Szabad Földműves, 1982. július-december (33. évfolyam, 26-52. szám)

1982-08-07 / 31. szám

1982. augusztus 7. SZABAD FÖLDMŰVES Vladimír Mináč 60 éves „Mlnáčcsal lehet egyetérteni, lehet vitatkozni, csak egyet nem lehet: figyelmen kívül hagyni őt“ — Írja Miloš Gosio­­(rovský az Összefüggések című Mináč-kôtet magyar kiadásá­nak előszavában. — Mindig a legidőszerűbb, legégetőbb kér­désekhez szól hozzá, így hát a művelődéspolitika, irodalom­kritika, művészetelmélet, történelem stb. művelői nem tehet­tek mást, minthogy — elisme­rően vagy nem értően — össze­mérték vele erejüket. Ritkán di­csérték, annál többet vitatták egészen az elutasításig. A Duna és Tátra között is elhangzott épp elég ellenvélemény, de ér­kezett visszhang az Elba és a Moldva vidékéről, sőt a Duna túlsó partjáról Is. Ragasztottak rá nem egy jelzőt, címként, és számtalanszor találta magát szemben a különféle izmusok vádjával. S megint csak azt mondhatjuk, hogy érthetően és törvényszerűen. A sémarombo­lóknak számolniuk kell azzal, hogy a séma szolgái, ha veszé­lyeztetve érzik magukat a rom­bolót antikrisztusnak tartják.“ Mi hát akkor a titka Mináč népszerűségének? Bizonyára az (vagy az is], hogy az irodalom nem a különféle sémák szolgái, hanem mindenekelőtt az olvasó kedvéért születik, s Mináč ezt nagyan jól tudatosítja: mindig elevenen, szen­vedélyesen, érdekesen, szókimondóan, őszintén, okosan ír — s ráadásul időszerű, mindannyiunkat érintő és érdeklő kér­désekről. S ami szintén nem elhanyagolható szempont: esszéi­ben, elméleti írásaiban is olvasmányos, szórakoztató. Soha­sem téveszti össze a nagy, s főként Idegen szavakba burko­lózó, semmit mondó tudományoskodást az igazi, ismeretekre alapozott tudományossággal. Életműve ezért élő, ható — ezért aktuális irodalom. Mert a senkit sem érdeklő, senki által nem olvasott mű kétségtelenül halott. Még akkor is, ha irodalmi berkeinkben ezt nagyon kevesen tudatosítják. Vladimír Mináč nemzeti művész e kevesek közé tartozik. * 1922. augusztus 10-én született Klenócon (Klenovec). Gim­náziumi tanulmányait Rimaszombatban (Rimavská Sobota) és Tiszolcon (Tisovec) végezte, később szlovák és német nyel­vet tanult a Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Karán. Részt vett a Szlovák Nemzeti Felkelésben, majd koncentrá­ciós táborok foglya volt. A felszabadulás után egy Ideig lap­­szerkesztőként dolgozott, az 1955—1956-os években a Slo­venské pohlady című irodalmi folyóirat főszerkesztője volt. 1956-tól kizárólag az irodalmi és irodalompolitikai munká­nak él. 1974-ben kinevezték a Matica slovenská elnökévé, 1975-ben pedig megkapta a nemzeti művész címet.. Életművének kiindulópontja és meghatározója életének leg­nagyobb élménye, a Szlovák Nemzeti Felkelés, amelyben nemzete kilépett a maga sokszor emlegetett és sokszor kár­hoztatott „galamblelkűségéből“, megszűnt tárgya lenni a tör­ténelemnek, és saját kezébe vette sorsának alakítását. A Fel­kelés, a történelmi és társadalmi haladást szolgáló forra­dalmi tett előkészítése megszabadítja Mináč alakjait az egyé­ni és társadalmi kiúttalanság érzésétől. A Felkelés harcaiban és a hegyekbe való visszavonulás idején szerzett élmények először a Halál jár a hegyekben című regényében kaptak plasztikus formát. Már itt megfigyelhetjük Mináčnak a ké­sőbbi műveiben is tetten érhető törekvését, tudniillik azt, hogy az embert a történelmi mozgással való aktív viszo­nyában igyekszik ábrázolni..........a viszonyok a mi sorsunk“, mert sem az ember, sem a nemzet nem létezik és nem értel­mezhető a történelmi, társadalmi és osztályviszonyokon kívül. Legjobbnak tartott szépprózai művében, a Nemzedék című regénytrilógiában, de főként a trilógia második kötetként kiadott Élők és holtakban a történelmet az emberekben, az emberek gondolkodásában, érzéseiben és kapcsolataiban ra­gadja meg, s minden bizonnyal ez is hozzájárul ahhoz, hogy az Élők és holtakat a szlovák irodalomtörténet a háború utáni szlovák regényirodalom egyik kiemelkedő alkotásaként tartja számon. A cselekmény sokszálú, sajátos vezetése Mináč érett írói művészetéről tanúskodik. Emberábrázolása hiteles,' sokszor szándékoltan egyszerű, retorikának, álpátosznak nyo­mát sem találjuk benne. Igen, Mináč tisztában van a szavak értékével, őt felháborítja a szó napjainkban tapasztalható inflációja. A Sohasem vagy egyedül és a Szerencsekovács című mü­veiben már a közelmúlt erkölcsi profilját próbálja megraj­zolni; szenvedélyesen ostorozza az emberi korlátoltságot, a bürokratizmust, a mindenáron való „szerzést“ és életünk több más rákfenéjét... Aztán mintha meginogna hite a fiktív, kitalált történetek hatékonyságában; a hatvanas évek második felétől szinte kizárólag mint publicista, esszéíró, irodalomkritikus van jelen a szlovák Irodalmi életben. Irodalomkritikáiban már az ötve­nes évektől a szocialista irodalom alapelveínek, a pártosság­nak, társadalmi és erkölcsi elkötelezettségének az érvényesí­tését, s a művészi igényességet kérte számon az irodalomtól. Esszéi közül okvetlenül meg kell említenünk a Parázsélesz­­tés címűt (1970), amelyben az 1848/1849-es szlovák felkelés lényegét, irányát, problémáit és ellentmondásait próbálta megfogalmazni, valamint a Jozef Miloslav Húrban összegyűj­tött perei (1974) című monografikus esszét, amelyben Hur­­bant nem mint irodalmárt, hanem elsősorban mint politikust állítja elénk. Ha a közíró Mináčot akarjuk jellemezni, ismét Miloš Go­­siorovskýt idézhetjük, aki a már említett előszóban utánoz­­hatatlanul találó portrét rajzol az íróról: „...a marxizmus az ő számára nemcsak az értelem, hanem a szív és a vér dolga is. Olyan ember, olyan harcos ő, aki akkor sem fél kimondani, hogy a fehér az fehér, ha pillanatnyilag a kon­venció csak a szürke kimondását engedélyezi. Képes leszedni a szentek fejéről a glóriát, sokaktól eltérően képes meglátni saját szemében nemcsak a gerendát, de a szálkát is, kész­ségesen emeli fel a megsértetteket és megalázottakat, s tisz­títja meg a sártól a sárral beverteket. S részéről mindez nem öncél, nem hatásosnak szánt gesztus, s nem is az árral való úszás, hanem éppen fordítva: az árral szemben úszás szándéka. Közírói tevékenységét egyetlen, de annál nagyobb és annál fontosabb cél irányítja: a társadalom haladásáért, demokratizálásáért és humanizálásáért s az embernek, min­den érték létrehozójának sokoldalú fejlődéséért akar har­colni.“ Hatvanadik születésnapja alkalmából ehhez a nemes-szép harchoz kívánuk Vladimír Mináč nemzeti művésznek erőt, egészséget, kitartást és alkotó munkával teljes, termékeny éveket. VARGA ERZSÉBET A folyosón álltak, vagy húszán le­hetlek, csupa férfi, s köztük Rosen­­thalné, a kts Gizella és a még kisebb Lulza. Markech tanárt két SS-legény vitte ki a cellából, karon fogva tar­tották, míg Willi Krebs Sturmführer leellenórtzte a névsort, mert Markech tanár még mindig nem tudott lábra állni. Az egyik SS-legény odaszólt neki, nem félni, majt pecsínálfuk, Szudéta-viiékl volt, és azt akarta mondani, mafd valahogy megcsinál­juk a dolgot. Markech tanár nem félt, meg volt győződve róla, hogy nem fél, s hogy már nincs mitől fél­nie, semmi sem lehet rosszabb annál, ami volt, nem érheti már semmi rosszabb, mint ott a vasalóműhely­ben, ahol a hegyes orrú gárdista ke­zében suhogott az acélvessző. Willi Krebs sturmführer végigolvasta a lajstromot, a névsor rendben volt, minden a legnagyobb rendben volt, a sturmführer gondosan összehajtogat­ta a listát, kabátja zsebébe tette, kesz­tyűt húzott, és most már indulhat­tak. Lementek a földszintre, aztán áthaladtak az udvaron, a kapu ma­gától kinyílt, nem lehetett látni, kt nyitotta ki, az az érzés támadt az emberben, hogy a kapu magától nyílt ki, hogy a börtön kiokádta ezt a húsz embert, és lemond róluk. A tér fölött ragyogtak a csillagok, világos, hideg és messzi csillagok, világos és hideg volt a végtelenség, és Markech tanár arra a beszélgetésre gondolt, amelyet Krap Hankával folytatott, kedves és őszinte lányka volt, remél­te, hogy jól megy a bora, vagy leg­alábbis még nem volt része a leg­rosszabban. Markech tanár bízott ön­magában, nem félt, a talpa szörnyen sajgóit, minden lépés után a kínok új hulláma öntötte el, /de nem félt, bár tudta, hogy elérkezett a vég, mindnyájuk közül egyedül 6 nem re­ménykedett már semmiben, mert megszokta, hogy a dolgokat úgy lás­sa, amilyenek a valóságban. Nem félt, bár aggódott, hogy az utolsó pillanfltban mégis félni fog, nem akart megalázva meghalni, nem akar­ta, hogy a félelem az utolsó pilla­natban megalázza, nem félt, csak va­lami sajnálatot érzett, nagyon bi­zonytalan érzés volt, de állandóan érezte, végigkísérte az egész hosszú és fájdalmas úton. Rosenthalné karján vitte Lujzát, másik kezével a kis Gizellát fogta, a kis Lujza nyűgösködött, mert álmá­ból ébresztették fel, előbb nagyon megijedt és csendben volt, de most nyügbsködni kezdett, és mindig kér­dezett valamit. Miért kell megint mennünk, kérdezte a kis Lujza, mi­ért megyünk megint, pedig még éj­szaka van, mamii Légy csendben, Lujza, kérlelte Rosenthalné, egy szót se szóii már. t.ujzárskám, cs títgatta, most csendben kell lennünk. Rosen­thalné is tudta, hogy az út vége felé haladnak, hogy közelednek az út vé­géhez, ezt tudnia kellett, de még mindig reménykedett, hogy ikerül elkerülniük a legrosszabbat, ha csendben lesznek, ha nem hívják magukra az SS-legények figyelmét. A kts Gizella csendben is volt, hő­siesen tipegett Rosenthalné mellett, és tudta, hogy nincs már miben re­ménykedni, és kis szíve szorongva vert, vergődött. Az öreg Melicher nyugodt, egyen' letes öreguras léptekkel haladt, le­számolt mindennel és mindenkivel, most nem sajnálta már régi pénz­­gyűjteményét sem, amelyért annyit bánkódott a börtönben, nem törődött vele, mt lesz a gyűjtemény sorsa, volt-e értelme annak, hogy egész élete hosszán fogva tartotta a gyűj­tőszenvedély, most távol állt tőle az egész érmegyűjtemény és a gyűjtés szenvedélye is, távolinak és kissé érthetetlennek találta, kissé nevetsé­gesnek érezte, hogy egész életében érméket gyűjtögetett, hogy erre a nevetséges és jelentéktelen dologra fecsérelte egész intelligenciáját, min­den erejét és pénzét. Most tudta, mi a fölösleges, jelentéktelen, nevetsé­ges és hiábavaló, és megértette azt is, hogy gyűjtőszenvedélye az önzés egyik megnyilvánulása volt, önző hiá­bavalóság, szerény hiábavalóság, a­­mely hiábavalóan fitogtatta szerény­ségét. Nyugodt, kiegyensúlyozott lép­tekkel haladt, semmi sem lázadt fel benne, amikor arra gondolt, hogy közeledik az út végéhez, kiegyensú­lyozott üresség volt benne, semmi szenvedély, mindig büszke volt rá, hogy nyugodt, kiegyensúlyozott és tiszta, de most sajnálta, hogy eny­­nyíre üres, sajnálta, hogy nincs ben­ne semmi emlék, még bánatára és szenvedésére sem emlékezik. Ott haladt a sorban az amerikai tiszt, repülő hadnagy volt és navigá­tor, ejtőernyővel ugrott ki az égő repülőgépből, rövid, meleg bekecs volt rajta, lerítt róla az újvilági ele­gancia. Csak 6 cigarettázott, illatos cigarettát szívott, ez nagy privilé­giumnak számított, valamit mondott az SS-legénynek, az SS-ek azt hitték, hogy tréfálkozik velük, pedig szitko­kat és átkokat szórt rájuk. Keresz­tülhaladtak a téren, aztán nekivág­tak a telepen átvezető útnak, csen­des és sötét volt a telep, néma volt minden, a csillagok Is némák, hide­gek és távoliak voltak. Elől SS-legé­­nyék haladtak, kétoldalt is SS-ek, de hátul Ulrich csoportvezető ment az embereivel, ott volt közöttük a he­gyes orrú Ignác August Kolenatý meg Vendeltn Brada, és ott volt Va­lér Ferkodiö ts. Ulrich csoportvezető most parancsnokhelyettes volt, de tulajdonképpen 6 volt a parancsnok, mert Filip Hracho főfegyvernök nem tért vissza az akcióból, és Lemntcký nem törődött semmivel, naphosszat ívott, és semmivel sem törőujtt. Ul­rich csoportvezetőt előléptetésre és kitüntetésre terjesztették fel, ő maga dolgozta ki a javaslatot, Lemnický csak aláírta, és most már csak arra várt, hogy a fővárosban jóváhagyják, biztosra vette hogy kitüntetést kap és fegyvernök lesz. Tudta, hova vi szik ezeket az embereket, azt is tud­ta, miért viszik, de nem érzett sem­mi - bűnt, előre meggyóntak mindent, és előre megkapták a feláldozást is, ráadásul, akiket vittek, csak zsidók voltak és bolsevikok és felforgató elemek. Ulrich csoportvezető most végleg lemoshatta szégyenét, most megszabadulhatott a ránehezedő gya­nú utolsó morzsáitól is, a gyanútól, amely abból ered, hogy valamikor régen zsidó lányt vett feleségül, most lemoshatta magáról a gyanú és a kétség utolsó árnyékát is, és bebi­zonyíthatta odaadását, azt, hogy mennyire gyűlöli a zsidókat, a bolse vikokat és a felforgató elemeket. A hegyes orrú Ignác August Kolenatý egyre csak ásítozott, fázott, és ihat­­nékja volt, jólesne egy deci rum. Vendelín Brada pedig előrepislogott, és az járt a fejében, van-e még va­lamijük ezeknek az embereknek, a­­mit nem szedtek el tőlük. De Valér Ferkodiőnak most rosszkedve volt, nem nevetett, és nem tréfálkozott, nem villogtatta gyönyörű fehér fo­gait, amelyekre azelőtt olyan büszke volt. Most már nem volt zri, jól lát­ta, az egész csupa aljasság, és ron­­daság, védtelen embereket halomra lőni, lányokat megerőszakolni és fosztogatni. Nagyon rossz volt a ked­ve, köpködött, hogy kiköpje az un­dorát, amely összegyűlt a szájában, de nem tudta kiköpni az utálatot, hallotta az amerikai tiszt káromko­dását, kissé értett angolul, s lelké­ben egyetértett velük, rokonszenve­zett a tiszttel, igazi dzsentlmennek hitte. Maguk mögött hagyták már a te­lepet, a faraktárt és a gözfűrészt is, s még egyre mentek, a puszta mezőn haladtak, a szél egyre erősebb és fagyosabb lett, könnyedén felkapkod­ta a torlaszokba gyűlt havat. A kis Lujza nyafogott, fázom, mami, miért van ilyen hideg? ö, sóhajtott Ro­senthalné félig tébolyulton a féle­lemtől, 6, Lujza, Lujztkám, légy vég­re csendben, könyörgöm, légy végre csendben. A kis Gizella nem szólt semmit, apró kezével keményen fog­ta mamája kezét, és engedelmesen tipegett, bár szívét kétségbeesés szo­rongatta. Markech tanár sajgó lábain von­szolta magát, kétfelől egy-egy SS- legény támogatta, kellemetlen volt az SS-ek testt közelsége, de mit sem tehetett ellene, talpán a sebek most kissé átfagytak, és már nem fájtak annyira, de tdegpn seaitséa nélkül még nem tudott járni. Majt ppcs'má lünk, mondta az egyik SS-legény, semmi tolok, pecsinálunk, de Mar­kech tanár nem válaszolt, s az SS- legény elhallgatott. Markech tanár még mindig nem féltj még mindig nem jött a félelem, lesett rá, nagyon vigyázott, hogy ne lepje meg a félsz, lesben állt, hogy idejében észrevegye a jélelem közeledtét. De a bizonyta­lan sajnálat nem hagyta el, egyre élesebben érezte, egyre határozottab­ban, miféle sajnálat ez, miért ez a sajnálkozás? Talán azért, gondolta Markech tanár, mert túlságosan gyű­löltem, s most azt sajnálom. Talán a gyűlölet kevés ahhoz, hogy sajnál­kozás nélkül haljunk meg, talán ah­hoz is kevés, hogy tudjuk, miért ha­lunk meg, talán túlságosan és fölös­legesen gyülöít, s most ezt sajnálja, talán tévedett, egész életében téve­dett, és most sajnálta félresikloit életét és saját magát. Becsületesen éltem, védekezett Markech tanár, bár gyűlöltem, de becsületesen éltem, és csak azért gyűlöltem, mert becsüle­tesen akartam élni, gyűlöltem a ran­­daságot és az aljasságot, mert sze­rettem a képzeletemben élő nemes lelkű embert, és gyűlöltem minden korlátot, mert szerettem a szabadsá­got. Ezek csak szavak, nevetett ben­ne ama másik, csak szavak, Markech tanár, szabad csupán az lehet, aki­nek nincs vesztenivalója, márpedig vesztenivalója mindenkinek van, min­denkit gúzsba köt és korlátok közé szorít az, amit elveszthet, a szabad­ság csak kitalált üres szó, semmi több, nem lehet meghalni érte, mert a halállal minden véget ér, a sza­vakban élő szabadság is, amely kü­lönben is csak kitalált valami, és nem létezik. Az a sajnálat pedig, mondta ama másik, a sajnálkozás, amely követ az út végéig, közönsé­ges önző önsajnálat, nincs más r­­telme, csak a halálba induló ember sajnálata, aki fél a félelemtől, és inkább sajnálkozik. Most már letértek egy mezei útra, s akik reménykedtek, azokból is el kellett hogy szálljon a remény, most már világos volt, hogy transzportról szó sincs, most már csak a puszta mező volt előttük, s egyre pusztábbá, sötétebbé vált, közeledtek az erdő­höz. Az SS-legények,' akik aránylag mindig nyugodtak váltak, hirtelen megvadultak, üvöltözni, ordítozni, ká­romkodni kezdtek, szitkozódtak, gép­pisztolyokkal és puskatussal ütlegel­ték a foglyokat, valahova előre haj­szolták őket, schnell, schnell, üvöl­töztek, és hajtották őket előre, gyor­san, gyorsan, ti disznók, ti banditák, ti ebszültek, ti kutyák, szukák, po­­kolfajzatokl Willi Krebs sturmführer megállt, a menet éle megállt, hely­ben voltak, az erdő alján húzódó tankcsapdánál. Most már gyorsan ment minden, le kellett ülniük a mély árok szélén, mindnyájan leül­tek, csak az amerikai hadnagy nem akart leülni, ordított és káromkodott, most már mindenki tudta, hogy nem tréfál, most már 6 ts tudta, hogy ostoba módon és minden törvényt felrúgva meggyilkolják, eddig aligha­nem azt hitte, hogy ízetlen tréfát űznek vele, de most dühbe gurult, mert félni kezdett. Jonathan Debner két SS-legénnyel megszelídítette az engedetlen amerikai hadnagyot, agy­­ba-főbe verték, oda kellett ülnie a többi mellé, mert rend a lelke min­dennek. Most már rend volt, Jona­than Debner és két SS-legény készen állt az árok szélén ülő emberek mö­gött, a többi SS-legény és Ulrich csoportvezető, jobban mondva fegy­vernök gárdistái két sorban lövésre készen tartott fegyverekkel álltak kissé hátrább, arra az esetre, ha va­laki menekülni próbálna. De senki sem próbált szökni, mindnyájan ott ültek a tankcsapda partján, és vár­tak. Néhányon tompán meredtek az árok aljára, amely elveszett a sötét­ben, egyesek sóhajtoztak, mások ki­abáltak, Rosenthalné is kiabált, és a kis Lujza sírt, most már mindegy volt, most már minden mindegy volt, most már Rosenthalné is kiabált, mert ki­veszett belőle a remény, hogy aláza­tos csenddel megmentheti életét, most már Lujza is sírhatott, és sír­hatott volna Gizella is, de nem sírt, csak reszketett egész testében, és ájuldozott a rettegéstől. Markech ta­nár az árok partján ült, jólesett, hogy ülhetett, így nem fájt annyira a lába, most mindenre gondolhatott, amire csak akart, nem zavarta sem fájdalom, sem az SS-legények testi közelsége, mégsem sikerült semmire sem gondolnia. Csak az az érzés rémlett benne, hogy valamit elfelej­tett, valamit elvesztett, valamit el­rontott, valamit, amif nem lehet már jóvátenni, aztán már ez az érzése is elmúlt, hallotta az első lövéseket, és számlálni kezdett, most, most, most, még nem, még most sem, most, s az­tán megtörtént, ütés érte a tarkóját, egész gyönge, ártatlan ütés, és aztán nem volt már semmi: TÓTH TIBOR fordítása i/i О £ > (Л О H 2 О Nyár van ismét és újra aratás, S nincs marokszedő és nincsen kaszás. — Hajh, valamikor én vágtam rendet, S tizedrészt a nyár nékem is termett.. Most a hatalmas gépszőrnyetegek Vágnak a táblán széles rendeket, És száz határon úgy sorolnak át: Gyomrukba tömnek minden gabonát. Két hét telik el, sokszor annyi se, S örömmel dobban az ember szíve: Munkánk gyümölcse, új kenyerünk Raktárban! — és mi megelégedünk!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom