Szabad Földműves, 1979. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1979-08-11 / 32. szám
1979. augusztus 11. SZABAD FÖLDMŰVES KISS DÉNES: Nagy égboltú vasárnap délelőtt sül át az időn. A nyári meleg lezúdult szülőfalumra. Az ég nyitott, felhőtlen Kéksége mégis mintha halványabb lett volna, mint az őszi egeké. Enyhe párásság lehelte be. Nagymise ideje van, vagy talán vége is már?... A templom előtti téren fekete csomókban öregasszonyok álldogálnak. Gyerekek trappolnak mezítláb a porban. Itt-ott férfiak ácsorognak kettesével, hármasával, sötét nadrágban, fehér ingben. Az öregebbjén kiskabát, ahogy illik. Legfeljebb levetik és úgy terítik magukra. Réges-régi kép. Hányszor láttam már csaknem ugyanígy? — Jó napotI — Jó napot! — Egy-egy köszönés rebben föl, s olykor néhány érdeklődő szó csapódik egyik csoporttól a másikig. Azután marad a kép az előbbi. A templomtól balra, ahol három Irányba ágazik el az út, kocsmaépület szegélyezi a Fő utcát. Azon a vasárnapon is tompa, katakoló hang hallatszott rövid időközökben a kocsma udvarából. Hátul kugliztak. Emlékeim ben delelőre közeledik a nap, es apám is ott ücsörög valamelyik csoportban, fehér ingben. Az egyetlen fehér ingben, amit oly nagy gonddal és féltőn vasalt anyám. Apám beszélget. Ezt már messziről hallani, különösen, ha ivott. Már ivott. A kocsmából jöhetett, nem a templomból. Semmiféle templomi emlékem nincs róla. Hangja rekedtes, számomra bántó volt. Ha hallottam, mindig megborzongtam, s a belső zugokban lüktetni kezdett bennem a félelem. Sovány kisfiú szeplős arca néz vissza nagyanyám kopott tükréből. Ha keltezést írnék, 1948 nyarát jelölném meg, júliust vagy augusztust. Tizenegy, tizenkét éves vagyok, és keringek glottgatyásan a porban, a melegben, a beszélgetők csoportja körül. Azt lesem, mikor foghatom kézen apámat, hogy -,hazavigyem“, mielőtt annyit iszik, hogy nem tud hazajönni. Vagy ha hazajön, szó szikrázik, tányér törik... S ettől rettegek. Olykor átkozom magamban az apámat. Miért éppen nekem van ilyen apám? Keringek a csoportok körül, és már-már elkapom apám kezét, amikor csönd lesz. Mindenki a hármas útelágazás felé néz. Nesztelenül gördült oda egy személykocsi. Izzadó, kopasz ember tolta le a lejtőn, majd azon a helyen megállt vele, ahol emlékezetem szerint, mindig benzinkút volt. Talán amiatt gondolhatta a kocsi gazdája, hogy majd akad valaki, aki megjavítja. Akadt is. Apám. Máris kivált a megbolyduló csoportból, ahol amúgy sem nagyon figyeltek rá, inkább csak magának hangoskodott. A kocsihoz sietett. Szélesen lépkedett, lábfejét kifelé fordította. Dühömben csaknem bőgni kezdtem. Nem sikerült kézen fogni apámat. Most mi lesz? Nem szerettem hoszszán ott időzni, ahol apám jelen volt. Sose. Csaknem mindig valami szégyen ért olyankor. A gépkocsi mellé tömörülő néma csoportosulás mégiscsak vonzott. Igen nagy dolog volt akkoriban falunkban a gépkocsi. De hol van az apám? ... Mintha a csoport közepéről hallanám bántóan éles hangját... De nem. Ez nem igaz. Nem olyan bántó, mint szokott. Nem ivott volna annyit még, hogy ingereljen a hangjával is? Közelebb jurakodtam a csoport magjához, mert ott sejtettem az apámat. — CsöndetI... — Ez apám hangja. Félek. — Nana... — Ezt a hangot nem ismerem, de fölényesen leinti apámat vele valaki. Nézegetem az utat hazafelé. — Most Indítsunk ... — Közelebb, még közelebb kell menni ehhez a hanghoz. Valamiképpen átfurakszom az ácsorgók köpött, és látom ám, hogy a kopaszodó ember éppen a kurblit tekerte, de a motor nem indult. — Még egyszer! — mondta türelmetlenül apám, aki, most már láttam, a motor fölé hajolt, s az inge, az egyetlen fehér inge. csupa-csupa olaj. — Hiába ez ... — a kopasz legyintett. Apám fölegyenesedett. — Még egyszer, ha mondom!... Elég lesz, csak még egyszer ... — s azzal újra a motor fölé hajolt. Igen, jól láttam, hogy inge, nadrágja valósággal letörli a kocsiról a port és az olajat ... Hát megint baj lesz? Ezen a napon is rettegnem kell otthon ., -. — Mondtam, hogy még egyszer! — kiáltotta apám a motortető mögül. — Hallani akarom, hogy mi lehet a baj. — Hallani akarja!... — mondta valaki gúnyosan az ácsorgók közül, és többen nevettek is. Most már azért is megvárom, hogy mi lesz. Nincs joguk gúnyolódni az apámmal. Az apámat csak ^n gyűlölhetem, mert én a fia vagyok, mert én féltem!... Keringtem a tűző napon. Talpamat égette a por. Jaj, csak sikerülne apámnak megcsinálni a motort! ... Sikerülni kéne, most, amikor annyian látják. Az nem lehet, hogy ne sikerüljön... Ha nem sikerül, el kell bújdosnom a faluból. — Most! — Apám hangja valósággal csattant a motortető mögött. Ojra átfúrtam magam az ácsorgók között. Láttam, a kopasz tétovázik. Többen nevetgéltek, apám buzgólkodását gúnyolva. A kövér kopasz pedig hol jélmosolyt húzott az arcára, hol meg némán mutogatott a motorban matató apám felé, hogy 6 nem tehet róla, idejött ez a kis mitugrálsz, és vacakolgat a kocsival... — Nem hallja? — Agám újra kiáltott. A kopasz széttárta a karját, körülnézett, de aztán újra nekigyürkőzött. Inge már a hátára tapadt, s a vállánál olajos lett párnás ujjaitól, mert minduntalan a nadrágtartójához nyúlkált. Alig tekert kettőt, megindult a motor. Berregett, prüszkölt, de ment. Arcomra mosoly nyílott, és közelebb araszolva fölegyenesedtem. Mintha nagyobb helyet hagytak volna nekem az ácsorgók. Hát, persze, hiszen ismertek. Ez a gyerek annak g, fia, aki megcsinálta a motort. Apám még mindig a motor fölé hajolva babrálgatott valamit. így közelebbről jó láttam, hogy a fehér ing bizony soha többé nem lesz fehér ... De azért mintha boldog lettem volna. Elhessegettem mindannak a bizonyosságát, ami majd otthon következik. Igen, boldog voltam, mert a motor duruzsolt. Nem sokáig. Hirtelen leállt. A kopasz abbahagyta az arca törülgetését, és kérdőre vonta apámat, aki láthatólag elégedetten egyenesedett föl. — En állítottam le — mondta apám. — Ml a fenéért? — kérdezte a kopasz. — Mert meg kell csinálni. — De hiszen ment!... — Az igaz. — De én sietek — csapkodott a zsebkendőjével a kopasz. — Csak siessen, talán elmegy vele még két kilométert... — Hm — az izzadó tulajdonos tétován nézegetett. — Na, ne féljen, kihallom én, hogy mi a baj — szólt apám mosolyogva. Ezt az arcát is de ritkán láttam! Ügy rémlik, soha máskor. Csak azokra az arcokra emlékszem, amelyekkel a részegség állapotában nézett. Hol az árokpartról, hol a sárból, ahonnét mások cibálják lábra ... Ennek a vasárnapnak a napsütése is azért ilyen világos bennem, azért ilyen mélyről ragyogó, mert apám mosolya is fényesíti. Az ember toporgott, izzadt, törülközött. De nemsokára kopott pokrócféle került elő és szerszámok. Apám a kocsi alá feküdt. Ö, a fehér ing!... A sötét nadrág! Kicsi volt az a pokróc, amire feküdt, nadrágja is a porban volt... Többen megint nevettek a kis ember buzgalmán. Nevettek, ahogy tönkreteszi az inget, a nadrágot. Megyjegyzéseik hangsúlya még a fülemben van. Nem tudom, meddig tartott a munka. Többször előmászott. Csupa olaj és port volt az egész ember. Ősz haja összekuszálva meredt égnek. De most ez a bohóci látvány se tudta elvenni a kedvemet. Hiszen nem a sárban hempereg részegen) hanem valami csodát művel! A meleg ellenére se tágítottam a főtérről. Nem emlékszem pontosan, hogy még hányán tartottak ki, hányán várták meg, hogy a csavargó „Kisferkó" meg tudja-e csinálni a motort?... Mindenesetre, sokan maradtak még. Aztán csak a kopaszodó úrra emlékszem. Szedi össze a szerszámokat. A motor egyenletesen járt. Apám ott állt fölötte magasan, és magabiztosan mosolygott. A legszívesebben odamentem volna hozzá, hogy megöleljem, hogy valami szépet mondjak neki, olyasmit, amit annyiszor akartam, amit annyiszor kellett volna, csakhogy 6 nem engedte. Csakhogy ö részeg volt, kiabált és pofozott. Ezért nem mondtam neki soha még: szeretlek, apa! Azon a vasárnapon mégiscsak kézenfogva mentünk haza. Boldogan szorítottam bütykös, vaskos kezét. Azt hiszem, apám beszélt. Igen, biztosan, de nem tudom, hogy mit mondott. Nem tudom, mert boldog voltam. Talán arról beszélt, hogy a motor nagy dolog, érteni kell hozzá, szív kell hozza, hogy kihallgassuk, mi a baja. Mert a motor is él, a motor is tud örömet okozni... Mindezeket akkor nem fogtam föl. Ügy beszélt, mint egy önfeledt kisfiú! Nem is szavai maradtak meg bennem, hanem az öröme. És még valami nagyon fontos a történésből. Mielőtt a kopaszodó úr beleült a gépkocsiba ftalán régi DKW lehetett?}, megkérdezte apámat. Ahogy ült, látszott, hogy az egész feje teteje tükrösen kopasz. Megkérdezte, mivel tartozik. — Semmivel! — De hát ... — Semmi az egész! — apám fölényesen legyintett. Semmi az egész ... Semmivé lett a fehér inge, örökre használhatatlanná vált, el is hasadt, az ünnepi sötét nadrág ... Semmi az egész. Mentünk hazafelé. Apám beszélt, de énbennem már gyülekeztek a sejtelmek felhői. S tudtam, éreztem azt is, ezúttal nem szabadna egy rossz szót se szólni hozzá. Ezúttal anyámnak meg kellene értenie ... Mit kellene megértenie? ... Amíg apám önfeledt boldogsággal beszélt, én már sírást, a tehetetlen düh gombócait gyürögettem vissza. Semmi se tudta megváltoztatni bennem a képet. Még az sem, hogy a kopasz úr végül is megemberelte magát, és meghívta apámat a kocsmába egy korsó sörre. Nekem pedig málnát rendelt: „A szeterelő úr aranyos kisfiának, akiből bizonyosan ugyanolyan jó szerelő lesz, mint az apja..." A málnát nem tudtam meginni. A poharat rosszul, vagy egyáltalán nem mosták el, és amint mohón beleittam, megéreztem a pohár szélén a bor ízét. Csaknem rosszul lettem. S hívtam-húztam-vonszoltam volna apámat hazafelé. De ö még ott is elmesélte, hogyan csinálta meg a motort. Közben a kopasz úr is elment, nem is vettük észre, hogy mikor ... Csak arra emlékszem, már senki se volt rajtunk és a kocsmároson kíyüF a helyiségben... 'Szorítottam apám kezét, és féltem. Titokban többször is végignéztem a ruháján, hátha nem is olyan olajosporos ... Hiába. Iszonyúan nézett ki. Már azért is izgultam, nehogy szembejöjjön velünk valaki. Nem tudhatja az előzményeket, csak azt látja, hogy a „Kisferkón“ még vasárnap is piszkos, gyűrött ruha lóg... Anyám először csak azt fogta föl, hogy elkéstünk. A ruhát nem vette észre, vagy nem akart hinni a szemének? ... Hiszen olyan állapotban volt, hogy akarattal sem lehetett volna jobban összepiszkolni. Az volt a fő baja, hogy elhült a vasárnapi leves, mintha mi is rendes család lettünk volna, szépen terített asztallal és nagy vasárnapi ebédekkel. Egyetlen ilyenre se emlékszem! Azután azt vette észre, hogy apám már megint ivott, noha akkor nem ez volt a legfeltűnőbb. Innét kezdve elhomályosul a napsütés, innét kezdve nem folytatható tovább a csoda. Bár először apám, tőle szokatlan módon, csaknem halkan próbálta elmondani, hogy mi történt. Nem emlékszem a szavakra, semmire se emlékszem, csak a sötét felhőre, ami a házunk fölé borult, a szememre telepedett. Csak arra emlékszem, hogy apám irtózatosan üvölt. En akkor már a nagyanyámhoz menekültem a konyhába. Ö csak nézett rám és megjegyezte: '— Na, már megint ölik egymást. — Ne mondja ezt!... — kiáltottam az arcába. Nem értette, nem érthette, hogyan és miért vagyok ennyire tiszteletlen, ennyire dühös. Abban a pillanatban őt is gyűlöltem, meg az autós kopaszt is, ha ott van a kocsija, összerúgdalom. De így csak kiszaladtam az udvarra. Anyáméknál a hátsó szobából csörömpölés hallatszott és kiabálás, húgom, mint kis riadt madár szaladt ki az udvarra. Nemnem bújtunk össze vele, külön magányainkban kuporogtunk az udvar más és más zugában. Л hátsó szobában pedig tányérok törtek éles csőrrenéssel a falon. Apám csapkodta őket, húslevesestül.... Nagy égboltú vasárnap délelőtt süt át az időn. Nem látom tovább a képet. A házra is alig emlékszem. Már a föld alatt van, tetején lapulevél nyújtogatja zöld antennaernyőit az ég felé. Kifülel onnét valamit abból a régi vasárnapból? Oszlopcsarnokos színház bejárata a hősi városban, Volgográdban. CSONTOS VILMOS: R Ä T Á S Micsoda szépséges látvány: Kombájn siet a barázdán. A vetés zizegve rezzen, Muzsika se szólhat szebben, Mint ez a gép, ha kaszája Táncba kezd — s kalász a párja. Szélesre tárul a karja. Ölelni most úgy akarja ezt a nagy arányló tengert: Örömre gyújtsa az embert! t A csókja tüzel a szemben, ’ Amit gyűjt, s félti is egyben, és mégis úgy adja vissza: Életnek, kenyérnek tiszta! Micsoda szépséges látvány: Kombájn siet a barázdán. A vetés zizegve rezzen, Muzsika se szólhat szebben, Mint ez a gép, ha kaszája táncba kezd, s kalász a párja. II Őrizni a szépséget (DÉNES GYÖRGY: FENYÉREN BORÓKA) Dénes György kilencedik kötetét tartja kezében az olvasó. Magát a költőt aligha kell bemutatnom. Az Üj Szó-ban 1949-ben tűnt fel versével. Az 6 nevéhez fűződik a felszabadulás utáni szlovákiai magyar irodalom első verses kötete: „Magra vár a föld“ (1952). Ezerkilencszázötvenegytől a Csehszlovák Rádió Magyar Szerkesztőségének munkatársa, az irodalmi rovat vezetője. A költő verseiben újra és újra bejárja bölcsőhelyét, az elvesztett Édent, azt a dimbes-dombos Gömörországot, ahonnan elindult. Dénes György eszközei — könnyed rímelés, behízelgő ritmus. Verseinek hagyományosan felépített, világos menete van, rendszerint jól előkészített csattanóval a végén. Nem akar másnak látszani, mint amit sorai rejtenek felfogható tartalmukban, de a célba vett tartalmat tisztán kiadják. Talán az egyszerű versolvasót tekinthetjük az 6 ideáljának. A Fényárén boróka verseskötet emlékezés, jövőbe tekintés és a szülőföld szeretete is. A költő újabbkori lírája, kíforott, egyöntetű, a csehszlovákiai magyar önismeret fontos adatforrása. Költeményeiben a lelki élet mozzanatainak ábrázolásán kívül gyakran feltűnik a szülőföld, a természet képe is. „Messze bozontos, lusta erdő kékeit; látod még: lelkeden árnya, s azt is látod, ahogy megdllsz és visszanézel. Ott jártál; nőttél bokorral, ággal, mosdatta arcod zöld fényű lobogással, s a fű közül kikandikált a márga.“ (Hol volt, hol nem volt, 51. oldal) vagy: Szülőtáj (75. oldal) „Ö volt, ki bennem összetört, ki olthatatlan tündökölt, kristálykancsó — darabjait tovább ringatja majd a föld-Ringatja bennem is, amíg violalángban fogy a szív, s küldi felém, küldi felém temetetlen halottait." Egyéniségének két ellentétes pólusát, a lágy romantikát és a kemény keserűséget, iróniát kötik össze a versek. 1970-ben. Az idő börtönében címmel jelent meg Dénes György válogatott verseinek gyűjteménye, melyért Madách-díjjal tüntették ki. Négy ciklusban 86 verset kaptunk kézhez Dénes György újabb kötetében, melyben a költő őrzi a szépséget, emberséget, emlékek .gyöngyszemeit, mindazt, ami az életet jelenti, ami a lelkében-lelkekben él tovább. Száraz Pál Egy szép jelenet a zsarnói gyermek tánccsoport fellépéséből. Fotó: .—tt—•
