Szabad Földműves, 1982. január-június (33. évfolyam, 1-25. szám)

1982-03-06 / 9. szám

1982. március В. .SZABAD FÖLDMŰVES 3 Nőka nagyvilágban A nemzetközi nőnapra emlékezve, gondolatban lépjük át az országha­tárokat. A világ fejlett tőkés orszá­gaiban és a fiatal fejlődő országok­ban egyelőre ismeretlen fogalmak az olyan jogok, amelyek a szocialista országok alkotmányai szerint a nőket megilletik. Égető kérdés a nők egyen­jogúsága és egyenlő helyzete. Az, hogy társadalmi és munkaerőként is valóban egyenlő, egyenjogú partnerei legyenek a férfiaknak. A polgári de­mokratikus államok legtöbbjében er­ről az alkotmány legfeljebb hangza­tos nyilatkozatot tartalmaz, a gyakor­latban azonban nem történt olyan törvényhozási lépés, amely erre va­lamilyen garanciát is adna. A nők társadalmi érvényesülésének egyik alapfeltétele a művelődéshez való joguk biztosítása. Az ENSZ ada­tai azonban arról tanúskodnak, hogy a nők körében jóval nagyobb az írástudatlanok száma, mint a férfia­kéban, ez objektiven lehetetlenné te­szi, hogy egyenlően érvényesüljenek akár a termelőmunkában. További nagy igazságtalanság a „gyengébb nemmel“ szemben, hogy nagyon sok országban a férfiakkal együtt vég­zett azonos munkáért negyedrésszel i— feleannyival kisebb bért kapnak. Pedig a világszervezet statisztikai adataiból az is kiderült, hogy a világ népességének több mint a felét al­kotják, a családok harmadrészében az anyai szerep mellett a család­­fenntartó szerepét is betöltik, viszont csak egytizeddel részesülnek a mun­kajövedelmekben s a nagyvilág gaz­daságából mindössze egy százalék Jut nekik. Beszédes tények: az NSZK-ban a 15—60 éves korú nőknek csak a fele kapcsolódhatott be (51,4 százalékuk) a társadalmilag hasznos munkafolya­matokba, de csakúgy, mint Francia­­országban egyharmaddal kisebb a bérük, mint a férfiaknak. A tőkés világban a jövőben sem kecsegtetik rózsás kilátások a nődol­gozókat. Hiszen a jelenlegi elhara­pódzó gazdasági válság viszonyai kö­zött elsőkként bocsátják el őket a mindinkább zsugorodó munkahelyek­ről. A fejlett Franciaországban pél­dául 1985-ig a ruházati iparban 135 ezer, a textiliparban pedig 170 ezer munkahely megszüntetését tervezik; itt túlnyomórészt nőket foglalkoztat­nak. A szakemberek között a főiskolai végzettségű nők nem egy szocialista országban felearányban vannak kép­viselve. Ezzel szemben kirívó való­ság, hogy az Egyesült Államokban a mérnökök között mindössze két szá­zalékban vannak nők. A velük szem­beni megkülönböztetés megnyilvánu­lása az is, hogy például az NSZK- ban 500 foglalkozás közül csak 16-ot választhatnak, Svédországban mind­össze 25 foglalkozás közül választ­hatnak a nők... A nőkkel szembeni elfogultság és korlátozások még riasztóbb képe tá­rul elénk a fejlődő országokban. Nemcsak más kontinenseken, ahol, például Afrikában még erősen hat­nak a múlt beidegződött szokásai, előítéletei, hanem Európában is olyan országokban, mint Görögország és Törökország, ahol a nő munkaválla­lásához a férj engedélye szükséges, mert ezeknek az országoknak a tör­vényhozásában mindmáig az ún. apai jog érvényesül. Ez nem a hamis csillogás, hanem a rideg valóság világa. LÖRINCZ LÄSZLÖ Testvérországok életéből Csehszlovák-magyar árucsere Prágában nemrégen aláírták az idei csehszlovák—magyar árucsere-for­galmi és fizetési jegyzőkönyvet. A jegyzőkönyv az 1981—1985. évi hosszú­­lejáratú árucsereforgalmi megállapodáson alapul, és az idei évre 1 mil­liárd 120 millió rubel értékű kétoldalú forgalmat irányoz elő. A kölcsö­nös szállításokban vezető helyet foglalnak el a gépipar termékei. Cseh­szlovákia többek között traktorokat, mezőgazdasági gépeket és ehhez szükséges alkatrészeket, járműipari gyártmányokat, építő- és útépítő gé­peket, valamint szerszámgépeket szállít, a magyar gépipar pedig híradás­­technikai és számítástechnikai berendezéseket,'finommechanikai terméke­ket, szerszámgépeket és más gépipari termékeket exportál partnerének. Folytatódik a két ország árucseréjében hagyományosan szereplő, mindkét népgazdaság számára alapvetően fontos termékek szállítása. A csehszlo­vák kivitel 558, a magyar kivitel 562 millió rubel értéket képvisel. A szocialista átszervezés útján A Vietnami Statisztikai Hivatal je­lentése az ország déli része mező­­gazdasági kollektivizálásának lassú ütemét bírálja, s a visszásságok miat­ti elégedetlenségének ad hangot. A párt központi bizottságának titkársá­ga októberi konferenciáján úgy hatá­rozott, hogy a mezőgazdasági átszer­vezésének Í985-ig be kell fejeződnie. Ezt megelőzően pótlólagos földosz­tással, a meggyőzésen és nem az ad­minisztratív kényszeren alapuló mód­szerekkel kell a parasztságot előké­szíteni a közösségi gazdálkodásra. A déli mezőgazdaságban a szocialista szektor még nem éri el a tíz száza­lékot. A kollektív gazdálkodási for­mákat is elsősorban a laza, kezdeti szakaszú szolidaritási termelőcsopor­tok (föld, gépek még egyéni tulaj­donban) jellemzik. A jelentés elégedetlenségének ad hangot a kollektivizálás lassú, nem kielégítő üteme miatt. Elmarasztalja a helyi vezető szerveket, amiért még nem készítettek az októberi határo­zatnak megfelelő akciótervet, s az általuk indított káderképző tanfolya­mok sem működnek kielégítően. Bí­rálja az északi országrészen általá­nosan alkalmazott szerződéses rend­szer déli bevezetésének vontatottságát is. A déli országrész 176 termelőszö­vetkezetéből csak 22-ben alkalmaz­zák a szerződéses kvótákat, tehát bízzák rá a parasztcsaládokra az adott földarabban a rizspalántázástól kezdődően az aratásig, betakarításig terjedő munkák zömét, csak az ál­lamnak beszolgáltatandó rizsmennyi­séget kikötve. (A felesleggel a csa­lád azt kezd, amit akar, ha viszont hanyag munkája folytán nem éri el az előírt mennyiséget, azt teljes egé­szében ki kell fizetnie vagy termény­ben kell megtérítenie.) Ül ROBBANÓFEJ A PENTAGON FEGYVERTÁRÁBAN [Kukrinyikszi rajza) Suoml élén új elnök áll. Emlé­keztetünk rá, hogy a finn nép közkedvelt államfője, a 81 éves Urho Kekkonen elnök az ősszel sú­lyosan megbetegedett, s teljes felépü­lésére nem volt remény. Ezért az al­kotmány rendelkezéseinek megfele­lően a tisztségének betöltésére kép­telenné vált, és lemondott államfő helyére új elnököt választottak. En­nek jegyében kezdődött az új eszten­dő az ezer tó országában. A kis finn állam legfelső vezetésé­ben történt személycsere nem ügy­rendi kérdés volt. Kekkonen utódlá­sának kérdése mélyen érintette az államrendszer lényegét, Finnország jövőbeni politikájának alakulását, nemzetközi pozíciójának fennmaradá­sát vagy változását. Előrebocsátjuk: Suomi külpolitiká­jának folytatásáról vagy megváltozá­sáról volt szó, e mögött a belpolitika háttérbe szorult. A finn külpolitikát pedig így konkretizálták: folytató­dik-e a Paasikivi—Kekkonen vonal, vagy új irányzat váltja-e fel? Ez volt a lényeg. Az 1948 tavaszán Finnország és a Szovjetunió között aláírt kölcsönös barátsági, együttműködési és segít­ségnyújtási szerződés hosszú időre meghatározta Finnország különleges helyzetét az európai politikában, s éppen e két ország kölcsönös vi­szonya szolgált példaképül földré­szünk különböző társadalmi rendsze­rű államainak békés egymás mellett élésére. Mondhatnánk, Finnország a maga semlegességi, de elkötelezett békepolitikájával valóban az európai béke egyik pillére lett. Az említett szerződés fátylat borí­tott az ellenségeskedés múltjára és új vizekre terelte a két szomszéd 9r­­szág kapcsolatainak hajóját. Nem egyszerű békés egymás mellett élés, A százmilliós néptengert képvi­selő arab világ, melyet rész­ben a múltból örökölt, törté­nelmi vonatkozású problémák, rész­ben a mai világban a fejlődési út megválasztásával kapcsolatos elkép­zelések eléggé megbontanak, eleve ér­dekelte a pekingi hegemonistákat. Peking kezdettől fogva élénk érdek­lődéssel figyelte a közel-keleti hely­zet alakulását. A maóisták stratégiai terveikben nagy jelentőséget tulajdo­nítottak e földrésznek. Politikájuk .alaptétele a „két szuperhatalom el­kerülhetetlen összecsapása“ volt, eb­ből kifolyólag „meggyengülésük és egy kialakuló poltikai vákuum ked­vező feltételeket teremt“ Kína hege­­monisztikus terjeszkedésére a Közel- Keleten, különösen a Perzsa-öböl vidékén. Ez konkrétan olyan kifejezést nyert Peking politikájában, hogy a hatva­nas évek végén és a hetvenes évek elején a kínai vezetők és diplomáciai megbízottak hivatalos alkalmakkor, sajtónyilatkozatokban fennen hangoz­tatták, hogy „Kína az arabok nagy barátja“ és az „imperialisták ádáz ellensége“, később a „szuperhatal­mak“ kifejezés került az imperialis­ták helyére, majd egyértelműen a Szovjetuniót jelölték meg „az arabok legnagyobb ellenségeként“. A pekingi vezetők ígéretekben is bővelkedtek, óm különféle formában, elsősorban haditechnikai szállításokban megnyil­vánult „segítőkészségük“ korántsem volt arányban hangzatos ígéreteikkel, taktikájuk pedig leleplezte a térség­ben követett, rosszul palástolt céljai­kat. Peking ugyanis elsősorban a Perzsa-öböl körüli gazdag olajterme­lő államokkal igyekezett elsődlege­sen kiépíteni kapcsolatait, továbbá olyan reakciós rendszerű arab álla­mokkal, melyekben népi, haladó irányzatú harc bontakozott ki az el­nyomó rendszer megdöntésére. Pe­king pedig az ilyen mozgalmak el­fojtásához még segítséget is adott a kormányoknak, mint például Omán­ban. Erre feltétlenül fel kellett fi­gyelnie az arab világnak. Ez a felismerés bizonyos fokú óva­tosságra késztette az amúgy is meg­osztott arab világot. Peking terveibe beleillett, hogy a Közel-Keleten az arab térségben Amerika-barát rend­szer alakuljon ki, Izraellel egyetem­ben amolyan stratégiai hídfőállássá váljék, természetesen a Szovjetunió­val szemben. AZ ÄRULÄS ÜTjAN Kína e kérdésben különleges szerepet szánt Kairónak, a kö­zel-keleti viszály egyik fősze­replőjének. Egymást követték Hua Kuo-fengnek és Ulanfunak, a kínai országos népi gyűlés állandó bizott­sága elnökhelyettesének kairói láto­gatásai, melyek alkalmával hangoz­tatták együttes „antiimperialista és anticionista állásfoglalásukat“, éppen akkor, amikor az egyetemes arab ér­dekek elárulását készítették elő. A Camp David-i különalku, mely a hetvenes években megosztotta az arab világot, amolyan vízválasztó lett a haladó és a reakciós erők között, meghozta a nagy leleplezést. A kai-KOMMENTÁRUNK Régi úton, új vezetéssel hanem gyümölcsöző gazdasági és ke­reskedelmi együttműködés jelzi mind­máig a szovjet—finn viszonyt. A Szovjetuniónak tőkés országokkal folytatott kereskedelmében az NSZK után Finnország mindjárt a második helyen szerepel. Ennek a partnerség­nek különös előnye, hogy Finnország különféle készterméket szállít a Szovjetuniónak, s ezért tőle olajat, gázt, különféle nyersanyagot kap. Készpénzelszámolás helyett csereüz­letre épül a két ország kereskedel­me, és Finnországnak, mely energia­­szegény állam, ez nagyon előnyös. A két ország viszonyának sajátossága abban rejlik, hogy a szocialista nagy­hatalom partnere egy tőkés társadal­mi berendezkedésű, de következete­sen semleges politikát folytató szom­széd ország. Érthető, hogy a finn burzsoá ál­lamban vannak olyan pártok, erők is, melyek nem nézik jó szemmel az ország el nem kötelezettségét. Ezek­re szeretne támaszkodni az Egyesült Államok és a NATO új európai el­gondolásainak kivitelezésében. Ez a Finnország nincs ínyükre, mint ahogy az észak-európai atomfegyvermentes övezet gondolata is zavarba hozza őket. Az új államfőt — személyének ele­ve nagy jelentőséget tulajdonítottak — 301 elektornak kellett megválasz­tania a politikai pártok nyolc jelölt­je közül. Nem véletlen esett a vá­lasztás Mauno Koivistóra, a szociál­demokrata párt elnökére, aki felete nagy tekintélynek örvend hazájában, megfontolt politikus hírében áll, aki népe érdekeit fölébe helyezi minden szűklátókörű pártviszálykodásnak. Kaivistő személyében a szociálde­­mokraták győztek s megrendült az eddig fölényes Centrumpárt pozíció­ja. Az új kabinetet Kalevi Sorsa szo­ciáldemokrata pártfőtltkár alakította meg, aki már egyszer volt miniszter­­elnök. A politikai egyensúly megőr­zése végett kormányában a Svéd Néppárt elnöke, Per Stenbück kapta a külügyi tárcát. Az új, szociáldemokrata vezetésű finn kormány a 200 tagú parlament­ben 134 mandátumos többségre tá­maszkodhat a szavazáskor. Ez fontos, mert belpolitikai viták zaklatják a kedélyeket. Bár a szovjet megrende­lések teljesítése 150 ezer munkahe­lyet biztosit a dolgozóknak, Finnor­­szágnak is problémája a munkanél­küliség megoldása, meg a tőkés vál­ság következményeinek kiküszöbölé­se. Ezért várható a politikai belvl­­szály éleződése. Koivistó megválasz­tása, Kalevi Sorsa állásfoglalása vi­szont megerősítette, hogy az új kor­mány rendületlenül folytatja a finn­szovjet barátság Irányvonalát, melyet annak idején a finnek nagy politiku­sa, Paasikivi fektetett le, és utóda Kekkonen rendületlenül követett. Er­re vall Koivistó március elején ese­dékes moszkvai látogatása is. L. L. rói AI Ahremot idézzük: „Kína az első államok egyike volt, melyek tel­jes támogatásukról biztosították a Camp David-i egyezményt, melyet Pe­king pozitív és konstruktív lépésnek tekint a közel-keleti béke megterem­tésére“. A kínai vezetés korántsem olyan olyan naiv, hogy kisded játé­kot űzzön nemzetközi téren, ugyanakkor egységbontó, az arab vi­lágnak határozottan ártó tevékenysé­gét ne próbálja ravasszul palástolni. Tényleges szerepének ellensúlyozá­sára megpróbált manőverezni az ún. palesztin kérdéssel, hogy az arabok felé „igazolja“: nem fordult Camp David támogatásával egyoldalúan Iz­rael felé, hanem valamilyen objektív megoldást keres a palesztinok hely­zetének rendezésére. Csúnya szem­fényvesztő játék következett — az HAMIS barat Kína és az arab népek viszo­nyával szorosan összefügg Pe­king viszonyulása az iszlám­hoz. Az iszlám kérdés mindenkor érzékeny pontja volt a nemzetközi politikának, napjainkban ez még in­kább érvényes. Kínának történelmileg rossz tapasz­talatai voltak az iszlámmal, ponto­sabban a mohamedán vallás nevében folytatót idegen terjeszkedéssel. A Mohamed próféta vallását kővető arabok és perzsák már a mongol hó­dítások idején megvetették lábukat Kínában, először mint kereskedők gyarmatosították, később részt vet­tek a kánok hódításaiban. A feledés fátylát borítva a történelmi múlt árnyoldalaira, Peking az utóbbi év­tizedben feltűnően hangsúlyozza ba­rátságát az iszlám országok iránt* Kínai fáliozatok V. PEKING ES AZ ARABOK ENSZ-lg terjedően — a palesztinéi arabok visszatérési és államalapítási jogának „magyarázásával“. A kínai diplomácia magatartásával lényegé­ben igazolta Mao egykori mondását, hogy neki mindegy, ki kit győz le, „írmagjuk sem marad-e a zsidóknak, vagy eltűnik-e a palesztin nép a föld színéről“. Mao titkos beszédében ki­fejtette, hogy Kína számára a fő nagyhatalmi ambícióinak érvényesíté­se. Milyen ellentétben hangzik ezzel Teng Piaonak, a kínai államtanács elnökhelyettesének a megnyilatkozá­sa: „a kínai és a zsidó népet na­gyobb hazaszeretet fűzi szülőföldjé­hez, mint bármely más népet“. A kínai vezetők folytonosan azt hangoztatták, hogy Kína nem ismeri el Izraelt, és semmi köze sincs hoz­zá, ám a néhai Ben Gurion vezető izraeli politikus kevésbé diszkréten már akkor kijelentette, hogy „a kö­zel-keleti békéhez Pekingen keresztül vezet az út“, amivel kifejezte, hogy Washington mellett Peking is beavat­kozik a térség ügyeibe. Ami pedig a közel-keleti viszály békés rendezését illeti, ez egyáltalán nincs Peking ínyére, zavarja elképzeléseit, melyek szerint a Palesztina! Felszabadítás! Szervezet szeretné a maga oldalára állítani szovjetellenes politikájában, és szeretné, ha Jasszer Arafat szer­vezete örökös békétlenség eszközéül szolgálna. Peking számára tehát ko­rántsem békés rendezésről van sző, mert akkor nem halászhatna a zava­rosban, s ezért az arab—izraeli vi­szály békés megoldását „politikai trükknek“ minősítette, mellyel „kapi­tulációt követelnek az arab orszá­goktól“. Ebben a szellemben szava­zott a Biztonsági Tanácsa vonatkozó 242. számú ismert határozata ellen. összegezve, Peking álláspontja a közel-keleti kérdésben: kétarcú poli­tika s immár a kínai politika fő jel­lemzőjévé vált pragmatizmus, az el­vek tetszés szerinti feladása, jellem­­telen köpönyegforgatás. Mao Ce-tungtól ered az a mondás, hogy „Mohamed bal kezében a Ko­ránnal, jobb kezében pedig karddal hódította meg a világot“. A „hódí­tás“ szó nemcsak Maónak tetszett, hanem utódainak is, s úgy gondol­ják, az iszlám harcos szellemét a maguk terveinek kivitelezésére is felhasználják. A maóisták az első években ugyan elnyomták .asszimilálni próbálták az iszlám vallású nemzeti kisebbsége­ket, ám amióta nyíltan szakítottak a nemzetközi munkásmozgalommal, és kalandos útra tértek a külpolitiká­ban, mind nagyobb külső szerepet szánnak a kínai mohamedánoknak. A mohamedán vallásközösségek szö­vetségén és vezetőin keresztül pró­bálják érvényesíteni befolyásukat az iszlám világában. Mondanunk sem kell, hogy a reakció szolgálatában. Rajtuk keresztül tartják a kapcsola­tot a szélsőséges elemekkel és támo­gatják megmozdulásaikat Pakisztán­ban, Egyiptomban, a Perzsa-öböl or­szágaiban, Bangladesben, Indonéziá­ban, Malaysiában, Indiában, Omán­ban, Bahreinben, Kuwaitban, Szomá­liában, Szudánban. Mohammed AH Csan-ce, a kínai muzulmánok vallási szövetsé­gének vezető tagja nemrégen kijelentette, hogy szervezetük egyik fő feladata a baráti kapcsolatok ápo­lása más országokban élő hitsorso­­saikkal. Vajon nem Peking meghosz­­szabbított kezét látjuk benne? Egyébként a kínai vezetők és az iszlám világ kapcsolatának „őszinte­ségét“ mi sem „bizonyítja“ jobban, mint hogy Peking mindent megtesz az iráni sah (vele jóban volt) rend­szerét felváltó iszlám demokratikus állam, Khomeini rendszere aláásásá­­ra, a népi demokratikus Afganisztán fegyveres megdöntésére stb. LÖRINCZ LÄSZLÖ Következik: VI. Kísérletek a Washington-­­Peking tengely létrehozására

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom