Szabad Földműves, 1980. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1980-10-25 / 43. szám

SZABAD FÖLDMŰVES 1980 október 25. VADÄSZAT ф VADÁSZAT ф VADÁSZAT ф VADÁSZAT ф VADÁSZAT ф VADÁSZAT ф VADÁSZAT ф VADÁSZAT ф VADÁSZAT ф VADÁSZAT ф Hogyan vadásszunk vizslával? ”. RÉSZ A gyakorolt vizsla, ha csapatot áll, s ha az első szárnyra kelt madarat le is lőttük, nem törődik vele. Egy­két lépés után várja ugyanazon csapat további tagját addig, amíg mind fel nem rebben. Ezután kerülhet sor a lelőttek felszedésére. Amikor szár­nyasra vadászunk, nem mehetünk sem mi, sem vizslánk a lelőttekért addig, amíg meg nem győződünk arról, hogy közelünkben nincs már rejtőző, la­puló vad. A vadásznak nemcsak azt kell szá­mon tartani, hány darabot lőtt ki a csapatból, hanem azt is, hogy azok hová estek. Ez azért fontos, hogy vizsláját irányíthassa és megtudja, meg van-e minden darab. Ha vizslá­val vadászunk, minden darabnak meg kell lenniel Ha a lelőttek nincsenek mind meg, s körülbelül tudjuk hová estek, akkor vizslánkat a tett helyére hívjuk „keresd, elveszett!“, vagy más általa ismert hangjellel az elveszett vad megkeresésére küldjük. Amikor a vizsla a leesés helyét megtalálta, a megsebzett vadat menekülése nyomán hagyott „csapásán“ követi mindaddig, amíg el nem fogja. Az elfogott vad­dal elénk kell ülnie, s addig a szájá­ban tartania, amíg el nem vesszük tőle. A sebesült vad kinyomozásakor egyéb teendőnk nincs, csak vizslánk munkáját figyelni. Ilyenkor nem sza­bad lőni, mert lehet, hogy éppen a vad megtalálása előtt tereljük el a vizsla figyelmét a nyomról. Türelme­sen várunk, mert előfordulhat, hogy a szárnyazott kakas félóra járásnyira is elmenekülhet.­Miért kell a vizslának a vadat szá­jában tartani addig, amíg el nem vesszük tőle? Azért, mert a szárnya­sokat rendszerint minden vizsla élve hozza el. Ritka az, amelyik megöli. Abban az esetben, ha elénk dobná, a sebesült madár azonnal lábra kapna, s újra elfutna. Ha keresés közben a vadász újabb szárnyasra lő, a vizsla az új lövésre figyel és az előbbi szár­nyas addig messze elgyalogol. Ez az egyetlen eset, amikor a vadász vizs­lával vadat repít el. Ugyanis a már egyszer megkeresett vadat a vizsla nem szívesen keresi újra. Azonban, ha erélyesen követjük, akkor mégis előhozza. A vizslázás a harmat felszállása után délelőtt 9—10 órától délután 15—16 óráig tart. A harmat megnehe­zíti a szimat felvételét, ezért vizslá­­zásra az esős vagy közvetlenül az eső utáni idő is alkalmatlan.* Ne gondolja senki, hogy ha vesz vagy felnevel magának egy vizslát, akkor már is eredményesen vadász­hat. A vizsla vezetését éppen úgy meg kell tanulni, mint minden mást. Ugyanis, ha a vizslát nem vezetik, vagy rosszul vezetik, akkor előbb­­utóbb a legjobban idomított verseny­vizslát is elrontják. A vizsla tanulása során ahhoz szo­kott, hogy vezették. Ha nem is szá­jon, — mert hiszen tőlünk távol 50— 100 lépésnyire van, — de láthatatlan vezetéken. Erre úgy támaszkodik, mint sánta ember a mankóra. Ha nem érzi a vezetést, akkor önállóskodni kezd. Amilyen élvezet jó vizslával va­dászni, annyire kellemetlen és hátrá­nyos az elrontott vagy a rossz vizsla jelenléte. Ezek ismeretében állítsuk párhu­zamba a vizsla nélküli vadászatot, a vizslás vadászattal: Vizsla nélkül a vadásznak kell a vadat megkeresni, s nagy területet bejárni. Holott burgonyaföldeken, ré­patáblákon vagy kukoricásban kelle­metlen a járás. A vizslás vadásznak a vad felkeresése végett nem kell gyalogolnia. Vizslája bebarangolja he­lyette a szükséges területet. A vadász pedig a legkönnyebben járható részen kényelmesen sétálva követi és irá­nyítja vizsláját. A vizsla nélküli vadásznak azért is kell többet gyalogolnia, mert a nyúl és a fácánkakas elengedi maga mel­lett a vadászt, nem kel fel, a foglyok pedig a növényzet védelme alatt el­menekülnek előle. Kétszer akkora te­rületen sem kap lövésre annyi vadat, mint a vizslás vadász. Erre bizonyíté­kul szolgál az a tény, hogy ha két vadász — egyik villával, a másik anélkül — megy ki a határba, s előbb a vizsla nélküli indul, és utánna ugyanazon a területen a vizslás, ak­kor a levadászás ellenére a vizslás vadász legalább annyi vadat ejthet el, i— ha nem többet, — mint az előtte haladó vadász, mert a vizsla szimat­ját a meglapuló vad nem tudja be­csapni. A vizsla nélküli vadász előtt fel­rebbenő fogoly, fácán, felugró nyúl bizonyos fokig meglepetésszerűen hat, ez pedig kapkodáshoz vezet, aminek hibás lövés a következménye. Ezzel szemben a vizsla húzásával figyelmez­teti gazdáját, hogy készüljön fel a lövésre. Állásával pedig egyenesen kí­nálja a vadásznak a megkeresett va­dat. A vadász előre megfontoltan — nyugodt lelkiállapotban — a lövés szempontjából kedvező irányba veszi fel „tiporja ki“ a vadat. Tehát szabá­lyozhatja a vad menekülésének irá­nyát. A fent említett kapkodó lövésnek a sok sebzésen és szárnyazáson kívül az az eredménye, hogy a vadász a leesett vad hűlt helyét leli. A seb­zetten menekültet megkeresni, elfogni nem tudja, az elvesz a terület vad­állományából, főleg a további szapo­rításból, anélkül, hogy a vadász zsák­mánya lenne. Ezzel szemben a vizs­la állta vadat szinte lehetetlen elhi­bázni. De a rosszul lőtt szárnyas va­dat a vizsla megkeresi, elfogja és visszahozza. Ebben az esetben elve­szett vad nem fordulhat elő. Ennek pedig nagy jelentősége van a víziva­dászatban, ahol rendszerint a lőtt szárnyasok hatvan-nyolcvan százaléka veszendőbe megy. Míg a vizsla nélküli vadász baran­golása, keresgélése egyhangú, gyak­ran unalmas, különösen akkor, ha ke­vés a vad, a vizslás vadászat még ak­kor is élvezetes. Az ilyen vadászat felejthetetlen élmény az igazi vadász számára. Az elmondottakból kitűnik, hogy a vizsla minden mást végez, csak nyu­­lat nem üldöz és nem fog el. Öva in­tem minden kezdő vizslás társamat attól a sok vizslás vadász által elkö­vetett hibától, hogy a sebzett nyúlra azonnal ráküldje a vizslát, amelyet a vizsla szemre üldözve igyekszik elfog­ni. Egy-két ilyen eset után minden felugró nyulat azonnal üldözőbe vesz, sokszor olyan helyzetet teremtve, hogy éppen a vizsla miatt nem lőhe­tünk. Ilyenkor nem a vizsla, hanem mi vagyunk a hibásak! Mi rontjuk el. A vizsla nem tud különbséget tenni a sebzett, és az egészségek, nyúl között,: amikor ez tőle 50—60 lépésre < van. Csak .azt tapasztalja, ■ hogy a nyúlra lőttek, s azonnal érte küldik. Később már be sem várja a parancsot, s a­­zonnal indul érte. Ha a lövést elhi­báztuk, hosszú eredménytelen üldözés lesz a vége. Ez bizonyos fokig a vizs­la vágyait kielégíti, ezért mihelyt al­kalma adódik, újra üldözni fogja a vadat. A sebzett nyulat természetesen meg­kereshetjük, de csak akkor, amikor már elterült. Ekkor hívjuk hasaltatá­sából a sebzési helyre vizslánkat, azt megszagoltatjuk vele, és „keresd, el­veszett“ hangjellel a nyúl nyomában, a csapásán küldjük érte. Az így fog­lalkoztatott vizslának eszébe sem jut, hogy üldözze a vadat. Vizsla és vizsla között nagy a kü­lönbség. Egyiknek megvan a szülőktől örökölt jó tulajdonsága, másiknak nincsen. Ezért ne vsároljunk és ne fogadjunk el ismeretlen származású vadászkutyát. A törzskönyvi lap szük­séges, mert ez az egyetlen bizonyíték arra, hogy a kívánt tulajdonságok a vadászkutyában megvannak. Spánielekkel másképen vadászunk, mint vizslával. A spaniel bokorászó eb. Arra való, hogy sűrű, áthatolha­tatlan vizeken, nádasokban keressen, és onnan puskacső elé hajtsa a vadat. Mint látjuk, a két vadászkutya kö­zötti különbség az, hogy a spaniel nem állja a vadat. Emiatt a keresést sokkal kisebb területre kell szorítani, mert a vadat előzetes jelzés nélkül veszi fel. így nagyobb a valószínűsége annak, hogy a feLvett vadat lőtávol­­ban elérjük. A spánielt rendszerint társas vadászatra használják, amikor a területet több vadász állja körül. A spaniel által felvert vad bármerre menekül, puskacső elé kerül. Egyéni vadászatra hazánkban ritkán használ­ják. Nem vitás, hogy az összes vizsla közül az angol pointer orra a leg­jobb. Angliában évszázadokon keresz­tül arra tenyésztették, hogy a vadat, elsősorban a szárnyast állja. Sajnos, a vad elhozására nehezen lehet meg­tanítani, ami nagy fogyatékossága. A pointernek csak ott van létjogosult­sága, ahol nagy területen szárnyasra vadászunk. A pointer hatalmas tem­peramentummal vágtatva keres, nagy távolságra a vadásztól. Sík, áttekint­hető terepen a nagy távolságban való keresés és a sebes iram óriási előnyt jelent. Erdőben viszont előnytelen, mert a vadász ötven lépésen túl nem tudja már követni a vizslát. Általában a német vizsla a legelter* jedtebb. Orruk, a pointerével nem versenyezhet ugyan, de mindenre használható vizslának tartják. ízlés dolga, hogy a vadász melyik vizsla fajtát választja segítőtársul. Ján M. Habrovský З^Л^У-Т^ГТУ Ч5Г2 гяззтжгзза MODERN LŐTÉR Kedves ünnepségre került sor Ga­­lánta közelében, Kajaion. A Szlovákiai Vadászszövetség galántai járási bi­zottsága adta át rendeltetésének Szlo­vákia egyik legkorszerűbb sportlövöl­déjét. Az ünnepélyen jelen volt ] o­zef HojC, az SZVSZ KB elnöke. A képen Ivan Knotek, az SZLKP járási bizottságának vezető titkára vágja át a szalagot Jozef Hője jelen­létében. Kép és szöveg: Krajcsovics Ferdinánd HORGÁSZAT Ф HORGÁSZAT • HORGÁSZAT Ф HORGÁSZAT Ф HORGÁSZAT Ф HORGÁSZAT Ф HORGÁSZAT Ф HORGÁSZAT • HORGÁSZAT Ф HORGÁSZAT • Horgászat az őskortól napjainkig hozzávetőlegesen a 11. századba ve­zet vissza. Ekkor kezdődött a kolos­torok terjedése, s ekkor hozták be hazánkba a pontyot is, amely ezidő­­tájt a legnagyobb felfedezések egyike vöt a haltenyésztésben. Hazánk hal­gazdálkodása fénykorát, legnagyobb fejlődését a 15. és a 16. században érte el. Ebben az időszakban közel huszonnégyezer halastavat tartottak nyilván. További utunk a nevezetes szemé­lyiségekhez vezetnek, akik híressé tették hajdani halgazdálkodásunkat Itt olvashatjuk Vilém Pernštejn nevét, aki a hlubokái és a pardubicei halas­tó-rendszert építette ki, melyek közül napjainkig megmaradt bezdrevi és munickyi halastavak magukra hívják a figyelmet. Št8pánek Netolicky — aki 1480—1553-as években élt — a hí­res trebini halastórendszer alapítója. A halastavak építésének egyik legna­gyobb személyisége Jakub KrCín, aki a 1535—1604-es években élt, s éle­tének legnagyobb müve a rožmberki és a tfebonskyi Svét halastavak léte­sítése volt. A halgazdálkodás fej­lesztésének egyik úttörője Jan Dubra­­vius is, aki a latinul írt híres „De Piscinus“ halászati szakkönyv szer­zője. A könyvét Európa valamennyi országában kinyomtatták, s állítólag még ma is aktuális. Ugyanis elsőként vezette be az ívó, az ivadéknevelő és a hizlalótavakat. , A 19. és a 20. század neves szemé­lyiségei között, akik életüket a hal­gazdálkodás továbbfejlesztésének szentelték, elsősorban Václav Horák neve említhető. Elsőként ő népszerű­sítette és vezette be a halastavak mű­trágyázását és a halak etetését. An­ton Frič a lazac és a pisztráng mes­terséges tenyésztését vezette be. Jozef Šusta elsőként kezdte a márna halas­tavakban való nevelését, s kísérletek során az optimális pontytápot állította A Ceské Budéjovice-l járás szám­talan természeti kincsével, halastavá­val, műemlékével hazánk határain túl is közismert. Talán az egyik leg­szebb helye, s egyben műemléke az Ohrada pri Hlubokej nad Vltavou-i vadászkastély. A kastély már régóta nem szolgál a földesurak és nemesek kellemes szórakozási helyéül, hanem itt rendezték be a hazai és külföldi turisták részéről egyaránt nagy ér­deklődést keltő Erdészeti, Vadászati és Halászati Múzeumot. Kétségtelenül a gyönyörű, párját ritkító múzeumnak halászati részlege a legvonzóbb. Min­dent felülmúló terjedelmével és tar­talmával hozzá hasonlót nemcsak ha­zánkban, de talán Közép-Európában sem találunk. — szigonyokat és horgokat, halászhá­lókat, egyszerű, vasból készült hor­gászbotokat gyűjtöttek össze a ki­állítók. A múzeumban található, több ránk maradt régi írás vagy tárgy hű képet nyújt arról, hogyan jött létre s fej­lődött hazánk területén a halgazdál­kodás. Kísérőnk szavaiból kiderül, hogy az első halgazdaság keletkezése A halászat fejlődését bemutató ki­állítórészleg szövegkönyvének egyik szerzője, Jiff Andreska mérnök a múzeum dolgozója, öt kértük fel, le­gyen a kísérőnk a halászati részleg megtekintésekor. A kő- és a bronzkorszak halásza­tát szemléltető részlegen kezdjük kőr­útunkat. Csontból készült horgászbo­tok, szigonyok, kőből faragott külön­böző horgászati tárgyak, a hálók cso­mózásához kőből vésett tűk arról ta­núskodnak, hogy a halak kifogásához ősapáink is hasonló módszert, eszkö­zöket alkalmaztak, mint a mai horgá­szok, csak sokkal primitívebb kivite­lezésben. Számtalan érdekességet találhattunk az ókori Egyiptom és Mezopotámia halászatának kiállító részlegén. Az adatokból, a bemutatott tárgyakból kiderül, hogy már annak idején meny­nyire fontos tevékenységnek számított a halászat. Figyelemre méltó a Nagy- Morva Birodalomban folytatott halá­szat szemléltetése is. Ebből az idő­szakból sokféle vasból és csontból készült tűt — a hálók csomózásához Jiff Andreska mérnök egy régebben használt hálót mutat (A szerző felvétele) össze. Az említett korszakot a legkü­lönbözőbb halászati és horgászati tár­gyak gazdag skálája egészíti ki. — Minden bizonnyal csak kevesen tudják ki volt Theodor Mokrý. Hallot­tak már a kék pontyról? Sajnos, nap­jainkban már nem tenyésztik — tá­jékoztat bennünket Andreska mérnök. — Mokrý a halgazdálkodás nagy nép­szerűsítője volt. Jól ismerte a ponty valamennyi tulajdonságát, s előnyét. Tudta, hogy a pontynak három faj­tája létezik. A bőrponty nevelésével megfigyelte, hogy egyes egyedek bőre kék. Ennek nyomán hozzáfogott a kék ponty kitenyésztéséhez, amely nemso­kára igen keresett exportcikké vált. Az 1780—1830-as évek a halastavak megszüntetésének időszaka. Abban az időben a cs'eh mezőgazdaságban a belterjes állattenyésztés kezdett meg­honosodni. Vagyis a szarvasmarhák szabad tartásáról az istállóstartásra tértek át. Ehhez több tömegtakarmány­ra volt szükség, ezért a földművesek a halastavakat kezdték lecsapolni, s helyükre réteket, legelőket telepí­tettek. Ily módon Csehországban és Morvaországban a halastavak mint­egy hetven százalékát megszüntették. A jelenlegi halgazdálkodási bemu­tató részleg ugyancsak sok érdekes és tanulságos adatot nyújt. Tájékoz­tatást ad az állami halgazdálkodás létrejöttéről, s képet nyújt Szlovákia halgazdálkodásáről is. Megismerked­hetünk a Dunán, a Vágón (Váh), a Garamon (Hron) folytatott horgászat hagyományaival, legkülönbözőbb mód­szereiről az őskortól kezdve egészen napjainkig. Megtudhatjuk, hogy ha­zánk folyóiban, patakjaiban milyen halfajok éltek, s élnek ma is. A halászatot bemutató részlegen a középkorban és a jelenben használt sokféle horgászati kelléket láthatunk szemléltető és érdekes elrendezésben. Sajnos, a kiállított tárgyakhoz, pane­lekhez hiányzik az olyannyira szük­séges nyomtatott „kísérő“ katalógus. Hiszen nem minden látogató részesül olyan szerencsében, hogy maga a mű szerzője kísérje végig az érdekes be­mutatón, JOZEF SLUKA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom