Szabad Földműves, 1983. július-december (34. évfolyam, 26-52. szám)
1983-12-03 / 48. szám
1983. december 3L SZABAD FÖLDMŰVES 7 „Czillei és a Hunyadiak” VÖRÖSMARTY DRÁMÁJA A MATESZ SZÍNPADÁN A Magyar Területi Színház komáromi (Komárno) társulatának évadnyitó előadása a magyar romantika egyik legjelesebb képviselőjének, Vörösmarty Mihálynak sokáig vitatott alkotása, a Czillei és a Hunyadiak volt. Érdekes válalkozás ez, több szempontból is. Kezdjük talán azzal, hogy a darab átdolgozás, méghozzá — négy társszerzővel. Vörösmarty Mihály ugyanis Hunyadi László tragédiáját akarta megírni trilógiaként, ám csak az első rész, valamint a második egyharmada készült el. Terve szerint a trilógia Hunyadi kivégzésével zárult volna. Nos, a MATESZ bemutatóián is így ér véget a darab, s ez annak köszönhető, hogy az említett kész részekből, valamint Vörösmarty egyéb feljegyzéseiből Benedek András és Mészöly Dezső még 1956-ban irt egy változatot, amelyet a Nemzeti Színház mutatott be. Ezt vette alapul a rendező, Konrád József érdemes művész, valamint Kmeczkó Mihály dramaturg, amikor színházuk lehetőségeihez alakították a darabot. Érdekes próbálkozás azért is, mert sokat vitatott alkotása ez Vörösmartynak, mint ahogy vitatott és többszörösen átértékelt a történelmi kor ia, melybe a darab a nézőt viszi. Változásai nemcsak a magyar nép sorsát történelmét érintették, hanem egész Közép-Európáét, a Kárpát-medence minden népét is, sőt történelmi-politikai vonatkozásokban egész Európát. E kor a „török veszedelem“ kezdete, amely, bár később csak Közép-Európára szűkült, hatással volt Nyugat- Európa fejlődésére is, a társadalmigazdasági viszonyokra, az adórendszerek módosítására, de — s tán leg főképpen — a diplomácia, mint önálló politikai tudomány fejlődésére is. Más kérdés, bogy sem Vörösmarty, sem a — maradjunk a kifejezésnél — társszerzők nem a kornak e történelmi-társadalmi vonatkozásait domborítják ki, sőt ezt egészen mellékesen kezelik. Nagyon helyesen, hiszen a színház a mindenkori legaktuálisabb művészet, megismételhetetlenül a napnak szól minden előadás. A Magyar Területi Színház előadásának egyik nagy értéke, hogy bár a cselekmény helyhez és korhoz kötölt, az egyes figurák olyan időálló karekter- és tipusjegyek hordozói, amelyek minden történelmi korban előfordulnak, sőt — a történelem igazolja — a legtöbb esetben döntő szerepük volt a változásokban. Így van jelen ebben a darabban a hatalmi vágyaktól fűtött intrikus, a két-, de ha kell, többszínű, vagyonvágyó ember, a tehetségtelen és erőtlen, nagyszájú, hetvenkedő, a pénzért mindenre képes szolgaiélek, s a vesztes, a társadalmi törvény- és szükségszerűséget figyelembe vevő, a jogot és erkölcsöt tisztele ember. Tulajdonképpen tragédia a darab, hiszen — mint a valóságban is volt — Hunyadi László, a pozitív hős, meghal. Tragédia, mert a Kémnek, akit a török szultán küldött avégett, hogy ellenségeskedést szítson a magyar főnrak között, nincs teendője: a magyar főurak nélküle is eleget torzsalkodnak. Ugyanakkor tragikomédia is mindez, hiszen a történelem Ismeretében a ma nézője tudja, mennyire kicsinyesek és nevetségesek emberi gyöngéikből fakadó konfliktusaik a törökveszély árnyékában. Egy szó, mint száz: jó, hogy a MaCzlllel (Boráros Imre) és Agnes (Kuczman Eta) (Gyökeres György felvétele) gyár Területi Színház dramatnrgial tervébe került Vörösmartynak e drámája, illetve annak éppen ez a változata. Jó még akkor is, ha a szándék és a megvalósítás nincs egészen összhangban egymással, ha néhány rendezői elképzelés, illetve a színészek teljesítménye kételyeket ébreszt, kifogásokat szül. Alapvető kifogásként említeném, hogy Vörösmarty szelleme lett megcsonkítva a romantika teljes mellőzésével, ami elsősorban a színészek játékfelfogásában nyilvánult meg. A jelmezek, a kosztümök és a díszlet (Kopócs Tibor munkája! ellentétben állt e játékstílussal, pedig a rendező koncepciója nem zárta ki a romantikát. Nem zárta ki, mert a rendezés cselekményközpontű volt, amit az is igazol, hogy keretjátékot szerkesztettek a darabhoz, s a Kém (Dráfi Mátyás) több esetben is — a görög színház kórusait helyettesítve — a kommentátor szerepében jelent meg a színpadon. Más kérdés, hogy éppen az ő figurájával kapcsolatban kifogásolható — a rendezést figyelembe véve —, hogy a hősök gondolatainak, terveinek tolmácsolásával összekuszálódott szerepe, s ez zavarólag hatott több jelenésében is. A legnagyobb csalódást azonban a szfnészek tulajdonképpeni teljesítménye okozta. Az október végi komáromi ősbemutató szereplői közül szinte senkit sem lehet kiemelni. Egy alkalmi futballcsapat teljesítményéhez hasonlíthatnám a társulat játékát. Nem volt összhang, mindenki önmagára, a saját szerepére figyelt. Sok volt a statikus jelenet, szinte rádiójátékszerüen oldották meg feladataikat a színészek. Érzelmek és érzések kifejezéséről alig lehet beszélni, s ha igen, az a legtöbbször rutinjáték volt, amely adott esetben külön az egyes figuráknak megfelelt volna, de a cselekmény fejlődéséhez, az összefüggéseket figyelembe vevő személyiségértelmezéséhez szánalmasan kevés volt. Meg kell még említeni, hogy a darab megvalósításában két vendég is segédkezett. Varga Ervin koreográfus munkájának, sajnos, a nyomát sem lehetett felfedezni, még a színészek mozgáskultúrájának színvonalában sem; a darab zenéjét Dobi Géza szerezte. illetve állította össze, sajnos, a legtöbb esetben öncélúan, illetve fnnkciótlan töltelékként. A közönség reagálása alapján a bemutatói — az elmondottak ellenerő is — sikeresnek mondhatjuk. Ez nyilván a cselekménynek volt köszönhető. —gynrkovits— Iliül... Fonnyadt füvek fanyar Illata kavarog fel lépteink nyomán, amint a reggeli párából elOtünedezó nádas felé ballagunk, összebújt felhörongyok rafzolnak vastag, gomolygó formákat a magasban, sehol egy kék égdarabka. Az átszüremkedO, fakósárga fény lustán üli meg a decemberi täfea. Csend van ... Hajnali szendergés — vagy már téli álom? Amint a tó széléhez érünk, megremegnek az őszült nádbugák, s mintha fuvallat futna felettünk végig, sorra hafladoznt kezdenek. Apró, tarszinű madárkák rafa menekül elölünk, csilingelő szép hangzavarral. Szakállas cinegék ezek, ma már mtnd ritkábban láthatók ezen a tájon. A nádmagtermés bőségesen eltartja őket egész télen át A nádmag meg a gyékény kifoszlott, érett buzogánya jó éléstáruk nemcsak nekik, de még a közeli erdöböi telelni Ide járó kis madaraknak is. Terített asztalt és jó védelmet találnak a sűrű nádas ban a szén- és a kékcinegék, a vörösbegyek. Otthonc sabban Is érzik magukat most Itt, mint az erdőben vagy a kertekben. Lépteink zajára ktsebb-nagyobb csapatokban rebbennek fel a rőt barna nádi sármányok, egyszeregyszer éles csettenéssel surran ki, szinte a lábunk alól, az erdők törpéje, a barna ökörszem. Lombjukvesztett, göcsötrös, öreg fűzek bozontos veszszőkoronáfában függőcinege-fészket lenget az enyhe szél. Milyen tömött, milyen tartós ez a puha fészek: sokszor két telet is kiáll anélkül, hogy szerte hullana. Gazdát bűfják a nádast nap mint nap, a késő ősz, és a tél alatt. Ahol megszakadt a tóparti nádszegély, mozgalmas kép tárul elénk. A víztükrön százával ringatózik a sokféle vadkacsa. Amint észrevesznek, szinte egyszerre rebbennek fel a vízről, és zúgó reptük zaja végighömpölyög a tdjon. Felröppennek a szárnycsattogástól megriadt apró madárkák is — ezt a pillanatot várják a bokrokon, jókon megbújó télt ragadozók, s máris utánuk vetik magukat. Minthogy azonban ezúttal nem halász járja a vizet és lövés zaja sem háborgatja a tó csendjét, hamarosan visszaköltözik az álmos nyugalom. A récerajok ívesen bekanyarodnak a víztükörre, a sirályok könnyű lebegéssel tovább pásztázzák a vizet, néhol letelepedve az ütött kiálló lapos iszapszigetekre. A koraiéit délután hamar estre fordul. A mennybolt sárgás fénye szürkére kenödik el, s a távolból vadlibák gágogása hallatszik. Amikor a fogyó fény már csak hunyorgóivá rafzolfa ki a mozdulatlan nádballák árnyképeit, hatalmas seregélycsapat vágódik fergetegként közéfük, éjszakázni. Egyszerre megszakad a csend; zsivajgó cstrlpelés tölti be a nappalt némaság után az egész nádast, amely ttt Is, ott ts jelmorajltk, amikor a vadászgatű rétihéják alacsonyan ellebegnek a nádtenger felett, De lassan ez Is elcsendesül, s az elpihenö nádasra ráborul a fekete, cstllagtalan éjszaka. K. Molnár Ferenc Megjelent már legújabb „családi mindenesünk“ az 1984. évi Naptár. Természetesen a „miénkre“, a Madách-naptárra gondolok. Egy esztendőn lesz a kísérőnk, tájékoztatónk, kézikönyvünk, Jegyzetfüze tünk. Sőt, az első végíglapozás után azzal is megtoldhatjuk, hogy a szórakoztatónk is, hiszen a tizenkét hónapon túli része jobbára érdekes, tarka, olvasmányos összeállítás; olyasmi, amit bármikor kézbevehetünk, hogy az éppen az időnkhöz, esetleg a hangulatunkhoz illő írást kikeressük belőle. Miután elolvastuk, becsukhatjuk és nyugodtan félretehet] ük újabb néhány hétre, hónapra; a következő alkalommal legfeljebb egy más témánál ütjük fel. Milyen is az új Madách-naptár? Szónoki a kérdés, hiszen régen ott van már szinte valamennyi magyar ajkú család asztalén. Minthogy azonban ahány szem, annyiféleképpen lét, ahány ember, annyiféle vélemény, hadd mondjam el most én néhány észrevételemet könyvkiadásunk eme évente egyszeri, de messze a legrendszeresebb produktumáról. A hónapok monoton sorába a tavalyi tájképek után most szlovákiai magyar képzőművészek alkotásainak kitűnő reprodukciót ékelődnek színes foltként. Csak dicsérni lehet a kezdeményezést, hiszen tény, hogy nemzetiségi kultúránkból talán a hazai magyar képzőművészetet ismerjük a legkevésbé. A tárlatokat egy szűk réteg látogatja, az ilyen jellegű kritikákat nagyjából ugyanezek olvassák — a Naptár viszont 38 és fél ezer család otthonába visz el tizenegy festményt és egy szoborkópiát, dióhéjban összefoglalva alkotóik életútját. Ismétlem: ez mind nagyon szép, csakhogy... Ha valahol oda nem illő, stílustalan az ábécé alapján összeállított névlista, hát ebben az esetben az. És bizony alkotóik nevének Ilyetén rendszerezésével „fűzték zsinórra“ — sajnos azt Is mondhatnám, hogy katalogizálták — az említett tizenkét alkotást a naptár összeállítói. A naptári részt a fontosabb központi hivatalok, szervek, szervezetek, intézmények, valamint a hazai magyar nyelvű lapok címei követik; ez utóbbiban az összeállítók az idén is pontatlanul tüntették fel szerkesztőségünk címét. Kitűnő átkötés a naptári részből az olvasmányosság felé Vörösmarty Géza Az időszámítás története című Írása. A következő cím — Valamit a Holdról — viszont alaposan félrevezeti az olvasót. Bödők Zsigmond neve egyre szélesebb körben kezd ismertté válni, mint az asztronómia kitűnő szakemberéé, s így a tudásszomjas olvasó a háromszor fi) harsányan kiírt cím alapján Joggal remélhette, hogy megtud valamit a Holdról. (Mondjuk onnan kezdve, hogy tulajdonképpen milyen messze is van a Földtől, mert tegyük a szívünkre a kezünket: hányán tudjuk?...) Ehelyett Holdban hegedülő Szent Dávidról, a körülötte táncoló Clcelléről olvashat, továbbá megtudhatja, hogy az égi vándor mely fázisa idején kellett a néphit szerint a leánygyermeket anyjától elválasztani, hogy nagy mellű, begyes ne legyen. Dehogy állítom én, hogy hagyjuk veszendőbe menni az ilyen jellegű néphagyományokat; csupán annyit, hogy a Holdról ennél Jóval közérdekűbb, több embert érdeklő, hasznosabb mondanivaló is akadhatott volna. Szívügyeinkről — orvosi szemmel cím alatt Palágyi Lajos számol be a szllácsl gyógyintézet mindennapjairól. A helyszín csak keret, sokkal többről van szó: a félelmetes arányban terjedő szívbetegségek okairól, a halálozási statisztikákban egyre nagyobb részesedéssel szereplő szívinfarktus megelőzésének lehetőségeiről. Most, amikorra hazánkban eljutottunk odáig hogy ezer halálesetből 460 (III) oka szívinfarktus, ez az írás több mint időszerű. S ugyanezen oknál fogva ide való, a Naptárba, ahol egészen bizonyosan többen elolvassák majd, mint ha például a Népegészségben jelent volna meg. Hazai „száguldó riporterünk“, Zolczer János svédországi élményeit meséli el. Érdekesen, színesen. Beszél az ottani áldatlan lakáshelyzetről, a csaknem fél éves, sőtl az olykor még azt is meghaladó várakozási Időkről, a drákói alkoholtilalomról és még sok minden másról. Számunkra, akik még nem Jártunk Svédországban, nem marad más hátra, mint hogy hlgygyünk neki. Jól felépített, tartalmas, amellett ízes-zamatos riport a Hajók a Dunán (Miklósi Péter). Ha szomorkodnl akarunk, akár a vén folyó előre megírt nekrológjának is felfoghatjuk, hiszen az általunk legjobban Ismert és szeretett csallö közi szakasza néhány év múlva vadregényes fűzfák fala helyett zsinóregyenes töltések között hömpölyög majd. Vegyes és koncepciótlan a Szép szó címet viselő irodalmi összeállítás. Tarkaság helyett kuszáit, változatosság helyett kaotikus. Pillantsunk bele csupán a szerzők névsorába, az eredeti sorrendben: Mináč, Sellyéi József, Novomeský, Asztalos István, Herceg János, Csehov, Alfonz Bednár, Kabos Ede, Balassi Bálint, Graham Greene... A tartalmi és a műfaji keveredés szintén zavaró, még akkor Is, ha „csupán“ naptárról, és nem mond juk irodalmi antológiáról van szó. A 153. oldalon újabb fejezetcím következik: Tudomány és technika. Első téma: A fizika forradalma. Átlapozván a nyolc (1) sűrűn teleírt oldalnyi, bekezdésekkel is alig taglalt, képek nélküli írást, az embernek támad egy olyan érzése, hogy az összeállítók itt alighanem így okoskodtak: na, utánunk van negyven oldanyl irodalom, szórakoztunk eleget, ideje lecsapni a rolót és rátérni a komolyabb témákra. Legalább ennyire bántó az átmenet a két egybenyíló oldalon Rimbaud gyönyörű verséből Ozogány Ernőnek a Lorentz-féle képletekkel foglalkozó, a relativitáselmélet alapjait taglaló, reménytelenül hosszú tanulmányába. Ú- gyanilyen hibába esik Takács Jenő a Reflektorfényben a popkoncert című írásában, amely ráadásul immár a második bosszantó címfélrevezetés. Mert miről vágyik egy fiatal ilyen cím alatt olvasni? Nyilván arról, ami őt is érdekli, s ami — mellesleg — egyetlen sor erejéig nincs képviselve az idei Madách-naptárban: kedvenceiről, akiket nem okvetlenül muszáj rögtön dekadens felforgatóknak bélyegeznünk, esetleg egy-egy koncert előkészületeiről, hátteréről, sztárok arcélének felvillantása fellépés előtt vagy után... S mit kap helyette? Megtudhatja, hogy a mai elektromos gitárok többsége nem más, mint Single coll és Humbucker hangszedőkkel - van ellátva, hogy milyen módszerekkel lehet programozni a szintetizátort, hány effektuskimenet-szabályoző van egy ti zenhat csatornás keverőpulton, s mindez bőven fűszerezve vlsszhangosítókkal, integrált áramkörökkel, tirisztorokkal. Minden jó, ha a vége Jó, s ez hállstennek érvényes a ml Madáchnaptárunkra is. Mert a fentiek olvasása során átélt viszontagságokat kellőképpen feledtetni tudják a Beszélő múlt, a Színes szőttes vagy a Családi kör fejezetek hangulatos írásai. Szellemes a Humor, meseízű a Gyermekvilág, érdekes a Sport, érdekfeszítőek és tanulságosak a rejtvények. Ezek teszik végül mégiscsak igaz! kalendáriummá a Madách-naptárt. VASS GYULA
