Szabad Földműves, 1979. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1979-07-21 / 29. szám

1979. július 21.

SZABAD FÖLDMŰVES

7

BOHUMIL ftlHA:

A postahivatal vezetője, Václav Znaminko, Prágába készült. Bőröndjét már egy hónapja bepakolta. Egy ócska hálóinget, egy ülőpárnát, egy pár papucsot, két inggallért, egy pulóvert, egy fogkefét rakott bele, s elhelyezte benne Winter egyik sárgult lapú, aranymetszésű regényét is. Szerette a történelmi regényeket, mert megfeleltek szellemi habitusának, és segítettek megőrizni lelki nyugalmát.

A kerekfalvt postahivatal két levélhordója már előre örült, hogy ,дг öreg lelép egy időre", és nem lesz, aki gyötörje őket. Znaminko természetesen nem volt igazán öreg, csak negyvenéves, és a levélhordókat is csupán a szolgálat szabályszerű ellátása érdekében gyötörte. Negyvennyolcban antiszociális elemnek akarták bélyegezni, de Idejében meggondolták magukat, elvégre megeshetett volna,hogy még rosszabb főnököt kapnak a kerekfalvi postahivatalba, s a postamester különben is veszedelmes szőrszálhasogató volt. Negyvenhatban például a közbiztonság veszélyeztetése címén feljelentette a kerekfalvi földbirtokost, mert a postahivatalban véletlenül elsült a töltött puskája. A járásbíróság elutasította panaszát, de fellebbezett, s a földbirtokost végül is elítélték.

Znaminko legfőbb gondja az volt, hogyan fogják helyettesíteni. Ugyan kit küldenek ki a városból erre a hétre? Vajon nem fogja-e a helyettes felforgatni a kerekfalvi posta szigorú rendjét? Betartja-e a hivatalos időt? Nem rúgnak-e ki a hámból a levélhordók, és nem isszák-e le magukat mindjárt az első napon? Otthagyhatja-e a postát Znaminko ilyen hosszú időre?

De megfőtt a helyettes. Egy nő azt kívánta Znamlnkótól, hogy Klárának szólítsa. A postamesternek ez nem tetszett, ö bezzeg nem volt hajlandó elárulni a keresztnevét. Hát bizalmas viszonyban vannak Ok? Klára leszedte a feliratokat, amelyek a felek minden lépését megszabták a kerekfalvi postán. Azonkívül félrehúzta a tejüveget, amely elzárta Znaminko pénztárablakát, úgyhogy az ts megnézhette Klára vidám, himlőhelyes• arcát, aki csak egy közönséges levelet akart feladni.

— Öregem, hiszen maga úgy ül itt, mint a kotlós a fészkén — mondta Klára, s a csomagokkal bajlódó levélhordók csendesen elvigyorodtak a sarokban. Znaminko összerázkódott. Hogy jön ahhoz ez a rendetlen nőszemély, hogy őt öregemnek szólítsaI Sovány arca elvörösödött, de hlrtelenében semmi sem jutott az eszébe, amivel letromfolhatná Klárát.

— Voltaképpen hová utazik? — kérdezte Klára, és hanyagul forgatta a kimutatási iveket. A postamester mérgesen figyelte a mozdulatait, de végre alkalma nyílt rá, hogy ő is kltegyen magáért.

— Prágába. Az apámhoz — felelte közönyös hangon, de diadalmas érzés feszítette keblét, és joggal. Egész életében sajnálta, hogy nincs apja, és gyakran gondolt rá, milyen boldog lenne, ha volna. Most azonban, úgyszólván. csak a kezét kell kinyújtania az apjáért. Csak fel kell utaznia Prágába, jelentkeznie az apjánál, és belevetnie magát ölelő karjaiba, amelyek még sohasem tárultak ki Znaminko előtt.

De miért nem kereste fel már ^korábban az apját? Václav Znaminko mamája az idén márciusban halt meg. Dolgos asszony volt, akinek különös örömet szerzett, ha felsúrolhatta fia szolgálati lakását. Kezdetben hetenként egyszer mosta fel, később kétszer, majd háromszor, végül már naponta felsikálta. Halála napján sajnálta először, hogy Václav nem nősült meg, s keseregni kezdett, ki fogja megmosni a fia gumicsizmáját, amikor délben hazaérkezik a kerekfalvi halastó körüli sétájáról. S mielőtt végleg lehúnyta volna a szemét, elárulta Václavnak, hogy vér szerinti apja egy fán Saldi nevű berouni festékgyáros.

Václav Znaminko két teljes hónapon át gyászolta az édesanyját, mielőtt eszébe jutott, hogy meg kellene keresnie az apját: Eme ötlete egészen szerencsésnek minősíthető, minthogy véget vetett a tartós gyásznak, amely anyja halála óta ránehezedett. Elvégre megeshet, hogy a postamester éppen ismeretlen atyjától örökölte kiváló munkabírását és szervező tehetségét. Václav Znaminko pár nap múlva már olyan bűvös ábrándokban ringatta magát, hogy összebarátkozik természetes apjával, megszeretik egymást, s ki tudja, talán még azt is kisütik, hogy összeköltöznek. Znaminko ösztönösen vonzódott az idősebb emberekhez, akiket valami szilárd rend megtestesítőinek vélt, míg a fiatalokról úgy gondolkozott, hogy magartartásukat és munkájukat állandó fejetlenség jellemzi.

A postamester addig küldözgette ajánlott leveleit a különböző tanácsoknak, amíg meg nem tudta, hogy apja jelenleg Prága Smlchov nevű kerületében, a HoleCkova utca 34. szám alatt lakik. Döntő pillanat volt ez életében, fán Saidl tehát él, s talán évek óta csak arra vár, hogy fia, Václav felkeresse, és így szóljon hozzá: Jtt vagyok, papai"

Így érkezett el Znaminko számára az a pillanat, amikor már a bőröndje is be volt csomagolva, csak kézbe kellett venni és indulni. A pénztárablak mögött ott ült a helyettese, aki azonban, sajnos nő, ráadásul felettébb szemtelen és gúnyos modorú teremtés. A postamester kerek három napig halogatta elutazását. Mindenekelőtt a hivatali helyiség állapota idegesítette. Elképzelhetetlen rendetlenség uralkodott mindenütt: félig nyitott páncélszekrény, szét hányt nyomtatványok, összevissza dobált pecsétek és kigombolt zubbonyú levélhordók, akik alig vetettek ügyet a postamesterre. Csak az volt meglepő, hogy Znaminko nem bírt szemrehányást tenni Klárának, akinek pajkos arca a hanyagul nyitva hagyott pénztárablak mögül mosolygott rá. Csak halkan zsörtölődött, s lélekben a kezét tördelte. Azonfelül a végső elszántságot gyűjtögette magában, mielőtt nekivág az ismeretlen, távoli világnak, ahol semmit sem tudnak róla. Znaminko még sohasem utazott, eddig legfeljebb ha Pardubicéig jutott el, ahol elvesztette a kalapját, sőt az aktatáskáját is ellopták a pályaudvaron, amikor elugrott a büfébe, hogy igyék egy pohár sört.

— Induljon már, öregemI — tuszkolta ki végre Klára a postáról. — Nemcsak pecsétek vannak a világon. Prágában már várja a papája, maga meg itt lopja a napot. — És egy doboz kínai teát nyomott a kezébe a prágai öregűr részére. Znaminko nem számított erre a figyelmessségre. Különösen az hatotta meg, hogy Klára is hisz az apjában. Ez arra késztette, hogy végre csakugyan útnak eredjen.

Útközben semmi baj nem érhette. A vasúti fülkében előszedte a párnáját, a bőröndjét feltette a hálóba, egy zsinórral odakötözte a fogashoz, a zsinór végét pedig a párna alá

Az ipolynyéki (Vinica) népes folklórcsoport sokat Ígérőén szerepelt a népművészeti fesztiválon is. Fotó: ^-tt—*

dugta. Ha valaki el akarná vinni a bőröndjét, Znaminko még akkor is észrevenné, ha közben esetleg elaludna. Márpedig ez könnyen megeshet, mivel csukva tartotta a szemét. Nem akarta ugyanis, hogy a fülkében utazók megszólítsák, s ezért úgy tett. mintha aludna. A többiek békében is hagyták. A csel sikerült.

. A Holefkova utcát minden nehézség nélkül megtalálta, mivel minden prágai ismerte. Kézröl-kézre adták, s végül letették a 34-es szám előtt. A ház semmiben sem különbözött a többitől, mégis rendkívüli volt, hiszen itt lakott az apja. Sárgaréz névtábláját már az első emeleten megtalálta, s nyugodt lélekkel nyomta meg a csengőt. Minden az előre megállapított terv szerint történt, úgy, ahogy Znaminko szerette. Már csak az volt hátra, hogy odatoppanjon az apja elé, és elvégezze a megfelelő baráti aktust.

De az utolsó jelenet egész másként játszódott le, mint ahogy képzelte. Miután végigment a sötét előszobán szemtől szembe került egy köpcös, hatvan év körüli férfival, aki felettébb gyanakvó pillantásokat vetett rá.

— Én vagyok Václav — bökte ki Znaminko, aki nem tudta, mit kezdjen a bőröndjével ebben a döntő pillanatban.

— Na és? — hangzott a kimért válasz.

— Václav vagyok . r. Václav Znaminko — figyelmeztette az apát meghatott fia.

— fán Sajdl — felelte fagyosan az öreg férft. Szemöldöke majdnem eltakarta a szemét.

— Znaminko Václav vagyok... a

fia...

— Nahát! — Az öregember arca még jobban elkomorult.

— Papa!

— Miféle komédia ez? Mit akar

voltaképpen?

— Anyám halálos ágyán ...

— Ezt már ismerjük, maga szélhámos!

— AtyámI Az én ereimben...

— Majd adok én magának ereket, maga svihákt — Az üreget majd szétrepesztette az indulat. Felkapott egy széket, amely épp a keze ügyébe esett, és rárohant a fiára. Minden jel arra mutatott, hogy meg akarja ölni.

Znaminko csodálatosképpen nem vesztette el a fejét. Két fő feladat nyomult tudata előterébe: a kalapja és a bőröndje. Keményen szorongatta őket, s úgy siklott keresztül a sötét előszobán, mint egy angolna. Még arra is maradt ideje, hogy becsapja maga mögött az ajtót, s most már erős gát Választotta el az öregúrtól. Csak az utcán vette fontolóra a dolgot. Ugyanolyan tisztán működött az agya, mint amikor a postahivatalban elsült a földbirtokos puskája. Mi a teendő? A dühöngő öreg kétségtelenül az apja. Másképp viselkedett ugyan, mint ahogy a fia elképzelte, de hát ilyen a világ. Úgy látszik, hogy az apák nem örülnek törvénytelen gyermekeiknek. Václav Znaminko ezek után nem tehet egyebet, mint hogy beperli fan Sajdlt. Még hogy 0 szélhámos? Meg svlhák, amiért jelentkezett az apjánál? Talán nincsen rá erkölcsi joga? Majd a bíróság eldönti!

De mit mondjon Klárának, ha megkérdezi, hogyan érzi magát az apja? Pedig megkérdezi, mert az a nő borzasztóan szeret személyeskedni, és mindenbe beleüti az orrát. Znaminko akkor sem érdeklődnék Klára apja felől, ha ezer koronát kínálnának érte. Azt ts csak véletlenül tudta meg, hogy Klára hajadon. A levélhordóktól hallotta, amint egymás közt beszélgettek róla. Az ilyesmi persze jobban érdekli azokat a fickókat, mint a levélkézbesítés. De mit mondjon Klárának, hogy el ne veszítse a rendes ember és a lelkiismeretes tisztviselő dicsfényét, amelyet oly buzgón viselt? Mit mondjon neki? Hogy az apja elutazott, hogy kórházban van, vagy talán hogy meghalt? Valahogy majd csak kivágja magát, s a teát is visszaadja.

De amikor másnap reggel Znaminko meglátta Klára arcát a félrehúzott tejüveg mögött, egyszerre megértette, hogy ennek a nőnek nem szabad hazudni, még csak kifogásokkal sem szabad elébe állni. Meg kell mondani neki az igazat. Egy darabig csak dörmögött, amikor pedig a levélhordók elmentek (miközben szándékosan meglökték tömött táskájukkalf, elmesélte Klárának utazása gyászos történetét.

Klára szemrebbenés nélkül hallgatta elbeszélését, de aztán felállt, megkerülte az üvegfalat, megfogta Znaminko kezét, és így szólt:

— Václav, maga olyan buta! Maga olyan rettenetesen butaI — S csak most kezdett nevetni, de úgy, hogy a könny is kicsordult a szeméből.

Václav Znaminko nyugodtan állt, egyetlen szóval sem védekezett, s kezét sem húzta vissza Klára kezéből, s csak az a gondolat járt a fejében, hogy ez a boldog állapot, amelyet oly erősen átérez, ne egy percig tartson, ne ts egy óráig, egy hónapig vagy egy évig. hanem lehetőleg addig, míg a világ világ.

Nyílt szavú író

távozott közülünk

ÖRKÉNY ISTVÁN (1912—1979)

Az elmúlt hónap végén, 67 éves korában elhúnyt Örkény István Kossuthdfjas, kétszeres lózsef Attila-díjas író.

Örkény István egyike volt a legismertebb magyarországi Íróknak. Az utóbbi években Örkény színműveit világszerte nagy sikerrel játszották. A kitűnő drámaíró a humánum védelmében szólott az embertelenség ellen. Az emberi jellem groteszk torzulásait ábrázolván, arra figyelmeztetett, hogy mivel tartozunk egymásnak ás a közösségnek.

Sokszor leírták róla életében a kritikák, hogy az abszurdot kedvelő művész. Valóban, ha a gondolat megjelenési formáit vizsgáljuk, a század ama zaklatottabb lelki alkatú művészeivel rokonítható, akik világunk fenyegetéseit felnagyított és groteszk formákban észlelték. Ezzel együtt: Örkény a valóságnak elkötelezett alkotója volt. Realista gondolkozó, aki sohasem öncélú játékok kedvelője volt, hanem a haladás ügyét szolgálta, a valóság parancsait követte. Ezért volt annyire örvendetes a világsiker, hiszen a magyar dráma ö előtte jobbára kommersz, a valóságtól elrugaszkodó darabjaival jutott ki a magyar nyelv közegéből. Örkény a magyar valóságot, a középkelet-európai adottságot közvetítette: szigorúan követte a hely és a kor szellemét. Nem divatokat majmolt, hanem az igazi korszerűség törvényeit kutatta és találta meg.

Ez az egyensúly nem adódott egykönnyen. Örkény vegyészmérnöknek tanult, megjárta a második világháború poklát, a hadifogságban az antifasiszta iskola hallgatója lett. Hazatérése után megírta a Lágerek népét, a magyar szociográfiai irodalom e kevésszer emlegetett, azonban annál kiemelkedőb alkotását. Ebben ugyanúgy, mint Voronyezs című drámájában, az új Magyarország kezdeteit akarta láttatni. Egyáltalán: Örkény életművének döntő motívuma lett a háború, illetve az ember ember által történő megaláztatása, a kegyetlenség, a leszámolás a dzsentriországgal, az elmaradotssággal, a balkánisággal. Ha nem érzékelhető is közvetlenül a háború jelenléte, mint a Tótékban, vagy mint sok-sok „egyperces“ novellában, vagy mint a Pisti a vérzivatarban című színpadi játékban — ez a rettenetes élmény mindig kísért Örkény életművében.

Nem akart és nem tudott megalkudni a lealjasító körülményekkel. A fasizmust az utolsó részletig megismerte, így leplezhette le, s tette végül ellenállhatatlanul nevetségessé. A nacionalizmus mániájával, a hatalmi tébolyok gyilkos ösztöneivel együtt. Ismerte a tragikum erejét, és nem feledte a nevetés megsemmisítő hatását. Egyszerre forgatta mindkét fegyvert.

Örkény azt az életet igényelte és élte, amelyből hiányzott a hidegtől való félelem, s amelynek lényege a teljes élet akarása volt. Ez életművének nagy tanulsága. Ezért marad fenn ez az életmű, s ezért is oly fájdalmas a végső búcsú az alkotótól.

Az alábbiakban az író egyperces novelláiból közlünk.

1

ÖRKÉNY ISTVÁN:

Sport

. Amikor lenéztem a tribünről, megigézett a látvány. Nemcsak a sűrű embersokaság, a kivilágított pálya, a színes mezbe öltöztetett hajtók, hanem sokkal inkább az a lázas izgalom, mely összefogta az összes jelenlévőket, s még engem is, aki először voltam itt, megcsapott meleg leheletével.

Kölcsönkaptam egy látcsövet, végignéztem a salakpályán.

— Ütik is őket? — kérdeztem, hirtelen megborzongva.

— Te humanista! >— mosolygott a barátom.

A küzdőszellemről kezdett magyarázni, mely itt ugyanúgy elragad mindenkit, ahogy például egy rakétának minden legkisebb darabja részese a lendületnek, pedig valójában csak a hajtómű termel energiát. Az ostor nem arra szolgál, hogy fájdalmat okozzon. Inkább csak kontaktust létesít két élőlény között, akik ugyanannak a rohanásnak a megszállottjai; tehát nem „ütésre“, csak „jelzésre“ való, annak közlésére például, hogy befordultak a célegyenesbe, hogy jobbról vagy balról felnyomul valaki, és így tovább.

— Mással, mint ütéssel nem lehet üzenni? — kérdeztem.

— El kell fogadni a Játékszabályokat — mondta a barátom.

Egy kis ablakhoz vezetett, ahol fogadásokat lehet kötni. Elmondta, hogy a kővetkező futamnak két nagy esélyese van; 6 a hosszúnyakú Jónásra kötött fogadást.

— És melyik a másik?

— Frici bácsi.

►— Mutasd meg.

Belenéztem a látcsőbe, és szemügyre vettem Frici bácsit, aki különben Dr. Verzár Frigyes néven szerepelt a versenyújságban. Erósen lámpalázasnak látszott, ahogy feszes bricseszében, sáros félcipőjében emelgette a lábát a nedves salakon, miközben Idegesen harapdálta a zablát. Az sem volt éppen bizalomgerjesztő látvány, ahogy szarukeretes pápaszemével hátra-hátranézegetett a hajtójára, bár nekem, újonc létemre, nem volt jogom ítéletet mondani.

A két esélyes azonban nem keltett bennem bizalmat. Egy kis látcsövezés után megfogadtam egy Honvéd utcai ügyvédet, akinek hallomásból Ismertem a nevét. Amikor barátom meglátta kezemben a tikettet, csak mosolygott.

— Hát ez hogy jutott eszedbe?

— Egy ismerősöm válóperét vitte

— magyaráztam. — Mi bajod vele?

— ősszel operálták az orrsövényét

— mondta a barátom. — Ha befut, hetvenszer* pénzt fizet, de eddig mindig gyengén szerepelt. Egy csomószor diszkvallfikálták, tisztátlan ügetés miatt.

— Ha csak az arcát nézem — jegyeztem meg —, elég értelmesnek látszik.

— Ez csak a látszat •—< legyintett a barátom. — De te vagy a szűz kéz. Lehet, hogy neked lesz Igazad.

Már a start után látni lehetett, hogy aligha lesz énnekem igazam. A Honvéd utcai ügyvéd hamar leszakadt a mezőnyről, talán, mert az aktatáskája akadályozta a mozgásban. Ö volt az egyetlen, aki aktatáskásan futott, ráadásul kalocsnit viselt, és időnként elövette kockás zsebkendőjét és hosszan fújta az orrát. Vagy meg volt fázva, vagy az operáció nem sikerült tökéletesen. Persze, a főbaj az volt, hogy hiányzott belőle a küzdőszellem.

Dr. Jónás Elek viszont, akire a barátom nagyobb összeget tett, majdnem végig vezetett. A futamot mégsem ő nyerte meg, hanem izgalmas hajró után a hetvenéves Páciusz Vilmos doktor futott be elsőnek, akinek jól csengett a neve a jogi világban, könyve pedig — „Az államjog fejlődése az aranybullától a pragmatica sanctlóig“ — a professzorságot hozta meg szerzőjének.

Páciusz a fordulóban még bele volt gabalyodva a bolyba. Mikor azonban a hajtó néhányszor ráhúzott a farára, az ősz jogtudós minden erejét összeszedve kiugrott a többi versenyző közül. Félpályán elhagyta Bárdi doktort, a volt képviselőt, aztán utánaeredt utolső vetélytársának. Hosszú, csontos lábával könnyen trappolt el a lelátó előtt, és közvetlenül a célszalag erőtt faképnél hagyta Jónás doktort. Amikor levezették a pályáról, hajtója kivette szájából a zablát, és egy üveg Bambit vett neki. Az ősz professzor, miközben a csalódott tömeg dühösen üvöltött, hálás horkantások közt egyhajtásra kiitta az üveget.

Az én kalocsnis ügyvédem viszont utolsó előttinek futott be a célba.

Lesétáltunk a büfébe.

Barátom rosszkedvűen fejtegette, hogy nem érdemes már ügetőre járni. Mindenki csal, a hajtók — mint most Is — visszafogják a favoritokat. Bár — tette hozzá — az operisták futama alkalmasint érdekesebb lesz. Igaz, az operaénekesek el vannak hízva, de ők énekelve futnak, és nem hagyják magukat visszafogni. Hirschenjáger П. Gertrud, a nagy Wagner-koloratura, még pár évvel ezelőtt fordulóban is kivágta a felső cétl

— Hát a főszerkesztők? — néztem föl a versenyújságból.

Azok csak meglátsszák a nagy lelkesültséget, mondta a barátom; néha szántszándékkal elharapják a zabiát. Csak az operistákban lobog a nagy tűz, a sportszerű, a törhetetlen küzdőszelleml