Szabad Földműves, 1981. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)

1981-10-31 / 44. szám

MM. október 31.

SZABAD FÖLDMŰVES

1— Te művelt nő vagy, pépaszemet hordasz, mégsem érted meg... Hét mitévő legyeik vele?

A csapatunk negyven verszténylra ill Innen, gyalog jöttem Idáig, a karomon hoztam. Látod, felrepedezett a lábamon a bőr. Ha te vagy ennek • gyermekotthonnak a vezetője, akkor fogadd be ezt a gyermeket! Azt mondod, nincs hely? De hát én hová tegyem? Épp eleget kínlódtam már vele. Torkig vagyok már a gyötrelemmel ... Igen, az én fiacskám, az én magzatom. Harmadéve egy különleges história történt. El is mondhatom. Harmadéve egy különleges rendeltetésű században szolgáltam. Akkoriban Ignatyev bandáját üldöztük a felsődoni sztanyicákon át. Én éppen géppuskás voltam. Kiértünk egy faluból — kopár puszta köröskörül, és kibírhatatlan forróság. Átkeltünk egy dombon, lefelé ereszkedtünk egy erdőbe; én a szekér elején ültem. Látom, egy kis halmon mintha egy asszony feküdne a közelben. Arrafelé hajtottam a lovakat. Asszony i— ez még csak hagyján, de arccal felfelé fekszik, a szoknyája alja pedig a feje fölé van felrántva. Leszálltam, látom, hogy él, lélegzik... A foga közé dugtam a kardot, szétfeszítettem, a kulacsomból vizet lötytyintettem a szájába, és az asszony egészen magához tért. Odanyargaltak a század kozákjai, és kérdőre vonják:

<— Miféle szerzet vagy te, és miért fekszel ilyen szemérmetlen helyzetben, közel az úthoz?

Erre elkezd jajveszékelnf, mintha ölnék ... Nagy nehezen megtudtuk, hogy a banda Asztrahany környékén vette fel egy fogatra, itt pedig megerőszakolták, és ahogy szokták, útközben ledobták ... Azt mondom a íöldlknek:

— Engedjék meg, cimborák, hogy felvegyem a szekeremre, ha már ennyit szenvedett attól a bandától.

i—i Csak vedd fel, Sibalok! — zúgta az egész század. — Az asszonyok szívós dögök, hadd szedje össze magát egy kicsit, aztán majd meglátjukl

i—- Hát mit gondolsz?! Én ugyan a szagát se állom a szoknyának, de megesett rajta a szivem, és felvettem a magam felelősségére. Életben maradt, hamarosan otthon érezte magát, hol kimosta a kozákok szennyesét, hol megfoltozta egyiknek-másiknak a nadrágját, gondot viselt a századra, mint egy háziasszony. De ml már valahogy restelltünk egy aszszonyt ott tartani a századnál. Szitkozódott Is a századparancsnok.

— Rúgjátok ki, menjen a pokolbal

De én nagyon-nagyon sajnáltam

ám. Azt mondtam neki:

— Menj el Innen, Darja, szépszerivel, épségben egészségben, különben eltalál egy bolond golyó, akkor aztán sirhatsz...

Sírva fakadt, és elkezdett kiabálni:

— Itt azonnal lőjetek agyon, kedves kozákok, de én nem megyek el tőletekl

Nemsokára lelőtték a kocsisomat,

6 meg evvel a ravasz ajánlattal állt elő:

—i Végy engem magad mellé. Tudok én a lovakkal bánni, még különbül is, mint egyik-másik kozák.

— De ha — mondom — a harcban nem tudod megfordítani a szekeret egykettőre, akkor már most feküdj le az út közepére, és halj meg, mert úgyis agyonverlek!

Olyan kocsis lett, hogy még a tapasztalt kozákok is mind megcsudálták. Hiába volt nő, különbül tudott bánni a lóval, mint némelyik férfi. Megesett: a tűzvonalban olyan hirtelen fordította meg a szekeret, hogy a lovak felágaskodtak. Aztán többről többre... Egymásba gabalyodtunk. Aztán, ahogy történni szokott, másállapotba került. De sok baj van a magunkfajtának a fehérnéppell Vagy nyolc hónapig üldöztük a bandát.

— Nézd csak, Sibalok, a kocsisod úgy kigömbölyödött a kincstári koszton, hogy nem fér el a bakon — mondták röhögve a kozákok a században.

Akkor cudar dolog esett meg velünk — elfogyott a töltényünk, utánpótlás nem volt. A banda egy falunak az egyik végén helyezkedett el, ml meg a másikon. Nagyon szigorúan titokban tartottuk a lakosság előtt, hogy nincs patronunk. Ekkor árulás történt. Éjnek évadján hallom — őrt álltam —, csak úgy dübörög a föld. Laza lovas hadrendben jönnek a kertek alatt, be akarnak keríteni bennünket. Rohamra indulnak, láthatólag nem tartanak semmitől, még azt is megengedték maguknak, hogy odakiabáljanak nekünk:

— Adjátok meg magatokat, veres kozákok, úgysincs töltényetek! Mert különben a pokol fenekére küldünk benneteket!

Hát majd oda Is küldtek.., Ügy megszorongattak bennünket, hogy nézhettük a dombon, kinek jobb a lova. Másnap a falutól tizenöt versztányíra, egy erdőben összegyülekeztünk — de hiányzott a század jó fele. Volt, aki megmenekült, de a többieket lekaszabolták. Elszorult a szívem bánatomban — nincs tovább élet. Darjára pedig rájött a nehéz órája. Egész éjszaka felugrált, egészen elváltozott, megfeketedett. Látom, hogy bennünket kikerülve az erdőben indul a táborból — a sűrűbe. Én észrevettem a dolgot, és a nyomába eredtem. Bevette magát a szakadékba, a vihar döntötte fák közé, talált egy vízmosást, és mint a farkas, összekapart egy csomó lehullt levelet, először arccal lefelé ráfeküdt, aztán a hátára fordult. Hörgött; megkezdődött a szülés. Én egy bokor mögött ülök, meg se moccanok, csak figyelem a gallyakon át... Először csak nyöszörög-nyöszörög, aztán kiabálni kezd, a könnye csak úgy csurog az arcán, egészen zöldre válik, a szeme kidülled, erőlködik, mintha megfogta volna a görcs. Nem férfi dolga ez, de amikor saját szememmel láttam, hogy meghal az asszony, ha nem szüli meg a gyermeket — kiugrottam a bokor mögül, odaszaladtam hozzá, és rájöttem, hogy segítséget kell nyújtani neki. Lehajoltam, felgyűrtem a ruhám ujját, és olyan zavarba estem, hogy egészen beleizzadtam. Amikor embereket kellett megölnöm — nem féltem, és most tessék! Ahogy ott bajlódok vele, abbahagyja a jajgatást, és Ilyen badarságokat locsog nekem:

t— Tudod-e Jasa, ki árulta el a bandának, hogy nekünk nincs töltényünk? — És olyan komolyan néz rám.

r— Kicsoda? — kérdeztem.

!— Én.

— Ugyan, te bolond, hát megvesztél, mint a4 kutya? Nem arra való az idő, hogy fecsegjünk, hallgass, feküdj!

De ő megint csak:

— Itt áll a halál a fejemnél, bevallom neked, Jasa, töredelmesen ... Nem tudod te, milyen kígyót melengetnél az inged alatt...

— Hát vallld be — mondom —, az ördög vigyen ell

Erre mindent kitálalt. Ahogy beszélt, a fejét állandóan a földbe verte.

—i Én a magam jószántából voltam a bandában, és szeretője voltam Ignatyevnek, a vezérüknek ... Egy évvel ezelőtt küldtek a ti századotokba, hogy mindenféle hírt adjak nekik, a látszat kedvéért meg tegyek úgy, mintha megerőszakoltak volna... Most meghalok, máskülönben az egész századot kiirtottam volna ...

Nagyon felforrt a szívemben az indulat, nem tudtam megállni — véresre rugdaltam a száját a csizmámmal. De ekkor megint újrakezdődtek a görcsei, és azt látom, hogy a lába közt ott jön világra a gyermek... Nyálkásan fekszik ott és vinnyog, akár a kisnyúl a róka foga közt... Darja, meg már sír is, nevet Is, ott csúszkál a lábamnál, és egyre a térdemet akarja átölelni... Sarkon fordultam, és elindultam a századhoz. Ahogy odaérek, elmondom a kozákoknak — így és így ...

Micsoda felzúdulás támadt! Először fel akartak darabolni, de aztán azt mondták:

— Te szűrted össze vele a levet. Sibalok, neked kell végezned is vele,

az újszülött fattyával is, mert ha nem, salátává aprítunk ...

Letérdeltem, és azt mondtam:

— Cimborákl Nem félelemből ölöm meg, hanem lelkiismeretem szerint, azokért a testvéreimért, elvtársaimért, akik életüket veszítették az ő árulása miatt, de legyen szívetek a gyermek iránti Ebben ő is, én is részesek vagyunk, félig-félig, ez az én magzatom, hadd maradjon életben. Nektek van feleségetek, gyermeketek, de nekem ezen kívül senkim sincs...

Könyörögtem a századnak, megcsókoltam még a földet is. Erre megsajnáltak, és azt mondták:

—• No jó! Hadd nőjön fel a magzatod, hadd legyen ugyanolyan szilaj géppuskás, mint te vagy, Sibalok. De az asszonnyal végezz!

Visszarohantam Darjához. Már ült, rendbe jött, a karján tartotta a gyermeket.

Azt mondtam neki:

— Nem engedem, hogy a melledre vedd a gyermeket. Ha ilyen keserves időben született, ne ismerje meg az anyatej ízét, téged meg, Darja, agyon kell lőnöm, mert te ellene vagy a mi szovjethatalmunknak. Állj háttal a szakadéknakl

— És mi lesz a gyermekkel, Jasa?. A te véred! Ha engem megölsz, 6 is meghal tej nélkül. Hadd neveljem fel, akkor — nem bánom —, megölhetsz. ..

— Nem — mondom neki —, a század szigorú parancsot adott. Nem hagyhatlak életben, a gyermek miatt pedig ne aggódj. Kancatejjel majd felnevelem, nem engedem, hogy meghaljon.

Két lépésnyit hátráltam, levettem a puskámat, ő meg átölelte a lábamat, és megcsókolta a csizmámat...

Ezután vissza indultam, de hátra se néztem. A kezem reszketett, a lábam beroggyant, a meztelen, nyálkás gyermek meg majd kiesett a kezemből...

öt nap múlva visszafelé haladtunk ugyanazon a nyomon. A szakadék felett, az erdőben egy sereg varjú__

Sok keserűséget kellett már nyelnem e miatt a gyermek miatt.

i— Fogd meg a lábát, oszt vágd a kerékhez!... Mit kínlódsz véle, Sibalok? — mondták néha a kozákok.

De én végtelenül sajnálom a kis gézengúzt. Azt gondolom: „Hadd nőjön meg! Ha az apja a fűbe harap, majd a fia fogja védeni a szovjethatalmat. Örökre megmarad Jakov Sibalok emlékezete, nem úgy pusztulok el ,mint a dudva, utódom is ma< rád ...“ Eleinte, hidd el, kedves polgártársnő, sokat sírtam miatta, pedig azelőtt soha, hírből sem ismertem a könnyet. A századnál megellett egy kanca; a kiscsikót lelőttük, annak a tejkosztját használtuk fel. Eleinte nem akarta elfogadni a cuclit, csak epekedett, de aztán megszokta, és ugyanúgy szopta a dudlit is, mint más gyermek az anyja csecsét.

Inget is varrtam neki alsóruhábóL Most már kinőtt belőle egy kicsit, de sebaj, majd csak meglesz valahogy, . j Hát most értsd meg már: hová legyek vele? Azt mondod, túlságosan kicsi? Értelmes gyerek, és már a csócsát is megeszi... Fogadd be, ne essék baja! Befogadod? Köszönöm polgártársnő! Én pedig, mihelyt azétverjük Fomin bandáját, elszaladok ide, hogy meglátogassam.

Isten veled, fiacskám, Sibalok magzatja! Nőj nagyra... Ej, te bestye kölyke! Hát már oibálod az apád szakállát, ml? Nem dajkáltalak eleget? Nem pesztráltalak, te meg most verekedni kezdesz a végén? No, gyere, búcsúzóul hadd csókolom meg a fejed bú át.

Ne aggódjon, kedves polgártársnő; azt hiszi bőgni fog?: Ne-e-em! Egy kicsit 6 is bolsevik: harapni harap, mi tagadás, de könnyet még kisajtolni sem lehet belőle!

Makai Imre fordítása

Lapunkban sorozatot indítunk a jövő évben jubiláló Magyar Területi Színház színészeiről. A sorozatban szfnészportrékat, tréfás epizódokat közlünk Síposa Ernő, a MATESZ nyugdíjas színésze tollából.

BUGÄR BÉLA

útján

Zöldes-barna leveleket lenget a szél. Üres, csendes, puszta a lugas. Kosarakban szunnyad a termés, a sok-sok kiest szőlőszem. Dolgozik az őrlő, nyeli a szemeket, alig szuszog. Nyikorog a vén prés, halkan csorog a must. Öreg hordókban erjed a lé, forr a bor.

Nem ts olyan régen még csodás mesevilág volt számomra a nyirkos pince, tele titkokkal. A gyertya vibráló fényénél torkos Óriásnak láttam az őrlőt, ki engem is megesz, ha rossz leszek. Viszont apám nyugodt kezének szófián engedelmeskedett.

Csodáltam apámat, ahogy a nagy préssel megbirkózott. Á must vidáman csobogva körbeszaladt a prés vályúján.

De nagy szemeket meresztve, bámultam az udvarra gördülő kukoricával megrakott lovaskocsit. Félénk kíváncsisággal, de büszkén ültem fel a bakra, az öreg kocsis mellé. Az esti kukorlcafosztőn természetesen én trónoltam a kukoricarakás tetején. Buzgón utánoztam anyám mozdulatait, • míg meg nem untam, inkább babának öltöztetgettem a csutkákat. Később apám egy nagy tökre mutatott: „Gyere, ebből lámpát csinálunk! Töklámpát I Ez nagyszerű lesz! Fontoskodva segítettem kiszedni a tök belsejét, vágni a töklámpa szemét, száját. Anyámtól hízelegve kértem egy gyertyát.

— Ez lesz majd, ami világít — magyaráztam — és ijesztő lesz anyu! De azért szép lesz, majd meglátodI En csináltam! Meg apu.

Anyám szótlanul megcsóválta a fejét maszatos képem láttán. Az egésznapi hancúrozástól fáradtan a puha, meleg takaró alatt arról álmodtam, hogy egyszer én is nagy és erős leszek. En ts meg bírom majd húznt a prés fogőfát, tudok majd töklámpát csinálni és tudok majd kukoricát fosztani.

Felnőttem. S újra ősz van.

VÄMOS KATALIN

Bugér Béta 1931-ben született Pozsonyéperjesen (Jahodná). 1951-ben lett színész. Ez kétszeres jubileuma az idén: betöltötte az ötvenedik évét, és harmincéves színész. Milyen pálya áll mögötte? Kezdjük talán a legelején.

Már gyermekkorában szerepelt műkedvelő előadásokon, s egy járási amatőr fesztiválon meglátta őt Martin Gregor, a Szlovák Nemzeti Színház művésze. Gregornak jő szeme volt, azonnal észrevette benne a tehetséget, és az ő ajánlására vette fel tagjai közé Bélát az akkor megalakuló Faluszínház magyar társulata. Nagyon jó iskola volt a fiatal színészeknek a Faluszníház: egyrészt megismerkedhettek a színészet apró-cseprő fogásaival, kitűnő rendezők keze alatt tanulhatták a színészi munkát, közelebb kerültek a drámairodalomhoz. No, és nem utolsósorban mint vándorszínészek megedződhettek a parányi színpadok, hideg autóbuszok és kényelmetlen öltözők világában.

Nagy hivatást töltöttek be a Faluszínház színészei, igazán a színház élharcosai voltak. De ott váltak a színház megszállottjaivá, s maradtak azok ma is. Béla, vagy ahogy színészikörökben becenevén hívják, Boby Is. Amikor a MATESZ 1952-ben megalakult, ő Is átlépett ide, és egyik alapító tagja lett az új színháznak. Kezdettől fogva szinte minden darabban játszott, s amikor én 1959- ben megismertem a .„Boldogultak bálja“ című drámában, már sikeres színész volt. Háta mögött olyan főszerepekkel, mint például az „Ármány és szerelem“ Ferdinándja. S mindjárt ebben a darabban történt egy humoros eset. A színmű tragikus befejezéseképpen a két szerelmes megmérgezi magát, és haldokolva mondják el búcsúszavaikat, mely a világirodalom egyik legszebb lírai szövege. Talán öt percig, is eltart a csodálatos jelenet. Nos, Béla Lőrincz Margitkával már kiitta a mérget, és javában „haldokolnak“. A rendező nagyon hatásosan úgy fektette őket a pamlagra, hogy háttal a közönségnek, csak az arcuk látszott Az egész terem sir a meghatódástól, telt ház van valamelyik vidéki kultúrházban. Már vonaglik a szerelemesek arca a méregtől, hangjuk mind csendesebb, amikor egy nénike az első sörből, sírástól elcsukló hangon felkiált:

„Haljatok meg már, ti, szegények!" A teremben először döbbenetes csend, majd feltörő nevetés. Nos, és a két haldokló? Az elfojtott nevetéstől vonaglő arccal —, amit persze lehet venni a „méreg-agőnia" vonaglásának is >— fekszenek és hősiesen befejezik a szöveget és az előadást.

Aztán a társulat két részre oszlott, és mivel Béla jő hangú színész volt, hát a zenés részleghez került, s ott aratta sikereit: „Az érdekházasság“, „Bekopog a szerelem“, vagy a „Három szegény szabőlegény“. Utána nagy és sikeres főszerepek sorozata kezdődött. Ekkor „ért be“ Boby* s játszotta el a drámairodalom igényes főszerepeit. Utalok az „Úri muri“ Szakmáryjára, „Karenina Anna“ Sztívájára vagy Arthur Miller „Pillantás a hídról“ Eddy Carbonejára. De nekem mégis egy jelenet tettszett igazán, mégpedig „Az egerek és emberek“ záró jelenete. Lenni és Georg (az utóbbit Béla alakította) menekülnek üldözőik elől. Kutyáik vonítása már közel hallatszik, nincs menekvés, csak a halál. Béla, azaz Georg térdelő társa mögött áll, és mesél neki egy boldogabb világról, ahová menekülésük után el fognak jutni. „Hazudik“ neki, s közben pisztolyával hátulról fejbe lövi Lennit. Ahogy ebben a pillanatban Béla a halott társára nézett, az felejthetetlen volt.

Még a legsikeresebb színésznek Is van „szerepálma“. Nekem egyszer elárulta, hogy élete nagy vágya eljátszani a Bánk bánt. Ez a dráma méltó darabja lenne a MATESZ júbileumt évadjának, s így az álombél valóság válhat. Tiszta szívemből kívánom neki.

*