hozzám, és homlokomra tette a kezét. Te teljesen álfáztál a konyhában Hiszen lázad ts vanI — mondta, és az ablakhoz vezetett. Fényes, forró augusztusi reggel volt. Amikor ez a felismerés elért a tudatomig,"hirtelen alattomos fájdalom állt a gyomromba, s egyre közeledett a szívem felé. Rágyújtottam és számolgatni kezdtem magamban a hónapokat: augusztus, szeptember, október, november, december, január, február. Hér hónap. Igazságtalannak találtam, hogy a figyelmeztetés Hyen korán jött. A várakozás és mérlegelés hét hónapja volt előttem, holott az eredményt már előre tudtam. Túlságosan kegyetlen büntetés volt ez valamiért, ami egészen másként történt, mint ahogyan meg kellett volna történnie. TÓTH LÁSZLÓ fordítása 'Fiatal szlovák prózaíré; fenti elbeszélése a kortárs szlovák novellairodalom Agyaghegedű cfmii válogatásában jelent meg Lakodalmas a kalászi (Klasov) népművészeti csupert előadásában
