Szabad Földműves, 1983. július-december (34. évfolyam, 26-52. szám)

1983-12-10 / 49. szám

1983. december 10.

Apám, nem tudom, hol vagy eltemetve.

Neked ajánlom e művet, Torekul Ajtmatovnak.

Anyám, te neveltél fel bennünket, mind a négy gyermekedet. Neked ajánlom e művet, Nagima Ajtmatovának.

Frissen mosott fehér ruhában, fehér kendövei övezett, rövid, tűzött, fekete kaftánban lassan.. halad az ösvényen, a tarlók között. Körös-körül sehol egy lélek. Elviharzott a nyár. Beszéd zaja se haitik a földeken, a gépkocsik nem kavarnak port a dülőutakon, a távolban nem látszanak a kombájnok, és a nyájak, a csordák sem jelentek még meg a betakarított földeken.

Az országút szürke szalagián, végeláthatatlanul nyújtózik az őszi sztyepp. Fölötte füstszlnü felhönyájak vándorolnak. A földeken némán kószál a szél, megborzolja az árvalány hajat, a száraz fűszálakat, aztán halkan a folyóhoz indul. Harmatos szalma Illata érződik, meg az enyhe reggelt fagyoktól átnedvesedett fonnyadó, rozsdabarna fű szaga. Pihen a föld az aratás után.. Hamarosan beáll a rossz idő, záporok jönnek, lehull az első hó, előtörnek a fergetegek. De most még csönd van és nyugalom.

Ne zavarjuk ezt az asszonyt. Most megáll, s öreg szemének homályos tekintete lassan végigstkllk a tájon.

•— Köszöntelek, mező — mondja halkan az asszony.

— Köszöntelek, Tolgonaj. Eljöttél? Megint öregebb lettél. Galambösz a fejed. Bottal jársz.

•— Igen, öregszem. Megint elmúlt egy esztendő, és rajtad újra arattak. A mai nap a megemlékezés napja.

— Tudom. Várlak, Tolgonaj. Most is csak egyedül jöttél?

■— Mint látod, megint egyedül.

— Ez azt jelenít, semmit sem mondtál el neki, Tolgonaj?

— Nem, nem volt hozzá bátorságom.

— Ügy gondolod, soha senki nem szól majd neki erről?

Ügy gondolod, nem akad senki, akt szól véletlenül?

— Nem, miért is gondolnám? Előbb vagy utóbb mindent meg fog tudni. Hiszen felserdült, most már másoktól is megtudhatja. De a számomra még mindig gyermek. Es félek, félek elkezdeni a beszélgetést.

— De azért az embernek meg kell tudnia az igazságot, Tolgonaj?

— Megértem. De hogy mondjam el neki? Hiszen azt, amit mi ketten tudunk, drága mezőm, azt, amit mindenki tud, egyedül ő nem ismeri. S amikor majd megtudja: azzal, amit gondol, ahogy a történteket szemlélt, eljut-e az eszével és szívével az igazsághoz? Kisgyerek még. Most is azon töprengek, azt találgatom, hogy tegyek, mint tegyek, nehogy hátat fordítson az életnek, hanem mindig egyenesen a szemébe nézzen, ö, ha csak úgy egyszerűen hozzáfoghatna az ember, és egy-két szóval elmondhatná, mint a mesét. Mostanában csak erre gondolok, mindig e körül forognak gondolataim, hiszen nem tudhatom, mikor szólít el hirtelen a halál. A télen is egyszer megbetegedtem, ágynak dőltem, gondoltam... végem. Nem is annyira a haláltól féltem — ha eljönne, minek is tiltakoznék hiszen attól, hogy nem fedhetem fel előtte a valót, féltem, hogy magammal viszem az igazságát. Nekt meg, a kts butának, sehogyan sem fért a fejébe, mért gyötrődött úgy a lelkem. Persze sajnált; nem volt nyugovása, még az iskolába se ment el, szüntelenül az ágyam körül tett-vett... mindenben szakasztott az anyja. Nagymama, nagymamaI Vizet hozzak neked vagy orvosságot? Vagy melegebben betakargassalak?“ Nem tudtam rászánni magam, nem fordult rá a nyelvem. Túlzottan jóhiszemű, nyíltszívű gyermek. Nem mertem elidegeníteni gyermeklelkét. Az idő pedig múlik, és sehogy sem tudom, honnan kezdjem el a beszélgetést. Meghánytam-vetettem magamban mindenféleképpen. De bármennyit töprenkedtem ts, mindig ugyanarra a gondolatra jutok. Ahhoz, hogy helyesen ítélje meg azt, ami volt, és jól megértse az életet, nemcsak önmagáról kell mesélnem nekt, az 0 sorsáról, hanem más emberekről, más sorsokról ts; önmagámról, az én időmről, meg terólad is, kenyéradó mezőm, az egész életünkről, és még a kerékpárról ts, amelyiken mit sem sejtve futkározlk és iskolába jár. Csak így lesz helyes, azt hiszem. Hiszen itt semmit sem hagyhat el, toldhat hozzá az ember: az élet egyetlen tésztába dagasztott bele mindnyájunkat, egy kévébe kötöz bennünket. Es a történet olyan, hogy a felnőttek közül se mindegyik igazodik el benne. Át kell élni, lélekkel felfogni... Hál ezen töprenkedem ... Tudom, ez az én kötelességem, és ha sikerülne teljesítenem, meghalni se félnék...

— ülj le, Tolgonaj. Ne álldogálj, hiszen fáj a lábad. Telepedj le egy kőre, gondolkozzunk együtt. Emlékszel még rá, mikor először jöttél ide?

— Nehéz visszaemlékeznem, hiszen olyan sok idő telt el azóta.

— Próbálj visszaemlékezni. Emlékezz Tolgonaj, hogyan kezdődött az egész?

Nagyon homályosan emlékszem: amikor kicsi voltam, aratás idején kézen fogva ide vezettek, és leültettek az árnyékba egy boglya tövébe. Es hogy ne sírjak, kaptam egy darabka kenyeret. Később, amikor felcseperedtem, ide jártam őrizni a vetést. Tavasszal Itt hajtották a csordát a hegyek felé. Akkoriban még fürge lábú, kócos kislányka voltam. Bolondos, gondtalan időszak ... gyermekkori Emlékszem, a mély fekvésű Sárga-síkságról vonultak az állattenyésztők. Egyik csapat a másik után igyekezett a hűvös hegyekbe, friss legelőkre. Akkoriban még butácska voltam, ahogy visszagondolok rá. A ménesek lavinaként zúdultak a sztyeppéről, a por verszténytra lebegett utánuk. En meg elbújtam a búzában, aztán mint valami kis erdei vad, hirtelen kiugrottam, megriasztottam az állatokat. A lovak hátrahőköltek, elviharzottak mellettem, a csikósok meg utánam vetették magukat. „Megállj, te kócos macska, most megkapod a magadén" De kisiklottam a kezük közül, és elfutottam az öntözőárkokon át.

Vörhenyes színű blrkanyájak haladtak el itt nap nap után, fagguúgümöjük imbolygóit a porban, mint a jég eső, kopogott a számtalan pata. Rekedt, fekete képű pásztorok hajtották őket. Aztán a gazdag autók vándorló csapatai következtek, tevekaravánokkal, nyereghez szitázott kumiszos tömlőkkel. A lányok és a menyecskék talpig selyemben, tüzes paripák nyergében imbolyogtak,

SZABAD FÖLDMŰVES

s dalokat énekeltek a zöld rétekről, tiszta patakokról. Csak ámultam, és a világon mindenről megfeledkezve, sokáig futottam utánuk. „Ha valaha nekem olyan szép ruhám, rojtos kendőm lehetneГ — ábrándoztam, ahogy elnéztem őket, míg csak el nem tűntek a szemem elől.

Ml voltam én akkor? Szegény, földet túró napszámos mezítlábas lánygyermeke. Nagyapámat adósságai fejében szántóvetővé tették, így került a családunkba ez a foglalkozás, és bár sohasem hordtam selyemruhát, mégis igen szemreváló lány lettem. Hogy szerettem nézni akkoriban az árnyékomat: csak mentem, és úgy nézegettem gyönyörködve, akár a tükörben. Gyönyörű voltam, istenemre. Tizenhét éves voltam akkor. Es azon a nyáron aratáskor találkoztam Szuvankullal. Abban az esztendőben jött a Talasz felső folyásától napszámosnak. Ha behunyom a szemem, pontosan magam' előtt látom, milyen volt akkor. Egészen fiatal, tizenkilenchűszesztendős forma... Inget nem hordott, ügy járt csupasz vállára vetett viseltes kaftánban. A nap egészen feketére égette, mintha korom lepte volna be, arca úgy fénylett, mint a bronz. Soványnak, vékonydongájünak tetszett, de a mellkasa erős, karja acélos izmú. Es olyan munkás volt, hogy párját ritkította. Olyan könnyedén, tisztán vágta a rendet, hogy mellette járva hallottam, mint peng a sarló, és hullanak a földre a levágott kalászok. Vannak olyan emberek, akiket jólesik nézni, amikor dolgoznák. Szávánkul ts ilyen volt. Ügyes aratónak számítottam már, de mégis mindig lemaradtam mögötte. Bizony jó messzire vágta tőlem a rendet, az-CSIJVGJZ AJTMATOV.

(RÉSZLET)

tán megesett, hogy visszanézett, Ilyenkor odajött hozzám és segített, hogy utolérjem. Ez bántott, még haragudtam is rá.

— Ugyan ki kért rá, hogy segíts? Nézd csakI Hagyj engem, magam ts elboldogulokI

De Szuvankul nem sértődött meg, csak nevetett és szótlanul dolgozott tovább. Mtért haragudtam akkor, én ostoba lány?

Mindig mi érkeztünk elsőnek a földekre. A hajnal is alig pirkadt, még mindnyájan aludtak, de mi már aratni Indultunk. Szuvankal rendszerint az aulon túl várt rám, az ösvényünkön.

— Megjöttél? — kérdezte.

— Már azt hittem, régen elmentél — feleltem, mint rendesen, bár tudtam, hogy nélkülem úgysem megy sehova.

Akkor aztán együtt elindultunk.

Az égbe nyúló, hójödte sztklacsúcsokat elsőként bearanyozva kigyúlt a hajnal, és a sztyepp felől úgy áradt felénk a szél, mint valami végtelenül kék folyó. Nyárt hajnalok jelentették szerelmünk hajnalát. Amikor együtt voltunk, megváltozott körülöttünk a világ, olyan lett, mint a mesében. És te is, szürke, megtapodott, felszántott kenyéradó mezőm, te ts legszebb lettél a világon. A korán kelő pacsirta ts velünk köszöntötte a hajnalokat. Végtelenül magasra szállt, s mint apró pont lebegett a derengő égbolton, és úgy csapongóit, repesem, akár az embert szív; milyen határtalan boldogság zsengéit dalaiban...

— Hallod, hogy énekel a pacsirtánk? — kérdezte Szuvankul.

Csodálatos, de még pacsirtánk is volt.

És az a holdas éjszaka? Talán soha többé nem lesz még egy olyan éj. Azon az estén a holdfénynél tovább dolgoztunk Szuvankullal. Amikor az óriást, tiszta, fényű telihold a sötétlő hegy sörénye fölé emelkedett az égen, a csillagok egyszerre kinyitották szemüket. Ügy éreztem, látnak bennünket Szuvankullal. A mezsgye szélén feküdtünk, Suvankul kaftánján. Az árok szegélye volt fejünk alatt a párna. Az a legpuhább párna. Es ez volt az első éjszakánk. Attól a naptól kezdve egy életen ál együtt... Szuvankul kidolgozott, vaskemény kezével gyöngéden simogatta az arcom, a homlokom, a hajam, és én még a tenyerén át Is éreztem, milyen hevesen, boldogan ver a szíve. Suttogva így szóltam hozzá:

— Te hogy gondolod, Szuvan, ugye boldogok leszünk?

Így válaszolt:

— Ha a vizet és a földet egyformán elosztják az emberek között, ha majd nekünk ts lesz földünk, és szán-7

tunk, vetünk meg elcsépeltük-a gabonánkat — az lesz a mi boldogságunk. Nagyobb boldogság nem is kell az embernek, Tolgon. A szántóvető boldogsága: a vetés, az aratás.

Nem tudom miért, de nagyon tetszettek a szavat, egyre boldogabban hallgattam. Erősen átöleltem, és hosszan csókoltam szélcserzette, forró arcát. Aztán megfürödtünk a csatornában; lelocsoltuk egymást, sokat nevettünk. A víz üdítő volt, szinte pezsgett, s a hegyi szél illatát árasztotta. Aztán csak feküdtünk egymás mellett kézenfogva, és néztük az égen a csillagokat. Milyen rengeteg volt belőlük azon az éjszakán.

Es a föld, azon a holdas, kék éjszakán, az is boldog volt velünk. Együtt örültünk a friss levegőnek, a csöndnek. A sztyepp fölött végtelen csönd honolt. A csatornában csobogott a víz. Fejünk szédült a som mézes Illatától. Teljes virágjában pompázott. Időnként forró, ürömillatű szél kerekedett, és ilyenkor a mezsgyén halkan zizegve, csöndesen ringatózni kezdtek a kalászok. Azt hiszem, csupán egyetlen ilyen éjszaka volt a természetben. Éjfélkor, az éj derekán, felnéztem az égre, és megpillantottam a Szalmahordó Ütját: a Tejút mint széles, ezüstös szalag vonult végig az egész horizonton a tündöklő, nagy szemű csillagok között. Eszembe jutottak Szuvankul szaval, és azt gondoltam, hogy talán ezen az élszakán válóban végigballagott az égen valami derék szántóvető, irdatlan nyaláb szénával a hóna alatt; s 6 hullajtottá el maga után a szóródó pelyvát és gabonaszemeket. Ügy rémlett, hogy hallom a szalma zizegését, és az óriási szántóvető lépteinek zaját. Es ekkor elképzeltem, hogy valamikor, ha majd az álmaink valóra válnak, az én Szuvankulom ts hozza majd a szalmát a szérűből, az első csépléskor. Ez a szalma a saját gabonánk első nyalábja lesz. És ahogyan jő majd ezzel az illatos, frtss szalmacsomóval, mögötte is ugyanilyen ezüstös út marad a kirázódott pelyvából és elhullott gabonaszemekből. így álmodoztam magamban, és a csillagok velem álmodoztak. Hirtelen úgy szerettem volna, ha mindez megvalósul; akkor fordultam hozzád először,

földanyánk, emberi szóval:

— Föld, te tartasz mindnyájunkat emlőiden, ha nem adsz nekünk boldogságot, akkor miért vagy föld, és ml miért születünk a világra? Ml a te gyermekeid vagyunk, föld, adj nekünk boldogságot, tölts el örömmel bennünket!

Íme, ezeket mondtam neked akkor.

Reggel, azután, amikor felébredtem, láttam, hogy Szuvankul nincs mellettem. Nem tudom, mikor kelt fel, valósznűleg nagyon korán. Körös-körül frissen levágott kévék hevertek sorban a tarlón. Milyen szíves örömest dolgoztam volna vele pitymallatkori Elkeseredtem:

— Mtért nem ébresztettél fel, Szuvankul? — kiáltottam.

A szólításra felém fordult. Emlékszem, milyen volt azon a reggelen: övig meztelenül állt. naptól feketére égett izmos válla verítéktől csillogott. Csak nézett rám boldogan és csodálkozón, mintha nem ismerne meg, aztán tenyerével megtörülte az arcát, és mosolyogva mondta:

— Azt akartam, hogy kialudd magad.

— És te? — kérdeztem.

— Most helyetted is dolgozom — felelte.

Erre aztán komolyan megbántódtam, kis híján hangosan elbőgtem magam, de a lelkem örült.

— Nem emlékszel, mit mondtál tegnap? — tettem szemrehányást. — Azt mondtad, mindenben egyformák leszünkI

Szuvankul ledobta a sarlót, átölelt, a karjába kapott, megcsókolt és így szólt:

— Mától kezdve mindenben egyek leszünk, te kedves, drága kts pacstrtáml...

Ügy vitt a karián, még mondott valamit, kis pacsirtájának nevezett, és más tréfás neveket adott, én meg a nyakát átölelve kacagtam, kalimpáltam a lábammal, nevetgéltem — hiszen csak apró gyerekeket szólítják pacsirtának, de mégis oly jó volt hallani e szavakall

A nap éppen fölkelt, kikandikált a hegyek mögül. Szuvankul letett a földre, átölelte a vállam, s hirtelen így kiáltott az ég felé:

— Hahó, napsugár, nézd, ez itt a feleségemI Nézd meg az asszonyomat. S megnézted, fizess érte fényeddel, a sugaraiddal ...I

Nem tudom, komolyan vagy tréfából mondta ezt, de hirtelen sírva fakadtam. Nem tudtam visszatartani a csordultig telt szívemből feltörő örömet...

'Csingiz Ajtmatovot november 7-én — három írótársával együtt — a Szovjetunió Állami Díjával tüntették ki.-------------- Pályázati

A CSEMADOK Központi Bizottsága a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetsége megalakulásának 35. évfordulója tiszteletére pályázatot hirdet

Pályázni lehet:

■ a CSEMADOK helyi szervezete megalakulásának körülményeit feldolgozó munkával;

■ a helyi szervezet egy-egy (lehetőleg legeredményesebb) munkaszakasza történetének feldolgozásával (színjátszás, táncmozgalom, irodalmi színpad stb.);

■ a CSEMADOK helyi szervezetének a falu szocialista átalakításában (szövetkezetesítés, iskola- és kultúrházépítés stb.) való részvételének feldolgozásával;

■ a helyi szervezetnek a helyi tömeg- és gazdasági szervezetekkel való együttműködésének feldolgozásával.

A feldolgozott anyagot a pályázók korabeli fényképdokumentumokkal is Illusztrálhatják.

Pályázati feltételek:

■ a pályamunkáknak helyszíni kutatáson kell alapulniuk és eredeti ismeretanyagot kell tartalmazniuk;

■ a pályázaton még nem publikált, ül. még el nem

felhívás ---------bírált munkával minden csehszlovák állampolgár részt vehet;

■ a pályamű szövegl része legfeljebb 30 gépelt oldal lehet.

A pályaművek díjazása:

I. díj 3000 korona

II. díj 2000 korona , III. díj 1000 korona

A CSEMADOK KB fenntartja magának a Jogot a dijak megosztására, ill. vlszatartására. A nem díjazott, de értékes pályaműveket tárgyi Jutalomban részesíti. A nyertes és az értékes munkákat a HÉT közölni fogja.

A pályázók a ÖSEMADOK Központi Bizottságától írásbeli, illetve szóbeli felvilágosítást kérhetnek.

A pályaművek beküldési határideje 1984. november 30.

A pályaműveket két példányban, a pályázó nevének és pontos címének feltüntetésével a CSEMADOK KB művelődési osztályára (Nám. i. mája ö. 10, 815 57 Bratislava) kell beküldeni.

A pályázat eredményhirdetése 1985. február 1-én lesz.