Szabad Földműves, 1983. július-december (34. évfolyam, 26-52. szám)

1983-12-31 / 52. szám

-SZABAD FÖLDMŰVES 1983. äecemfier 3Í. KARINTHY FRIGYES: A jó tanuló felel 'A jó tanuló az elsó padban ül, ahol hárman, ülnek: ö a közepén, a Jó ta­nuló, Steinmann. Az ö neve nem tisz­tán egy ember jelzésére szolgál — szimbólum ez a név, ahány fiú az Osztályban, annyi apa ismeri otthon ezt a nevet. „A Steinmann miért tudja megtanulni?“ — kérdezi otthon harminckét apa harminckét fiútól. „Kérd meg a Steinmannt, hogy ma­gyarázza meg" — mondja az apa, és a fiú valóban megkéri Steinmannt. A Steinmann mindent tud előre, még mielőtt megmagyarázták volna. Ma­tematikai lapokba dolgozik és titok­zatos szavakat tud, amit csak az egyetemen tanítanak. Vannak dol­gok, amiket mi is tudunk, de ahogy Steinmann tudja, az a biztos, az az egyedül helyes, az az Abszolút. Steinmann felel. Ez különleges, ünnepélyes pillanat. rA tanár sokáig nézte a noteszt, halá­los feszültség remeg az Osztály fe­lett. Mikor később a francia rémura­lom történetét olvastam, amikor a Conciergerie foglyai közül előszólít­­fák a halálraítélteket: mindig így tudtam csak elképzelni. Az agyak utolsó, véres erőfeszítésben kapkod­nak lélegzet után — még van két másodperc, azalatt mindenki villám­gyorsan elmondja magában a mérta­ni haladvány tételeit. Tanár úr, én készültem, mondja az ember magá­ban. Tanár úr, fiam tegnap gyöngél­kedett. Az egyik lehajol a füzete fö­lé, mint a strucc, hogy ne lássák. A másik merően szembenéz a tanár­ral, szuggerálja. A harmadik, ideg­emberr egészen elernyed. és behuny­ja a szemeit: hulljon le a fejére a bárd. Eglmayer az utolsó padban egészen elbújik Deckmann háta mö­gé, 6 nincs is itt, köszönöm szépen, nem tud semmiről, őt írják be a hiányzók közé, töröljék ki az élők sorából, őt felejtsék el, béke poraira, ő nem akar részt venni a közélet küzdelmeiben. A tanár kettőt lapoz, а К betűnél lehet — Altmann, aki az év elején Katonára magyarosította a nevét, e percben mélyen megbánta ezt az el­hamarkodott lépést. De aztán nagyot lélegzik: egyszerre megállnak, és a tanár becsukja a noteszt. — Steinmann! — mondja egész halkan és kivételesen. Nehéz, felszabadult sóhaj. Kivéte­les, ünnepélyes hangulat. Steinmann gyorsan feláll — a mellette ülő gyorsan kiugrik a pádból, szerényen és udvariasan áll, míg a jó tanuló kimászik a pádból: mint egy testőr, néma és mellékes, dekoratív szerep­lője egy nagy eseménynek. Maga a tanár is ünnepélyes. Ol­dalt ül le a székre, és összetett uj­jakkal gondolkodik. A jó tanuló a táblához megy, és kezébe veszi a kré­tát. A tanár gondolkodik. A jó tanu­ló erre felkapja a spongyát, és se­besen törülni kezdi a táblát: ebben végtelen előkelőség és önérzet van, ezzel akarja kifejezni, hogy ö ráér, hogy neki nem kell törni a fejét, ő nem fél, ő mindig készen van, ő ad­dig is, míg a felelés kezdődik, va­lami hasznosat akar csinálni a tár­sadalomnak, ö ráér gondolni a köz­­tisztaságra és az emberiség békés fejlődésére, és letörli a táblát. — Hát — mondja a tanár, és el­gondolkodva húzza a szót — majd valami érdekes példát veszünk . .. A jó tanuló udvariasan és vég­telen megértéssel köhög. Természe­tesen, valami érdekes példát, az ér­dekes helyzetnek megfelelőt. Most úgy néz a tanárra, komolyan és me­legen, mint egy szép grófnő, akinek egy gróf megkérte a kezét, és mi­előtt válaszolna, megértéssel és ro­­konszenvvel mélyen a gróf szemébe néz, jól tudva, hogy e tekintet elbű­völi a grófot, s a gróf remegő bol­dogsággal sefti, hogy a válasz ked­vező lesz. — Vegyünk egy kúpot... — mond­ja a gróf. — Egy kúpot — mondja Steinmann, a grófnő. De már ezt Is úgy tudja mondani ez a Steinmann, annyi meg­értéssel, olyan okosan: csak 6 tudja, mennyire kúp az, amit veszünk. Én, Steinmann, a legjobb tanuló az egész osztályban, veszek egy kúpot, mivel engem, mint az erre legalkalmasab­bat. megbízott a társadalom. Méo nem tudom, miért vettem a kúpot, de nyugodtak lehettek mindannyian, bármi történjék ezzel a kúppal, én is ott leszek a helyemen és megbirkó­zom vele. — Különben — mondja a tanár hir­telen — vegyünk inkább egy csonka gúlát. — Csonka gúla — ismétli a jó ta­nuló, ha lehet, még értelmesebben. Ö a csonka gúlával éppen olyan ha­tározott, barátságos, bár fölényes vi­szonyban van, mint a kúppal. Mi ne­ki egy csonka gúla? Ö nagyon jól tudja, őt nem lehet félrevezetni, a csonka gúla is csak olyan gúla, mint más normális gúla, egy­szerű gúla, amilyent egy Eglmayer is el tud képzelni — csak le van vág­va belőle egy másik gúla. A felelés rövid ideig tart. Fél sza­vakban beszélnek egymással, értik egymást, lassanként intim dialógus alakul ki a tanár és a jó tanuló kö­zött:' mi már nem is értjük, ez az ő kettejük dolga, két rokon lélek, mely itt előttünk egyesül, a differenciál­egyenletek éteri légkörében. Egy mondat közepén eszmél rá a tanár, hogy miért is beszélgetnek ők, hogy ez felelés, az előmenetel megítélése. A jó tanulónak be sem kell fejeznie ezt a mondatot. Minek befejezni? Ma­radt-e szemernyi kétség afelől, hogy be tudja fejezni? A jó tanuló szerényen és illedel­mesen ül le. A következő percben már roppant érdeklődéssel figyeli a következő felelő szánalmas dadogá­sát: egy szónál gúnyosan és diszkré­ten elmosolyodik, és a tanár tekin­tetét keresi lopva, hogy még egy­szer összenézzen vele, és a tanár lás­sa, hogy ö, bár nem szól, arcizma sem rándul: e gúnyos mosolyban je­lezni óhajtja, mennyire tisztában van vele. milyen marhaságot mondott a felelő, és hogy mit kellett volna fe­lelnie. „Rum? — Gin? — Konyak?“ Nemek nótáiról-nóták neméről A rossz tanuló felel Nem, másra nem lehet számítani igazán. Hiszen számított rá, persze hogy számított, sőt múlt éjjel álmo­dott is ilyenfélét: de álmában ma­gyarból hívták ki, igaz, hogy úgy volt, mintha a magyart is Fröhlich tanítaná. Almában elintézte az egész kérdést, a párhuzamos vonalakból fe­lelt, egykettedre. Mikor kimondják a nevét nem hisz a fülének, körülnéz: hátha csoda tör­ténik, hátha csak agyrém, nyomasztó lidércnyomás volt, hogy ez az ó ne­ve, és most felébred ebből az álom­ból. Aztán egy csomó füzetet kap fel a pádról. Míg végigmegy a kis ut­cán, a padsorok közt, ezt gondolja: „Ápluszbészerámtnuszbé — egyenlő ánégyzetmínuszbénégyzet". Ezt fogja biztos kérdezni. Biztosan ezt fogja kérdezni, ha nem, átmegyek külön­bözeti vizsgával a polgáriba, és ka­tonai pályára lépek.“ Közben megbotlik, és elejti a füze­teket. Míg a földön szedeget, háta mögöt felzúg az obiigát nevetés, amit ezúttal senki se tilt be: a rossz ta­nuló törvényen kívül áll, rajta lehet nevetni. A tanár leül, és maga elé teszt a noteszt. Ránéz. A rossz tanuló gör­csösen mondogatja magában: „áplusz­­bészer..veszi a krétát. A tanár ránéz. — Készült? — mondja a tanár. — Készültem. 0, igen, hogyne készült volna. A halálraítélt is elkészül: felveszi az utolsó kenetet, és lenyíratja a haját. — Hát akkor írja! A rossz tanuló a tábla felé fordul. — Bénégyzet mínusz pluszmínusz négyzetgyök bémínusznégy-ácéper­­kétá. És a rossz tanuló engedelmesen ír­ni kezdi, és mondja utána a számo­kat. írja, írja mint Ágnes asszony, tudja, miről van szó, látja a tételt, „éppen úgy, mint akkor éjjel", mikor elaludt mellette, és fogalma se volt róla, mit jelent az egész. Igen, ez az, homályosan sefti, valami másod­fokú egyenlet — de hogy mi lesz eb­ből ... Szép lassan és kalligrafikusán ír. A négyesnek a szárát vastagítja — a vonalból, ami törtet jelent, gondosan letöröl egy darabot, ehhez külön el­megy az ablakig a spongyáért. Időt nyer vele. Hátha csöngetnek addig. Vagy valami lesz. Ogy se sokáig sze­repel 6 itten a dobogón. Ezt még felírja, az egyenlőségjelet is szépen lassan felrakja — igen, ezt még úgy csinálja, mint más. felsőbb lények, mint egy jó tanuló. Felírja még: „á1“. A katonaiskolában nagyon korán kell felkelni, villant át az agyán hir­telen. De aztán hadnagy lesz az em­ber. Közben szép lassan ír — még min­dig nem írta le. Hozzá nem értő em­ber, aki ezt a jelenetet figyeli, azt hi­szi, valami jó tanuló felel. De a szak­értő tudja már, mit jelent ez, amikor valaki ilyen határtalan gonddal raj­zolja a kettes farklncáját. Halálos csend körös-körül. A tanár nem moz­dul. Most beszélni kell. — A másodfokú egyenlet... — kezdi értelmesen, és összehúzott szemmel, mélységes figyelemmel né­zi a táblát. — A másodfokú egyen­let ... — ismétli olyan ember modo­rában, aki nem azért ismétli a szót, mintha nem tudná, mit akar monda­ni, hanem inkább azért, mert renge­teg mondanivalója közül a leghelye­sebbet, a legfrappánsabbat, a legtöké­letesebbet válogatja és mérlegeli. De a tanár, 6, a tanár már tudja, mit jelent ez. — Készült? — mondja keményen és szárazon. — Tanár úr kérem, én készültem. Ezt bezzeg villámgyorsan mondta: véres dac, lázadó kétségbeesés remeg a hangjában. Tanár (széles gesztussal): — Hát akkor halljuk! A rossz tanuló nagy lélegzetet vesz. — A másodfokú egyenlet az első­fokú egyenletből származik olyan módon, hogy az egész egyenletet megszorozzuk... És most beszél. Valamit beszél. A második mondatnál arra számít, hogy félbeszakítják — lopva néz a tanár felé. De az mozdulatlan arccal néz, se azt nem mondja, hogy jó, se azt, hogy rossz. Nem szól. Pedig a rossz tanuló nagyon jól tudja, hogy nem lehet az jó, amit 6 beszél. Hát miért nem szól akkor a tanár? Ez rette­netes. A hangja reszketni kezd. Egy­szerre látja, hogy a tanár felemeli a noteszt. Erre elsápad, és szédítő gyorsasággal kezdi: — A másodfokú eyenlet úgy szár­mazik az elsőből, hogy végig ... Ta­nár úr kérem, én készültem. — Polgár Ernő — mondja hango­san a tanár. Mi ez? Már egy másikat hívtak ki? öve­le végeztek? Mi ez? Álmodik? — A másodfokú egyenlet... — kezdi újra fenyegetően. Polgár Ernő fürgén kijön, és a tábla másik végén már veszi a másik krétát. — A másodfokú ... Tanár úr ké­rem, én készültem. Senki nem felel. És most' ott áll, egyedül, a tömegben, mint egy szi­geten. De még nem megy a helyére. Neki nem mondták, hogy menjen helyre -— odvas és zülött. kitaszított szívvel áll ott neki nem mondták, nem mondták, ö még felel. Most végigmenjen, újra, a padsorok közt? Nem, inkább áll, hülyén: keze dadog­va babrál a táblán, a félbemaradt egyenlet roncsai közt, mint a lezu­hant pilóta a motor megpattant hen­gerei fölött. A másik fiú közben már felel is. Valami párhuzamos vonalak­ról beszél — ez is olyan idegen és furcsa ... mint minden ... amivel itt évek óta foglalkoznak körülöt­te... foglalkoznak vidáman és ruga­nyoson és hangosan... és amiből ő soha fel nem fogott semmit... né­hány mondatot jegyzett meg eddig, s azokon úszott.. ■ És így áll most, még áll, remény­kedik. udvariasan figyeli amit a má­sik beszél... néha helyeslőén bólint, legalább ezzel jelzi, hogy 6 ké­szült ... néha bátortalanul meg is szólal, abban az illúzióban ringatja ma­gát, hogy őt kérdezték, de csak hal­kan, hogy ne küldjék helyre... az­tán szerényen elhallgat és figyel . .. előre hajol, részt vesz a felelésben, odaadja a krétát, buzgólkodik a jele­lő körül, még súg is neki, hangosan, nem azért, hogy segítsen, de hogy a tanár lássa, hogy 6 súg, tehát ő tud ... egyszóval nem adja meg ma­gát. Egyszer aztán minden ereje el­hagyja, elhallgat, és még egyszer a katonaiskolára gondol. Elboruló el­méjében, mint távoli szavak, verőd­nek vissza a zajok... a kréta ropo­gása ... elfolynak az arcok, és pil­lanatra világosan látja a végtelent, amelyről e percben jelentette ki a felelő, hogy ott a párhuzamos vona­lak találkoznak. Látja a végtelent... nagy, kék valami... oldalt egy kis házikó is van, amire felül fel van írva: „Bejárat a negyedik végtelen­be." A házban fogasok vannak, ahol a párhuzamos vonalak leteszik a ka­lapjukat, aztán átmennek a szobába, leülnek a padba, és örömmel üdvöz­­lik egymást... a párhuzamos vona­lak, igen... a végtelen, a megértés, a jóság és emberszeretet osztályá­ban. ahová 6 soha eljutni nem jog ... ama „felsőbb osztály", melybe „elég­telen eredmény miatt fel nem lép­het" soha. A minap kedves kis írás került a kezembe. A szerző azt a feszültséget ecseteli — szellemesen —, ami a szülőszoba váróhelyiségében a fiatal apát kínozza. — Fiú vagy leány .. . leány vagy fiú? — tépelődtk. miközben idegesen rója a köröket a szűk helyiségben. S mire végre megtudja, sokszor már önmagáról nem tudja az izgalomtól, hogy fiú-e vagy leány... — fejezi be derűs fejtegetését a szerzó. Érdekes és fontos kérdés ez a fiú­leány ügy: Az embernél a megkülön­böztetés mégcsak megy. — de nem mindig ilyen könnyű. Például a nótá­nál. Pedig a dal szövegének is van neme. Milyen szörnyű volt például, amikor egy vidéki rendezvényen há­rom jól fésült fiatalember kórusban danázta. hogy: ..Tsöll papa lányai mmk vagyunk, itt vagyunk .. .“ Sem­mivel sem nevetségesebb hallgatni, amikor egy remekbe szabott, földig érő estélyi ruhában díszelgő szépasz­­szony muskátlivirágos hangulatban azt búgja, hogy „Én vagyok a cson­­gorádi gulyás ...“ Produkcióját még az sem tette hitelesebbé, hogy a fülé­ben akkora fülbevaló volt, mint a csongorádi gulya bikájának a szeme. Arra is jól emlékszem, hogy egy másik vidéki hangversenyen egy jól fésült fickó azzal a nótával gyötörte a hallgatóságot, hogy: „ .. .ropogós a rokolyám..^-— Fene megette azt a rokolyát, ami terajtad ropog! — je-Majd éld Nap mint nap halljuk, hogy az.em­berek közömbösek embertársaik iránt, kiveszett belőlük a köz iránti felelősségérzet. Bezzeg más volt a helyzet régen, pedig akkor nemegy­szer csak kurázsitól vezéreltetve kel­tünk a rend védelmére. ízelítőként elmondom az alábbi történetet. Az egyik koraőszi estén, amikor a murci már erősen éreztette hangu­latformáló hatását, barátommal meg­álltunk a helyi kiskocsma előtt, mert belülről ugyancsak szokatlan han­gok hallatszottak. A bent gomolygó füst függönye mögül hangos szóvál­tások. zuhanások, csattanások hal­latszotta^ amiből arra lehetett kö­, Szeret,,, pem szeret, Si szeret gyezte meg egyik műélvező. A szám­ból vette ki a szót. Egyezzünk meg végre: a nótának neme van, és amennyire női az, hogy „járt utánam kilenc falu legénye“, annyira férfi, hogy „az én gatyám kendervászon“ vagy az, hogy „nincs cserepes tanyám, se szűröm, se gu­lyám nékem ...“ Vannak nem nélküli nóták is. Ilyen a „Páros csillag az ég alján“, mert hiszen itt két csillagról van szó, és vitatható, hogy melyik a fényes, me­lyik a halovény. De vigyázat! Gyen­gítheti a tapsot és növelheti a kaca­gást. ha a kislány azt énekli, hogy: „A mellényem sárga pityé“ a fiű meg azt cifrázza bikahangon: hogy: „Pánt­likát a hajamba, kalárist a nyakamba, veszel nékem tavaszra ...“ Egyezzünk ki búcsúzóban: az ének­nek neme van, és nem mindegy, hogy nő vagy férfi énekli-e például azt, hogy: „Sej. haj Rozika, súgok neked valamit, gombold ki a selyeminged elejit...“ Vagy ki tudja? Rozika biz­tosan tudná! Most még csak egy vitás. Vajon ho­vá sorolja az ember azt a szöveget, amit a Mosoly országában énekel az eunuch: „ ... ahol van egy legény meg egy fiú, az egy pár“. No de mi köze van mindezekhez az egésznek, s vele nekem, a doktornak? Hogyan? Hát a nemek meghatáro­zása. bizonyítása és a velük való nyűglődés nem egészségügyi feladat? Dr. Buga László vetkeztetni, hogy odabent valamiféle nézeteltérés tömeges rendezése van folyamatban. Egymásra néztünk ba­rátommal, aki egyből vállalkozott a „békítő bíró“ szerepére. — Ezt nem nézhetjük tétlenül — mondta, és kihúzta tekintélyt paran­csoló alakját. — Gyere, majd rendet teremtünk. — Igazad van. dehát a hangokból ítélve elég sűrűn vannak odabent — óvatoskodtam. — Na és akkor? De ha be vagy gyulladva, majd megyek egyedül. Mindjárt csendesebb lesz a hangu­lat. ha a lelkűkre beszélek. A ma­­kacskodókat pedig ... Tudod mit? Te csak figyelt és számolj, hányán re­pülnek kifelé. Ezzel barátom eltűnt a kocsma füstjében, csak erélyes hangját haj­lottam. Egy pillanat alatt csend lett, már éppen kezdtem büszke lenni ba­rátom hajthatatlanságára. aminek, íme. máris megvan az eredménye: lecsillapította a háborgó tengert. Ám ügy látszott, a meggyőző szavak mellett fizikaf beavatkozásra is szük­ség volt. mert egyszer csak repül valaki. No. gondoltam nagamban. legalább nekem Is részem lesz a nem tervezett rendfenntartó akcióban és felemelve hüvelykujjam, számolni kezdtem: — Egy•.. Közben feltápászkodik az akarata ellenére távozott vendég, és felém közelítve, halkan mondja: — Ne számolj, én vagyok. BŰJTŰS JANOS

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom