Szabad Földműves, 1983. július-december (34. évfolyam, 26-52. szám)
1983-09-10 / 36. szám
1983. szeptember 10. .SZABAD FÖLDMŰVES 7 lelőtt elszöktem hazulról, nem panaszkodhattam. A család, akiknél laktam, gondomat viselte, mintha a sa/át gyerekük lettem volna; nekik nem volt. Mindenben gondoskodtak rólam. Volt kis szobám tele látókkal, szó nyeggel, szabadon jártam-keltem és a konyhában mindig találtam finom falatot. Bár mindketten dolgoztak, este jártak haza, találtak időt arra is, hogy velem eljátszadozzanak. Amíg egyedül voltam otthon, az ablakon keresztül figyeltem az utca életét. A személyautók a tizedik emeletről apró, színes bogaraknak tűntek, a nagy teherautók pedig gyufásdobozokra emlékeztettek és nehéz dübörgésük megrengette az ablaktáblákat. Mikor a réten túl, az erdő felé néztem, homályosan viszszaemlékeztem anyámra. Már nem emlékeztem pontosan, hogyan nézett ki, de tudom, hogy jó volt vele, s mellette min dig meleg volt. Azt hiszem, voltak testvéreim is. Talán két fid. és egy lány. Aztán egy nap arra ébredtem, hogy Idegen lakásban vagyok. VLADIMIR KOSTIHA: j t u e i Eleinte szomorú voltam, nagyon hiányzott az anyám. Sokat sírtam, mindig sírás közben aludtam el. Aztán lassan megszoktam. Az új lakás szép volt és tiszta, sok-sok érdekes dologgal. Barátnőt is találtam, a vörös Lilit, a szomszéd lakásból. Eleinte kissé gőgös volt, mivel pár évvel idősebb volt nálam, de később megbarátkoztunk, s bebarangoltuk együtt az egész tájat. Szép hónapok voltak. Minden este találkoztunk, s nekilát tunk közös felderítő utunknak az idegen tájak felé, ahová egyedül egyikünk sem mert volna elmerészkedni. Ha rossz idő volt, lementünk a pinceházba, vagy felmásztunk a pad lásra és beszélgettünk. Később Lili megváltozott. Magába zárkózott és szófukar lett. Félválról kezdett beszélni velem, mintha én egészen kicsi lennék. Nem értettem, mi történt vele. Gondolkoztam nem sértettem-e meg valamivel, de semmi ilyen nem jutott eszembe. Nem akartam megalázkodni, ezért lassan elmaradtunk egymástól. Csak néha-néha láttam, amint átszalad az utcán. Néhány nappal később, vasárnap, óriást zápor volt. A bejáratban éppen unottan figyeltem a kövér esőcseppeket, ahogy szétpattannak a járdán. Honnan, honnan nem, egyszerre csak Lili termett mellettem. Bőrig volt ázva, patakokban folyt rC la a víz. Amennyire meglepődtem, legalább annyira meg is örültem váratlan érkezésének. Megvártam, amíg rendbe szedi magát, aztán magam mellé ültettem. Letelepedett mellém, vörös fejét a vállamra hajtotta, lehunyta a szemét, és álmodozva suttogta: — jaj, Luct, ha tudnád milyen boldog vagyokI Nem tudtam, miről beszél, vártam, hofy folytatja. Mesélni kezdett. Először lassan, akadozva, aztán gyorsan, hadarva, hogy megoszthassa velem nagy boldogságát. Őrülten szerelmes volt. Minden este átszaladt az úton. a réten keresztül az erdő felé, ahol Tamás lakott. Szép szál legény volt, fekete, sűrű bajusszal. — Es milyen szépen tud beszélniI — sóhajtott HU. — Örökké elhallgatnám! — reggelenként járt tőle haza. Elállt az eső. Lili felkászálódott, nagyot nyújtózott, s én először vettem észre, milyen fáradt. — Megyek Luci — dünynyögte majd megint eljövök. Aztán elütötte egy autó, és én megint barát nélkül maradtam. Telt-múlt az idő. A ház mögött az országúton megjelentek a kombájnok. A pótkocsik aranyszínű gabonával voltak tele, pöfögő traktorok vontatták őket a magtárakba. A család viselkedése, aktknél laktam, megváltozott. Az asszony többször nézett felém: — Ktsasszony lett belőled, Lucl, gyere, kapsz egy finom falatot, hogy szépülj. A férfi sokszor ölébe vett és sokáig simogatott — Már nagy vagy Lucl — suttogta — és nagyon szép vagy. — Kellemes érzés volt, hát nem tiltakoztam. Mikor a tarlóról befújt a telepre az őszt szél, és hullani kezdtek e falevelek, éreztem, hogy valami történik velem. Nem értettem saját magamat. Gondtalan, játszadozó kedvem elhagyott. Helyette különös mélabú kerített hatalmába. Homályos álmodozás közben ismeretlen belső hang csalogatott kijeié, még nem ismert, csak sejtett gyönyörűségeket ígérgetve. Tudtam, hogy valahol messze, nagyon messze találok rá, az úton túl, az erdőnél. Vágytam megtudni, mit kínál az idegen hang, de az otthon biztonságát is féltem elhagyni. Jó dolgom volt, semmim sem hiányzott. Azonban győzött a belső hang. Egy este nesztelenül átszaladtam az úton, és lábujfhegyen lopakodtam az erdő felé. A rét az esti félhomályban végtelennek tűnt. Valami, valahol megrezzent. Féltem. Már-már visszafordultam, amikor megláttam a faházal, és előtte állt — Tamás. Gyönyörű volt. Sokkal szebb, mint gondolataimban, elképzeltem. Érős és délceg, duzzadó mellel, izmos lábakkal. Mikor szikrázó szemeivel rám nézett, éreztem, hogy elhagy az erőm. Hozzám lépett, és igéző szemekkel nézett rám. El akartam futnt, de éreztem, hogy meg vagyok babonázva, lábaim gyö keret vertek. — Gyönyörű cica vagy — hallottam a hangját, amely úgy dorombolt, mint az éden zenéje. — A legszebb, akit valaha is láttam. Gyere közelebb.. .1 — elbűbűlten mentem utána. Reggel, a szerelemtől és a boldogságtól részegen indultam haza. Egész nap aludtam, kivéve azt a pár percet, amelyet gazdáimmal töltöttem. Nem akartam, hogy észrevegyenek valamit. De főleg gondolkoztam. Estére rájöttem, hogy jobban szeretem Tamást, mint Lili szerette, ö csak eljárt hozzá, de én örökké nála szeretnék maradni. Lili mindig ts önző volt, csak magára gondolt, én viszont csak Tamást láttam, ö volt mindenem, semmi és senki más nem létezett számomra. Alkonyaikor elhatároztam magam. Még egyszer szétnéztem kis szobámban, végigsimogattam szememmel a jól ismért tárgyakat. Végigmentem a szobákon, amelyek az otthonomat jelentették, ahol nyájaskodtam a férfivel és az asszonnyal. Most is így történt, utoljára. Bíztam benne, hogy nem vették észre. Az úton átfutva megálltam, és mégegyszer visszanéztem. Mindketten az ablakban könyököltek. — Luct, gyere visszat — kiabálta utánam az asszony, és gondolatban szinte láttam az esti finom vacsorát. — Luct, gyere visszal — hallottam a férfi hangját is, és testemen éreztem simogató kezét. Nem sok hiányzott, hogy vissza ne forduljak. De a réten túl várt rám Tamás. Szaladtam, rohantam hozzá. Az asszony és a férfi még kiabáltak utánam, de én már nem értettem. Olyan gyorsan futottam, hogy a szél süvített a fülembe. Tamár már várt. Befogadott magához, és megkezdődött közös életünk. Napközben aludtunk, és amikor a nap nyugovóra tért, keltünk. Szép napok voltak, szívesen gondolok vissza rájuk. Tamás, mint a természet gyermeke, megtanított az erdő életére. Hamarosan megtanultam vadászni, fészkeket kiszedni, és elkerülni a tőröket. Boldog voltam; el Sem tudtam képzelni, hogy ennek valaha ts vége szakadjon. Egy reggel azonban Tamás azt mondta: — Most el kell menned, Lucl. Ha eljön az idő, megint elhívlak. Tudtam, hogy ennek így kell lenni, hogy eljön ez a pillanat. Lehajtottam a fejem, és lassan bandukolni kezdtem hazafelé. Mekkora volt a csalódásom, amikor megtudtam, hogy régi gazdáim már nem élnek ott. Helyettük egy ellenséges arcú asszony és egy kövér, kopasz férfi fogadott, aki, amikor meglátott, nyomban ordítani kezdett: — Zavard el azt semmirekellőt. Nézd csak, hogy néz kit — Nyakamba szedtem a lábamat, és eliramodtam. Találtam egy lakatlan zugot a pinceházban, beköltöztem, és igyekeztem minél kevesebbet mutatkozni az emberek előtt. Hamarosan észre vettem azonban, hogy Tamás szerelme nem maradt nyom nélkül. ' Ez rossz volt. Sürgősen találnom kellett valakit, hogy gondoskodjon rólam. Nem maradhattam egyedül, és Tamás mészsze volt. Figyelni kezdtem a környezetemet. Végre kiválasztottam egy férfit. Délceg volt, jóságos arccal és nagy, biztonságot ígérő kezekkel. Korábban már ő ts felfigyelt rám néhányszor, hívott magához. Mikor legközelebb megláttam, mintegy véletlenül kiléptem az utcára. Jött felém, de mintha nem ts látott volna, közömbösen elment mellettem. Jó néhány napba telt, míg magamhoz tértem csalódásomból. Rájöttem, hogy másképpen kell hozzáfognom. Ebben az állapotban, amelyben voltam, nem válogathatok, ki tetszik és ki nem. Azokra kell építenem, akiknek én kellek, keserítette az életét. Egy ilyenről tudtam. Mindig éjfél körül járt haza. A buszmegálló felől jött lassan, mintha nem akaródzana hazamennie. Régóta ismertem már, a szemközti házban lakott. Házsártos, veszekedő párja volt, akt úgy gondoltam, eléggé megkeseríthette az életét. Ogy éreztem, nekem kell megváltoztatnom az életét. Biztos voltam benne, hogy ez sikerülni is fog. Egyszer melléje szegődtem. Szelíden rám nézett, és csak ennyit mondott: — A, te vagy az? — Szótlanul lépdeltéin mellétté. Néha kissé hozzásimultam, hogy érezze testem közelségét, néha lassítottam, hogy várnia kelljen rám. Az út utolsó szakaszán kezdett jobban felfigyelni rám. Egyszeriben közlékeny lett; készségességemet Iáivá, más téren Is megbátorodotf. Á földszinten sötét volt. Nem gyújtotta fel a villanyt. Simogatni kezdett. Nem húzódtam él, magam ts hozzástmultam. — Feljössz hozzám? — kérdezte fojtott hangon. Mentem. A lakásban sötét, csend és almasampon illata fogadott. A férfi óvatosan benézett a hálószobába. Felesége összegömbölyödve aludt, meg sem mozdult. Nesztelenül becsukta az ajtót; a másik szobában a gyerekek aludtak. Bevitt a nappaliba, és maga mellé ültetett a díványra. Keze meleg és puha volt. Nagyon jó volt vele. Mikor az óra elütötte az éjfélt, felállt, és szomorúan rám nézett. — Szeretném, ha tovább maradnál — mondta —, és én tudtam, hogy komolyan beszél. — De tudod, hogy nem lehet. Felálltam, és indulni készültem. Mellém lépett és mondta, hogy lekísér. Ekkor kinyílott a hálószoba ajtaja. — Te mégy valahová? — kérdezte álmos hangon a felesége. Hangja érdes és kellemetlen volt. En már kint voltam a folyosón. Elbújtam a sarok mögé, nehogy meglásson. Igen. Cigarettát venni — válaszolt a férfi. — Mindig bagöznod kelll — morogta a felesége, és becsapta a hálószoba ajtaját. A férfi bánatosan rámnézett. Eloltotta a villanyt és lassan becsukta az ajtót. A felvonóban Ismét hozzám bújt és gyöngéden simogatott. Még láttam, ahogy a bejárati ajtóból stomorú szemekkel néz utánam. Sajnáltam. Tudtam, hogy hozzá sem mehetek többé. Letöröltem a könnyeimet, és mentem tovább. Bemásztam az ablakon a kts pincezugomba. Fázósan összegömbölyödtem vackomon, és keservesen elsírtam magam. Borzasztó elhagyatottnak és szerencsétlennek éreztem magam. Mikor felébredtem, tegnapi elkeseredésemet bizakodó derűlátás váltotta fel. Semmi probléma, muszáj valakit találnom, és fogok ts találni, — gondoltam magamban, miközben szorgosan végeztem szokott reggeli mosdásomat. Végignéztem szép fehér bundámon: ilyen kislány talál még magának gavallért! Pár hét múlva kis cicákat várok, és valakinek segítenie kell gondoskodni róluk. Fordította: PALKOVACS ISTVÁN EÖTVÖS JÖZSEF:* Én is szeretném nyájasabb dalokban Üdvözleni a szép természetet, Abrándaimnak fényes csillagokban S bimbók között keresni képeket. Én is szeretnék kedvesem szeméről Enyelegve és búsongva dallani, S nyájas arcáról, jéghideg szívéről Érzékenyen sok szépet mondani. Én is szeretném lángoló szavakkal Dicsérni ősz Tokajnak tŰzborát, Szabály szerint kimért zengő sorokban Megénekelni a magyar hazát. De engem fölver nyájas képzetimből Komoly valónak súlyos érckara, Fajom keserve hangzik énekimből. Dalom nehéz koromnak jajszava. Mit ezrek némán tűrve érezének, Eltölti égő kínnal telkemet. Mért bámulod, ha nem vidám ez ének S öröm helyett csak bút ébreszthetett? Míg gyáva kor borul hazám fölébe, Én szebb emlékivél nem gúnyolom; Mfg égő könny ragyog ezrek szemébe’ Szelíd örömről nem mesél dalom. Miként az aeol-hárfa viharokban Feljajdul a magas tetők feletti Ogy zeng a dalnok bús dalt bús napokban. Ki várna tőle nyájas éneket? Ha éji vész borítja látkördnkét, Villámokért sóhajt a tévedő, Ha régi bánat kínozza szívünket, Nem könnyeket kér-e a szenvedő? S Ilyen legyen dalom: egy villám fénye, Egy könny, kimondva ezrek kínjait; Kit nem hevít korának érzeménye, Szakítsa ketté lantja húrjait. * Százhetven évvel ezelőtt, 1813. szeptember 3-án született Eötvös József, író és politikus. Munkásságával aktívan részt vállalt Magyarország polgári átalakulásáért vívott kemény küzdelemből. Bár nevét elsősorban regényei tették ismertté (A Karthausi, A faló jegyzője, Magyarország 1514-ben | kevésszámü költeménye is bűén tükrözi demokra tikus felfogását. 1871-ben halt meg. Az alsóbodoki (Dőlné Übdokovce) éneklocsoporl és szólóénekesek: Holecz Ilona Fotó: —vase—
