Szabad Földműves, 1980. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1980-12-13 / 50. szám
14 SZABAD FÖLDMŰVES 1980. december 13. ♦ MÉHÉSZÉT ♦ MÉHÉSZÉT ♦ MÉHÉSZÉT + MÉHÉSZET + MÉHÉSZET + MÉHÉSZET + MÉHÉSZET + MÉHÉSZET ф MÉHÉSZET + MÉHÉSZET ф HOZZÁSZÓLÁS Lapunk 1980. november 15. számában Nagy Kálmán ismert méhész írta, hogy rosszul járt egy fajtatiszta troiseck méhanya továbbszaporításával. A cikkben vázoltakat prdemes fontolóra venni, mert mint az írásból is láthatjuk, egyetlen kiválónak vélt anya milyen nagy bonyodalmat okozhat, még később is bajok származhatnak a méhállományban vérkeresztezódés kapcsán. Szeretnék néhány részletet feleleveníteni a cikkből, hogy vita indulhasson belőle. Hadd szóljanak hozzá azoik is, akik az említett méhanya fajtával kiváló eredményeket értek el, és semmilyen méhbetegséget nem terjesztettek velük. Magam ezzel a fajtával nem szereztem tapasztalatot, mert környékünk őshonos méheit szaporítom, sikerrel. De, hogy ne szaporítsam a szót, idézek a cikkből. — Az anyát egyik törzscsaládomba helyeztem, s egy sorozat anyát neveltem, ebből huszonkettőt beadtam a törzscsaládoknak. Én ilyen sokkal egyszerre nem mernék 'kísérletezni — semmilyen fajtával sem. Majd így folytatja cikkét. — Nem tagadom, némi reménnyel vártam a következő évet, hiszen az eredménynek már az első évben meg kell mutatkoznia. Ez meg is történt Három évtizedes méhészkedésem során nem ért ilyen csalódás. A méhek között sohasem dolgoztam arcvédővel. A tenyészcsalád kiválasztásakor megkülönböztetett gondot fordítottam arra, hogy a méhek ne legyenek ingerlékenyek. Az új családok méhei agresszívak voltak, és a legszükségesebb teendők elvégzéséhez arcvédőt, kesztyűt és nadrágszárat kellett használni. Szerencsére az új anya herepetéző lett... Mi ebben a szerencse? Az talán, hogy heréivel több anya megpározhatott? Még a következőket emelem ki: — Az új családok a behelyezett műlépet tönkretették, s hereiéppé torzították. Sőt a fészekben levő szabályszerűen kiépített lépek alját és oldalát is hereiéppé alakították át. Hogy minden új család ilyen volt, hihetetlennek tűnik. Majd így folytatja. — Méhállományomnál ezidáig nem fordult elő tömeges rajzás. Ezért annál kellemetlenebből érintett, hogy mind a huszonkét családnál szinte egyidőben lépett fel a rajzóösztön. Hogy a rajzást, illetve a rajbefogást elkerüljem az anyák szárnyát megcsonkítottam. A rajzőösztönt én bővítéssel, építéssel és friss petés lépek beadásával, a kellő fíasítás elvételével szoktam megakadályozni. Legjobb azonban a jó legelőre való vándorlás. Méhésztársunk a továbbiakban arról írt, hogy az akácról hasonlóan hordtak az új anyás családok, mint a többiek, a további mérsékelt hordást azonban nem használták ki. A családokat etetni kellett, hogy tönkre ne menjenek. Talán mondanom sem kell, hogy mérsékelt hordásnál az etetés felébreszti a család rajzási ösztönét, mert virágpor rendszerint bőven akad. Az persze a méh természetének a tartozéka, hogy nyáron vagy gyűjteni, vagy rajzani akar. A tétlenség is felébreszti benne a rajzőösziönt. Végül méhésztársunk így összegez: — Mindent összevetve: az új családok méhei egyetlen jó tulajdonsággal sem rendelkeztek. (Ilyen méh nem létezik a .földtekén ... a hozzászóló megjegyzése.) Ezért az anyákat megsemmisítettem. Az új anyákkal sokat rontottam a méhállományomon. Hiszen a huszonkét családnál ötször annyi here volt, mint a régieknél, s fennáll annak a veszélye, hogy az idén kikelt anyák ezekkel pározódtak. A sok here véleményem szerint kiválóságot jelent, ami a fajta életben maradását biztosítja. — A cikket tanulságnak szántam — írja Nagy Kálmán, — főleg azoknak, akik a tenyészcsaládok nevelésében a sikertelenség okát gyakran az ismeretlen származású anyával akarják orvosolni. A levont következtetések során csak annyit mondhatok: A jó tenyészcsalád az állományban van, csak meg kell találni a legmegfelelőbbet. A sikertelenség okát ne az anyák rováséra írjuk, hanem a hibát önmagunkban kerssük, mert a legkiválóbb tulajdonságokkal bíró anya sem ér semmit jó méhész nélkül és fordítva. Ezzel csak azt bizonyítja méhésztársunk, hogy olyan fajta méh tenyésztésével akart foglalkozni, amit még ő sem ismert. Ebből adódik, hogy ez esetben sem a méhfaj rovására kell mindent írnia. A hibából tehát jut bőven a méhésznek isi Én eddig csak elvből nem szereztem be másfajta anyákat, csupán az őshonos itteni méhekkel kísérletezem több mint negyven éve. A monda szerint ez a méhfaj már IV. Béla király korabeli méhészetében is megvolt. Nálunk szintén sok szomorú tapasztalat született az évek során, és legtöbbször magunk hozzá nem értése okozta a bajt. Édesapámmal együtt sokáig méhészkedtem. Jobbára saját tenyészetünk fejlesztésével foglalkoztam. Ö pedig másoknál majdnem annyit tettvett a méhek körül, mint otthon. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy gyakran jobb eredményeket értek el azok, akiknek édesapám besegített. Érthető, hogy szégyelltem a dolgot. Az apám nem szégyellte ... A végén én is édesapámhoz fordultam tanácsért. Azt felelte, hogy másutt is akadnak hasonló jófajta méhek, mint nálunk. Sőt, jobbak is! Nem ártana részükre egy kis vérfrissítés. Szádellőben akkoriban Pál bácsinak voltak még nagyon jó méhei. Elmentem hozzá, hogy adjon el egy rajt. Április vége volt és már rajzottak a kasos méhei. A kaptáraiból csak ritkán jött raj. Pál bácsi azt mondta, hogy tavasz kezdetén rajt nem ad el, ősszel azonban igen. — Akkor adhatna anyabölcsőt a lerajzott családtól — mondtam neki. Adott szívesen, méhésztársi szeretetből. Egy közepes családot anyásítottam meg a rajbölcsővel. Az anyásítás sikerült. Már másnap kikelt a szép fejlett anya. Csak az időjárás nem kedvezett. Főhordáskor hideg eső verte le a méheket a virágokról. Később sem fordult jóra méheim sorsa. Az egy család kivételével semmi árumézet nem pergettem. Csupán a pálféle család termelt 25 kilogramm fölösleget. Persze ezt sem teljes mértékben nektárból készítette, hanem más családokat rabolt ki. Nem ríttam fel ezt bűnül, mert ösztönből tette. Szaporítottam a fajtáját, azonban a régi családokhoz viszonyítva valamennyi csak közepes, esetleg alacsonyabb szintet ért el. Azután is vittem még rajbölcsőt Pál bácsiéktól. Azok sem jártak az enyémeknél jobb eredménnyel. Később az egyik előadó azt bizonygatta, hogy az a méh gyűjt a legtöbb mézet, amelyik a legvadabb. Ájban, Ando Józsi bácsinál találtam ilyet. A fán ülő rajt erős füstöléssel sem tudták befogni, annyira csípett. Én lucskosra permeteztem vízzel. Munkámért három rajbölcsőt kaptam. Az ájí fajta valóban több mézet hordott, de hátrányos volt támadó ösztöne. Csak hordáskor tanácsos a kezelése. Hordástalan időben az etetés nem teszi szelídebbé, inkább fordítva. Traktoros koromban az olaj szaga miatt támadtak. Egy jó meleg fürdővel azonban ez is megoldódott. A tisztasággal minden méh megbarátkozik. Az izzadságot és mocskot egyik sem szívleli. Nagy Kálmán cikkében még van egy elgondolkodtató: — Azt tanácsolhatom, ne vásároljunk ismeretlen származású anyákat, már azért sem, mert ez is elősegítheti a varroa atka terjedését. Ezt nem merném állítani. Liptovský Hrádokon bizonyára nincs ilyen baj, sem ragályos betegség. Lehet jobb fajta is náluk, mint a miénk, de fajtaismeret nélkül egy méhész sem boldogulhat ... Ami pedig ezt követi, azzal magam is egyetértek. — Eddigi tapasztalatok igazolják, hogy a hazánkban meghonosodott méheket egyik faj sem szárnyalja túl. Ezt több szakavatott méhész tapasztalata is bizonyítja. És még az alábbiakat idézem Nagy Kálmán cikkéből. — Arra kérem a méhésztársakat, szóljanak hozzá megfigyelésemhez. Közöljék, előfordult-e hasonló eset, s ha igen, miben nyilvánult az meg, Véleményem szerint a hasznos tapasztalatcsere sokat segíthet hazánk méhészetének fejlesztésében. Hozzászólásomat ezzel a szándékkal írtam. Remélem, hogy lesz több hozzászóló Is, mert ilyen dolgot nem lehet szó nélkül hagyni. CSURILLA JÓZSEF Д z ember mindig érdek** lődött a méhek iránt. Mai Ismereteink szerint a méhek mintegy 56 millió éve élnek a Földön. A méhcsaládban tökéletes munkamegosztás van. Rend és tisztaság uralkodik. Minden méh végzi a maga feladatát. Nem olyan régen tudatosodott a biológusokban az a felismerés, hogy a méhek és a Sok méhész egyáltalán nem foglalkozik az otthoni viasznyeréssel. Akik megpróbálják, különböző módszerekkel és eredménnyel dolgoznak. Ez természetes, hiszen nem mindegy, hogy valaki első-, másod- vagy harmadrendű sonkolyt olvaszt. Általános vélemény szerint az utóbbival nem érdemes otthon „kínlódni“. Ez igaz, ha a méhésznek nem állnak rendelkezésre megfelelő eszközök és helyiség, vagy szakszerűtlenül dolgozik. A szakszerűségről nem lehet eleget írni és beszélni, ezért leírom mostani meglepő tapasztalatomat. Viasznyerésre saját készítésű napviaszolvasztót és sajtós gőzviaszolvasztót használok. A gőzviaszolvasztót kb. 6—7 évvel ezelőtt vásároltam. A kereskedelemben most is kapható. Kaptáranként két építtető kerettel dolgozom. Kitermelt viaszom szinte kizárólag ebből és a fedelezésből származik. Ebben az évben megközelíti a családonkénti 1* kg-ot. A kitrördelt építmény és fedelezés a kettős üvegű és hullámos lemezű napviaszolvasztóba kerül, ami nagyon Jól működik és az egész nyárt idényben üzemben van. Két- háromszori megtöltés után, kesztyűben a hullámos fémlemezt forró állapotban kiveszem és a sonkolysalaktól megtisztítom. A salakot a gőzviaszolvasztó belső lyukacsos edényében gyűjtöm, s ha megtelt, alkalomszerűen olyankor, amikor''úgyis a műhelyben foglalatoskodom, kiolvasztom. Sajtoláskor általában 1,5 kg-nyi viaszt kapok. Egyszerű vizsgálattal is látható, hogy a kiürített anyag még elég magas viasztartalmú. Marokban nyomogatva összetapad, az ujjak között viaszerek képződnek. Ojraolvasztással többszőr is próbálkoztam, de nem találtam érdemesnek. Azért mindig összegyűjtöttem és télen szénporhoz keverve kályhában szoktam eltüzelni. Évente 4—5 ilyen sajtolós olvasztásból származó törmelék gyűlik össze. Az idén az utolsó adag kiolvasztásakor valamivel több sonkolysalaik került a gőzviaszolvasztóba. Bár a szokásos mennyiségű viaszt most is megkaptam, az anyag kiürítésekor -szembetűnt, hogy mogyorónyi nagyságú viaszdarabok is vannak benne. Ez a viasz éppen a sajtolás miatt nem tudót kifolyni, mert nem talált magának utat. Eszembe jutott a sokszor olvasott tanács, a szalmázásról. A szalmaszálak mentén a viasz utat találna, hogy kifolyjon a lyukacsos edényből. Elhatároztam, hogy az idén összegyűjtött salakot újra kifőzöm. Szalmám nem volt. A kertben a lábon megszáradt kapor szárait tisztítottam meg a levélrészektől és tördeltem össze. Előbb vízbe áztattam, azután rétegesen raktam „szalmát“ és sonkolysalakot. Kötszerre fért be a kis gőzviaszolvasztóba. Igencsak ámultam, amikor a tüzelésre váró salakomból 4 kg-nál több tiszta viasz folyt ki. Alig akartam hinni a szememnek, 0,5 legfeljebb 1 kg-ra számítottam. A visszamaradó anyag most már száraz, jobbára csak bábinget és herefiasítás részeket tartalmazott. Nyomkodástól nem tapadt össze, hanem rugalmasan viselkedett. Az utóbbi 3—4 évben az ilyen visszamaradó sonkolysalakban tehát összesen mintegy 15—20 kg-nyi viaszt tüzeltem el. Talán mások is hasonlóan jártaik. Sok kisméhész otthoni munkájára vetítve országosan ez temérdek veszteség. A sajtolós üzleti gőzolvasztót nem szabad, sőt vétek szalmázás nélkül használni. Kár, hogy a gyártó üzem (Kovodružstvo Slaný) a használati utasításban nem tünteti fel a szalma alkalmazását. Végül köszönettel tartozom Nagy Kálmán méhésztársunknak, aki lapunk 1980. június 7-i számában a „Minden csepp viaszt megmenteni“ című írásával ismételten felhívta figyelmünket a szalmás viaszolvasztásra. Sok adag III. osztályú sonkoly főzésének eredményeit hasonlította össze szalmázással és anélkül. Példám is bizonyítja, hogy érdemes az ajánlatát kipróbálni. KOVÁCS PÉTER, Senec Méhek az egészség szolgálatában virágok annyira egymásra vannak utalva, hogy egymás nélkül meglenni sem tudnak. A méhek termékei a méz, a pempő és a viasz tápanyagokat és gyógyító anyagokat is tartalmaznak. Már a barlanglakó ember használta a mézet mint élelmet és édességet, évszázadokon keresztül alkalmazták egyes betegségek gyógyítására. Újabban a pempőt használjuk mint az amlnosavak, vitolinok, hormonok és egyéb anyagok koncentrátumát. Mindezekre az emberi szervezetnek nagy szüksége van. Mellettük a méhviasz is nagyon fontos, különösen mint a különböző gyógyítókrémek, tapaszok és kozmetikai krémek alapanyaga. A méhviaszban mintegy 15 különböző vegyület van, amelyeket három nagy csoportba sorolunk: szabad zsírsavaik (13,5—15 °/o), melyek közül kiemeljük a ceratin-, neoceratin- és montanin savakat. A második csoportba tartoznak az észterek (70—74 százalék), a harmadikba pedig a magasabb szénhidrogének (12,5—15 %). A méhviasz vitaminokban is igen gazdag. 100 gramm tiszta viaszban több mint 4000 egység А-vitamin van, hasonlóképp megemlítjük, hogy ennyi mar hahűs csak 60 egység A-vitaminnal rendelkezik. A méhviasz ismert gyógyító hatása teszi azt a kozmetikában 'és a gyógyszertárban helyettesíthetetlenné. Az egyiptomi papiruszokból megállapították, hogy a viaszt már IV. Ramzes idejében használták. A viaszból különböző zsíros olajokkal készült kenőcsök rendkívül jó minőségű kozmetikai termékek. Azok közé az anyagok közé tartoznak, amelyek táplálják a bőrt, megőrzik annak nedvességét, rugalmas ságát és puhaságát. így társul a méz az ember és a virág, a szépség és az egészség szolgálatára. (A. D.) A savak hatása a méhek téli élelmében A huszadik század méhészetében mind nagyobb szerepet kap a méhek etetése, főleg a téli élelem pótlása cukorral. H. Freidenstain német kutató már 1900-ban megpróbálta a méhektől ősszel elvenni a mézet és azt cukorral helyettesíteni. A beadott cukorszürpöt átalakítják é$ mézhez hasonló élelmet készítenek belőle. Ennek a cserének vannak előnyei is. a) Európa minden vidékén kétes értékű a nyár végén gyűjtött sötét színű méz, amelyben sok a megemészthetetlen anyag. Az ilyen édesharmattal telített méz téli élelemnek nem a legmegfelelőbb, és nem egyszer hasmenést okoz, sőt néha a méhcsalád pusztulását is előidézheti. A cukorban kevés, illetve majdnem semmi az emészthetetlen anyag. A belőle készített téli élelem biztosítja a méhcsaládnak a hasmenésmentes nyugodt telelést. b) Egyes országokban a méz ára jóval magasabb, mint a cukor ára. Ez elsősorban azokban az országokban van így, ahol az éghajlati viszonyok és a mézelő növények száma nem teszi lehetővé a gazdag méztermést. Ilyen esetekben gazdaságos kipergetui a mézet és azt cukorral helyettesíteni. Mióta a méheket cukorral etetik, azóta fennáll az a gyanú, hogy ez az eljárás nem is olyan célszerű. A méhek nem mindig tudják átalakítani a cukrot, és ilyenkor a répacukor megkristályosodhat. A méhek ugyan megpróbálják átalakítani a cukrot szőlőcukorrá és gyümölcscukorrá, ehhez azonban igen sok mirigyváladékra, fermentumra van szükség. A fermentumokat a méhek a természetes nektárhoz is hozzáadják, már itt is felbontják a répacukrot. Ősszel azonban ezt egyszerre és nagy mennyiségű szörppel kell elvégezniük és sok méhész véleménye szerint ebben a munkában erősen elhasználódnak. Olyan vélemény is van, hogy a cukorszörppel erősen etetett családoknál kedvezőbbek a feltételek a méhbetegségek megjelenésére. A leírt hiányosságok kiküszöbölése céljából azt tanácsoják, hogy különböző anyagokat, elsősorban különböző savakat kell a szörphöz hozzáadni. A savak hozzáadásának célja, hogy a feletetett szörp (pH értéke) megközelítően olyan legyen, mint a természetes nektáré. A feltételezés szerint ez meggyorsítja a cukor egyszerű cukrokra bontását. E tanácsok szerint előnyben kell részesíteni a szerves savakat, amelyek kis mennyiségben mindig jelen vannak a természetes mézben is. Ilyen savak a hangyasav, az ecetsav, a citromsav stb. Már 1921-ben Zarin bebizonyította, hogy 0,3 százalék citromsav a cukorszörp egy literére nemcsak nem fejti ki a vári hatást, hanem visszatartja a cukor bomlását és a többi hasznos folyamatot. Ezt később más szerzők is megerősítették. Néhány évvel ezelőtt a citromsav mellett a citrom levét kezdték ajánlani, amelynek igen nagy az aszkorbinsav tartalma (C-vitamin). Azt hitték, hogy ez a sav jól hat az egyes betegségek ellen is, többek között a noszéma megjelenését is hátráltatja. E folyamatok kivizsgálása céljából kísér’etsorozatot végeztek a méhek téli élelmezésével. Az első kísérletbe 38 család volt bekapcsolva. Azt szerették volna megállapítani, milyen szerepe van a savaknak a méhek téli élelmében. Augusztus 29-tól szeptember közepéig 18 méhcsaládot olyan cukorszörppel etettek, amelyet sósavval (HC1) savanyítottak 4,5 pH-értékig. A többi 20 család egyszerű cukorszörpöt kapott, A második kísérletnek kettős célja volt. Egyrészt még egyszer meg akarták vizsgálni a savak jelentőségét a feletetett téli élelemben, megváltozott körülmépyek között. Azt szerették volna tudni, hogy a tiszta C-vitamin, illetve a citrom leve milyen hatással van a méhek egészségére. Ezért pt kísérleti csoportot alakítottak hat hat méhcsaládból. Mindén család 18 liter cukorszörpöt kapott (1:1), amelybe a következőket adagolták literenként: a) 1 citrom levét (pH 2,6), b) 250 mg C-vitamint és egy citrom levét (pH 3,4), c) 625 mg citromsavat és 1 gramm asvat 1 kg cukorral (pH 3,4), d) 250 mg C-vitamint (pH 4,9), e) 0,275 ml 25 %-os ammóniák oldatot (nagyobb mennyiséget a méhek nem tűrnek el). Eredmények: Zarin korábbi tapasztalatait mindenben megerősítették a méhek. így például a sósavval savanyított szörpben sokkal több répacukor (28,9%) maradt, mint a savanyítás nélkül feletetett cukorban az ellenőrzős családoknál (5,53%). Ezt azzal magyarázták, hogy a méhek a savanyított életembe kevesebb mirigyváladékot juttattak, mint a tiszta cukorszörpbe. Ismeretes, hogy a méhek mirigyváladéka savanyú kémhatású és valószínűleg ösztönösen csak egy bizonyos mértékig savanyítják a szörpöt, miután az már savanyú volt, ők tovább alig savanyították. Minél savanyúbb volt valamelyik szörp, annál kevesebb váladékot adtak hozzá a méhek. Ezek szerint a méhek élelmének savanyításával nem érjük el a kívánt célt, ellenkezőleg, a répacukor szőlő- és gyümölcscukorrá alakítását hátráltatjuk. Dr. K. DREER (NDK)
