Szabad Földműves, 1983. január-június (34. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-22 / 3. szám
1983. január 22. SZABAD FÖLDMŰVES p okáig vártuk a házkeze\ tőség festőjét, de végre ** megérkezett. Vidámság költözött vele az udvarba. Az ezer gyerekrajzzal és kritikai élű felírásokkal ékes lépcsöház egyszerre ktvtrult. Házunk lakói szivében remény vert fészket. S festő serényen munkához látott. Fordított V alakú létrájával naphosszat a lépcsőházat járta. Fütyülve rakta fel a falakra a varázslatos színeket. Néha énekelt is a munka köz ben, erős hangon és öblösen. Az udvar közepén egy benzineshordó áll, a festő segédje ingujjra vetkőzve keveri benne a festékét. Akárcsak valamikor jó anyánk szilvaérés idején a ciberét. A lépcsők alatt, fénylő pléhdobozokban illatos olajfestékek állnak. Aromájuk megtölti a lépcsőházat, és beszivárog a lakásokba. Néha köhögünk tőle, de köhögésünkbe az őszinte öröm horkantása és sípolása vegyül. A nap tüzes korongként tündököl az égen, és a termMzet gyönyörű. Jó élni, és hallgatni a festő fütyülését, bár néha hamis. 0, bár ne volnának érzéketlen bestiák, bár ne élnének közöttünk durva lelkű teremtések, akikre a természet legmegeftObb csodája sem hat. Sajnos, léteznek ilyenek. Mint például Pörgéné, az első emeletről. Azon a napon Pörgéné, szokása szerint, fejetlenül és dúlva-fúlva rohant le a lépcsőn, és belelépett a festő olajfestékes dobozába. Tejesüvegeit elejtette és összetörte. Először nem bírta kiszabadítani a lábát, vonaglott mint egy csapdába esett ragadozó, aztán végre lerúgta lábfejéről a pléhdobozt. Cipője az edényben maradt. Harisnyáé lábáról vérpatakok folytak, a piros festék ruhájára fröccsent, és kltlsztlthaiatlan foltokat okozott. Pörgéné, aki életében még nem alkudott meg önmagával — képtelen volt megalkudni, akár egy maga.sabb eszmény vagy közösségi szempont érdekében Is —. habozás nélkül rávlsttott a gyanútlanul fütyörésző festőre. — Mit rakod a vackaidat a lábam elé, te kutyafülű?! Kérdése, amellett, hogy módfelett durván fogalmazta meg, jogos sem volt, mert a festő nyilván nem azért tette oda a festéket, hogy bárki is belelépjen. Pörgéné nem széplé lek, és a logika sem erős oldala. Festéktől csöpögő lábára nézett, és még egyszer ráordított a kövémeredt festőre. — Most húzd le a harisnyámat és mgsd ki, te csibészt A festő döbbeneté nemes indulattá érett: DUBA GYULA: a vértengernek tetsző tócsa szörnyű gyilkosság színhelyét sejteti. Pörgéné vegyszerekben mossa a harisnyáját, és szitkozódik. Déli egy órakor a lakók szájról szájra adják a hírt, hogy о festő a sarki csemegésnél iszik Részeg, rummal orvosolja a rajta esett sérelmet. Fennen hangoztatja, hogy nem festik ki a házunkat. Eddig mindenütt tisztelték, dédelgették. Meghívták ebédre. Lesték a kívánságait. — En húzzam le a harisnyáját arról a gacsos lábáról, én?l — S a féktelen szemtelenség láttán csak hápogni tudott. Arca szederjessé vált, reszkető kezéből kiesett a meszelő: — Cinege — kiáltotta a segédjének az udvarra —, öntsd ki a festéket a csatornábaI Fájront ... A váratlan lelki megrázkódtatástól egyszerre megöregedett, hetykesége eltűnt, füttyös szája megnémult. Nehézkesen lemászott a létráról. Ezeket mondta még Pörgénének: — Jön még maga kezet csókolni, boszorkái ... Kiöntötték a festéket, öklüket rázva átkozódtak és elvonultak. Szorongó szívvel figyeltük őket az ablakok mögül. Pörgéné piros harisnyában felbotorkált az emeletre, vérvörös nyomokat hagyott maga után a lépcsőkön. Menet közben rubincsöppeket rázott a falakra, ahogy a kutya rázza ki a bundájából a vízcseppeket... Házunkra csend nehezült. S a csend egyre súlyosabb. A rádió már delet jelez, ám a festő és segédje sehol... az udvaron kacskaringós festékpatakok. A létra ferdén áll a lépcsőn, és sandán vigyorog. A piros festék befolyt a szemetesvödrök alá, Ha akart, ebéd után ledőlhetett egy kicsit szundítani, mindig akadt üres ágy. Megtiszteltetés volt a háziaknak, ha elfogadta az ágyukat. Még a cipőjét is kitisztították. S most egyszerre kutyafülűI — Ez az indulatos Pörgéné egy miniszternek is nekimenne — mondogatták a lakók —, ennek senki sem szent... Fikarcnyi emberség sincs benne ... így megbántani egy szobafestőt ... — Ilyenek követik el a felségsértéseket is — monduŕegy öregember, aki még a királyok korára emlékezett. Ki kell engesztelnünk a festőt, kerüljön bármibe. Első követünket, Pörgéné férjét, aki felesége nehéz természetének elpanaszolásával Igyekezett kiengesztelni őt, az ittas mester kikergette a csemegeboltból. Sörrel is leöntötte, és sánta ördögnek nevezte. Három napig nem nézett felénk. Ezalatt a kiöntözött festék a cipőnkre ragadt, és behordtuk a lakásba. A gyerekek maszatosak voltak, olajfesték csöpögött a fülükből. A fordítót V alakú létra eldőlt, lezuhant a lépcsőkön, és ráesett a földszinten lakó nyugdíjas lakótársunk fejére. Agyrázkódással kórházba szállítottuk. A félig festett falak rondán és vedletten bámultak a semmibe. Csatatér a házunk, polgártársak, mindenfelé a romlás nyomai. A házkezelőség szkeptikus és tehetetlen ügyünkben. Ott volt a festő, hallgattuk serény fütyörészését, miért üldöztük el?l Érthető, hogy megsértődött. Érzékenységét megtapostuk, öntudatát semmibe vettük. Hálátlanok és esztelenek vagyunk. Hogy mondhattunk neki olyat, hogy kutyafülű? Nem, ebben az ügyben az égvilágon semmit sem tehetnek, itt csak maga a festő dönthet. Küldjünk utána delegációt. Kövessük meg őszintén és töredelmesen. A békéltető bizottságot én vezettem, mint közügyekben járatos személy. Velem jött még egy nagyon csinos, elvált fiatalasszony és egy állami díjas egyetemi tanár. Még négy úttörő, piros nyakkendővel és virággal. Egyikük apró zászlót lengetett. A festő már más háznál dolgozott, létrája tetején trónolt, úgy fogadott. Szóba sem akart állni velünk. Meszelőjét indulatosan rázta, bőven fecskendezett róla a festék a fejünkre. Mégis elmondtam rövid és megható beszédemet. Az egyetemi tanár szipogva könnyezett, a fiatalaszony a festő zöld kezét simogatta. Az úttörők énekel tek, és adott jelre harsány ri valgással éltették a festőt. Él jen a modern festészet nagy mestere ... Ilyeneket kiabáltak Az egyik úttörő felmászott hoz zá a létrára, és saját kendőjét kötötte ajándékul a nyakába. — En sem vagyok kőszívű — mondta végül is a festő —, én is csak ember vagyok... Másnap kenyérrel és sóval vártuk a kapuban. Pörgénét, közkívánatra, preventív intézkedésként, egy hétre bezártuk a mosókonyhába, táplálásáról a férje gondoskodott. Kiengedni éjszakára sem mertük. Csendes estéken mészsze szálltak a szuterén ablakán szörnyű átkát és szidalmai. De a házunk mégis új ruhába öltözött. MADÁCH IMRE (1823-1864) Százhatvan évvel ezelőtt, 1823. Január 21-én született Madách Imre, Alsősztregován (Dolná Strehová). Rövid élete során több csalódás és szomorúság jutott neki osztályrészül, mint öröm: apját korán elvesztette, gyermekkorától kezdve súlyos betegséggel küszködött, házassága sem volt szerencsés. Rendkívüli költői tehetségét éppen ezért kezdettől fogva mély metafizikai hajlam, a befelé fordulás jellemezte. Az 1848-as szabadságharc eseményei kezdetben ugyan felrázták, de ugyanakkor mély megrázkódtatásokat Is hoztak számára: elvesztette öccsét és húgát, őt magát pedig Kossuth egyik személyes munkatársának rejtegetéséért börtönbe vetették. Fogsága idején végkép felborult a családi élete. Ugyanakkor — az 1850-es években — a nemzetet Is csapás csapás után éri. Mindez csak mélyíti Madách pesszimista filozófiai gondolkodását. Teljesen pesszimistává azonban mégsem vált: a reakció, az elnyomás évei alatt is megőrizte azt a hitét, hogy az emberiség történetében szükségszerű a haladás. A Civilizátor című müvében például a szatíra eszközével pellengérezl ki az osztrák önkényuralom terrorját. Maré gúnnyal támadja az Bach-korszak zsarnoki uralmát, és Galilei emlékét idézi a reakció erőszakával szemben. Lelklalkatánál fogva, no meg a nemzet, és a saját szomorú sorsának hatása alatt — házasságának kudarca mellett ismét ALEKSZEJ SZURKOV: Ahol dér fagy a zúzmara fenyőre, S kék hólepel borul minden tetőre, Forróbb a szó, s tisztábbak a szemek — Hogy szentély legyen s a nagyváros őre, Gránitsírbolt épült, nagy és remek. Kőfedelének hűvös takarója, A nép akarta így, egymásba rójja Csiszolt vörös gránittömbök sorát, S a könyörtelen enyészettől óvja Egy halhatatlan férfiú porát. Moszkvai éj: a metró zaja tompul, Az óra éjfélt zendít a toronyból, A holdnak is már tisztább fénye lett. S a vörös zászló, mint dal a síron túl, Zúg az Iljics mauzóleum felett. Sarköv jegén, vagy bányamélybe szállva, Síkon, hol a halál bömböl kaszálva, A légben, hol győzelmi pálma int, Ujjongva, küzdve és munkában állva, Hozzá, Leninhez küldjük álmaink. Egyszerre öltött minden benne testet, Emberi sorsok, bölcsesség, nemes tett, Folyók, mezők, tenger végtelene, Az orosz föld, mikor ő élni kezdett, Halhatatlan lett átlala s vele. Január 21-én emlékezünk meg Vlagyimir Iljics Lenin halálának 59. évfordulójáról. kiújul betegsége is — Madách az emberi lét, az élet értelmét kérdőjelezi meg. 1859-ben hozzákezd világlátás-víziójának, Az ember tragédiájának a megírásához. 1860 márciusában, több mint egy esztendei munka után fejezte be müvét. Véleményezésre Arany Jánoshoz küldte el. További sorsát attól tette függővé, hogy miként vélekedik majd róla a nagy költő. Arany először kedvetlenül lapozta át — mennyi írást küldhették egy Arany Jánosnak véleményezésre! —, de amikor Madách sürgetésére ismét elővette, s figyelmesebben elolvasta, azonnal meglátta az értékeit. Nemcsak megmentette az megsemmisüléstől — Madách bizonyára elégeti, ha Arany kedvezőtlen véleményt ad —, hanem határozottan, nyíltan mellé állt. A szövegen néhány verstani változtatást Javasolt, amelyek azonban nem érintették a mű mondanivalóját. A Tragédia először 1862. január 16-án, tehát százhúsz esztendeje jelent meg. Másodszor 1863-ban, a szerző által több helyen módosítva. Harmadik kiadását Madách már nem érte meg: 1864 októberében meghalt. Még nem volt negyvenkét éves. Ez az utóbbi mondat joggal döbbenthet meg mindenkit, aki kevéssé ismeri Madách életrajzát, a főművét viszont olvasta vagy látta. Szinte bizonyosra vehető, hogy a Tragédia szerzőjét, a mű mély gondolatai, tapasztalatokra épülő meglátásai alapján bárki öreg, hajlott hátú embernek képzelheti. Pedig a magyar irodalom egyik legnagyobb remekét — egy harminchat-harminchét éves fiatalember írta... Egy ilyen művet elemezni, vizsgálat tárgyává tenni e helyt eleve nincs módunk. Fölösleges is: cikkek és tanulmányok tucatjai jelentek már meg ezzel a témával. A Tragédia maga elfér egy vékony kötetben, de a róla szóló irodalom házikönyvtárnyi. Hadd mondjunk csak annyit róla, ami érzésem szerint a legjobban jellemzi: emberközpontú mű. Méltán tette világszerte halhatatlanná szomorú sorsú alkotójának nevét. (v) Csohány Kálmán: Két öreg virággal Teninger István: Tanulmány JEGYZET Szólnék néhány szót a karácsonyi ajándékozáskampányról, szándékosan utólag, hogy ne legyek ünneprontó. Még az ünnepek előtt, az ajúndékvásárlás hajrájában hallgattam a rádióban a könyvhlrdetést. Megtudtam belőle, hogy a téli könyvvásáron rengeteg a szép, okos, színvonalas, élményt jelentő, tartalmas könyv ►— „és ezenkívül kaphatók ajándékozásra alkalmas könyvek Is*. Ugyan milyen az a könyv, ami „ajándékozásra alkalmas?* Talán az, amit többszőr Is el fogok olvasni? Ami felejthetetlen élmény volt? Szó se róla. Az albumok, lexikonok, a művészeti könyvek, magyarán — a drágák. Én valaha régen „Ajándékozásra alkalmas" ajándékba azt a könyvet adtam, amit magam Is szívesen olvastam és szívesen vettem volna, ha elolvassa a megajándékozott A Pál utca! fiúkat, a Háború és békét, a Huckleberry Finnt, a Légy jó mtndhaláltgot. Nem néztem meg, hogy díszkötésű vagy csak fűzött, a belbecs számított. De hol vagyunk már attól? KI visz ma ajándékba egy szál virágot, egy olcsókönyvtár-könyvet, tíz deka selyemcukrot? Csak megrémü’ k, amikor az egy csésze kávéra meghívott vendégem öt darab művészlemezt hoz, (egy lemez nem ajándék), harminc szál gerberát, (két szál nem ajándék), vagy egy üveg Napóleon konyakot, (egy üveg hárslevelű nem ajándék), esetleg a teljes Irodalmi lexikont (mert ugye egy vékony verseskötet nem ajándék). A lemezek persze már megvannak, a kazalnyl gerberát két nap múlva kidobom, a francia konyakot továbbajándékozom, a lexikont egyszerűen nincs már hová tennem. Közben rémülten mérlegelem, hogy ha visszaadom a vizitet, mit vigyek? Két kiló kávét? Briliánsgyűrűt? Karácsonyra a magnó, a kempingblclkll, az Irhabunda már alig ajándék. Tizenhat éves gyerek autót akar, és jövőre már egy helikopternek se örül. Az ajándékozás lassan már vagyonátadássá válik, kimarad belőle a szeretet, az örömszerzés és az örömelfogadás gyönyörűsége. Ajándékozásra alkalmas, oktat a rádió, és én szégyenkezem. Az én életem nagy ajándék-emlékei, a Kííkuláskor a cipőmben talált, ezüstpapírba burkolt dió és alma, az Iskolában Jutalomkönyvnek kapott vékony kis Gaál Mózes könyv. Sőt a legszebb ajándékemlékem, amikor nagynénimnél töltöttem néhány napot: unokatestvéreimmel hancúroztunk, és este, nagyon kedves és nagyon szerény nagynénim azt mondta: Ma olyan jók voltatok, hogy ma este jutalmul nem kell fület mosnotok ... *—FK—
