Szabad Földműves, 1981. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)

1981-09-05 / 36. szám

1981. szeptember 5. SZABAD FÖLDMŰVES 7 Ä magyar felvilágosodás második szakaszának legnagyobb íróegyénisé­ge, literátora és szervezője, aki min­den kortásának „lelki élménye“ lett. Tiszántúli (bihari) előkelő köznemesi család sarja, aki alapos és sokoldalú, a képzőművészetre is kiterjedő tanul­mányok után a megyei, majd állami pályán indult el, az érzelmek polgá­rosításának, az újszerű érzékenység­nek első, tudatos és nagyhatású hir­detője volt. Mint a II. József császár elrendelte világi iskolarendszer harcos és aktív szervezője, korán kihívta kálvinista hitfeleinek s a konzervatív magyar­ságnak rosszalását, ami csak fokozó­dott felvilágosult világnézeti propa­gandája miatt. Kazinczy külön folyó­iratot indított, a rövid életű Orpheust, melyben Helvetius, Rousseau s a ra­dikális szabadgondolkodók tanait hir­dette. E szélsőséges és őt el is szi­getelő gondolatvilága, antifeudalizmu­­sa hozza szoros kapcsolatba a jaku­­binusokkal, akiknek sorsába is ré­szes, hét évi börtönt szenved el, s csak kiszabadulása (1801) után lát hozzá, 42 éves korában, élete tulaj­donképpeni feladatához. Széphalom, ez a kis Abaúj megyei praedium, ahol feleségével és hét gyermekével haláláig élt, egyre nagyobb szegény­ségben, mert mindenét az irodalom, mások könyveire s támogatására paza­rolta — 1805-től közel húsz éven át a magyar irodalmi élet középpontja. Nagyszerű episztolájában, melyet Szé­­csényi Istvánhoz intézett, benne van életpályájának egész értékelése: Sűrű köd és borongó jellegek Fogják el tájainkat, amidőn Egyenként kezdénk itt-ott a menést; Ügy hitte minden, jó ösvényen ő jár XXX En láttam a zavart, s láttam hogy az Rendén vagyon; úgy volt az mindenütt, Míg a nyelv hívei, írók és olvasók, Egymást korholván, össze szerkezének; S a versenygőket nem békére vontam, Hanem hevesb és még makacsb vitára. Ki nyugtot óhajt, harcra kél. Kivívánk A szép tusát s most béke boldogít. ■ A nyelvújítás országos nyelvi, iro­dalmi és esztétikai mozgalmát Kazin­czy 1811-ben indítja, el, támadó epi­grammákkal a maradi (főleg debre­ceni) értelmiségiek, írók ellen, akik az élet változatlanságát, a magyarság gyökeres, változhatatlan (feudális) eredetiségét, az európai gondolatok­tól s ízlésformáktól való mentességet vallották ideálul. Valójában többről volt tehát szó, mint a nyelv meg­újításáról (vagyis több ezernyi új magyar szónak, kifejezésnek, modern, addig magyarul ki nem fejezhető fo­galmak számára), s többről, mint pusztán a nyelvkíncs bővítéséről: a nyelvújítás lényegében a polgári ha­ladás gondolatait vitte érvényre a feudális restauráció légkörében, tehát mikor a nyílt politikai akció útja el­­torlaszolódott. Az irodalom így vált Kazinczy korában s az 6 hatalmas szervező irodalmi munkája nyomán az öntudat megváltoztatásának fő esz­közévé, lett akkor a nemzeti haladás fő kifejezőjévé s előmozdítójává. A nyelvújítás egyben az irodalmi nyelv stilisztikai alakítását is jelen­tette, Kazinczynak tudatos törekvése volt a nyelvnek mindennapiság és tájnyelvi elszigetelődés szintjéről va­ló felemelése és az európai nagy iro­dalmakban már jó ideje meghonosult polgári stílusnemeknek és műfajok­nak, ízlésformáknak nyelvileg szaba­tos átültetése és meggyökereztetése. Kazinczy lényegében a tizes évek vége felé fogott hozzá legnagyobb eredeti művéhez, két ragyogó emlék­iratához (Fogságom naplója, Pályám emlékezete). E két könyv teszi író­­klasszikussá, valamint az a 23 vaskos kötetre rúgó irodalmi levelezése, amelynek végtelen változatosságából, színeiből, emberi és krónikás, politi­kai és esztétikai gazdagságából szűrő­dött le a két emlékirat, formálódott ki sajátos tömörsége. Kazinczy költészeti elveit az érett, goethei klasszicizmus alapján alakí­totta ki (Rousseau és Goethe voltak bálványai). A szabályos, nagy tuda­tosságot követelő formáknak volt je­les mestere (epigramm, szonett), a filozófia és tudós tartalmakat episzto­lában is bravúros művész — de nem forróság, mély eredetiség nélküli köl­tői tevékenysége, hanem nyelvújítása és egyetemes stílusreformja, valamint irodalomszervező munkássága és em­lékiratai teszik klasszikussá. Kazinczy legfőbb érdeme azonban az, hogy az addig általános (felvilá­gosult) műveltségi reformot stílus­reformmá irodalmasította. így találta meg az előző évtizedek eszmei és politikai harcainak folytatását egy oly korszakban, amikor a magyar pol­gárosodás fő útja a nyelv és irodalom területén át vezetett. rp. ■■■■■■■■■a ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■i Az a megtiszteltetés jutott nekem, hogy küldött vol­tam a négy legutóbbi pártkongresszuson. És minden alkalommal meggyőződöm, hogy a párt itt kidolgozott irányvo­nala változatlanul az élei leg­magasabb rendű problémáira orientál: békét a földön, bol­dogságot az embereknek. Idén Ismét azzal az érzéssel léptem be a Kongresszusi Palota ter­mébe, hogy itt vannak össze­sűrítve korunk kis és nagy fel­adatai: a szibériai folyók meg-Feltörekvés fordításának grandiózus tervé­től a lakossági vegytisztítókig. Közöttük pedig egy hatalmas mező terül el, amelyen mind­annyiunknak megfeszítve kell dolgoznia. Dolgozni barátaink és ellenségeink figyelő tekinte­te előtt. A lényeg, hogy a szá­zad leghatalmasabb eszméjének — a világbéke eszméjének -­­forrása a mi társadalmunk. Az imperializmus ma nyíltan tá madja ezt a kincset. Mennyire fontos ilyen körülmények kö­zött a nyugodt, magabiztos hang, hogy senki sem téríthet el minket a békéért folytatott harc útjáról! És ez a hang ke­ményen elhangzott a szovjet kommunisták fórumának emel­vényéről. A kongresszus munkája so­rán nagy figyelmet fordítottak az ország gazdasági fejlődésé­re. Ez érthető is: hiszen ez az az alap, ami lehetővé teszi, hogy megszilárdítsuk és töké­letesítsük a szocialista életmó­dot. Csak meg kell sokszoroz­nunk erőfeszítéseinket a terme­lés még gyorsabb és hatéko­nyabb fejlesztésére. Az energiának azonban van egy más fajtája is: a szellemi. Nem lehet százalékokban kife­jezni, de szerepe az ember és a társadalom életében felbe­csülhetetlen. Erről — a tudo­mány, a művészet és a kultúra problémájáról sok szó esett a kongresszuson. Számomra a pártosság és né­piesség iránytű a mély, igaz, demokratikus irodalom felé. Ügy gondolom, irodalmunk eb­ben a mederben fejlődik. Az utóbbi időben gondolati mély­ségével megörvendeztetett ben­nünket a filmművészet is, a legjobb színházi előadások pe­dig megsokszorozták a szovjet színházi kultúra dicsőségét. Mind nyilvánvalóbb, hogy a szocialista kultúra nem egysze­rűen a világkultúra alkotóré­sze. Üjító szemlélet, filozófiai mélység és olyan szférák kuta­tása jellemzi, ahová ritkán me­részkednek a polgári világ mű­vészei. Mindenekelőtt a munka emberének ábrázolásáról beszé­lek. A mi művészetünkben köz­ponti alakká vált. Legutóbbi re­gényemet írva, melynek címe Az évszázadnál hosszabb nap, egy kis állomáson dolgozó va­sutas köré csoportosítottam az eseményeket. És 6 megbirkózik ezekkel a terhekkel. Mint ahogy — biztos vagyok benne — a szovjet emberek is megbirkóz­nak a tervekkel, amelyeket olyan mindent átfogó érdeklő­déssel vitattak meg a Kreml Kongresszusi Palotájának üfés­­termébenn. Csingiz Ajtmanov ОБ RADNÓTI MIKLÓS: Nagyon fiatal volt a lány, nagyon tapasztalatlan és nagyon kíván­csi. A férfi ugyanolyan kíván­csi volt, nem éppen tapasztalatlan és majdnem húsz évvel idősebb. Ennek ellenére egy s mást tanulhatott a lánytól, hiszen az, ha lány is, mégis­csak nő volt, 6 pedig, há férfi is, mégiscsak gyermek. Persze őket nem foglalkoztatták ilyen kézenfekvő gon­dolatok. De talán az is lehet, hogy ügyeltek arra, nehogy ilyesmikkel foglalkozzanak. Azokon a napokon, amikor a férfi titkon fölkereste a lányt, hogy leraj­zolja, megfejtse vonásai varázsát, né­ha-néha így szólt hozzá: — Nyugodtan beszélhet, amíg dol­gozom. Elvégre nem fényképeket ké­szítek magáról. Beszéljen csak nyu­godtan, gyermekemI — Nem vagyok gyermek — felelte erre nyugodtan a lány. Így hát a férfi helyette is beszélt, s közben pillantása a rajzmappa és a lány arca között ingázott. A lány hallgatott. Idegenül nézte a férfit, és néha azt dünnyögte: — Ahál — vagy: — Persze, per­sze, — vagy: — Bizony, bizony. — Szokott szerelmes regényeket olvasgatni? — kérdezte a férfi egy szép napon. Es amikor, mint álta­lában, nem kapott választ, folytatta: — Ne is olvasson, gyermekeml Azokból nem tanulhat semmit, gyer­mekem. — Nam vagyok gyermek — mondta nyugodtan a lány. — Semmi sem olyan alávaló — folytatta a férfi —, sehol sem hami­sítják meg annyira a valóságot és az igazságot, mint a szerelmes regények­ben. Ha egy író azt írja le, hogyan öl meg valaki valakit, vagy hogyan szabdalja darabokra áldozatát a gyil­kos, vagy hogyan akasztja fel magát az öngyilkos, vagy hogyan gyújt fel egy várost a gyújtogató — pontossága nem ismer határt. Eszébe sem jut senkinek, hogy rossznéven vegye tőle alaposságát. Egyetlen hatóság sem tiltja meg neki. Némely regény való­ságos kézikönyv a rabolni vagy gyil­kolni szándékozóknak. Ha viszont a költő a szerelem dolgait ecseteli — amelyek a legnagyobb, ha nem az egyetlen boldogságot jelentik —, ak­kor a szó szoros értelmében elveszett ember. Jobban tenné, ha megölné ma­gát, mielőtt ezt mások megtennék helyette. A borzadályt föltárhatja, de a leggyönyörűségesebb dolgokra még csak utalnia sem szabad. Persze, az utalás maga is főbejáró bűn lenne. Az állam, az egyház, a társadalom alapjai reszketnének meg belé. Es minden, ami csak erre épült, kártya­várvárként omlana össze. A hagyomá­nyok védelmezői éjjel-nappal retteg­nek a boldogság és a szerelem ele­mentáris hatalmától. A lány szemte­lenül nézte a férfit, és tétován így szólt: Ahál •i}-'­­n‘‘ — Alapjában véve — mondta a fér­fi egy más alkalommal — ha két em­ber szereti, vagy azt hiszi, hogy sze­reti egymást, soha nem ismerhetik meg egymást. Válószínüleg kételkedik ebben az állításoban, gyermekem. — Nem vagyok gyermek — vála­szolta a lány szelíden. — Egy híres mai francia költő — folytatta a jérji — érzékletes és pesz­­szimista allegóriában jelenítette meg ERICH KÄSTNER: az egymás megismerésének lehetet­lenséget. A két szerelmes, írja a köl­tő, olyan, mintha durva vászonzsák­ban varrták volna, úgy hogy nem láthatnak, és nem mozoghatnak. Ilyen korlátozott lehetőségekkel, állnak egymással szemben, érzik a másik boldogító közellétét, érékelik a fájda­lommal határos vonzalom világát, a sötétséget, vászonfal érintkezik a vászonfallal, gyámoltalanul és elégte­lenül, és egyikük sem tudja, milyen is a másik a valóságban. A hasonlat nem valami költői, s nem is nagyon vigasztaló, de úgy érzem, találó. Azt mond/а a Biblia, hogy Ádám és Éva szakított a megismerés fájáról, és elfogyasztotta az almát. Szerintem ez tévedés. Csak elfelejtették érvényte­leníteni. Az a titokzatos alma még mindig ott lóg a fán, és mindörökké elérhetetlen marad az ember számá­ra. A lány szemtelenül nézett a férfi­ra, és halkan így szólt: — Bizony, bizony. — A szerelem mifelénk szokásos tisztelete olyan régi, mint maga a vi­lág — mondta a férfi egyik délután. De vajon valóban eszerint viselke­dünk-e? Nem rejtegetünk-e, és nem rejtegetjük-e ma is a szerelmet, mint valami bűnt és szégyent? Mintha méltán hallgatnánk róla, éppúgy, mint arról, ha az ember ezüstkanalat lopkod a rokonaitól. Pedig ez nem mindig volt így, tudja ezt minden gyermek. — En nem vagyok gyermek — je­gyezte meg szemtelenül a lány. — Ez nem mindig volt így — ismé­telte meg a férfi. — Gondoljon csak a régi görögökre, akik templomokban imádták a testi szépséget. Nem min­dig volt így, és ma sincs mindenhol így. Gondoljon csak a szerelem in­diai tankönyveire. És ne feledkez­zék meg a japánok természetes, őszin­te nézeteiről, amelyeket a mai nyu­gati civilizáció gyermetegen agyon­hallgat, vagy amelyen gusztustalanul csámcsog. De kérdem én, hogyan be­szélhetünk őszintén a szerelem lelki és földöntúli részéről, ha megvetjük a földi szerelmet, és szégyenkezünk miatta? Így az egész hazugsággá vá­lik. A lány szemtelenül rápillantott, és így szólt: — Valóban. Így és ilyesformán beszélt a férfi, míg szakadtalanul rajzolta a lányt, aki azonban szüntelenül hallgatott. Mígnem elérkezett az a délután, ami­kor a férfi, fejét félrebiccentve vizs­­gálgatta az utolsó rajzot, és így szólt: — jobban már nem tudom megraj­zolni az énjét, gyermekem. A lány hallgatott. — Könnyelműség lenne, ha tovább­ra is azt kérném, hogy találkozzunk — folytatta. — A rajzok nem rosz­­szak. Pontosan ennyi telik a tehet­ségemből. Nem nézné meg ezt a >la­pot, gyermekem? A lány szó nélkül felállt, és a férfi mögé lépett. A férfi a torkát köszörülte, majd megkérdezte: — Magának ajándékozhatom, gyer­mekem? — Nem — felelte a lány. — Majd odaakasztjuk a heverő mögé. A férfi ámultán nézett rá. A lány elmosolyodott, szeme végigpásztázta az ablakokat, és megjegyezte: — Oj függönyöket is kell vennünk, ha te is úgy gondolod. A férft elképedve nézett rá, meg­fogta a kezét, és azt suttogta: — ö, én gyermeki Fordította: К. E. Hetedik Ecloga Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad tölgykerítés, bakra oly lebegő, felszívja az este. Rabságunk keretét elereszti a lassú tekintet és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését. Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak, megtöretett testünket az álom, a szép szabadító oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor. Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok, Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra. Búvó otthoni táj! Ö, megvan-e még az az otthon? Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk? És ki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e? Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is? Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva, úgy írom itt a homályban a verset, mint ahogy élek, vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron; zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra. Rémhírek és férgek közt él itt francia, lengyel, hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó, a hegyekben, szétdarabolt, lázas test s mégis egy életet él itt, — jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot, s várja a véget, a sűrű homályba bukót, a csodákat. Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már. Este van, egy nappal rövidebb, lásd, újra a fogság és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra rásüt a hold s fényében a drótok újra feszülnek, s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben. Alszik a tábor, látod-e, drága, suhognak az álmok, horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már újra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren, féligszít cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár. Lager Heideman, Zagubica fölött a hegyekbehi 1944 július Y * nt \ Kazinczy Ferenc (1759—1831)

Next

/
Oldalképek
Tartalom