Szabad Földműves, 1981. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1981-05-30 / 22. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1981. május 30. 4 HETVENNYOLC ÉVESEN IS A MUNKA CSATATERÉN Amikor a munkát vállaló nyugdíjasokról Hérics Józseffel, a féli (Tomášov) szövetkezet elnökével beszélgettem, ennyit szólt: — Hát őszintén megmondva, nem is tudom,' mit kezdenénk nélkülük. Ugyanis közel a főváros, két kisváros itt van egy lépésre, munkaalkalom tehát akad bőven. így minden munkáskézre nagy szükség van. Máskülönben a nyugdíjasok java része jóformán teljes értékű kisegítő munkát végez. Mucska József például már 78 éves, s így is a legjobb tagjaink közé tartozik. Ha megkeresi, bizonyára munka közben találja ... Ezen a kaszanyélen — Józsi bátyám f— ugye, régen cserélték már a kaszát. Igencsak elkopott a sok köszörüléstől... — Úgy ám! De hát nem sorozatszerszám ez, annak idején kovács csinálta. A mester addig edzette a vasat, amíg-nem lett belőle igazi kaszaacél. — Ezt a fajta szerszámot régebben bizonyára többet használta ... — Hajaj... A szegény ember gyereke az nem igen válogathatott. Nyolcán voltunk testvérek, s mivel kellett a pár fillér, meg a betevő falat a családnak, így már kora fiatalságom óta aratás Idején reggeltől estig húztam a kaszát napszámban. De később sem volt könnyű. 1927-ben megnősül-, tem, teltek az évek, kilenc gyermekem született. Hát 1931-ben majd belepusztultunk: a kevéske bérelt földön két-három mázsa mag termett, kölcsönkért pénzből kellett Somorján gabonát venni csak azért, hogy a béradót — a megegyezés szerinti — természetbelivel kifizethessem. A faluban 1951-ben alakult a szövetkezet ... — Igen, én is az alapító tagok közé tartozom. Először gyalogmunkás voltam, majd tíz évig brigádvezető. Könnyű nem volt, de nát a magunkéban dolgozhattunk, saját javainkat gyarapítottuk. Amint ezt a szövetkezeti „nyilvántartóban“ kiböngészték, hatvankét éves korában, azaz 1965-ben ment nyugdíjba. Aki életében ennyit dolgozott, kilenc gyereket becsületesen felnevelt, annak igazán kijár a pihenés. t— Hát így lenne ez rendjén, de én a munkát később sem hagytam abba. Nyugdíjazásom óta megszakítás nélkül dolgozom. Megbecsülik itt az időseket, a munkáskezet? — Hát lényegében azt mondhatom, igen. Van itt a faluban nyugdíjasok klubja is, a szövetkezet más érdekszervezetekkel karöltve kirándulásokat szervez, melyeken módunk volna részt venni, de hát én, meg a társaim nemigen... Miért nem? — Nincs nekünk arra sem időnk, sem kedvünk, hogy naphosszat üldögéljünk. A kirándulások viszont az öregembert nemigen tudják lekötni. Meg hát az igazsághoz tartozik az is, hogy az én generációm elég rosszkor kerüit nyugdíjba. Annak idején kevés volt a nyugdíj, pár koronát mindenképp hozzá kellett keresni, ma, amikor már jobb ez a juttatás, a pénzből is több fogy. No, meg hát gyerekei, unokái is vannak az embernek ... Hétvégeken, ünnepnapon elég sokan gyűlhetnek össze a Mucskaportán ... — Hajaj... Ha megjönnek a fiaim, lányaim, el sem férünk egy helyiségben. A gyerekek között van traktoros, gépjavító, csatornázó, autószerelő, gépkocsivezető, irodai alkalmazott... Mind becsületes emberek, egytőlegyig munkára voltak nevelve. Tizenhét unokám van, akik megbecsülnek minket... Ha látom őket, öröm tölt el: nekik már könnyebb a sorsuk, mint annak idején nekünk volt... A CSELÉDSÉGTŐL AZ ANYAGI BIZTONSÁGIG András bácsi, néha mesél az unokáinak arról, milyen is volt a cselédsors? — Hát nem szívesen, de néha elmondom. Még szerencse, hogy úgy fogják fel, mint egy mesét, ami igaz is lehetett, meg nem is. Pedig hát nem volt az mese. Aki beleszületett annak idején egy cseléd családba, az aztán nemigen finyáskodhatott sem ételben, sem munkában. Végeztem én mindenféle kétkézi munkát. A nehéz háborús idők után, hogyan érte magukat a felszabadulás? — Hát az olyan szegény, földhözragadt embereknek, mint mi voltunk, kész megváltást jelentett az új kor. Amikor a féli szövetkezetei megalapítottunk, két-három évig kocsis voltam, majd hét évig állattenyésztési csoportvezető. A kezdet nehéz volt, de hát akkor ember módra tudtunk élni. 1952-ben arra is tellett, hogy egy házacskát felépíthettem. Ezt később 1962-ben már egy tágas, korszerű otthonná tudtuk átalakítani. NYUGDÍJASOK között * Nem lepődtem meg, amikor a szövetkezetekben — a személyzeti osztály vezetőjétől nyugdíjasok felől érdeklődve —■ ezt a választ kaptam: „Tudja, igen körülményes lesz őket megtalálni... Ugyanis a legtöbben közülük még dolgoznak. Talán a munkahelyükön ...“ Nem lepődtem meg, mivel ismertem azokat a statisztikai adatokat, szociológiai felmérések eredményeit, melyek egyöntetűen arról tanúskodnak, hogy hazánkban aránylag magas a munkát vállaló nyugdíjasok száma. Hogy miként éltek, élnek, hogyan gondolkodnak, vélekednek ezek az emberek, milyen a kölcsönös viszony az őket alkalmazó mezőgazdasági üzemmel, néhány személyes beszélgetésen, életképen kívánjuk ábrázolni. Ahogy mondani szokás, maga a „kezdő nyugdíjasok“ közé tartozik, hiszen mindössze két éve nyugdíjas. — Hát igen. Az ilyenféle emberek számára, mint mi vagyunk, a legnagyobb büntetés az lenne, ha nem volna munka. Ezért maradtam én továbbra is mezőgazdasági munkás. A múltkor három hétig otthon voltam, gyengélkedtem, de hát majd meg evett a búbánat. Habár van háztáji is, itt, a szövetkezetben — munka mellett — jobban elmegy az idő. Az elnök említette, hogy sok itt az idősebb dolgozó, de szükség is van ám a munkájukra. — El sem hiszi, mit is jelent nekünk öregeknek az, ha érezzük: megbecsülik itt a kétkezi munkást, a nyugdíjast — folytatta Mlkoczi András, a féli szövetkezet nyugdíjasa. — Mert ugye, ha arról az 1200 koronáról lenne szó, amivel kiegészítjük a nyugdíjunkat, el sem jönnénk. Meg hát mi már csak ilyenek vagyunk: a napnyugtát munkával fogadjuk. SZÖVETKEZETI ŐRSZOLGÁLAT — KAT0NÄS TESTTARTÁSSAL Nem irigylik a munkatársai ezért a huszáros bajszáért? — Hát nemigen érdekel, mit gondolnak róla, de már sokan megdicsérték. Én másért szeretem: tulajdonképpen ez az én talizmánom ... Valamikor bizony ez az életemet mentette meg ... Elmesélné ennek a történetét? — Még a háború idején — mint egyszerű, minden mítugrásznak kiszolgáltatott baka — fogságba estem. A mi őrzésünkkel megbízott osztag tisztje egyszer így fordult hozzám: „Hé, te fogoly, nem félsz te a lovaktól?“ Mosolyogtam, jót sejtettem. Ugyanis jóformán kölyök korom óta földműveskedem, így hát úgy értettem a lovakhoz, mint tán senki más. Mondtam is ezt a tisztnek, aki erre így felelt: „A bajszodat azért nem vágattam le, mint a többieknek, mert nem szeretem, ha „meztelen szájú“ kocsis ül a bakon, így ott maradtam a kapitányságon. Aztán hogyan alakult a sorsa? — Hazakerültem, később 1951-ben beálltam a szövetkezetét alakítók sorába. Nehéz időket éltünk át, de hát nem hátráltunk — mint egyesek. Brigádvezető, majd mezei munkás lettem, 1963-tól 1971-ig a gazdaság őrlőgépét kezeltem. Jóformán már a kezdettől fogva nehéz fizikai munkát végeztem, nem is valami nagy fizettségért. 1971-ben aztán nem jutott eszébe a régi nóta: Söpörtem eleget, söpörjön már más is...? — A nótát azt ismerem, de még ma sem élek vele ... Aztán miért nem? — Én talán bele is pusztulnék, ha nem lenne dolgom. A munkámat a szövetkezet előteremti, igyekeznek olyan helyen alkalmazni az öregeket, ahol jól el tudják látni feladatukat. Anti bácsi pillanatnyilag hol dolgozik? — Három kollégámmal felváltva a gépparkot őrizzük, kezeljük a telefont. Aztán munka közben lát ott olyasmit, ami maga szerint nem helyes? — Hajaj — szól közbe Anti bácsi felesége —, ha tízkor jön haza a munkából az öreg, csak azon morog mit csinálna ő másként? — Morgok hát. — Vette át a szót Anti bácsi. — Tudja, tető kéne a gépek fölé, eszi a rozsda őket, még mindig sok áll kint belőlük... Meg aztán mit gondol, ki hagyja el utoljára a műhelyt? A gazdaság hetvenkét éves kovácsa... Aztán a szövetkezet értékeli a munkájukat? — Én azt hiszem, igen, s úgy ér-Mikőczi András Németh Antal zem szükség is van még ránk. Ugye, volna alkalmunk kirándulásra is — amit a gazdaság szervez — de hát leköt a munka, meg engem az ilyesmi már nem igen érdekel. Persze az nagyon jól esik, ha meghívják az embert a nyugdíjasok találkozójára. A néhány jó szó új erőt kölcsönöz az embernek, s ajándékkal is kedveskedtek. Valamikor csomagot kaptunk — benne törülköző, zokni, meg ilyesmi — most borítékot. A nyugdíj mellé jőljön minden korona. Németh Antallal, a légi (Lehnice) szövetkezet nyugdíjasával porta-szemlét tartottunk. A méhekre lettem figyelmes. — Ugye, minden embernek van valami kedvtelése. Én ezzel foglalkozom gyerekkorom óta. A feleségem is régi méhászcsaládból származik. Hát őszintén megmondom, nagyon szeretem a méheket. Ezek is úgy vannak, mint mi.., Amíg élnek, dolgoznak ... XXX Ezek a röpke beszélgetések — a múlttal társított jelen — árulkodnak: olyan generáció képviselői szólaltak meg, akik a kizsákmányoló burzsoá rendszerben élték át fiatalságukat, akik legproduktívabb éveikben a szoclalizálódás úttörői, szervezői voltak. Habár a gazdaságileg megerősödött szövetkezetek és az állam gondoskodik a nyugdíjasokról, ezeknek az embereknek a többsége — ha az egészsége engedi — még ma is munkát vállal, még ma Is bizonyít. Képletesen szólva: ők olyan diófát ültetnek, mely gyümölcsének javarészét már csak az utánuk jövő generáció élvezheti. Tiszteljük, becsüljük ezeket a dolgos nyugdíjasokat. A nyugdíjasokkal beszélgetett: Kalita Gábor Néhány gondolat a közművelődésről Tanulni sohasem késő Az ember az alatt az idő alatt, míg az első kőszerszámtól eljutott az elektronikus számológépig, az atomerőműig, az űrhajózásig, lényegében belső parancsnak engedelmeskedett, a mindenség titkának, a természet s a társadalom törvényszerűségeinek megismerésére törekedett. A mindenható tekintélyekben és kinyilatkoztatásokban kételkedő értelem, a nagytitkokat kutató ész eredményezte napjaink tudományos, technikai forradalmát, ami viszont olyan kor küszöbére vitt bennünket, amelyben egy élet ' folyamán többször is fejet kellene cserélnünk. A fejcserén természetesen nem a fővesztés értendő, inkább a régi ismeretek kicserélése, felfrissítése új ismeretekkel. Az emberiség gyermekkorában az ükapák ugyanúgy csiszolták a kőszerszámokat, mint az unokák. Ma, a XX. század második felében — ahogy Marx György írja egyik könyvében: „ ... a jövőre gondoló apák már úgy nevelik fiaikat, hogy azok tudata, ismeretanyaga, azok keze más munkára álljon, mint amire az övék van beidegződve.“ Meglehet ugyanis, hogy a fiatalok — még a mezőgazdaságban is — ma még fel sem talált termelési folyamatokat irányítanak majd, olyan gépeken dolgoznak, amelyeket csak azután terveznek meg. A tudomány és a technika — erre számtalan példát lehetne felsorolni — a népgazdaság minden ágában rohamosan fejlődik. Az emberiség tudományos kincse általában tízévenként megduplázódik. A legtöbb megtanult adat 10—20 éven belül elégtelennek bizonyult, elavul. Míg az ókorban a technikai és tudományos felfedezések duplázódás! ideje ezer esztendő körül járhatott, addig korunkban ez az időszak rövidebbé vált az emberi életkornál! Ezeket a tényeket Marx György nagysikerű ‘könyvének a „Gyorsuló idő“ című fejezetéből idéztem, főleg azért, hogy tudatosítsuk: — felgyorsult életünk — a tanulásra szokatlan ritmust diktál. Egy kis pátoszszál azt is mondhatnánk, hogy tanulásra ítéltettünk! S akár tetszik ez, akár nem — a tanulás ikorparancs. SNOW angol tudós írja: „Azt mondani, hogy művelődnünk kell, vagy elveszünk, kissé drámaiabb, mint a tények mutatják. Azt mondani, hogy művelődnünk kell, vagy már saját életünkben egy meredek hanyatlás tanúi leszünk, az nagyjából helytálló. Persze felvetődhet a kérdés, hogy képes-e az ember egyáltalán az előbbiekben emlegetett „fejcserére?“ Vagyis — Marx megfogalmazása szerint —i „nem szab ugyanez az agy tudniillik, mely a fejlődés felgyorsítását lehetővé tette — biológiai korlátot, amikor az emberiség a történelem motorját még szédítőbb száguldásra szeretné kapcsolni? Az orvostudósok válasza erre is egyértelmű: az emberi agy képességei még koránt sincsenek kimerítve. Az iskolai és közművelődési könyvtárak, az örvendetes gyarapodás, művelődési házaik, a szervezett szövetkezeti oktatás, az iskolák, ifjúsági klubok és a tudomány, a művészet valamely ágában amatőrködők közös munkálkodói sorjában szocialista mivoltunkat tükrözik. A szövetkezeti oktatás és a klubszerű vitaszellem, illetve az amatőr művészeti mozgalom s az esztétikai nevelés hatékonyabb egybekapcsolása, hatékonyabbá tétele, azonban még megoldatlan feladatként áll előttünk. Közművelődésünknek ezért is társadalmi hivatása az, hogy valamennyi emberben ébrentartsa az önművelés, a tanulás vágyát és megteremtve hozzá a feltételeket, kielégítse ezt az igényt. A népművelés, a szervezett oktatás — bár nagy erőfeszítéseket tesz — még sokat tehet ezért, mindenekelőtt több helyi kezdeményezéssel, az adottságok és tennivalók felmérésével. Valamennyi gazdasági szakembernek tudatosítani kell, hogy az ember művelődésének szerepe a termelésben nagyon jelentős. Az ember a legfontosabb „termelő erő“ önmegújító. Szellemi-lelki szükségletével kapcsolatban már Marx is kifejtette, hogy a kultúra igazi nagy funkcióját csakis abban lehet látni, hogy az ember, aki kikerül a termelési folyamatból, a kultúra segítségével..........más szubjektumként kerüljön vissza a termelésbe.“ Vagyis többet tudó, kiegyensúlyozottabb dolgozóként lépjen a munka műhelyébe. A termelés új „titánja“ — a tudomány, a tudás, mely az emberrel — dolgozzon üzemben, szövetkezetben, vagy bárhol — egyesülve válik nagy termelőerővé. Ezt az egyesülést pedig — tanulás, az önművelés teremti meg. A „tudás fája“ végtelenül terebélyes; gyümölcsét szakítani, s általa gyarapodni falun és városon — emberi, történelmi parancsolat. Kanizsa István Képviselőnek jelöltél! HARMADY MÄRIÄRA, a lévai (Levice) CSSZSZBSZ Efsz raktárosára igen nagy társadalmi feladat vár. A Szövetkezeti Földművesek Szövetségének lévai járási bizottsága ugyanis a járási nemzeti bizottság képviselőjének javasolja. „Mikor képviselőnek javasoltak, bizony gondolkodtam rajta, el tudom-e látni feladatomat — vallja Harmady elvtársnő. — De olyan érzésem volt, hogy a kiskériek (Malý Kiar) bíznak bennem. Azóta sokat gondolkodom a képviselő munkájáról. Hisz községünkben és a szövetkezetben is van mit javítani. Hiányosságok vannak például a kenyér minőségénél és szállításánál.“ Harmady Máriának már régóta az az érzése, hogy falujukban sok mindennel elkéstek. Ha a választók majd rá szavaznak mindent megtesz annak érdekében, hogy Kiskér szebb legyen. — gh—>
