Szabad Földműves, 1979. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1979-12-22 / 51. szám
1979. december 22. SZABAD FÖLDMŰVES Más a gyerekvilág, sokszor ezért nem értik meg őket a jelnőttek. Ezelőtt harmincöt esztendővel az emberek remegve gondoltak a háborúra, a jrontátvonulásra, a gyerekek pedig gyönyörködtek a churchill-karácsonyja, sztalingyertya ragyogó fényében, amely utat mutatott hová szórják a repülőgépről az embert, a javakat pusztító bombát. A vésztjósló időben a négy proligyereknek, Józsinak, Ferinek, Lacinak és Péternek még a minden évi szokás a Betlehem járás is eszébe jutott. Igazat megvallva mindig jól jött dió, szaloncukor, alma, aprópénz, amelyeket a Gubo kifordított, elnyúzott báránybőr sapkájába raktak. Betlehem készítésre nem gondoltak, meg sok idő kellett a háborúsdi játszásra, mindenféle bolondságot kieszeltek. De nagyapó ócska, szőrehagyott gubája még megvolt és a három királyt is felöltöztették. Laciból olyan szerécsent mázoltak, hogy a csöppségek rettegve bújtak el előle. Pásztorok nem jjoltak, mert sokfelé kellett volna osztani a szerzeményt. Otthon hiába mondogatták, hogy ebben a szomorú időben senki sem kiváncsi a Betlehemjárásra és az óbé gatásra. De azért ők csak készülődtek és karácsony böjtjének reggelén még egyszer próbát tartottak, — mint színészek a premier előtt — aztán jól megcsörgették botjaikat és elindultak a szokott helyekre. Ezerkilencszáznegyvennégy karácsony előtti napján olyan volt az idő, mint sok más évben. Már délelőtt keringeni kezdtek a hópihék, megsimogatták a gyermekarcokat aztán lehullva csatlakoztak a nagy családhoz, s lassanként lepedőként borultak az utcára, mezőre. A városka szegény utcasorának a végén kezdték a Betlehemjárást és minden házhoz betértek, hacsak haragos kutya nem állta útjukat. Ebből kevés volt a szegény soron, mert Inkább egy malacot etettek helyette. Szokásosan karácsonyénekekkel kezdődött a népi játék, majd földre heveredett a Gubo, akit kprültáncoltak, • s piszkálták a csörgős bunkósokkal, álljon fel és táncoljon velük. „Kelj fel Gubo, kelj fel kérlek Majd megütlek a botommal, Majd felébredsz. Hej, Gubo, Gubo bátya. Gubo, az öreg pásztor, az akkor hatodikos Feri rekedt hangon mormolta: „Fel-keljek, ne keljek? Ki akar itt felkelni? A többiek kórusban mondták: Már pedig fel kell kelni. Betlehembe el kell menni. Gubo süketnek tetette magát, rávágta: A beteg tehenbe? Beteg tehenbe? Többiek: Dehogyis beteg tehenbe! Betlehembe, Betlehembe! Addig-addig piszkálták, ütöt/ették, Gubot, míg végül feltápászkodott s cammogva öregesen táncolni kezdett. Az asszonyok sokhelyütt keserves arccal nézték a gyerekek játékát. Kinek a férjét, kinek a gyermekét ragadta magával a szörnyű világégés' és sokakról már tudták, soha nem térnek vissza szeretteik közé, elnyelte őket a végtelen temető, másokról már évek óta semmi hírt nem hallottak. Csak a gyerekek örültek, kacagtak tiszta szívből a Gubonak, a kisebbek pedig ijedt kíváncsisággal az anyjuk szoknyája mögül leselkedtek. Búcsúzáskor a szegénység ellenére azért tettek valamit Gubo kucsmájába, amely onnan a vászontarisznyába került. Kis ügyvéd portája előtt ácsorogtak, valahogy nem volt merszük bemenhi. A ház élőt egy bricska állt, s egy fiú fagyoskodott az ülésen. — Mi ai nincs merszetek? — biztatta a gyerekeket. — Ügy látom anyámasszonykatonái vagytok. Józsinak eszébe jutott, hogy valahol már látta ezt a legénykét... Ja persze, ötlött, hirtelen az eszébe, hisz az elmúlt vasárnap voltam a közeli faluban és segítettem ostyát hordani az unokafivéremnek, A kántor-tanító udvarán találkoztam vele, amikor cipeltük vissza az ostyáért kapott temértelen kolbászt, tojást, mákot, pálinkát meg miegymást. Majd beleszakadtam, s ö volt aki kivette az elgémberedett kezemből a hatalmas karoskosarat. Most biztosan az ügyvédnek hozott a sok mindenjóból — gondolta a gyerek. — Nem vagyunk mi olyan gyáva nyulak — vágott vissza kis töprengés után Józsi. GyerünkI — szólt a többiekhez hadvezér módon. Kissé szorongva bemerészkedtek és a szokásosan kezdték ... — S hol a Betlehem? — kiáltott rájuk a borvirágos orrú kántor. A gyerekek megszeppenve hagyták abba az éneklést. —r Disznó kölykeik — folytatta Szabó. A Háza vérzik, ti meg koldultok — takarodjatok innen, mert veszem a botomat. Az ügyvéd csitítgatta a dühöngőt. A kántor rá se hallgatott, felugrott és levette a görbebotját, — ki innen az anyátokat... A Betlehemesek sietve szedték sátorfájukat. — Csak vetnék már be azt az új fegyvereket, s lenne meg már a régi, igazi rend, — üvöltötte a kántor. Majd elintézem én ezeket a kommunista fattyákat. Szabó István főleventeoktató szórta az elképzeléseit, hogy hogyan is teremtenek majd rendet a csürhe nép köiött. A kocsi és a pejkó türelmetlenül tipegett kint a zimankós időben. Végre valahára nytkordult a kapu és piros arcú, tüzes pezsgőtől jókedvű kán tor és a testsúlyától' libegő felesége kilépett a betegesnek látszó sógora kíséretében.-t- Fel a fejjel öregfiú — veregette meg a sápadt arcú ügyvéd vállát a búcsúzó vendég. Csakis mi gyözhe tünk. A sarkon recsegni kezdett a hangszóró. — Legújabb frontjelentésünk — bömbölte — a német egységek hősies harcok után az Ipolyiól mintegy ötven kilométerre visszaverték a túlerő ben lévő bolsevikokat és gazdag hadi zsákmányra tettek szert... — Hallottad gyászvitéz? — kurjan tot jókedvűen a leventeoktató — hát akkor jövő héten újból bejövünk. — Minél előbb... Ha ugyan lehet — mormolta Kis kedvetlenül. Abban a pillanatban egy halálra sápadt arcú férfi rohant ki a közelben lévő postahivatalból. — Most telefonálták — lihegte feléléjük. — A város végén vannak az oroszok. — Megbolondult — kiáltott rá a kántor. Ki az a rémhírterjesztő? Gépfegyversorozat ugatta a választ. Szabó mit sem törődve a házsarkához dőlt sógorával, kirántotta a kocsin várakozó gyermekember kezéből a gyeplőt, s ráordított — Ülj hátrál Az újdonsült kocsis nem sajnálta az ostort, s zötyögve száguldottak a macskaköves úton. A városképe ezekben a percekben nagyon megváltozott. A fejveszetten rohangászó menekülők s csukaszin egyenruhások keverödtek a khakiszínüekkel. Futott, ki merre látott. Az ostor egyre jobban suhogott. Mégis mikor a város széléhez értek, már hallották a tankok földrengető dübörgését és az idegeket tépő, egyre erősödő csatazajt. A máskor kényesorrú kántoráé most nem húzódott el az istállószagú fiútól, hanem úgy hozzábújt, hogy az majdnem leszorult a hátsó ülésdől. — Lajoskám nézzen hátra — nyöszörögte. Furcsa volt a szolgafiúnak a becézés: Nem is azért nézett hátra, mert kérlelték, inkább kíváncsiságból tekingetett vissza. Furcsa látvány tárult eléje. A menekülők, mint a rémült nyulak futottak a vékony hótakaróval borított földeken. Néhány száz méternyire mögöttük vasszörnyetegek törtek előre ellenállhatatlanul. A ■ pejkó ,színe a verejtéktől, egyre jobban. hasonlított az utcára hulldogáló hóhoz. Az ostor egyre kegyetlenebből csapkodott — az ég szerelmére gyorsabban Pistikém — siránkozott a feleség: — Hallgass az anyád ..., mert téged is végigváglak, — mordult hátra a kántor. Az asszony felzokogott. Már az ostor is elrepült és csak a nyelével biztatgatta a remegő kocsis az egyre fáradtabban ügető pejkót... Végre közeledtek a Garam lilájához s a leventeoktató már-már fellélegzett, amikor fülsiketítő robbanás rázta meg a levegőt, a híd felemelkedett, majd ezer darabra szakadva szóródtak vissza a roncsok. A légnyomás a hintót úgy elsodorta az útról, mint őszi szél a hulló falevelet. rege sár. A podluzsányi gazdák, akik évről-évre hagyományosan egy-egy szekényi fenyőfát hoztak a lévaiak számára, ezúttal is fenyőligetté varázsolták a főteret. Amolyan valódi karácsonyi hangulatot ébresztett a soksok, szebbnél-szebb sudár fenyő, a rajtuk csillogó ezüstfehér hópihék, az izgatottan válogató emberek. „Hát, szegénykéim, nektek bizony az idén sem lesz csillogó karácsonyfátok“ gondoltam az én két gyermekemre, s mintha velük beszélnék, s mintha ők ezt apró agyukkal már képesek lennének felfogni is, folytattam: „Tudjátok, nekünk az idén örülnünk kell, hogy legalább meleg étel lesz a szánkban. Nem lesz nekünk karácsonyfánk, ezernyi jóval, lobogó gyertyalánggal, sziporkázó csillagszórókkal, ezüstös angyalhajjal. Csak kenyérkénk lesz. Meg egy kis jó meleg leves. Meg talán egy-két falat hús is, ha igaz. Ennyi már csak nekünk is kijár. Elvégre karácsony van...“ A- mint ezt így végiggondoltam magamban, éreztem, hogy a szemem megtelik nagy, meleg könnycseppekkel. A toronyóra elütötte a delet, az egyre közelgő karácsony hangulatában, most a déli harangszó is olyan sejtelmesnek, különösnek tűnt. Egy órakor végeztünk a munkával. A havazás elállt, de még mindig vastag hófelhők vánszorogtak az égen. Csikorgóit a hő a lábunk alatt, amint a várakozástól, reménykedéstől fűtve baktattunk a városháza felé. Ott aztán olyasmi történt, amire senki sem számított. A tisztviselők — köztük a városi pénztáros is - tizenkét órakor befejezték a munkát. A városi pénztár ajtaján kis cédula fityegett: A hómunkások bérét kedden, december 27-én, reggel 7 órakor fizetjük ki. Többen káromkodni, szitkozódni kezdtek. Egy őszülő halántékú sápadt ember kétségbeesetten dörömbölni kezdett a pénztár ajtaján: z — Ez nem lehet! Nincs egy vasunk sem! Nyissák kil Nyissák ki! Éhen döglünk... Kétségbeesett kiáltozása jajveszékeléssé, majd zokogássá szelídült. Aztán lassan, egymás után valamennyien a szemünket törülgettük. Ha a hófelhők mögül kitekintett volna egy karácsonyi angyalka, ugyancsak lett volna kit sajnálnia, lett volna kin segítenie. De hát köztudott, hogy csodák nincsenek ... Harminc szerencsétlen, fáradt, megtört, éhes ember gyászmenetéhez hasonlított, amint lógó fejjel, könnyben úszó szemmel, reménytvesztve kivonultunk a városháza kapuján. Ránk is leszállt a karácsonyest, eljött az ünnep is. És tudja, mi volt a karácsonyi lakománk? A szomszédunk, egy hozzánk hasonló szegény özvegyasszony megfelezte velünk a krumplikészletét. Ami nekünk jutott, lehetett vagy három kiló. Még egy kis rőzsét is adott, ami az erdőből cipelt a hátán. így hát megfőtt a mi karácsonyi „pecsenyénk“ ... Azóta sok karácsony telt el, vidámak és szomorúak. A Horthy-rendszer idején — amikor már gyári munkásként dolgoztam — nem is egy karácsonyt éppen a börtönben töltöttem. Mert akkor már aktívan bekapcsolódtam a munkásmozgalomba és tettem Is egyet-mást a mai karácsonyainkért az egész mai életünkért. Mert, hát ugye, azért csak más a karácsony is mostanában, mint valamikor volt. A múlt évben is — például — hazajött karácsonyra mind a két fiam (az egyik tanár, a másik mérnök...). De ezt talán már ne írja meg... Szóval hazajöttek, ezt-azt, szép ajándékokat hoztak az anyjuknak, meg nekem is. Mikor az anyjuk feltálalta a karácsonyi vacsorát, cinkosan egymásra mosolyogtak, kisiettek, majd visszajöttek a szobába — egy-egy üveg pezsgővel. — Válasszon, édesapám — mondta a kisebbik — én magyar pezsgőt hoztam, Törleyt, a Laci meg spanyolt... — Nem kell nekem, fiaim, egyik sem — mondtam. — Miért, talán nem szereti édesapám a pezsgőt? 1— kérdezte Karcsi, a kisebbik fiam. — Szeretem'én, de csak ezt — és kiemeltem a bárszekrényből egy aranyfeliratos szovjet pezsgősüveget ... Még kacsintottam is egy hamiskásat... Hát látja, ha ez tényleg egy karácsonyi rege, nem is olyan rossz a vége. Mert nem tudom, hiszi-e, de én már akkor, amikor csak az a három kiló főtt krumpli jutott karácsonyra a családomnak, bíztam, hittem benne, hogy még sokkal-sokkal szebb, jobb karácsonyaink is lesznek, ha kiharcoljuk magunknak. De azért valamit még bevallók magának. Az azért, hogy nálunk annyira jó világ lesz, hogy én még a pezsgőben is válogatni fogok, akkor még gondolni sem mertem volna. Még ma is nehéz elhinnem ... Pedig igaz... Annyira igaz, mint ez az egész „karácsonyi rege“, amit most elmondtam magának ... Sági Tóth Tibor DR. BUGA LÄSZLÖ: Az utolsó derűs karácsony a második világégés előtt Ma már kevés olyan fiattel akad, aki még hallott a régi karácsonyokról, amikor heteken át várták és hetekig beszéltek róla. Érdekesek is voltak ezek, a maguk behavazott fenyőszagú mákoskalácsosszokásaikkal, évszázadom törvényeikkel és azzal a csodálatos meleg családias áhítattal, amit egyformán érzett a kávéházakból hazasepert város és a behavazott jegenyesorok között hazaiparkodó falu. A szokások •— faluja válogatja — hol hasonlítottak, hol különböztek, de igazságuk, szülőanyjuk egy volt: az újjászületést, a békességet, a szeretetet és az idő továbblépését jelentette. Általános karácsonyi szokás volt a várakozás megszentelésébe burkolózó böjt. A böjtöt a tételes vallások mindnyája ismeri. A szentes zsidók hoszszúnapkor egyetlen falatot sem esznek, egyetlen kortyot nem isznak. A protestánsok a nagypénteket ünnepük szigorú böjttel. A katolikusok böjtjének két jellemzője, hogy aznap jóllakni csak egyszer szabad, és hogy a hús — néhol még a zsíros étel is — tilos. Az évszázadok -r vagy méginkább a pákosztos törvénymagyarázók >— sokat enyhítettek a szigorú rendszabályokon: szalonnát, kolbászt, libát, kacsát, tyúkot, csirkét nem ehet a jámbor bőjtölő, de halat, vajat, tojást, túrót, mézet, rákot, békát, sőt.., >— és ez a rendelkezések bukfencei — ehet feketelábú vadkacsát, amit egyes vidékeken szárcsának neveznek. Tehát még a legszigorúbb böjti napokon is ehet pecsenyét, aki szárcsát fog, szárcsát lő, vagy szárcsát vásárol. Nyakatekert dolog, de így van, ki tehet róla. Nyilván csak az, aki kieszelte. Mindezt el kellett mondanom, hogy érthető legyen ma is az, amin annak idején az egész falu hahotázott. Az ünnep akkor is azzal kezdődött, hogy a vendégek megérkeztek a főorvosi házba: Berda József a csodálatos ízek, a derűs barátság és a melegszív haladó szellemű szókimondó költője és egy közös ismerősünk, aki hajdan kapucinus barátnak készült és az árokparton maradt, de hitét áhítattal és megható nagyképűséggel tartotta és úgy megszellőztette, hogy Jóska kedvesen különleges raccsolásával „főtisztelendő photónothárius kanonokának nevezte. Aztán asztalhoz ültünk. Amikor a teából, a pirított kenyérből és juhtúróból álló sovány reggelit feltárolták és elmondták, hogy az ebéd szokás szerint elmarad, a vacsora pedig borleves, savanyú tojás és mákos guba, mert a tervezett rácsos hal halásza berúgott és nem hozta be a beígért süllőt. A költő vigasztalódott: —i karácsonyi vacsora, karácsonyi étvágy. Nem az a fontos, hogy miféle, hanem sokféle... — aztán kiment a konyhába és az asszonyoknak kedveskedett, mert a gubát nem szerette, de a töpörtyűs pogácsát nagyon. A türelem rózsát terem, a jó szó pogácsát termett. És nemcsak Jóska, hanem szentéletű barátunk is szaporán csipegette már a vacsora előtt. Aztán hirtelen kimeredt a szeme és torkán akadt a falat: — Uram Isten, hát ez töpörtyűs pogácsa, ebben pőre van, kisütött disznószalonna. Megszegtem a karácsonyi böjtöt, uram irgalmazzl A kevésbé jámbor, enyhébben vallásos család összevigyorog, csak Berda Jóska az ízek, illatok és talpraesések költője őrzi meg nyugalmát és bölcs beszéde simogató: —: Tévedsz atyámfia az úrban. Valóban ennek a kiváló karácsonyi pogácsának — ami, tisztesség ne essék: borkorcsolya — sertéstöpörtyű biztosítja mennyei jóságát. No de Te mégsem vétkeztél, mert szent hitünknek engedélye vagyon arra, hogy a pogácsa céljából lemészárolt sertésnek —i miként az emlegetett szárcsáknak, fekete lába vala. A ránknehezedett feszültség felszakadt és a derű kibugyborékolt az ablakon. Kacagott a tél, hahotáztak a fenyőfa tűlevelei, a hópelyhek összekapaszkodtak és csipkét horgoltak a békességért imádkozó ünnepre cihelődő falura. Pedig a békét akkor kötötték igazán gúzsba az emberségükről megfeledkezett embertelenek. Hiszen 1942 karácsonyát vártuk.
