Szabad Földműves, 1982. január-június (33. évfolyam, 1-25. szám)
1982-06-19 / 24. szám
\ 19Í52. június 19. SZABAD FÖLDMŰVES 7 я valódi nevére nem emlékszem. Nem is biztos, 11 hogy valaha tudtam egyebet a férje családi ne" * vén kívül, mint a ragadványnevét. Az én gyerekkoromban már „Anyá“-nak szólította mindenki, gyerek és felnOtt, vele egykori asszonyok és nála idősebb férfiak egyaránt. Hogy ki és mikor, gúnyból-e vagy szerétéiből ragasztotta rá az Anya nevet? Csak annyi bizonyos, hogy tökéletesen illett rá, a gyerektelenre ez a mindennapi, csupán állapotot jelölő kifejezés. Mi, gyerekek sem figy szólítgattuk, ahogyan édesanyjukat hívják a gyerekek. Nem birtokoltuk .Anyáméként, nem becéztük ,flnyuká“-nak vagy „mamá nak. Csak úgy, mintha Anya lenne az utóneve. Hogy miért maradt a házassága meddő? Azt nem tudom. Nem mondta el soha senkinek, igaz, nem is kérdezte tőle senki. Nem a beszélgető, hanem a cselekvő barátság volt a ml környékünkön az ő szerepe. Szinte minden házba, lakásba bejáratos volt. De sehova nem fészkelte be magát. Elrendezte, amiért áthívták, és máris ment haza vagy egy házzal odább. Pletykába sose keveredett. Ha olyasmit hallott, amin mások hosszan elvitatkoznak vagy rágódnak, 6 csak szomorúan bólogatott. Talán ez volt a titka annak, amiért éppen öt kérte meg apróbb-nagyobb, ügyes-bajos dolgainak intézésére szinte minden család, ahonnan munkába jártak az asszonyok is. Néhány családban otthon voltak még napközben, de sok helyütt a gyerekek mellől is eljártak munkára már az anyák. Az óvoda, iskola-napközi sem volt még olyan általános, s talán a tér ts nagyobb volt, ahol futkározhattak a gyerekek. Es mintha szélesebb körű lett volna még a lakóhelyeken az ismeretség, mint manapság. így aztán egy-egy délutáni műszakba induló asszony beszólt Anyához: — Nézze már meg, Anya, estefelé a gyerekeketI ■ i ások, hajnalban indulók, reggeli ébresztést kértek lyí tőle, hadd aludjanak 7 óráig az tskolásgyerekek. Ш9в Volt olyan hely is, ahol segített elkészíteni a reggelit, befejezte az ebéd- vagy vacsorafőzést. Másoknál 6 vette át a pénzt, leveleket, vagy a tüzelőszállításnál őrködött. A szomszéd kertjébe is átlocsolt alkonyatkor, ha látta: még szárazok a virágtövek vagy a vetemény. Felvarrt egy focizás közben lepattant gombot, alkohollal letisztított egy-egy kar- vagy térdhorzsolást. A férje is inkább hallgatag ember volt, akárcsak Anya. De nyilván az 8 beleegyezésével is történt, hogy Anya a környék minden ügyének intézője lehetett. Egy ízben éppen őt, a soha nem ittas, senkivel nem vitázó embert kapta meg, munkából hazafele jövet, egy hamis kutya. Estefelé bezörgetett a kutya gazdájához az ablakon: — Elnézést kérek a zavarásért, Anya kérdezi, hogy nem akadna-e véletlenül egy darabka, sötétszürke foltnak való? Meg tudná úgy igazítani a nadrágomat, hogy nem kéne a szabóhoz vinnünk. A szülök csodálkozva néztek egymásra, a gyerekek kibökték az igazat, hogy bizony, délután szabadon volt a kutya, de a bácsi ragaszkodott ahhoz, hogy csak egy kis foltnakvalót adjanak, s ne büntessék meg se a gyerekeket, se a kutyát. Evek múltán még különösebb is történt ezzel a hétköznapinál is egyszerűbb házaspárral. Járta a szóbeszéd, hogy néhány utcával odébb „útban van már", azaz ha marosan megszületik egy „talált gyerek“. Az anyja nagyobbacska, iskolából nemrég kimaradt lány, s hogy ki az apja, akörül csak találgatás folyik. A lány makacsul hallgat, 6 tudja, miért, az anyja el akarja kergetni a háztól, az apa perrel fenyeget mindenkit, ki csak gyanús lehet. t*liabb hónapok teltek. Már ki tudja hányadik igaz U meg kitalált pletyka keringett, s kiről, miről, ** amikor Anyáék udvarán megjelent egy gyerekkocsi, s egy néhány hónapos, talán félévesnél idősebb kisfiú. De erre már mégiscsak megindult a kérdezősködés: — Anya, hol szerezték ezt a gyereket? Anya, kié ez a kisfiú? Anya csak ennyit mondott, furcsa mosollyal: — Nem kellett ezt szerezni. A miénk. A kisunokánk. Mindenki tudta, hogy Anyáéknak nincs gyerekük. (Vagy tálán mégis, ki tudja?! a nagyapakorú férjét is elérte a háta mögött a szó — mert hiszen csak kitudódott a kisftú kiléte Is. ö volt a három utcával odébb született, senkinek nem kellő „talált gyerek“. — Nana — hunyorgatott néhány nyelvesebb asszony. — Még a végén kitudódik, hogy az öreg a ludas... Persze, senki nem gondolta komolyan, és Anyáékhoz nem jutott vissza a szó. Vagy ha visszajutott is — gondolom —, legfeljebb szomorúan bólogatott a két öreg. » Hosszú évek múltak azóta. Egy véletlen találkozás tárta fel számomra a történet folytatását. Sok évvel azután, hogy sem Anya, sem a férje nem élnek már. A kisfiút nem fogadták soha örökbe. Csak úgy megszánta a bajba jutott lányt, és még inkább a kisfiút a két öreg, hogy — más ötletük nem lévén — ezzel a gesztussal simították el a vihart. A lány később férjhez ment. Már nagyobbacska volt akkor a kis Gyuri. Akkor érte jöttek. Anyáék pedig csak látogatóba jártak Gyuriékhoz ezután. Mint ahogy addig is elvitték szorgalmasán, hogy ne az anyjának kelljen ide, ismerős arcok közé jönnie. fz a történet szerencsésen zárult. S ha bármilyen hétköznapi emberek is a szereplői, mégis különös. Sajnes, hogy különös. Mert Anyának volt egy nagyszerű tulajdonsága: úgy tudott segíteni, hogy nem várt érte semmi viszonzást. Nem várt, hiszen Anya volt. RAB NÖRA Fazekas Imre Lédecen (Ladice) született 1919- ben. A gimnáziumot Bratlslavában és Nitrán végezte, majd egyetemi tanulmányait félbeszakítva behívták katonának; végigjárta a háború poklát. Amikor hazatért, a felszabadulás után, nyolc évig az állami biztosítónál dolgozott, majd 1954-től a MATESZ színésze. Robusztus alakja, sztentorl hangja eleve elkötelezte őt az apa-szerepekre. így kap főszerepet az Aranyemberben, ahol a Brazovicsot játssza, majd a Szevillai borbély Bartolóját, és egy remek karakterfigurát, a Tanítónő cigányprímását alakítja. Erre most Is szeretettel emlékezik, hisz egy Jelenetben, pár mondatban, amelyeknek fele franciául szól, nag> színészi teljesítményt nyújt: esténként vastaps kíséretében távozik a színpadról. Ezután következik az Egy pohár víz hercege, az Ének a romok felett várura, s e sikersorozat betetőzéseképpen az Ármány és szerelem von Kalb kancellárja. Közben egy kis szerepet is vállal a Viharos alkonyaiban. Ehhez fűződik egy igen nevezetes és humoros esete. Kelet-Szlovákiában tájolt a színház, Szepsiben (Moldava nad Bodvou i játszották a Viharos alkonyatot. Dagi, Konráddal és Bugárral forradal már matrózokat játszottak, s igen marconán néztek ki. Tengerész ruha, rajta keresztben a géppuskahevederek, oldalukon szurony s kézigránátok, kezükben kétméteres puska. A szünetben jelenti a kultúrház vezetője, hogy egy részeg huligántársaság randalíroz a lépcsőházban, és hiába intette őket csendre és rendre, trágár szavakkal fűszerezve, csak kinevették őt. Nosza Dagiéknak sem kell több, továbbélve a darabban átélt harcos lendületeket, a „forradalom nevében“ (jelen esetben a kultúrfo, radalom értendő) megrohamozzák a rendbontókat. Azok meg látva a lépcsőről feléjük zúduló, puskatussal rohanó marcona matrózokat — vad kiabálás közepette menekültek, ki merre látott. Volt olyan, aki ijedtében az emeleti ablakból ugrott ki, egy szemétdomb kellős közepére. E „közjáték“ után következik a Csendestengeri éden kormányzója, majd a Szivárvány kolhozelnöke. Az Öreg fa is kivirágzikban együtt lépünk fel, dalolunk, táncolunk, mint két öreg paraszt. S jön a nagy siker, a Különös házasság Döry bárója. Fazekas Imre tehetsége mellett szorgalmas színész. Szinte minden darabban játszik. Nem tud színpad nélkül élni: ha csak kis szerepben is, de ott van a „világot“ jelentő deszkákon. Játszik az Asszony és a halálban, a Néma leventében. Majd Ismét jelentős szerepek következnek, amilyen az Őri muri Csörgő Csulija, a Liliomfi kocsmárosa, s a Lúdas Matyi Dögrögije. Ebben a színdarabban volt egy jelenete: Matyi „Döbrögi-Dagit“ az erdőben egy fához köti, és a favágókkal elveretl. Ez a jelenet mindig olyan jól sikerült neki, hogy egyszer Dagl nadrágját Is elszakították. Kissé búsan, de mérgesen így szólt a favágókhoz: „Fiúk, ha már vertek Is, legalább a fejszék nyelével verjetek, s ne a fokával!“ Több mint száz eljátszott szerepe közül már csak a főbbeket említem: ilyen volt például a Furfangos diák apája, az Ember tragédiájának arkangyala, a Peti kalandjai, Tityi-totyi bácsija, az Ezüst jaguár korrupt Lojzi pincérje, a Windsori víg nők Falstaffja, majd az utóbbi évek szerepei, mint a Hazug Balanzonija és a Beszélő köntös városbíröja. Több filmben is szerepelt, s húsz év óta lép fel a Csehszlovák Rádió magyar adásában. Életművéért, eljátszott szerepeiért, valamint a színházban betöltött társadalmi és közéleti munkásságáért 60. születésnapja alkalmából (1980-ban) köztársasági elnökünk az érdemes művész címet adományozta neki. SIPOSS ERNŐ Érdes anyanyelvűnk Riportutaink során gyakran vagyunk szállodák vendégei. Rejtvényfejtő vagy éppenséggel krimiken edzett olvasóink bizonyára már most, az első sor elolvasása után „megtippellk“ a témát: persze, panaszkodás jön, hideg volt a szoba, piszkos a törülköző, nem folyt a melegvíz, sü két volt a vezetékes rádió, nem világított az éjjelilámpa, és így tovább. Hát nem. Örömmel mondhatom el, hogy a szobák tiszták és melegek voltak, volt szappan, melegvíz és tiszta törülköző, és egyáltalán: aminek folynia kellett, az folyt; aminek világítani, világított; aminek zenélni és híreket mondani, az zenélt és híreket mondott. (Hogy milyeneket, arról már igazán nem a szálloda alkalmazottai tehetnek.) Volt telefonébresztés pontosan a megrendelt időben, nézhettük a televíziót a klubhelyiségben, a portán udvariasak és előzékenyek voltak. Hát akkor tulajdonképpen ml baj van? — kérdezhetné most már joggal a kedves olvasó. Ráadásul, ha eddig semmi összefüggést nem talált a cím és az elmondottak között, akkor szintén neki van igaza. Ideje tehát rátérnem morfondírozásom — mert nem akarom leplezni, hogy ilyen szándékom van — igazi okaira. Színhely: az érsekújvári (Nové Zámky) Partizán Szálló bejelentőirodája. Amíg a portás bejegyzi a nevünket, elnézelődöm egy kissé. A szálló kívülről és belülről Is szép és korszerű, a dekoráció ízléses és mértéktartó. Valóban esztétikus környezet. Az üvegablak felső szegélyén feketén csillogó, elegáns kaucsuktábla hívja fel magára a figyelmet, rajta egysoros felirat. Elolvasom — és eddigi jó benyomásaim kissé befelhösödtek. A táblán, fehér metszett betűkkel ez áll — és így: KÖSZÖNJÜK, HOGY BETARTSA AZ ÉJSZAKAI CSENDRENDELETET ... Valóban dicséretes dolog, ha a vendégek nem zavarják egymás éjszakai nyugalmát. Udvarias gesztus a szálló vezetőitől, hogy ezt Ilyen tapintatos formában, előre megköszönik. Mármint azt, hogy remélhetőleg mindenki BETARTJA az éjszakai csendrendeletet. Kár azért az egy betűért... Csúnyán mutat a szép fekete táblán. Újabb színhely: a gútai (Kolárovo) Váh Szálló. A bejárat mögötti kis előhelyiségben vitrinszerű tábla: az üveg mögött a tizenhét évvel ezelőtti árvíz- komor képei. A víz a bejárati lépcsők legfelsőbbikét nyaldossa, az ablakok alja elvész a zavaros áradatban. A szomorú képek alatt —* ismét betű szerint idézve — egy hasonlóan szomorú felirat: 1965 — ÄRVlZ SULYTOTT SZÄLLO KOLAROVÖN ... Egy s ú j t á s — némi stílustalansággal — akár súlyosnak is minősíthető, bár nem túl szerencsés ez a párosítás. A lényeg: sújtani csak hosszú ú-val és j-vel lehet. Bárkit és bármit, bármi által. Nem is beszélve arról, hogy a mondat szebb, magyarosabb lenne például így: 1965 — az árvíz sújtotta Váh Szálló. • •• Naponta ovashatjuk a sajtóban, hallhatjuk a rádióban: anyanyelvűnk tisztaságának őrzése mindannyiunk közös ügye. Az iskolában büntetjük a hibás helyesírást, nemegyszer ezen múlik egy-egy felvételi vizsga sikere vagy eredménytelensége. Ankétokat, nyelvművelő napokat rendezünk, amelyek célja anyanyelvűnk ápolása. Talán a két említett szálló valamelyike is otthon adott már hasonló rendezvény vendégeinek. Az idézett egymondatos feliratok mindent jelenthettek számukra, csak jő reklámot nem. —ss „En birtokolom az életet, mert saját álmaim vannak róla...“ A közelmúltban emlékeztünk Szabó Gyula születésének 75. és halálának 10. évfordulójáról. Ebből az alkalomból foglaljuk tíssze röviden a művész életútját, munkásságát, és néhány saját gondolatán keresztül emberi arcát, művészi ars poeticáját. Valljuk meg őszintén: nemzetiségi kultúránk még mindig kissé egyoldalú. Az irodalom művelői mellett jóval kevesebb figyelem jut más művészetek képviselőinek. Az aránytalanság még akkor is fennáll, ha elfogadjuk, hogy ezek kifejezési eszközei elvontabbak és nehezebben hozzáférhetők, mint az írott szó, a könyv. Talán ezért él kevésbé a köztudatban egyik legnagyobb művészünk: a festő, grafikus Szabó Gyula neve. 1907. június 8-án született. Édesapja festő és mázoló volt. Már itt, apja műhelyében feltűnt rendkívüli tehetsége: a sablonos rutinmdíikában szinte észrevétlenül bontakoztak ki egyéni látásmódjának azok a jegyei, amelyek egész későbbi munkásságát végigkísérték. Az Igazi tehetség nem várja be a programozott kibontakoztatás művi megtermékenyítését. Szabó Gyula ösztönösen, stílustanú kötöttségek nélkül fordult a legkülönbözőbb képzőművészeti műfajok felé: próbálkozott metszetekkel, grafikával, festészettel. A kor azonban, amelyben fiatal évelt élte, nem kedvezett művészi kibontakozásának. Kisgyermekként, értetlenül szemlélte az első világháború pusztítását. A Tanácsköztársaság évei is sok hányattatást jelentettek a Szabó család számára, és az első Csehszlovák Köztársaság megalakulása sem hozott javulást. A családot, kommunista meggyőződéséért „megbízhatatlannak“ nyilvánították. Aztán kitört a második világháború ... Az otthontalanság, a puszta létért való küzdelem alkotó munkásságára is rányomta bélyegét: első korszakának művei, amelyet Ecce Homo címen foglalt össze, egyértelmű művészi állásfoglalás a béke, az Ember mellett. A sorozat darabjai rávilágítanak kikristályosodott szociális meggyőződéire, a művészet emberformáló erejébe vetett szenvedélyes hitére. A felszabadulás és a cíolgozó nép februári győzelme teremtette meg végül is a megállap'odottság érzését, az alkotás igazi feltételeit Szabó Gyula számára. Sorra születtek új ciklusai: a Dolgozó nép; A Föld népe; a művésznek a hidegháború éledésével szembeszegezett figyelmeztetése, az Emberek, vigyázzatok! és a Békét akarunk... A CSKP megalakulásának 50. évfordulója alkalmából kitüntetést kapott És mégis élni kell című, pártosan elkötelezett gyűjteményéért. A munka, a dolgozó ember ábrázolása mindig is központi helyen állt munkásságában. Egy ízben hosszabb időt tölftitt anyaggyűjtés céljából egy üzemben. Élményeiről ezeket írta: „A munkaszünetekben beszélgettünk: elmondtam mesterségem akarásait, küzdelmeit... Ok a magukéról szóltak. Megmutogatták gépjeiket, az anyagot simogatták, amit szőnek... és fénylő szemeik elmondták, amikhez én hiába keresnék szavakat... Nincs hálásabb, érintetlenebb közönsége a művészetnek a munkásságnál!...“ 1967-ben az érdemes művész címmel tüntették ki. Munkásságának ezt a magas szintű elismerését még öt év alkotó munka követte. 1972-ben halt meg, hatvanöt éves korában. Szabó Gyula rendkívüli tehetségű, elmélyült szemléletű, józan életű, emberközpontú művész volt. Művészi hitvallásának megfogalmazására talán a saját szavai a leghivatottabbak, amelyekkel rá mutat a maga és társai feladataira, a világot megálmodni és újjáteremteni parancsoló elkötelezettségre: „Művésznek lenni nem jó. Művésznek lenni hivatás! A művész nem mondhat fel elsején, lerázva magáról a műhely vagy a hivatal porát. A művésznek alkotni kell mindenen keresztül, m'ert a Mű a lelkében lepergő végtelen kombinációsor egyetlen lehetősége, kifiltrált képlete. A művésznek alkotni kell! ... En birtokolom az életet, mert saját álmaim vannak róla...“ VASS GYULA <
