Szabad Földműves, 1983. január-június (34. évfolyam, 1-25. szám)

1983-04-30 / 17. szám

/ 1983. április 30. .SZABAD FÖLDMŰVES. Régi, harcos május elsejékre emlékezve, proletárdal foszlá­nyai csengnek a fülemben“ „ ... Ha az elsők összerogynak, áll helyükbe száz ...“ Kik voltak ezek az elsők? Hát a forradalmi eszméktől hevített, a vérvörös zászlót magasra tartók, fennen lobogtatók, a soha meg nem hátrálök. Ök voltak a legöntuda­­tosabbak, a legbátrabbak, a harced-­­zett munkásosztály és az agrárprole­tariátus színe-java. Vajon ki tartja ma számon, hányán néztek farkas­szemet a tíjkés rendszer állig fel­fegyverzett csendőreivel, kopóival — fegyvertelenül, csupán a kemény ök­lüket magasba emelve, proletár meg­győződéssel. Hányszor folyt munkásvér a tömeg­­tüntetések, sztrájkok alkalmával? S hányán kerültek penészes börtö­nökbe, majd később koncentrációs vagy haláltáborokba, ahonnét élve alig került ki valaki. A kegyetlenség nem ismert határt. A Horthy-fasizmus kakastollasainak válogatott kínzásait kellett kiállniuk azoknak, akik a le­nini eszméket vallották magukénak. Am a munkásosztály, a kommunista párt ügyét mégsem árulták el (lásd a proletár vértanúk példáját, halált megvető bátorságát, a tízszer, száz­szor megkinzottakét... 1) Ajkuk néma maradt, ha a pártsejt felgöngyölítése volt a kopók célja, vagy ha valamely munkásvezér hollétét tudakolták ... Vagy a pártszervezet vörös lobogója ritán kutattak. így maradhattak fenn в proletáriátus ereklyéit képező tag­­könyvek, megsárgult újságok, melyek a párt igazát hirdették, harcra buzdí­tottak, g nem egy vörös lobogó, amely alá sorakoztak a szervezett munkás­tömegek, amikor munkát, kenyeret követeltek, vgy az emberségesebb bá­násmódért, nagyobb bérért szálltak síkra. Erre vonatkozólag számos konkrét példát említhetnénk, köztük Krompa­­chyt, a kosúti sortüzet, s az éhség­­meneteket, aratósztrájkokat. A haladó munkáshagyományok szép példája honosodott meg Gútán (Kolá­rovo), ahol a fiatal nemzedékek se­reglenek össze, hogy a proletár már­tírok emlékművénél tegyenek hitet ■ kommunista párt politikája, a szocia­lizmus, a béke mellett. Az ilyen ösz­­szejöveteleken elhangzottakból a mai fiatalok képet alkothatnak arról, mit tettek harcos elődeik azért — a csend­őrszuronyokkal is szembefordulva, vállalva a sok-sok megpróbáltatást, kfnzást, börtönt —, hogy ők szaba­don, kizsákmányolóktól mentesen, szabad hazában, teljes jogú honpol­gárként élhessenek és alkothassanak. Mert arany igazság rejlik a követ­kező, eléggé újkeletű közmondásban: Ismerd a múltat, hogy becsülni tudd a jelent! Ezért minden eddiginél töb­bet kell tennünk, hogy az ifjúság tudjon különbséget tenni a társadal­mi rendszereket illetően, osztályszem­pontból ítélni. Igenis, tudjon helytáll­ni szívósan, öntudatosan, s képes le­gyen áldozathozatalra is, ha a hely­zet úgy kívánja. Az ifjúság — harcos elődeinek példamutatása nyomán — legyen korunk meggyőződéses zászló­vivője. Mint ahogy azok a munkás­osztály, a szövetkezeti parasztság legjobbjai; a szocialista brigádok, a különböző versenyek győztesei, az újítók, ésszerfisítők, feltalálók, akik az átlagnál többet adnak a társada­lom asztalára__— tehetségük, tudá­suk, szorgalmuk teljes latbavetésével. A szocializmus zászlóvivői azok, akik vasakarattal, s cselekvőén járul­nak hozzá a fejlett szocialista társa­dalom építéséhez, elszántan küzdenek azért, hogy a CSKP kongresszusi, va­lamint KB plénumhatározatal a gya­korlati életben testet öltsenek, a nép­gazdaság valamennyi szakaszán, így szocialista mezőgazdasági nagyüze­meinkben Is. Korunk zászlóvivői — a termelési és termésbetakarftási versenyek élen­járói, s mindazok, akik a tervfel­adatok teljesítését, sőt túlszárnyalását szívügyüknek tartják. Mezőgazdasági nagyüzemeinkben évről évre gyarapo­dik azok száma, akiket az élenjárók, a példamutatók sorában említenek, köztük, sokak mellén ott látható — májusi felvonuláskor — az erkölcsi elismerést példázó miniszteri vagy ál­lami kitüntetés. A tisztelet és megbe­csülés jelképe ez, túl azon, hogy az igyekezet kellő anyagi jutalommal jár. Miért szólunk erről éppen most? Mert a munka nemzetközi ünnepén, május elseje alkalmából illik, s kell is erről szólni. Mert ahol nem tesz­nek különbséget a jól és rosszul vég­zett munka között, ott az eredménye­ket is hiába várják ... Ezernyi példa bioznyítja: ahol a gazdaságvezetők — bokros teendőik ellenére is — ügyel­nek arra, hogy a munkahelyi légkör jó legyen, ne hiányozzék a munka­kedv, az emberközi kapcsolatápolás szinte napi szükséglet, az elvtársi se­gítőkészség nem csupán kívánalom, hanem gyakorlat, ott az eredmények sem váratnak sokáig magukra. Köztudott, hogy a szó felemelhet és sújthat. Tehát ne zsugoriskodjunk vele, ha a jó munka elismeréséről van szó. Éljünk ezzel a nagy lehetőség­gel, főleg taggyűléseken, a nyilvános­ság előtt. Akkor sújtsunk a szóval, ha egyéb ráható eszközök, eljárások nem bizonyultak eredményesnek. Mert a sebzett szívnél nincsen sajgóbb, fájóbb. Május elseje alkalmából, hadd kő­­szöntsük a példás, élenjáró és kitün­tetett dolgozókat, munkaközösségeket, szövetkezeteket, állami gazdaságokat! Köszöntsük a lelkes fiatalokat, as „aranykezű“ lányokat, asszonyokat, a dolgos férfiakat, a még dolgosó és a már megérdemelten pihenő nyugdíja­sokat! Mindazokat, akik két kezükkel vagy szellemi tudásukkal járultak — s járulnak — hozzá a munkás-paraszt hatalom szilárdításához, a fejlett szo­cialista társadalom építéséhez! Ojabb májusi seregszemle küszöbén állunk. Tegyünk meg mindent azért, hogy szervezetten, fegyelmezetten, minél többen vegyünk részt az idei májusi menetben. Legyen ez az idei május elsejei felvonulás munkasike­reink, országépítő eredményeink mél­tó ünneplése, töltse be tereinket, ut­cáinkat a jól végzett munka öröme, gyermekeink kacaja. Ha csupán lélek­ben is, de szorítsunk kezet mindazok­kal, akik a kizsákmányolás, a tőkés uralom igája alatt nyögnek. S legyen ez a május elseje alkalom arra is, hogy hallassuk szavunkat: Nem aka­runk Eurosimát! Félre az MX-raké­­tákkal, a persingekkel! Békét, békét, békét! N. KOVÁCS ISTVÁN Élenjáró borjógondozók A Királyhelmecl (Kráľovský Chlmec) Állami Gazdaság bélyi (BieT) állattenyésztő telepén vagyunk. Mivel éppen delet je­lez a harangszó, Rudik Péter telepvezetővel a szociális épü­letbe megyünk, hogy a dolgo­zók példásabbjalval szót vált­hassunk. Hárman ülnek az egyik asz­talnál. Asszonyok, akik eléggé közlékenyek. Leskó Márta már tizennégy, Rab Erzsébet tizen­két és Lesko Ilona négy éve dolgozik az állattenyésztésben. Borjúgondozók. — Szinte alig hihető — szó­lal meg az elsőként említett —, hogy már három évtized múlt el, amióta a mezőgazdaságban vagyok. Közben felneveltem négy fiút és egy lányt, s hét unokának örülhetek. A közbülső nö azt hangoztat­ja: érdemes jól dolgozniuk, amiért prémium jár. A fizetség Is a munka eredményességéhez és minőségéhez Igazodik. Rab Erzsébetnek három fia van. — Nem bántam meg, hogy Ide jöttem dolgozni — vallja munkájáról Ilona, a legfiata­labb. Nekem Is három fiam van. Ha az Itteni munkához még hozzáadom az otthonit, hát nem éppen irigylésre méltó a helyzetem. — Akadnak-e Irigyel? Elmosolyodik, majd talpra­esetten válaszol: — A munkát, azt nem lrlgyllk ... Csak akkor öli őket a sárga Irigység, ami­kor vastag a boríték. De ha egyik-másik falusi asszony be­jön az Istállóba, orrát fintor­­gatva hamarosan távozik, fel­vetve a kérdést: „Hogy bírják ezt a munkát?“ Ezt Is meglehet szokni. Mint ahogy már meg is szok­ták. S nagy felelősségérzet fűti ókét. Különösen, amikor szopós borjak kerülnek hozzájuk. Eze­ket meg kell tanítaniuk „cuc­­llzni“, hogy felerősödjenek. — Miért vállalták ezt a mun­kát? — A kereset miatt. Mert kell ám a pénz... — mondják csak­nem egyszerre. — Aztán meg napközben azért akad néhány óra szabadidő. Ez idő alatt vé­gezhetjük a háztáji tennivalót, vagy kapálást vállalunk. A telepvezető olykor fejbó­­lintással Jelzi: amiről beszélge­tünk, az bizony úgy Igaz. Arról meg személyesen Is meggyőződhettünk, hogy a gondjaikra bízott száztíz borjú tiszta, jól ápolt, az Istállóban rend tapasztalható. (A szerző felvétele) — Két évvel ezelőtt nevez­tünk be a szocialista brigád megtisztelő címért folyó ver­senybe — újságolja Lesko Már­ta, a vezető. — Vállaltuk, hogy gyarapítjuk szaktudásunkat: megszereztük az állattenyésztői okmányt, sikeresen vizsgáztunk. A tanultakat jól tudjuk haszno­sítani a napi munkánk közepst­­te. Tavaly csupán négy kisbor­­jú hullott el. Az Időn azon fá­radozunk, hogy egyetlen elhul­lás se következtessék be. A borjak napi súlygyarapodási át­laga? Nyolcvan deka, borian­ként. Hogy ez a súlygyarapodási napi átlag jó-e? Ez tűnik ki abból, hogy például tavaly a tervezett 55 dekäs súlygyarapo­dást 82 dekára teljesítették, így a kötelezettségvállalásukat Jócskán túlteljesítették. Mindhármuk példás borjú­gondozó, nemcsak a gazdasá­gon belül, hanem a tóketere­­besl (Treblšov) járásban Is. De­­rekas helytállásukat, személyes példamutatásukat és önzetlen áldozatkészségüket a gazdaság igazgatósága is nagyra becsüli. (illés) Huszonnégy tagú a nyitrai (Nitra) AGRO­KOMPLEX Mikov Dvor i dohánytermesztő szocia­lista brigádja. Ez az aranyérmes brigád ösz­­szesen 30 hektáron ter­meszt az idén dohányt, s mintegy 60—70 tonná­nyi szárított termésre számit. A felvétel még a táp­­kockázást szemlélteti, az­óta már a dohánypalán­ták egy része szabad földbe került. Kép és szöveg: Matts Pavel, Nyltra (Nitra) ее Öreg kovácsműhely állt az országút szélén, ott, ahol a közeli kisváros felé kanyarodik az út szülőfalumba. A műhelyben szürkeség honolt; por lepte a falakat, ablakokat. A bágyadt fényben alig volt látható a szövetkezet kovácsmes­tere, KOVÁCS JÁNOS bácsi. Lassan tagolua a szót, mesélni kezdett. Az életéröl. — Tizenhat évesen már kovácssegéd vol­tam a szomszédfalust Nagy Péter mester­nél. Szép szakma ez. De már nincs utánpót­lás, a fiatalok nem nagyon tolongnak éne, ha pályát kell választaniuk. Két éve гай', hogy egyedül dolgozom ... RIPORT A KOVÁCSMESTERROL Húsz évvel ezelőtt hangzott el a beszél­getés. A kovácsmesterség már akkor sem volt a régi. Elfogytak a lovak — sokat el­pusztított a háború. Ami megmaradt, foko­zatosan kiszorult a gépek térhódításával a mezőgazdasági termelésből. Azelőtt? Reggeltől estig csak patkóit Já­nos bácsi. Nosztalgiával beszél a különféle patkókról, patákról, arról, hová kell verni a patkószöget. — Valamikor egy vasdarabból a kovács maga készítette a patkót. Meghajtottuk, be­­falcoltuk, lyukasztottuk, formáltuk. Ké­sőbb meg már félkészen kaptuk... Ilyenek, ni — mutatott néhány U-alakra hajtott vasdarabot. rektntetem körbejárt a műhelyben. Egy állványon kisebb-nagyóbb kala­pácsok sorakoztak, különböző külde­­tésűek. A sarokban vénséges vén fújtató terpeszkedett. Pakereten bőr, szegekkel kör­beverve, kézzel volt mozgatható az egész. Még akkor is üzemképes. Alatta villanymo­tor állt, már az dolgozott helyette. — Nem szerelem le a jújtatót, amíg dol­gozni bírok. Ha nincs vtllany, legalább az­zal dolgzohatok. Öreg már, van vagy száz éves. Az a fúrógép, ott a műhely közepén talán még a fúftatónál ts öregebb. Valóban, szokatlan formájú, ósdi szerke­zet volt. Fogaskerekein jól látszottak a kézi megmunkálás nyomat. Előtte kts szerszá­mos asztal, rajta durva fogú ráspoly, kö­­römfogó, patkószeghúzó, patafaragó kés látszott. Patkoláskor az egészet kivitte a mester a műhely elé. — Kevés a ló — siránkozott a kovács­mester csupán néhány pár nyerít, to. porzékol a közös Istállófában. Azokat éven­te négyszer patkolom, meg néhányat mén, amit hoznak a faluból, meg a környékről. в ekapcsolta a fújtató alatti villany­motort, füstölni kezdett a kihűltnek vélt tűz, előbb csak-^kékes. átlátszó füstöt engedett, később sűrűt. Pár perc múlva izzott a parázs. — Kőszén, kicsit kénes. Régebben faszén­nel dolgoztunk, ma már nem használjuk. Életlen baltát tett a tüzbe. Szakértelem­mel igazgatta, betakarta apró szénnel, majd vízzel locsolta. Szótlanul néztem mii­­liószor végzett mozdulatait. Fogóért nyúlt, fordított a pirosló baltán. Nemsokára ki­emelte, bal kezével az üllőre tette, jobbal kalapácsért nyúlt. Odakoccintott az üllő szélére, keze felvette a ritmust és ütni kezdte az izzó vasat. Élezte a szerszámot. Csodálatos volt ez a zene. Erces, majd tompa, megint érces, megint tompa ütések. Kts szünet után fordított a vason, s újból kezdődött a zene. A baltát újfent a parázs rejtette el. Izzott még egy darabig, aztán lehűtötte. — Készt — mondotta a mester örömuj­­jongva, dagadó büszkeséggel. — Ilyen a kovácsolás. Egyre kevesebb. Ma is kocsit javítottam. Láthatta a műhely előtt, szét­­szedetten. fi Hőre állított kalapácsa nyelére tá­ti maszkodott. Arcán a ráncok fanyar ** mosolyba simultak. — Az Ajax kalapácsgép — mutatott a kü­lönös gépre. Kapcsolt egyet a villanymotor­ján és rálépett a félkör alakú pedálra. Dü­börgő csattogással ütött a gép, döngött a föld. Emelt a pedálon, csak a hajtószíj sus­­torgott. — Ez elég gyakran megy. Ezzel nyújtjuk, alakítjuk az alakítandót — aztán kikapcsolta a motort, csend ült a műhelyre. Szürkeség és csend. Fél hatig. . —• — öreg kovácsműhely állt az országút szé­lén, ott, ahol a közeli kisváros felé kanya­rodik az út. Benne a fél hatot várta Kovács János bácsi, akinek nemcsak a neve jelezte mesterségét, hanem a munkája bizonyította legfőképp, hogy mester volt a javából. De miért is írtam le a fenti kis történetet? A napokban váratlanul egy rég látott fa­­lumbeli ismerőssel találkoztam. Az emlí­tette többek között: — Emlékszel még az öreg Kovács bácsi­ra? A falu kovácsmesterére? Bizony, az idei tavaszon az ts elment... Kiköltözött a madárdalos, gesztenyelombos múlandóság kertiébe, a feleségé mellé... Nem üti már többé a vasat... /gaz, régóta már nem is lenne hol. Az öreg kovácsműhelyt évekkel ez­előtt lebontották. Helyén a szövet­kezet gépjavító műhelye üzemel. Kanizsa István

Next

/
Oldalképek
Tartalom