Szabad Földműves, 1979. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1979-02-03 / 5. szám
1979. február 3. SZABAD FÖLDMŰVES Me/n vagy te tökjej — biztatott TM a tanítóm. — Legalább a polgárit elvégezhetnéd. Beszélt is az apámmal, de az öregem nem kecsegtetett. Délutánonként az árokparton legeltettem a teheneket. Irigykedve néztem a városból hazatartó, kerékpárt tekerő polgárista fiúkat, lányokat. Nekik miért lehet, nekem miért nem? — foglalkoztatta kis agyamat a gondolat. Nyolcadikos koromban már nem az irigység miatt vártam a biciklit tekerő lányokat, hanem a fellibbenő szoknyájuk alól kivillanó combjuk izgatta fantáziámat. Ha jól emlékszem, négyen voltak polgáriba járók a faluból, s én valamennyinkbe halálosan beleszerettem. Kirepültem az elemiből, vége lett a tehénlegeltetésnek. Kezdődött a nehéz, látástól vakulásig tartó munka. Apámmal, bátyámmal akkoriban túrtuk szét az élő akácfákkal támogatott faházat, s helyette új hajlékot kellett emelni. Súlyos köveket emelgettünk, cipeltük a . sármaltert, mig felépült szerény hajlékunk. Akkor kezdtem emlegetni a mesterségtanulást. A szüleim leintettek, azt kezdték magyarázni, miért nem lehet. Aztán végeztem én mindenféle idénymunkát, mígnem egy vegytisztítóba kerültem, mint mindenes. El is töltöttem ott néhány hónapot, amíg a főnökömmel nem kerültem kefeviszonyba, ö hozzámvágta a ruhamosó kefét és én úgy gondoltam, a „kefének“ is két vége van, s olyan erővel lódítottam vissza, hogy a mesternek betört a koponyája. Kirúgtak. Néhány napig csellengtem, így kezdtem elhelyezkedni inasnak. Mindenféleképpen géplakatos szerettem volna lenni. Azt mondták, Losonc városában nincs jövője ennek a szakmának, próbálkozzam másutt. Aztán borbélynak akartam szegődni. Ott a kezemre néztek, s így vélekedtek: „Ilyen durva parasztkézzel? Maga legföljebb megfojtani tudná a vendéget.“ Egyszóval nem kellettem a kutyának sem. Akkor bántam meg a kefeügyet, az ötven pengős fix állást. Végül is otthon bevallottam a bűnömet. Jól összeteremtettek, s én nem is tiltakoztam. De elhatároztam, Ha törik, ha világgá megyek s mesterséget tanulok. Egy szép augusztusi napon búcsú és fillér nélkül indultam a nagyvilágba. Már a kertek alatt jártam, s eszembe jutott; a Jó nagymamámtól mégiscsak illene elköszönni. Beballagtam a hátsó kertkapun. Mama a tyúkok etetésével foglalatoskodott. Rámnézett; — Valahogy nagyon komornak látlak kisfiam — mondta. — No mi van veled, ki vele! — mondta kérdőn. Nyögve-pihegve elmondtam eltökélt szándékom. A barázdás arcú kedves, töpörödött öregasszony roszszallóan csavargatta a fejét. — Aztán hova, merre? — kérdezte. — Nem tudom — böktem ki kisvártatva. 1 — Szép kis útirányod lehet. Tudom, milyen konok vagy. Ha már mindenáron menni akarsz, akkor talán Salgótarjánban köss ki, vagyis inkább a közelében levő Vízválasztón. Az Tarjánon túl van. Ott lakik egy rokonunk, Varga Béla, lehet, hogy beszerez az üzembe. — Messze van Tarján? — Látod, fiam, azt a nagy kéklő hegyet? — mutatott a kiemelkedő hegyvonulatra. — Annak a túlsó oldalán találod meg. Ha keresztülmégy a Narancson, csak ott köthetsz ki. De ne menj egész egyenesen, hanem egy kicsit rézsutosan. Aztán el ne tévedj! Ha jól kijön a lépés, estére ott leszel... A töpörödött öregasszony kikísért a kert végéig, s egy pengőt kotorászott ki a köténye zebéből, s a markomba nyomta. Tiltakoztam, de végül mégis a zsebembe került. — Aztán járj szerencsével — kiáltotta utánam a mama. Megkönnyebbülten vágtam neki a kertaljai földeknek. Talán a zsebemben levő pengő tett biztonságosabbá elhatározásomban. Nem is álltam meg, csak a kacskaringós Ipolyt átszelő Gólyahídnál. Onnan tekintettem vissza sokszínű falumra, s a felette magasba nyúló templomtoronyra, ahol ki tudja, mennyiszer húztam a harangkötelet. Kicsit elfacsarodott a szakad, mesterséget tanulok szívem, de gyorsan megtörültem elhomályosuló szemem, s nekivágtam a hegyeknek. Ki tudja, meddig bolyongtam a kísérteties csendben, amelyet néha-néha megzavart a madárcsicsergés, s ez kissé hangulatosabbá tette az utamat. Hiába szedtem fürgén a lábamat, nem lett vége az erdőrengetegnek. Esteledni kezdett, s már itt-ott bagolyhuhogást is hallottam. Egy ktcsit félni kezdtem a félhomályban. Nagyanyám meséiből a farkasok jutottak az eszembe, s remegni kezdtem, ha az esti szellő megrezgetett egy faágat. Elfáradtam. Leültem egy hatalmas tölgyfa tövébe pihenni. A fák közül bekukucskáló napsugár simogatta arcom, amikor felébredtem. Ijedten felugrottam. Hiába törülgettem a csipát a szememből, nem tudtam, merre tartsak. Végül a földrajzi tudásom segített. Tájékozódni kezdtem. Tarján tőlünk délkeletre van, s ennek az alapján a felkelő Nap irányát válasz toltam. Azt hiszem, egy kicsit tévedtem, mert valahol Narancs és Salgótarján között láttam meg az elterülő völgyet. Valami ócska kis házikó állt az országút másik oldalán, s előtte egy keskeny sínpár rajzolódott a végtelenbe. A viskó előtt emberek beszélgettek. Kissé félénken rájuk köszöntem, érdeklődtem, merre járok. — Attól függ, merre tartasz? — kérdezte egy tagbaszakadt, kemény arcú férfi. Megmondtam, hová igyekeznék. — Akkor velünk jössz, gyerkőc. Mindjárt jön az expressz, azzal akár a Vízválasztóig is eljutsz. Egy furcsa masina döcögött be, valami hasonló, mint amivel manapsáq a játékparkban vonatoznak a gyerekek. — No, gyere, kiskoma — Szólt a lámpás bányász. Életemben még nem ültem vonaton, s csodálatos élmény volt a nyitott kocsiból gyönyörködni a festőt tájban, élvezni a kora reggel frissen simogató levegőjét. Szerencsésen megérkeztem, s elkalauzoltak Varga Béláék lakásához. Katonás sorrendben álltak az üzemi lakások, úgy hasonlítottak egymáshoz, mint egyik tojás a másikhoz. Senkit nem Jeliem otthon. Leültem a küszöbre, s lassanként elszenderedtem. — Hát ez meg ki fia — borja?' — hallok egy asszonyi hangot. — Honnan tudjam? — dörmögi rá a jérfihang. Feltápászkodtam, s elmotyogtam, ki küldött. — S hogy vannak a nagyszüleid? — Megvannak. — No, kerülj beljebb — invitált be a bácsi—, s elmeséled, mit akarsz. Te gyerek, mikor ettél utoljára? Bevallottam őszintén. — Asszony, melegítsd meg gyorsan a paradicsomos káposztát. Mikor megérezlem a szagát, már csörgött a nyálam. Jó tányérral szedtem, s egy nagy darab kenyeret is a kezembe nyomtak. Talán azóta sem ettem olyan jó ízű ételt. A buzgó kanalazásom láttán még egyszer mertek és kissé restellkedve azt is bevágtam. Béla bácsi már jóval felül lehetett az ötvenen. Kedves, értelmes munkásember volt. Öt gyerekük már régen kirepült a családi fészekből, s csak jeles ünnepnapokon látogatták meg az „öregeket". — Az aztán az igazi boldogság. Nyolc unokát kellene lovagoltatni egyszerre a térdemen. Hiába, ennyi nem fér rá. De jó erős a nyakam és ott is táncolhatnak kedvükre. Nem esnek le, mert jól meg tudnak kapaszkodni a lapátfülemben. De nemcsak vidám dolgokról mesélt, hanem a munkások, a fiatalok nehéz helyzetéről is, és okosan magyarázta annak okait. — Nem tudom, fiam, hogy lesz. Nem akarlak csalfa reményekkel kecsegtetni. Ami tőlem telhető, mindent megteszek. Nálunk el is lakhatnál, hiszen- úgyis „árvák" vagyunk. Másnap bementünk az üzembe. A házigazdám valami vezetőfélével beszélgetett az érdekemben. — Bélám, ne légy már olyan nevetséges. Tudod jól, mi a helyzet. A rokon erőskifdött, de a mester ráförmedt. — Nincs még elég a rovásodon? — mormolta, — Ni tudja, milyen felvidéki kommunista fattyú. Menj, míg jó dolgod van! Másnap bekutyagoltunk Salgótarjánba. /Öcska, poros fészek volt, amelyet egy napon sem lehet említeni a mostani modern várossal.) Végigjártuk a suszter-, szabómestereket, de sehol nem kellett inas. Igaz, ha meglátták ócska gúnyámat, kopaszra nyírt fejemet, nem sok jót remélhettek. Az egyik kereskedő szemébe is mondta Béla bácsinak: „Ennek a szeméből se néz ki jó. Ismerem én ezeket a felvidéki striciket, ez ellopná még a pultot is." — Mondd, mi tévők legyünk? — tette tenyerét a váltamra Béla bácsi. I — Nem tudom — rebegtem megsemmisülve. — Nézd, fiam, nehéz időket élünk. Nem tudom, meddig tart, de egyszer majdcsak vége szakad. Én nagyon jól tudom, hogy ti felvidékiek, a Narancs másik oldalán sem vagytok mások, mint mi. Mégis azt tanácsolom, menj haza, s légy türelmes. Manapság nincs értelme az országjárásnak. Két pengőt nyomott a markomba és megcsókolta a homlokomat. Talán meg sem köszöntem, csak lassan néztem a kemény járású, ősz hajú ember után, míg el nem veszett a stráfkocsik verte porban. Nem sokat gondolkoztam, nekivágtam a Karancs meredek oldalának. Hazafelé nem tévedtem el, s már szürkületre letapostam a több mint harminc kilométeres utat. Otthon restellkedve nyitottam az ajtót. Éppen vacsorázott a család. Valami köszönésfélét mormoltam az orrom alatt. Apám csak annyit szólt: — No) megjöttél, világcsavargó? Anyám már merte is a bablevest a tányéromba. Talán еду-két könnycsepp belehullt, de nem éreztem sósnak. Gyorsan bekanalaztam, s aztán kitettem a három pengőt a tölgyfa asztal közepére. TÖTH DEZSŐ Pavol Országh Hviezdoslav í 1849—1979) Százharminc érrel ezelőtt, 1849. II. 2-án született Horný Kubínban a szlovák irodalom egyik legnagyobb alakja, Pavol Országh Hviezdoslav. Az elszegényedett nemesi családból származó költő Miskolcon kezdte gimnáziumi tanulmányait, s első verseit magyar nyelven írta. A magyar irodalomnak, Petőfi és Arany verseinek a szeretete végigkísérte egész életében. Az 6 verseik mellett lefordította szlovák nyelvre Madách Imre halhatatlan művét, „Az ember tragédiájáét is, s versben vá-A vadőr felesége (részlet) Am a szobában valami moccan — fölriad, homlokát törli Mihály, zizegő hangot hall, mint mikor összetépik és földre dobják a papirost. Ahonnan a zajt, a mozgást hallotta, gyorsan arra néz és haptákba vágja magát. Egy hullámos, órjás fotelban az úr ült. Vézna, kicsi volt, s kopasz. Üjságot olvasott és eldobta. Az susogott, mint levél, ha lehull a fáról. „Dicsértessék“ — mondta Mihály oly gyorsan — a Jézus — s széttekintett. S várt. Az idő gyorsan pergett, ám a felelet késett egyre. „Dicsértessék“ — mondta megint a Krisztus — és az ajkát rágta, mint akit a nyugtalanság űz. A székből most a szürke arc föltekint, elcsodálkozva, nehezen föltápászkodva, szemüveg csillant az orrán. És „Ki az?“ — szava harsogott, a dobhártyát átszakította majdnem. „Én... én Csajka Mihály vagyok, az árva, kérem szépen.“ kapott hirtelen a zsebében eléggé összegyűrt levélhez. Lábujjhegyen ment át a termen. Ogy adta a nagy úr kezébe s visszatért a helyére menten. Tán lesz olyan kegyes az úr és az ajtóból már ki nem dob. „Szemtelen vagy“ — emlgyen szólt a válasz, rosszkedvű s rövid volt. „Ki engedett be. amikor nem óhajtok fogadni senkit? Koldusnak kinn a helye, hol, amire foguk fáj, megkapni laszalt fiatalabb kortársa, Ady Endre versére, a „Magyar jakobinus dalá“-ra. Hviezdoslav gazdag életművet hagyott hátra. Lírai versei közül kiemelkednek az első világháború ihlette „Véres szonettek“, drámái közül a „Heródes és Heródiás“, a „Gábor Vlkolinský“ és főként a „Hájnikova žena“ (régebbi magyar fordításainak „A csősz felesége“ volt a címe). Ez utóbbi költemény Hviezdoslav egész életművének a megkoronázása. A jubileum alkalmából áj magyar fordításából közlünk egy részletet ízelítőképpen. szokták. Te becsukott kapun, mint a vad szél s az utak nyugtalan pora, úgy törsz be e terembe. Mit akarsz hát?“ — Ű e szavak élét fölfogta pontosan. Megremegett erősen, látszott, szíve hirtelen fölszikrázott, s szeme úgy tüzelt, mint a láng, de az úr beteg talán, úgy vélte, azért van a szó ellenére, és megtorpant. „Kegyelmes úr“ — szólt, az ön birtokán, a Hegyek alatt, elhunyt az öreg Csajka. Az ajtóm volt, Isten nyugtassa.“ „Rövidebben“ — vág a szavába az úr. „S tűnj hamar! Térj a tárgyra!“ „Bocsánat, a parasztbeszéd hosszas, nem tudja, mi az illem. Oly egyedül vagyok, miként ujjam, s ha nem szóbeszéd csak, ami hírlik, s amit, azám megtoldani nem akarok, hogy bár nem szokás, az apám itt külön pártfogást kapott. Hogy szolgaként ugyan, de sokszor (sértés ne essék, isten óvjonl), nemegy falat, szívvel adott kenyeret és jó szót kapott, bár szókimondó volt, s hol kezdte a szolgálatát, ott végezte be, ott, hol az apja szintén szolgált — a nagyapám — s úgy, mint én is, leélte ifjúsága jórészét, tm, e helyre vágyva, vélnék e sorhoz kapcsolódni, akár p láncszemhez a láncszem. Csak az Uraság ne dobjon ki, hogy így ldeszemtelenkedtem. Mert ki értene kinn meg engem? Az uraság egy percig, emlékeinél elidőzik, elmúlt idők dolgainál. S egy vadászat jut eszébe, hol majd kimúlt ifjú élte. Am valaki épp jókor ugrott elő, s mert mást nem tehetett. saját életét dobta kockára, ő futott szinte a torkába a vadnak, s késével ledöfte. Eszébe jutván mindez „így volt.“ Elolvasta az írást s így szólt: „Menned az irodába kellett volna, ott veszik a cselédet föl. Am ez ügy engem illet. Maradj már csak. Meghalt tehát?" „Meg.' Szolgálat közben. Rá — nyugodjék — az erdei tisztáson leltek.“ „Helyét akarod hát?“ igen. Sőt, kérem s megköszönöm szépen, állok a szolgálatra készen.“ „S mondd csak, hol szolgáltál eddig?“ „Biz, elmondani is nehéz. Mint nyájból kivert barom, a szolga teng-léng csupán, fut a dolga után, robotol, megbecsüli magát. S a bér? „MehetszI“ — elűzi bárki.“ „Elég. S nos, tudod-e mit veszel ezzel a nyakadba? Jer közelebb, fiam! Apád a tisztesség volt. És hű cseléd volt, engem soha be nem csapott, egyszerű lény, de tudta, hogy mi a becsület, szorgalom. Tetszel nekem te is, de mondd csak: a puskához értesz vajon?“ Mihályunk kihúzza magát, sötét arcán felhő fut át, elkomorodik hirtelen. Senki nem veszi szívesen, ha tudását kétségbe vonja bárki, mintha zord felleg volna. „Egy ideig katona voltam“ mondta kurtán. „Nos, akkor Jól van. Tudsz ezt-azt, izmos-vállas ifjú vagy, akár a jegenye, szálerdőbe illesz bele. Am kereskedni tudol-e? S olykor mi? — meg nem csúszol-e?“ Mihályunk a földre mered, arcán fellegnyi döbbenet váltja föl a szégyen pírját. De a láng Is elönti mindjárt. S hogy föltekint, szemében büszke haragos láng lobban — a lelke. Az úr látván a becsület pírját rajta, kínjának véget vet. Mosolyogva előre hajlik és így szól: „A Hegyek alatt légy holnap.“ S a cselédek után csönget. (Mint kit kilőttek, úgy robban egy) s fehér kártyára írt valamit, s amannak adta. S szakái lát simogatva, mint szokása volt, hangosan így szólt: „Vidd őt az irodába!“ bdiao CSELÉNYI LÄSZLÖ fordítása
