Szabad Földműves, 1982. július-december (33. évfolyam, 26-52. szám)

1982-09-04 / 35. szám

1982. szeptember 4.

.SZABAD FÖLDMŰVES,

Turczel Lajos 65 éves

Bevallom, zavarban vagyok, hogy olvasóink nagy nyilvánossága előtt kell most Turczel Lajost köszöntenem: valahogy úgy érzem magam, mint diákkoromban ama komoly-nagv vizsga előtt, amelyet — a magunk között „Élő Lexikonnak“ nevezett — Turczel tanár színe előtt kellett „letennünk“. Keresem a szavakat — a tisztelet, a hála és a szeretet szavait —, a nem patetikus, inkább egyszerű, ám mégis ünnepélyes, ünnephez méltó, azaz nem hétköznapi szavakat, de csak a már sokszor elhangzott, már-már elkoptatott kifelezés tolakszik elém, jogait követelve, mert hogy ilyen alkalmakkor szokott elhangzani: szeretettel köszöntöm... Szeretettel és őszinte megbecsüléssel köszöntőm hát — tanítványai és olvasói nevében is — a tanárt, akinek személye számomra mindig és mindenekelőtt csakugyan a tanár — azaz a pedagógust jelenti; a pedagógust, aki hosszú évtizedeken keresztül fáradhatatlanul dolgozott — és dolgozik — mindannyiunk érdekében, s nemcsak óriási tudását igyekezett (igyekszik) továbbadni tanítványainak, hanem erkölcsével,, emberi magatartásával is példát mutatott — és példát mutat —, követésre méltót. A Komenský Egyetem Bölcsészkarának magyar tanszékén nemcsak ta nárokat, hanem egyúttal - embereket is nevelt, s pedagógusról ennél töb bet, szebbet talán nem is mondhaunk.

Turczel Lajossal, az emberformáifi pedagógussal azonban nem csupán az egyetem falai között, az előadótermekben vagy a magyar tanszék helyiségeiben találkozhatunk, hiszen ez a pedagógus kétségtelenül ott áll az eddig megjelent Turczel-könyvek háttérében is, jóra intőn, munkára buzdítón, humánumra nevelőn, becsületes emberi tartásra, értékeink tudatosítására ás őrzésére, -haladó hagyományaink feltárására és továbbfejlesztésére mozgósítón. írásainak világos, egyszerű, lényegretörő, tiszta stílusa is arról tanúskodik, hogy műveit nem elsősorban a szakemberek szűk közösségének szánja, hanem egész népe tanításának, művelésének — felemelésének — igénye munkál benne. És mindig lendületesen, fiatalosan végzi a dolgát: egyszerűen nem akarom elhinni, hogy már csakugyan hatvanöt éves.

Nem akarom elhinni, hogy már csakugyan hatvanöt éves, az évszámok, az életrajzi adatok azonban kérlelhetetlenül felsorakoznak és elsöprik az ellenérveket.

1917. szeptember 2-án született Ipolyszalkán (Salka). Iskoláit szülőfalujában és Ipolyságon (Šahy) végezte. 1933 és 1938 között az érsekújvári (Nové Zámky) reálgimnázium diákja volt, majd beiratkozott a budapesti egyetem jogtudományt karára és 1942-ben jogi doktorátust szerzett. Aztán katona lett és hadifogoly. A

felszabadulás után öt esztendeig állami birtokon dolgozott hivatalnokként, illetve intézőként. 1951-ben lett a komáromi magyar gimnázium igazgatója, s ekkor kezdi el tanulmányait a Bratislavai Pedagógiai Főiskola magyar szakán. 1954-től 1959-ig a Pedagógiai Főiskola adjunktusa, azóta pedig a Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Kara magyar tanszékének tanára'. S ha már ilyen Jexikonszerűen soroltam fel életrajzi adatait, hadd sorolom itt fel legfontosabb műveit is, amelyek megjelenésük idején egytől egyig jelentős eseményei voltak nemzetiségi irodalmi életünknek: Írások mérlegen (1958), Írás és szolgálat (1965), Két kor mezsgyéjén (1967), Portrék ée fejlődésképek

(1977), Hiányzó fejezetek (1982). Összeállításéival — főként a két világháború közti csehszlovákiai magyar irodalom legjobb eredményeinek publikálásával — ugyancsak nemzetiségi kultúránk ügyét vszolgálja: őrizendő, továbbadandó és továbbfejlesztendő haladó hagyományainkat tárja szemünk elé. írás és szolgálat című kötetéért egyébként nemzetiségi díjat, a Két kor mezsgyéjén és a Portrék és fejlődésképek című munkáiért pedig Madách-díjat kapott. Megérdemelten.

★

Turczel Lajos eddigi életműve önmagáért beszél. S bizonyára nem túlzók, ha azt mondom, hogy Turczel a saját munkaterületén kétségtelenül teljesítette a ráeső részt szocialista nemzetiségi irodalmunk egyik fő feladatából, melyet ő maga így fogalmazott meg Tóth Lászlónak adott nyilatkozatában: „Hogy híven tükrözze életünket és ezzel segítsen kollektív élni akarásunkban és mutasson távlatot.“ Hatvanötödik születésnapján mi mást is kívánhatnánk Turczel Lajosnak, mint hogy a jövőben ts a tőle megszokott következetes elkötelezettséggel végezze felelős munkáját. — mindannyiunk érdekében és mindannyiunk őrömére...

VARGA ERZSÉBET

I

KULCSÁR TIBOR:

Ahogy sokasodnak az évek

Ahogy sokasodnak az évek ajkadon is halkul az ének

gyűlik a gond az öröm ritkább vizsgálgatod a dolgok titkát

magad mindig mélyebbre ásod szólítgatod a hallgatásod

múló időd delet harangoz elérkezel-e önmagadhoz.

ZS. NAGY LAJOS:

Sápadt szelekben

A köd se köd, csak szürke révület. Az ősz sugárzik ott kint, nélküled. Sárgán villog a dél, délután.

Levél pereg rád, tétován, sután. Sápadt szelekben varjúkárogás. Szemednek száll az eltévedt darázs.

Aztán a rigók. Szeippllíáldra ülnek. Reményeid zöld víz alá merülnek.

Л п ki nem tud úgy repülni a Л boldogság szárnyán, mint az én ** feleségem. Ha szálltában betévedi hozzánk az aranymadárka, az 6 lelke is legkisebb hívásra meglebbent és suhant.

Ogy csapongóit olyankor, hogy a szívem beléfájdult. Egyszer hosszú és nehéz idő után eljött hozzánk a boldogság. Képet változtatott megint. Ogy jött, hogy ne ismerjünk rá, csak az utolsó pillanatban. Szárnya suhintásáról sejtettük csupán, hogy közeledik immár.

Hetek óta kerülte szemünket az álom. Nem tudtunk aludni, jóformán egész éjszaka. Hiába szállt pillánkra lefekvéskor, pár óra múlva messze menekült. Nem volt nyugalma a mi ágyunkban. Olyan lapos volt a szalmazsákunk, hogy valósággal a deszkákon feküdtünk már. Az ágyat én készítettem öt-hat esztendővel ez előtt, s a keresztdeszkái, amelyek annak idején szépek, szélesek — s amennyire tellett tőlük, rugalmasak is voltak, elfogytak már rég. Hosszú, hideg telek idején a tűzre vándoroltak. Karóval, hasított deszkaszállal pótoltam a helyüket. Ki tudja, hányszor, mert egyedül nekik adatott meg a boldogság, hogy változhassanak. Viruló akácból nyesett karó, abból ágyalj, végül forgács és láng lett belőlük is. Nekünk csak az arcunk sápadt, s a hajunk változott. Belopakodott Idő előtt egy-egy ősz szálacska, bújva s szégyenkezve, mint a korai dér. Első időben, ha megébredtünk éjjel, egymásra kacagtunk. Leginkább én lebbentettem szét hangomat a sötétben.

— Ébren vagy?

Már kacagott. Felült az ágyon, két kezét a térdére kulcsolta, úgy kacagott. Amikor felgyújtottam a villanyt, úgy nézett rám, mintha bújócskában egymásra találtunk volna. ,

— Jó reggelt — szokta mondani, s nevetett a szemembe. Ёп elnéztem a szoba sarkai felé, s bólogattam. Addig bólogattam, míg én is elkacagtam magam.

Végig sorra gondoltuk, hogy mivel tömhetnénk még a szalmazsákunkat. Egyszer fűnél maradtunk, máskor szakadt ruhánál, mindenféle rongynál. Szalmáról nem beszéltünk. Egyszer akartunk venni, de egynapi keresetem kérték cserébe, s nem vitt rá a lelkünk, hogy ennyi pénzt kiadjunk, mert annak a pénznek a helyét semmivel sem tudtam pótolni, a gyerek szájából nem lehet elvenni egy falatot sem. Hordtam már kukoricaháncsot, szereztem, ahol tudtam, téptem erős levelű füvet, nyalábjával hordtam két hatalmas zsákkal a hátamon haza. De nem volt semmi haszna. Nagyon későn szedtem, törött a levele, szétporzott a szára. Megint i csak a deszkákon feküdtünk. Ahogy telt az idő, úgy múlott a mi éjszakai nevetésünk is. Megrontotta egész napunkat a tömetlen szalmazsák. Kt hitte volna, hogy ilyen apróságon mennyi minden múlik, s hogy az élet mennyi változatban követeli a jogait. ■ Nem tudtuk betömni a száját, s nap ' mint nap éreztük, hogy bosszút áll érte. Feltörödött testtel, fáradtan ébredtünk, s szemeink alá sötét karikát vont az álmatlan éjszaka. <

i

ß member közepe táján járt az < idő, amikor beállítottam egy : maszek terménykereskedőhöz, t Szalmát, szénát s egyéb hasonlókat i árult. Csúnya, hajlott hátú, alacsony i ember volt. Ritka rút ember, csupa i görbeség mindegyik darabja. Mindene i hajlott volt, akárcsak a háta. Hamar - megegyeztünk. Két hosszú délután i dolgozom majd nála, s annak fejében i megkapom a három kötés szalmát. >

Sokat dolgoztam már mindenféle > munkát, de ilyen derűsen még egy i napom sem telt. Kocsikat raktam, i udvart takarítottam, hó még nem j

esett, hát csak 'sepergettem. Délután, amikor kicsi nyugodtság volt, s nem látta senki, megállottám a legnagyobb szalmakazal előtt. Ügy tornyosodon fölöttem, hogy ha egész melléléptem, úgy tetszett, hogy a felhőket súrolja. A következő percben befészkeltem magam a kazal oldalába. Szelíden suppant alattam, s olyan jó helyet engedett magába, hogy időbe került, míg talpra tudtam állni. Szép lassan körüljártam, s jó mérlegelés után kiválasztottam a három legszebb bálát. Nem szégyelltem, hogy éppúgy viselkedem, akárcsak egy gyermek.

Beszélgetni kezdtem az én három csomómmal. Sorra odamentem hozzájuk. Elmeséltem rendbe, hol s milyen sors vár rájuk. Azt is elmondtam, hogy legyenek büszkék, s becsüljék magukat, mert akkorára nőtt a tisztességük, hogy emberpár álma fogant testté bennük. Olyan álom, ami az esti csillagokról csordul a szemünkre. s hajnalhasadásra illan. Az aranymadaracska, ki feleségem lelkét olyan könnyűszerrel kapta fel magára, ott suhantotta szárnyait fejem fölött a hűvös levegőben. Aranyport szórhatott a szárnyáról, mert ahogy néztem, ragyogott minden körülöttem. Engem is meghintett bizonyára, mert aki csak az udvarra bejött, mind csak nekem köszönt. Így aztán isme retségre is bőven tehettem szert. Első

ra, a két szélét pedig egyenes csóvákkal igazítsam feszesre, tartósra. Aztán felkapta a fiát, s ráült egymás után d két bontatlan kötegre. Ringatódzott rajta, aztán térdére állította a gyermeket, s énekbe csordult. Valami aprócska gyermekdalocskára énekelte végig, hogy szalmát hoztunk haza, s most a zsákot tömjük, majd bevisszük a szobába, s hogyha bevetettük, úgy fogunk aludni rajta, hogy megirigyelnek érte az angyalok.

fekvés idejére rendben volt az ágyunk. Amíg a vacsorát ettük, az aranymadárka ott hordozta egyre feleségem kedvét két ragyogó szárnyán. S amikor lefeküdtünk, utánunk lebegett. Ott hintáztatta magát a fejünk felett. Ügy lebegtette magát. hogy aki látni tudta, elhitte azt is, hogy fent kereng a magasságos égben. Feleségem pedig éppolyannak látta. S lassan én is elkezdtem repülni. Végignyújtózkodtam a puha erős ágyán. Ereztem, hogy melegít, nem fázik a hátam.

Késő este volt már, amikor eloltottam a villanyt. Feleségem fejét a váltamra vontam. Ö pedig odasimította a homlokát az arcomhoz. Egy-egy kis kacagás kibuggyant a száján. Aztán szép csendesen az utolsó is elhalt. A kályhában még izzott valami kis parázs. Néha fel is lobbant, s

s utolsó alkalommal történt, egyszer életemben, hogy szándékolt akarattal hasznot is merítettem az ilyesmiből. Mert az utolsó napomra az egyik kocsis ember megígérte, hogy eljön, s hazaviszi a szalmát.

ж ogy az utcámba értünk, elöretl szaladtam, és kitártam a ka” put. Az udvarra dobáltuk a szalmát. Mintha ünnepelni akarna a világ, csendes kis pelyhekben elkezdett havazni. Elbúcsúztam a szekeres embertől, s bementem a szobába. Nem szóltam egy szói sem a feleségemnek, még csak nem ts köszöntem. Az egyik székhez léptem, s a karfára akasztottam a kabátomat. Ёрреп varrt valamit, s az én szótlan jöttömre ölébe engedte a ruhát és a tűjét. Nézeti egy darabig, aztán rám köszöntött.

— Jó estét kívánok, ha nem haragszik érte.

Rá sem néztem. Odamentem a bevetett ágyunkhoz, s elkezdtem kitakarni. Még mindig nem szólottám. Hánytam a párnákat, egyiket a székre, másikat az asztal tetejére. Alig tért magához a nagy ámvldozásból. Odafordult a legkisebb fiához, s rányitotta a szemét.

— Hát ezzel az emberrel mi történt?

Aztán odalépett hozzám. Hátratette a két kezét, s nézte, hogy dolgozom. Amikor a csupasz szalmazsákot a vállamra vettem, csak akkor kiáltott fel. Ügy röppent a hangja, mintha galamb szállna.

— SzalmaI — kiáltotta, s össze csapta a két tenyerét. Annyi Idő se ’élt, míg egyet pillantottam, már az ajtónál volt. Л gyermek a nyomába szaladt, s hallottam, hogy meg sem állnak az udvar közepéig, ahova a szalmát borítottam. Amikor kimentem, már oldotta az egyikről a kötést. Nem hagyta, hogy egyedül tömjem meg a zsákot. Beszaladt, felvette a kabátját, s odatérdelt mellém. Csóaázta a szalmát, adta a kezembe, s mikor megmondtam, hogy az ára ts •endezve van már, akkor még jobban megáradt, mint a tavaszi csermely. Intett, hogy a sarkaira vigyázzak, jres ne maradjon, véletlenül egy sem, fektessem a szalmát hosszában szálágyönge, kedves hangon duruzsolt H hozzá, mintha erős tűz lenne. Örült a játéknak, s a sok kis nevetését felküldte a falra. A mennyezeten táncolt, ott töltötte kedvét. Egyedül voltam már, és hagytam, szólaljon, keljen a gondolatom. Alattam megzizzent a szalma a mozdulatomra. Nem akartam hallani a hangját, s hogy űzzem a fülemből, előhívogattam a feleségem kacagását. Hogy jártam én is a hajlott emberke udvarán. Mintha az egész világot hoznám haza onnan. Hej, aranymadárka, de furcsa jószág vagy! Egy röpke pillanatra még vélem is megláttattad magad. Mintha tényleg suhannál. De furcsa jószág vagyt Mindenüvé így szállsz?

Hogyha újra eljössz, lebegtesd magadat, s én is hozzád szállók. Berzenkedj, s azt fogom mondani, 6, de messze szárnyalsz.

A feleségem kacagni kezdett. Azt hittem, már alszik, de kacagott, úgy kacagott, hogy megrebbent mellettem a válla. Csendesen reászóltam.

— Sok lesz a boldogság, hagyjál holnapra is.

De akkor megéreztem, hogy arcomon, a homloka alatt forróság fut végig, s kiest erecskékben a nyakamra szalad. S amikor az ujjaim elöl eldugta az arcát, már biztosan tudtam, hogy sír. Alig tudtam mozdulni először. Aztán mintha parázzsal érintenének, úgy fordultam, s meggyújtottam a villanyt. Megfogtam a vállát.

— Miért sírsz?

Fejét befúrta a két párna közé, és nem válaszolt. Csak zokogása szakadt fel a hangomra. Nem szóltam többet, amikor intett a karjával, felnyúltam a falhoz, eloltottam a meggyújtott világot. Két karom elnyújtottam magam mellett, s feküdtem csendesen. Zokogott, olyan fájdalmasan, ahogy már régen nem hallottam. Az árnyékokat néztem, hogy halnak, születnek, és kergetik egymást fent a vakolaton. Miért sírsz? Minek kérdeztemI Lám, ő sem válaszolt. Hát mondja el szavakkal? Üljön föl, beszéljen? R'átettem kezemet az arcára, forró volt, mintha égne.

— Ne sírjl Hagyd el... ne sírjl

Mintha bocsánatot kérne, úgy válaszolt vissza:

— Nem sírok már. Megcsuklott a

hangja. Aztán karját a mellemre fektette, s lassan megy csendesült. Csak a lélegzésén hallói tam, hogy nem szállt el belőle, csak megbújt a sírása. Csendesen szólalt meg, szinte csak suttogta:

— Nézd meg a kicsiket, hátha kitakar óztak ...

Felkeltem, s a kályha homályává■ sorra néztem őket. Hogy nőnek! A legnagyobbik lába már kibúvik a takarója alól.