Szabad Földműves, 1979. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1979-10-13 / 41. szám
1978. október 13, SZABAD FÖLDMŰVES A Szovjetunióban levő vízi erőművek szimbolikus „díszoszlopai“ az ősze napsütésben. Fotó: <—tt—^ SZ. MARONDE: A tehetség próbája Eladták a régi házat a portával együtt, és a mérnök elköltöztette az apját a városba. — Jobb Itt már, édesapám — mondta —, legalább nem lesz mindig egyedül. — Otthon sem voltam én, fiam. Átnéztek gyakran a szomszédok. — Lehet. De azok mégiscsak idegenek, én meg a fia vagyok. Aztán itt van az unokája is. A mérnök a belvárosi bérház negyedik emeletén lakott, három szoba összkomfortos lakásban. Az öregnek az egyik szobát rendezték be azokkal a régi bútorokkal, berendezési tárgyakkal, amikhez ragaszkodott. Az ágya fölött most is ott lógott a megfakult esküvői kép, meg az alig olvashatóvá kopott, aranyozott betűs háziáldás. Az öregember sóhajtozva szöszmötölt a „skatulyában“, ahogy a szobát nevezte, és nehezen tudott beletörődni, abba, hogy neki itt most már csak lakni kell. Pedig a fiatalok mindent megtettek, hogy az öreg jól érezze magát, és megszokja a városi életet. — Hát, ha az olyan könnyű lenne — zsémbelt gyakran az öregember —, nehéz már a vén fát más földbe ültetni. Ti már ideszoktatok, de én az életemet falun éltem le, a magam portáján. Most meg akár a bogár, bezárva egy skatulyába, még a levegőt is nehezen kapkodom... Ha legalább valami hasznomat vehetnétek. — Ügy vesszük hasznát — mondta a fia —, hogy itt van közöttünk. Eleget dolgozott édesapám, pihenjen most már. Igaz, szívem? — Persze — helyeselt a mérnökné , pihenjen most már apuka. Az öregember csak a fejét csóválta az ilyen beszédre, és amit tudott, segített a fiataloknak, öntözte a virágokat az erkélyen, és minden nap ő ballagott le bevásárolni a csemegébe. — Az a baj ezen a városon — mondta —, hogy itt mindenkinek sietős a dolga, senkivel sem lehet amúgy igazán szót váltani. Csak úgy futtában felelnek az embernek, aztán már ugranak is, mint macska az egér után. — Így igaz — bólintott a fia —, itt gyorsabban élünk édesapám. Órarendre, akár a gyerekek az iskolában. Napközben egyedül tartózkodott otthon az öregember. Ilyenkor gyakran lesétált a pincébe. Először nehezen talált rá a sok egyforma kalitka között a fia rerkeszére, de később már pontosan tudta, hogy melyik kanyarodóban van, és behúnyt szemmel is meglelte volna. A mérnöknél központi fűtés volt, így nem kellett sem fát vágni, sem szenet felhordani, a pince csak a lomok tárolására szolgált. Az öregember első dolga volt, hogy szépen kitakarította, és az összehányt kacatokat katonásan elrendezte. Az egyik sarok-, ban néhány szál deszkát talált. — Na — gondolta —, ez még jó lesz valamire. Kár lenne, ha pocsékba menne. Nem szólt a fiának a deszkákról, csak töprengett, hogy mit lehetne belőlük csinálni. Körbejárta sokszor a lakást és nézegette, hol lenne még helye valaminek. Először könyvespolcot tervezett, de hát volt már ott könyvespolc tele könyvekkel, egy újabb el se fért volna. Aztán az unokájának akart egy aprócska íróasztalt, amin a leckéjét megírhatja. De az is yolt már. Még óvodáskorában megvették a kisfiúnak. Cipőtartó sem kellett, mert a cipőknek is megvolt a helyük, a konyhába meg igazán semmi sem fért már el, hiszen csak tenyérnyire szabták az egészet. Az öregembert izgatta a deszkák sorsa. Jó deszkák volta, még majdnem teljesen újak, semmiképpen sem veszhetnek azok kárba. Egyik reggel a közértből jövet, eszébe villant valami. A szíve is beledobbant, annyira megörült. Hogy ez csak most jutott eszébe! Hiszen erre kellett volna legelőször gondolnia! Amint tehette, sietett le a pincébe, és a deszkákból még aznap megcsinált egy lócát. Formára pontosan olyat, amilyen otthon volt a régi ház előtt, és ahol annyit üldögélt nyári estéken az asszonnyal, később már csak egyedül, vagy valamelyik szomszéddal, ismerőssel, aki megpihent mellette. Este megmondta a fiának, hogy a pincében talált deszkákból csinált egy Iácát. — Lócát? s— képedt el a mérnök, i— Minek? >— Hát aminek a lócát csinálják —1 méltatlankodott az öregember. >—» Ülni rajta. — De hová akarja tenni, édesapám? — Hová? Hát a házelé. Ahogy otthon is volt. Te is ültél rajta eleget. Vagy elfelejtetted már? — Dehogy felejtettem, de az régen volt, édesapám. Itt a bérház elé nem szokás lócát tenni. Ott a játszótér, van ott elég pad. — Az nem olyan — rázta fejét sértődötten az öreg. — Más az, ha a házunk előtt van a lóca. Az ember ki-kimegy, aztán elüldögél rajta egy kicsit. A mérnök nem vitatkozott tovább, és mánap az öregember kivitte a lócát a bérház elé. Ügy helyezte el, hogy fentről, az ablakból éppen rá lehessen látni. Jó ülés van — állapította meg elégedetten, és a nyári napsütésben elnapozgatott ott egy órát. Pipázott, nézegette az embereket. Aztán fölment a lakásba, de napszállta előtt'újra leballagott. És aztán mindennap délelőtt és estefelé elüldögélt egy órát a lócán, amíg tartott a jó idő. Ilyenkor megszólította az embereket is. Megkérdezte: honnan jönnek, hová mennek, aztán legtöbbször odainvitálta egyiket-másikat maga mellé. — Üljön már le, no, ne siessen. Fújja ki magát egy kicsit... A bérház lakói megszokták az öregembert a lócán, és sokszor leültek mellé beszélgetni, vagy csak megfelezni a pipafüstös hallgatást. És az öreg ilyenkor érezte magát a legjobban. Ügy* érezte, újra otthon van a faluban, a szomszédok, ismerősök között, és a háta mögött tornyosuló nagy betonkocka csak valami nyomasztó álom csupán. Aztán jött a tél, és sokáig nem lehetett kitenni a lócát. Az öregember ismét csak ott bóklászott a negyedik emeleti lakásban, és várta a tavaszt. Az első szép tavaszi napot, amikor újra kiülhet a ház elé. — Tudod — mondta egyszer a fiának —, sokszor elgondolkoztam azon, hogy nem elég nagy az a lóca. Hárman, ha elférünk rajta szűkösen. Pedig érzem, hogy sokan leülnének elbeszélgetni, de hát ahhoz nagyobb lóca kéne. Még az se lenne baj, ha egy kicsit összébbszorulnánk. Hidd el, még az se lenne baj... Ha eljön a tavasz, én bizony csinálok egy nagyobb lócát! De már nem csinálhatta meg. A tavasz már nem találta ott a lócán ülő öregembert a ház előtt. Azóta a mérnök gyakrabban jár le a pincébe. Csak éppen körülnéz, hiszen nincs ott semmi dolga. Nem kell fát vágnia, szenet felvinni, rendet rakni sem kell. És amikor a lomok közöt meglátja a lócát, sokszor úgy gondolja: jó lenne felkapni, és kivinni a bérház elé. De érzi, hogy ő már nem lenne elég erős hozzá ... — Pfeiffer asszony — szól ünnepélyesen a cég főnöke —, most végleg el akarjuk dönteni, megfelel-e ön cégünk követelményeinek. — Hallgatom, főnök úr. — Itt van egy háromezer márkáról szóló számla. Munkatársaink már kilencszer felkeresték vele Weiner urat, de mindhiába: egy árva fillért sem fizetett. Ha most ki tudja préselni belőle ezt a pénzt, ez azt jelenti, hogy alkalmas leendő bonyolult munkakörének ellátására. — Még csak egyet szeretnék kérdezni — mondta a fiatalasszony: — Vannak-e ennek az úrnak más cégeknél is kifizetetlen számlái? — De még mennyi! Hiszen fünekfának tartozik! — Csupán ezt akartam tudni. Még ma megkapják a pénzt. Pfeiffer asszony két éra múlva viszszatér*. — Nem találta otthon? Régi trükk az egy ilyen megrögzött adósnál! A fiatal nő feszesre tümött erszényt vett elő retiküljéből. — Miért ne találtam volna otthon? Éppen ellenkezőleg: otthon volt, éa kifizette az adósságát. — Ez valóságos csoda! Hogyan tud« ta kivasalni belőle a pénzt? — Figyelmeztettem az adóst, hogy ha azonnal nem fizet nekünk, akkor elmegyek a többi hitelezőjéhez is ... — És elmondja, hogy nekünk nem fizetett? Hiszen ezen senki sem csodálkozik! — ... és elmondom, hogy nekünk fizetett! Akkor pedig úgy lecsapnak rá, akár a keselyűk. Amikor azonban becsületszavamat adtam, hogy az ég« világon senkinek nem őrülöm el, hogy nekünk fizetett — akkor elő« szedte a pénzt, és leguberálta. A cég főnöke ezek után úgy talál« ta, hogy Pfeiffer asszony valóban te« hetséges. Nem mondott fel neki! ■<>^vs«wwwww^w< lAZÄR ERVIN: — Apui — Tessék? — Bejöhetek? — Be — mondom megadóan. Bejön, olyan méltóságteljesen, amennuire csak egy ötévestől telik. — Írsz? — Láthatod. — Mit írsz? — Egy történetet. — Nemlétezik történetet? — Micsodát? — A Maul mondta, hogy te mindig olyan nemlétezik törtérteteket írsz. — Ki az a Maul? — Velem jár oviba, tudod, akinek az apukája olyan kacskarinqósan néz. — Görbén. — Jó, akkor görbén ... Ugye a Maul egy nagy buta? — Hát... nem is tudom .., — Én nagyon örülök neki, hogy te nemlétezik történeteket írsz. — NagyszerűI Akkor meg vagyok mentve. — Most nagyon meg vagy mentve. — Nagyon? Miért? — Mert hoztam neked valamit. — Mit? — Egy nemlétezik történetet. — Na erre kíváncsi vagyok. Mondd — Es mégis katica? el. — Nem elmondás. Itt van a kezemben. — Akkor mutasd. — Na, mi ez? — Ez? Egy katicabogár. — Nézd meg jobbanI — Akárhogy nézem, katicabogár. — Számold meg a pöttyeit. — Kettő. — Na látod! Akkor ez 01 pöttyét elvesztette. Vagy ellopták tőle. Vagy pedig se nem ellopták, se nem elvesztette, akkor ez egy nemlétezik katicabogár. — Sajnos, kislányom, ez egy létezik katica. — Nem látod, hogy két pöttye van? — Dehogynem. De teljesen szabályosan van neki két pöttye. — Két pöttyel született? — Igen. A hősök emlékműve hazánk elsőként felszabadult városában, Svidníkben. Fotó: «-tt-r. — Persze. Ogy hívják, változékony katica. —- és amelyiknek rendes hét pötytye van? — Az is katica. — és hogyha látok egy olyan katicát, amelyiknek tíz pöttye van, az is létezik katica? — Hát az én fejem sem káptalan. De várjál, mindjárt megnézem. Valamelyik könyvben biztos benne van. — Micsoda nem a te fejed? —« Káptalan. — Az mit jelent? Hogy én se tudhatok mindent. — és akinek a feje káptalan, az mindent tud? «-« Majdnem mindent. *— A tízpöttyes katicát is? ■—i Azt is. — De te nem tudod. — Én nem. — Akkor a te fejed kápos. — Hát bizony, elég kápos. — De én se tudom a tízpöttyes katicát. — Nem baj az. — Akkor az én fejem is kápos. — A tied is. — De a Maulé, ugye. káposabb? — Nem tudom, nem ismerem a Mault. — Ha megtudjuk a tízpettyes katicát, akkor káptalan lesz a fejünk? — Akkor még nem. — De már nem lesz annyira kápos? —i Annyira már nem, >— Benne van? «— Benne. ■— és a tizenegypöttyös? — Az is van. — és olyan is van, amelyiknek egy pöttye sincs? — Na nézzük csak ... olyan is van, Ogy hívják, bogáncs katica. — Szegény ... mondj egyet, amelyiknek sok pöttye van. — Sok pötty ... sok pötty ,,. na nézd csak! Ennek huszonnégy van. és nagyon kártékony bogár. ■— Hányféle katicabogár van? ■— Vár].,, Megszámolom .,. negyvenhétféle van belőlük. De a neve nem mindnek katica. «- Hát? — Van itt böde, bödice, félböde, füsskata, szerencsenatka, sőt feketesárga katóka is van. — és százpettyes katica? — Százpettyes? Az nincs. — Nincs benen a könyvben?! — Nincs. Sem a könyvben, sem a valóságban. — De amikor én láttami —> Százpettyes katicát? — Azt. Aránylóitok, meg ezüstlöttek a pöttyei, és szárnya nem volt, nem szárnnyal repült, hanem olyan forgóval, ami a helikopternek van. — Ne mondát Akkor az egy katikopter. — Az bizony! Amikor láttam, éppen azzal a bácsival beszélgetett, akit annyit emlegettél. — Én? Mikor emlegettem? ■ Most. « Most? 'Milyen bácsit?. i— i Hát a Punk tatátI •— Na, nézd csak, tényleg! Tehát a százpettyes katikopter beszélgetett a jó öreg Punk tatával. —'Igen. És nagyokat nevettek -.г ц Nem hiszed? — Dehogynem. Nem azért írok én nemlétezik történeteket, hogy ne higgyem. —■ De ez nem nemlétezik történet, ez létezik történet — fölemelte az ufját —, figyelj csakI Figyeltem. Tűhegyni zúgás a nyitott ajtó felől. És már benn is volt. Aránylóit és ezüstlött a száz pöttye. A légcsavarja elmosódó, szivárványszínű kör a pöttyek fölött. A katikopter leszállt az íróasztalomra, lllegett-bil« legeit, meg-megforgatta a légcsavar« fát. — Na, ugye! — mondta a lányom, de nem tudtam neki felelni, igaz, nem is lett volna mit, mert kopogtak. — Tessék — mondtam. Kitárult az ajtó és egy nagyszakállú apóka lépett a szobába. — JÓ napot. Punk tata vagyok. Nem látták a katikopteremet? — De, itt van — mondtuk egyszerre nagy boldogan. — Na végre — sóhajtott fel Punk tata és lehuppant egy karosszékbe. — Mindig elcsavarog. A lányom rám ragyogott. — Látod, mégis hoztam neked egy nemlétezik-létezik történetet. — Nagyon rendes vagy — mondtam, s a szemem hol a katikopteren, hol meg Punk tatán. — Megírod? — Meg. — A Maul úgyse fogja elhinni. Azt akartam mondani, hogy mit csináljak, nem tudok a Maulon segíteni, de Punk tata közbevágott. — A Maul nem számit — mondtat Nagyon kápos a feje
