Szabad Földműves, 1980. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1980-02-09 / 6. szám
rámát, a hlzóbafogott növendékbikák napi és állatonkénti Í300 e—3500 grammos súlygyarapodását és a nagyon jó hústermelőképességet. A vegyes hús-tej hasznosítási alkatú szlovák pinzgai marha tervezett termelőképessége a tejelési időszak alatti 3200—3500 liter, az első borjazás a 23.—24. hónapban, átlagos testráma (550 kg-os élősúly) és a hízó növendékbikák napi 1100—1300 grammos súlygyarapodása. Nagy jelentősége van a szarvasmarhának, mint hústermelőnek. Hangsúlyoznunk kell, hogy a hústermelésben részt vesz a szarvasmarha egész nemzedéke: a növendékbikák hizlalásával fedezzük a hústermelés,55—60 %-át, és az újratermelési folyamat alatt a további 40—45 %-át. Ezért a hazai marhafajták nagy tejtermelésre való nemesítése esetén is hangsúlyozzuk az eredeti jó hízókápesség megőrzésének szükségességét. A tervezett marhahús-mennyiség termelésének limitáló tényezője a tervezett tehénállomány biztosítása, valamint a tehenek és az üszők nagy újratermelési intenzitásának az elérése. Csehszlovákiában 1990-ben 5 380 000 szarvasmarhával, ezen belül pedig 2 155 000 fejőstehénnel számolunk. A szarvasmarha újratermelésének és tenyésztésének olyan belterjesnek kell lennie, hogy 1985-ben 1G0 tehéntől legalább 100; 1990-ben pedig 100 tehéntől 102 borját biztosítson. A tudományos kutatóbázis által a szarvasmarha maximális újratermelésére kidolgozott modell szerint az alapállomány 100 tehenére hizlalási célokra minél több borját kell nevelni. Ennek a modellnek az alapelve, hogy a hizlalásra szánt bikaborjakon kívül minden egészséges és vemhesülni képes üszőt fel kell nevelni, tekintet nélkül azok genetikai értékére. A murhahústermelést befolyásoló nem kevésbé fontos tényező a hízott állatok és kiselejtezett tehenek átlagos vágósúlya. A vágómarhák átlagos élősúlya 1975-ben 493 kg volt, de 1990-ig 525—550 kg-ra kell növekednie. A hús minőségével szemben támasztott követelményekre való tekintettel természetes, hogy elsősorban a hízóbikák élősúlyának növeléséről van szó. Nem szabad megfeledkeznünk a marhahús tulajdonképpeni termelési folyamatának belterjesítéséről sem, vagyis arról, hogy növeljük a hízóállatok élősúly-növekedésének hizlalási folyamat alatti intenzitását. Az előirányzatok szerint a hízóba fogott bikaborjak napi élősúly-gyarapodását 1990-ig átlagban ICOO—1050 grammra kellene növelni. Fontos tény, hogy a marhahústermelés nagyon igényes feladatait a mi eredeti marhafajtáinkkal is teljesíteni tudjuk. Különös figyelmet érdemel a marhahústermelés azon modellje, amely a tej árutermelését kizárva a hazai tehénfajták tenyésztésével valósul meg. A szervezés és a tenyésztés azon alapszik, hogy az alacsony tejtermelő képességük miatt negatív kiválasztással kiselejtezett előhasi teheneket speciális tenyészetekbe összpontosítják és hústermelő alkatú bikákkal fogják termékenyíteni, hogy tőlük hústermelésre egy, esetleg két borját nyerjenek. A SZARVASMARHA-ÜJRATERMEtÉS INTENZITÁSÁNAK PARAMÉTEREI A szarvasmarha újratermelési feladatai teljesítésének elsőrendű és alapvető mutatója a szarvasmarha előirányzott születési arányszámának elérése. A marhahústermelés intenzitása és az üszők termelési folyamatba való korai bekapcsolása szempontjából fontos, hogy elsősorban a tulajdonképpeni nevelés ideje alatt nagy élősúlygyarapodást érjünk el. Az előirányzott tejtermelés teljesítésének alapvető paramétere a tehenek évi átlagos tejhozama. A CSSZK és az SZSZK viszonyai között minden fajta számára a következő tejhozamot határozták meg: 1980-ban 3500 liter, 1990-ben 3600 liter tej tehenenként és évenként. Ez az átlagos évi tejhozam a tehenek populációjában az egyes fajták és hasznosítási típusok szerint a következőképpen van differenciálva. Az SZSZK-ban 1990-ben a szlovák tarka marha vegyes hasznosítási típusának tervezett tejhozama 3250 liter, és a tejelőbb típusú 3600 liter, a tejelő tehenek évi és állatonkénti előirányzott tejhozama pedig 4250 liter. Az átlagos évi tejhozamot jelentős mértékben befolyásolja a tehenek törzsállományának a fejőstehenek selejtezése és nagyobb termelőképességű biológiai anyaggal való helyettesítése útján megvalósított újratermelése. A fejőstehenek selejtezésének intenzitása a fejőstehenek tervezett állományának teljesítésétől, valamint az állattenyésztői munka - eredményeitől függ. Szlovákiában a tehenek selejtezési lehetőségeiben uralkodó kedvezőtlen helyzet megoldását a jobb minőségű üszönevelésben kell keresnünk. A szarvasmarhák táplálása a legfőbb külső környezeti tényező, amely lehetővé teszi, hogy egyes csoportjainak génalapja a tej és a hús termelésében érvényesüljön. A szarvasmarha táplálásában elsősorban a terlmés takarmányok hasznosításáról van szó. A megfelelő terimés takarmánymennyiség termelése megkívánja a takarmánynövények struktúrájának az olyan fajták és fajok javára való módosítását, amelyek az adott termelési körzetben területegységenként a legnagyobb mennyiségű táplálóanyagot nyújtják. Ezért lesz szükség az évelő takarmánynövények vetésterületének a bővítésére (a szántóterület 17—18 %-a), termesztésük nagyobb mértékű belterjesítésére és arra, hogy nagyobb figyelmet fordítsunk a gyepnövényzetek belterjes hasznosítására. Nagy figyelmet kell fordítanunk a kapás takarmánynövények termesztésére, amelyek vetésterületét 1985-ben legalább 160 000 hektárra keli növelnünk. A terimés takarmányok termelési hatékonyságának növelése megkívánja a szemcsézett takarmányok termelésének növelését, amelyek a fejőstehenek alapvető takarmányadagjának egész évi kiegészílőivé, valamint a többi szarvasmarha-csoport .takarmányadagjának részévé válnak. Ennek a helyzetnek az elérése úgy lehetséges, ha minden fejőstehén számára kb. 5 tonna, a többi szarvasmarhacsoport számára pedig arányo.san kisebb mennyiségű szárított terimés takarmányt biztosítunk. • További komoly problémát jelent az abraktakarmányok ész- ’ szerű hasznosítása a hegyvidéki és hegyaljai körzetekben. Ezekben a körzetekben a szénhidrátos.takarmányok termelésében és fogyasztásában hiányok mutatkoznak. Ezt a helyzetet megfelelő silókukorica-fajták, takarmányrépa és takarmánycukorrépa termelésével lehet megoldani. A borjak táplálása, takarmányozása és nevelése az állattenyésztési termelés fontos ágazatát képezi. Csak a helyesen nevelt borjú nyújthat fejlett korban nagy tej- és húshozamot. A borjúnevelés rendkívüli jelentőségűvé válik a nagy marhahús-termelés viszonylatában. A hústermelés tervfeladatainak teljesítése elsősorban a megszületett és felnevelt borjak számától függ. A borjúnevelést úgy kell szervezni, hogy biztosítsa a fiatal szervezet növekedőképességének megfelelő mértékű érvényesülését, azoknak a szerveknek é's funkcióknak a kifejlődését, amelyektől fejlett korban a nagy tej- vagy hústermelés függ, biztosítsa a borjak jó egészségi állapotát és azok elhullását minimális mértékűre korlátozza. A hosszabb ideig tartó itatásos borjúnevelés sok emberi munkát igényel, és a folyékony táplálék a zoohigiénia alapvető feltételeinek elhanyagolása esetén a borjak megbetegedésének leggyakoribb okozója. A megoldást az itatásos borjúnevelés időszakának optimális mértékű csökkentésében kell keresnünk. Ennek a. problémakörnek nemcsak gazdasági, hanem fiziológiai jelentősége is van. Az előgyomor funkcionális fejlődését eslősorban a növényi takarmányokban gazdag, száraz állapotban adagolt takarmányadag serkenti. A több évig tartő vizsgálatok eredményei alapján kidolgozták a borjúnevelés technológiáját, amely megfelel az állatok nagy összpontosításával kapcsolatos követelményeknek, és a következő elveken alapul: a borjakat 10—14 napos koruktól 40—45 napos korukig a tejes borjútáp oldatával etetik úgy, hogy 20 napos korukig naponta 3 X, később naponta 2 X táplálkoznak. A tejes tápot a borjaknak egyedileg vagy csoportosan úgy kell adagolni, hogy a fogyasztás szabályozható legyen. A tejes borjútáp fogyasztása a nevelés egész ideje alatt borianként nem haladja meg a 23—25 kg-ot. A borjakat 40—45 napos korukban leszoktatják a folyékony táplálékról, a .száraz takarmányadagra való áttérés 5 napig tart. A száraz takarmányt (legjobb a komplett szemcsézett takarmányadag) a borjaknak 20 napos koruk óta adagolják, és azt 90 napos korukig korlátlan mennyiségben fogyaszthatják, a fogyasztást később részben, a szükséges napi élősúlygyarapodás nagysága szerint szabályozzák. A borjak komplett takarmányadaggal és a takarmáyozási folyamat megfelelő gépesítésével való takarmányozása esetén egy borjúgnndozóra 180— 240 borjút tervezhetünk. A borjakat tejes borjútáp-felhasználással (borjanként 23—25 kg) nevelik tovább, ami a hagyományos vagy etetőautomatákkal végzett borjúneveléshez viszonyítva minden felnevelt borjú esetében 15 kg sovány tejpormegtakarítást jelent, ami 10—12 %-kal csökkenti a takarmányköltségeket. A takarmány szemcsézése lehetővé teszi a takarmányozás folyamatának nagyobb mértékű gépesítését és az emberi munka részarányának csökkentését. A száraz takarmány szemcsézésével csökkentjük a takarmányozási veszteségeket. A borjak abraktakarmánnyal és szénával végzett takarmányozása esetén a kimért takarmányokban okozott veszteségek elérték az 5,4 %-ot, a borjak komplett szemcsézett takarmányadaggal való etetésekor a takarmányozási veszteségek 0,8—1,0 °/u-ra csökkentek. Az üszők táplálása és takarmányozása kizárólag a növényi takarmányokon alapul. Az abraktakarmányok nagy és koncentrált táplálóanyag, elsősorban emészthető nitrogénanyagtartalmukkal serkentik az üszők élősúlygyarapodását, főként 12 hónapos korukig, amikor az üszők természetes növekedőképessége a legnagyobb. Az abraktakarmányoknak az üszönevelésben a vemhesség utolsó hónapjaiban van nagy jelentőségük, tekintettel a magzat növekedésére és a következő tejelési időszakra szükséges tartalékanyagok képzésére. Az üszők takarmányozásában is nagy jelentőségűvé válik a karbamid. A karbamiddal helyettesíteni lehet a takarmányadag emészthető nitrogénanyag-tartalmának 20—30 %-át, feltéve, ha a takarmányadag könnyen emészthető szénhidrátokat tartalmaz, mint a baktériumos fehérjék szintéziséhez szükséges energia forrását. Az üszők táplálásának intenzitását úgy kell szabályozni, hogy biztosítsa az állatok növekedését és fejlődését. A helyes üszőnevelés objektív mutatója a 14—16 hónapos korban elért, első fedeztetésre alkalmas élősúly (340—360 kg) elérése. Те- Я fiát az üszők takarmányadagjának a jő minőségű terimés ta- У karmányokon kívül optimális mennyiségű abraktakarmányt is \ kell tartalmaznia. Egy ösző felnevelésére annak 6 hónapos korától 13 hónapos koráig 210—240 kg takarmánykeverékfogyasztással kell számolni, a vemhesség utolsó hónapjaiban pedig 220—250 kg-os takarmánykeverék-mennyiséggel. Egy üsző felnevelésére összesen 650—700 kg abraktakarmány szükséges. Az üszők takarmányadagjának struktúrája a termelési körzet függvénye. A síkvidéki termelési körzetekben az alapvető terlmés takarmányt elsősorban a zöldtakarmány, a kb. 30 % szárazanyagot tartalmazó kukoricaszilázs és a lucernaszenázs fogja képezni. A hegyvidéki és a hegyaljai körzetekben a legfontosabb terimés takarmányt a nyári időszakban a legeltetés, a téli időszakban peijig az egyéves és az évelő takarmányokból készített szilázs nyújtja. Az üszőnevelésben nagyon fontos szerepet játszik a legeltetés. Az üszők legeltetése természetes és teljes értékű táplálékot jelent, és az állatok szabadban való mozgása révén serkenti az élősúlygyarapodást, és az újratermelési szervek fiziológiai funkcióit. A legeltetés alapvető módja a karámos legeltetés. A karámos legeltetés magasabb szintű formája az adagolt legeltetés. Az utóbbi időben a legelőfüvet sávos legeltetéssel belterjesen hasznosítják. Az üszőket az istállótérségektől távol eső legelőkön is legeltethetjük. A síkvidéki körzetekben az üszők legelőjét egyéves vagy évelő takarmánynövények, esetleg átmeneti rétek képezhetik. A hegyvidéki és a hegyaljai körzetekben, ahol a legelők lényeges részét a természetes gyepek képezik, az üszők legeltetését néhány különböző módszerrel szervezhetjük meg. Szervezési szempontból az a legmegfelelőbb, amikor a legelők területileg az istállótérségekre kapcsolódnak. A másik legeltetési módszer szerint az üszőket távoli gyepterületekre telepítik a legeltetés egész időszakára, ahol a legelőkön fészereket kell építeni számukra, és gondoskodni kell jó minőségű ivővízforrásról, elegendő szénáról vagy takarmányszalmáról. A FEJŐSTEHENEK TÄPLÄLÄSA, TAKARMÄNYOZÄSA A tehéntartás sokoldalú hasznossága és a termelési iránya zatok kombinálásának különböző lehetőségei megkövetelik, hogy a lehető legnagyobb figyelmet fordítsuk a tehenek teljes értékű takarmányozásának maradéktalan biztosítására. A fejőstehenek táplálásának alapvető feltétele a folyamatos energiaellátás. Az energiahiány lényegesen csökkenti, vagy korlátozza a termelőképességet. A fejőstehenek táplálásának keretében rendkívüli figyelmet kell fordítanunk a takarmányadag nyersrost-tartalmára. A nyersrost jelenléte a kérődzők bendőjében az előgyomrok megfelelő működésének, valamint az erjedési folyamatok intenzitásának feltétlenül szükséges feltétele. A takarmányadag szárazanyagának nyersrost-tartalmának 18—22 % körül kell mozognia és ne legyen kisebb a 16 %-nál. A nyersrost megemésztését a bendőben a mikroorganizmusok enzimatikus tevékenysége teszi lehetővé. A fejőstehenek takarmányadagjának további nélkülözhetetlen részei a nitrogéntartalmú anyagok (nyersfehérjék), ezeknek a szárazanyag 12—14 %-át kellepe képezniük. A fejőstehenek táplálékának nyersfehérje-tartalmával kapcsolatban hangsúlyoznunk kell, hogy a szarvasmarha, mint kérődző állat, az amidanyagokat, elsősorbanü a karbamidot is nagyon jól tudja hasznosítani. Ezeket az ureáze enzim ammóniára és szénsavra bontja, és a bendő mikroflórája nitrogénforrásként hasznosítja. A tehéntartásban a takarmányozás gépesítésével kapcsolatban előtérbe kerül a takarmányadag struktúrájának kérdése. Helytelen struktúra esetén a kérődzés folyamata korlátozódik, •csökken a takarmányadag ízletessége, a takarmány áthaladása az emésztőszervek rendszerén meggyorsulhat, ami csökkenti a takarmányok hasznosításának mértékét. A takarmányadag struktúráját általánosságban a terimés takarmányok mennyisege és milyensége, a takarmány nyersrosttartalmának részaránya és az abraktakarmány mennyisége befolyásolja. A fe. jőstehenek takarmányadagját úgy kell összeállítani, hogy az adag súlyának legalább 50 %-át olyan komponenseknek kell alkotniuk, amelyek kedvezően befolyásolják a bendő működését. A fejőstehenek helyes táplálásának minden termelési körzetre egyformán érvényes elve, hogy terimés takarmányok formájában minden állatra és napra 11—12 kg szárazanyagot biztosítsunk. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy minden fejőstehén számára egy évre 4,0—4,3 tonna terimés takarmányszárazanyagot kell biztosítanunk. Ebből a téli takarmányozási időszakra.a síkvidéki körzetekben 2,1—2,2 tonna szárazanyag, a hegyvidéki és a hegyaljai körzetekben pedig 2,3—2,5 tonna szárazanyag jut. A síkvidéki termelési körzetekben a fejőstehenek táplálásának szakaszán a két fajta takarmányból összeállított adagok lesznek túlsúlyban. A nyári időszakban elsősorban a zöldtakarmány szénhidrátos szilázsokkal vagy szénával való kombinálását érvényesítik. Távlatilag úgy tervezzük, hogy az állatok nagymértékű összpontosításának viszonyai között az alapta-3 kormány-adagokat a szalma és a szárított takarmánykiegészítő anyagok bázisán készült szemcsézett takarmányokkal fogják kiegészíteni. A belterjesen öntözött gyepterületeken ezekben a termelési körzetekben Is időszerű lesz a fejőstehenek félnapos legeltetése. A téli takarmányozási időszakban az adagokat többnyire tartósított takarmányokból fogják összeállítani két alaptakarmány és a széna korlátozott mennyiségének a felhasználásával. A széna a fejőstehenek takarmányadagjának továbbra is étrendi hatású kiegészítője lesz. Hasznosításáról főként a szárazonállás időszakára és a tejelési időszak három első hónapjában kell gondoskodni. A síkvidéki körzetekben fejőstehenenként évente 3—7 mázsa szénát kell készíteni. A szakosított állattenyésztési telepeken a nagy tejtermelés elérésének biztosítása érdekében számolni kell azzal, hogy a tehenekkel, az egész tejelési időszak alatt szénát is kell etetni. -Azokban a körzetekben, ahol cukorrépa terem, a fejőstefienek alaptakarmány-adagjai silózott répafejet fognak tartalmazni. A nagy tejhozamú tehenek alaptakarmány-adagjába legalább a tejelési időszak első három hónapjában szárított kapástakarmányokat is_kell adni. A sok állatot (1000 és több fejőstehenet) összpontosító állattenyésztési telepeken az egész év folyamán kiegyensúlyoz zott takarmányadag-típusok lesznek túlsúlyban azzal a köz lönbséggel, hogy a kukoricaszilázs a nyári takarmányozási időz szakban a takarmányadag kiegészítője, a téli takarmányozási időszakban pedig annak legfontosabb része lesz. A takarmányz adag állandó részét a kiegészítő, 30—40 %-os részarányban feltárt takarmányszalmát tartalmazó szemcsézett takarmányok fogják képezni, ezeket az egész év folyamán adagoljuk. Az alaptakarmány-adagoknak a síkvidéki körzetekben diffez renciáltan kell biztosítaniuk a megszabott mennyiségű tej tera melését. A hús-tejtermelő típusú (300Ö—3800 kg-os évi tejhoz zamú) tehenek takarmányadagjának biztosítania kell a napi 6—8 kg tej termelését,, a tejelő alkatúak (4000 kg-on felüli évi termelésűek) esetében pedig a tehenenkénti 10 kg-os tejtermelést. A hegyvidéki és a hegyaljai körzetekben a nyári takarmányozási időszak alaptakarmánya a zöldtakarmány lesz. A zöldtakarmány bizonyos részét a természetes gyepeken vagy belterjesen művelt átmeneti legelőkön valő legeltetés képezi majd. A téli takarmányozási időszakban a takarmányadagok alapját a szilázs, szenázs, széna és kapás takarmányok fogják alkotni. Ezeknek biztosítaniuk kell a napi és állatonkénti 6—8 kg-os tejtermelést. A fejőstehenek takarmányadagjának fontos részei az abraktakarmányok és a takarmánykeverékek. A kizárólag terimés takarmányokon alapuló alaptakarmány-adagok gyakran nem képesek fedezni az előirányzott tejtermelés tápiálőanyag-igényét, ezért kiegészítő takarmánykeverékekkel kell dúsítani őket, amelyek a hiányzó táplálóanyagokat maradéktalanul pótolják. Ezek érvényesítése a hegyvidéki és a hegyaljai körzetekben az energetikai probléma megoldását szolgálja. A kiegészítő takarmánykeverékeket kisebb (10—15%) és nagyobb (20—25 %) nyersfehérje-tartalommal fogják termelni. A termelő takarmánykeverékek összetételének változatlannak kell lennie és respektálnia kell az 1 kg tej termeléséhez szükséges kalorikus és nem kalorikus táplálőanyag-mennyiséget. A fejőstehenek abraktakarmőny-fogyasztásának csökkentése csakis a takarmánykeverékek tápanyagtartalmának növelése útján lehetséges. Ezért kell igyekeznünk úgy növelni a takarmánykeverékek energetikai értékét, hogy a termelő takarmánykeverékek 1985-ben 68—70 keményítőértéket tartat mazzanak. A hízómarha-termelés alapját minden termelési körzetben főként a tartósított terimés takarmányok alkotják. Elsősorban azokról a takarmányokról van sző, amelyek a mezőgazdasági föld egységéről maximális táplálőanyag-hozamokat biztosítanak. A tartósított takarmányok alkalmazását a hízómarhák takarmányozásában az a tény is indokolja, hogy a zöld terimés takarmányok táplálőértéke az egyes növekedési fázisok vonatkozásában változó. Ezért a zöldtakarmány az intenzív hizlalásra alkalmatlan. A marhahizlalást az egyes termelési körzetek szerint a következőképpen szervezhetjük: A síkvidéki körzetben a nagy szénhidrátos takarmánytermelésre való itekintettel fokozatosan kialakítjuk a feltételeket a tervezett rfiarhahúsmennyiség lényeges részének termelésére. A hízóbikák takarmányadagjának alapját a 25—35 % szárazanyag-tartalmú kukoricaszilázs fogja képezni. Az elkészített kukoricaszilázsok kb. 30 %-a 0,5 °/o-nyi karbamidot fog tartalmazni. Mivel a kukoricaszilázs kevés ásványi anyagot, főként kalciumot tartalmaz, a hiányzó ásványi anyagokat meg-« felelően összeállított takarmánykeverékkel kell pótolni, amely* nek 16—18 % emészthető nitrogénanyagokat és 48—50 kémé* nyitóértéket kell tartalmaznia. A komplett takarmányadagok rendszerint 30 % gaboiiadarát, 50 %-ig terjedő mennyiségű szárított takarmányt, 30 %-ig tér* jedő mennyiségű takarmányszalmát és 2—3 % karbamidot tar* talmazhatnak. A hegyaljai körzetekben a hízómarhák takarmányadagja túlnyomórészt a' szenázzsal, esetleg más tartósított takarmánynyal kombinált kukoricaszilázson fog alapulni. A takarmányadag szenázsos típusa, amely füves- és füves-here szenázsból
