Szabad Földműves, 1979. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-27 / 4. szám
12 SZABAD FŰLDMOVES T 1979. fanufir 27, MÉHÉSZET 4 MÉHÉSZET 4 MÉHÉSZET 4 MÉHÉSZET 4 MÉHÉSZET 4 MÉHÉSZET 4 MÉHÉSZET 4 MÉHÉSZET 4 MÉHÉSZET 4 MÉHÉSZET 4 Számvetés a méhészetben Még csak ebben az évben lettem önálló méhész. Korábban szüleimnek és néhai nagyapámnak segítettem a méhészetben. Kezdő vagyok, de elődeim példája nyomán visszatekintek az elmúlt esztendőre és számvetést készítek. Erről írok jelenleg. Sok méhész panaszkodik, hogy rossz évünk volt. Mások pedig arról számolnak be, hogy nincs jövője a méhészetnek, mert nálunk nincs akác. Már baltacimot és bükkönyt sem termel a közös. A korai tarlóhántás következtében eltűnt a vadtisztesfű is. Akadnak olyan méhészek is, akik az idén sem panaszkodnak. Szabó István még a fiatal méhészek sorába tartozik. Az idén mégis a legszebb eredményt érte el. Azelőtt sem panaszkodott, hanem tanult, tapasztalatokat gyűjtött. Okult a mások kárán. Nem várta otthon a jó szerencsét, hanem vándorolt méheivel saját készítésű vándorkocsiján. Ez évben négyszer vándorolt és négyszer pergetett. Először a mogyorót és somot termő hegy lábához vitte méheit. Közel voltak hozzá a gyümölcsösök is. Az idő eléggé rossz volt a tavaszi fejlődésre. A mi méheink akkor alig hordtak virágport. Az övéi azonban néhány nap alatt megtöltötték a fészket. Repcevirágzásra némelyik családjában már a rajzási ösztön is felébredt. Más méhészetben ez egy hónappal 'később következett be. A repcetábía két és fél kilométerré volt méhesétől. Egyesek azt mondták neki, hogy ilyen távolságról még jó hordás várható, mert a méh öt kilométerre is elrepül a virág után. Nem hallgatott rájuk, hanem elvitte méheit a százhektáros repcetábla szélére. Idegen falvakból is vándoroltak oda, de csak az ő méheitől lehetett pergetni. Még a méhészkei Seregély Mihály bácsi, szövetkezetünk volt méhésze, pergetett repcemézet. A többiek méhei gyengék voltak, ezért nem gyűjtöttek fölösleget. A mi méheink is jók voltak a repce virágzására, de édesapám betegsége miat nem vándoroltunk s így nálunk elmaradt az első pergetés. Szabó István a repcéről akácra vitte méheit. Az erdőgazdaság nem adott neki engedélyt az akácerdőbe való letelepedésre, mert a gazdaság már ráfizetett a méhészekre. A permetezés okozta károkat a vándorméhészeknek megtérítették. Ez érzékenyen érintetté az erdőgazdaságot. Szabó méhésztárs azonban nem nyugodott bele. Keresett olyan földterületet, amely magántulajdonát képezte. Ez a hely távolabb volt a többi vándortanyától, akiknek kivételesen helyett adott az erdőgazdaság. Ekkor is Szabó István pergetett a legtöbbet, mert méhei szűz területen voltak. A legelő nem volt megterhelve. Az akácról fenyőerdőbe vándorolt. Az idő ott sem kedvezett a legjobban, fenyőmézet mégis kétszer pergetett. Harmadszor is pergethetett volna, ha tovább ott marad, de megelégedett az eredménnyel. Nem kapzsi ember és ezért a jövőre is gondolt. Idejében hazaszállította méheit, hogy a serkentő etetés árán sok virágport gyűjtsenek. Ennek következtében erdei fajta kiváló anyái jól befiasították a fészket. A jövőbe látó méhész a lépek felújításáról sem feledkezett meg. A költőterek lépeinek negyven százalékát műlépre cserélte. Ezeket méhei mind kiépítették a repce-l és akáclegelőn. A környékünkön voltak olyan vándorméhészek is, akiknek méhei csak a repcén és az akácon erősödtek fel annyira, mint a Szabóé a mogyoró- és somlegelőn. Ezek sokáig a fenyőlegelőn maradtak és méheik ezáltal elnéptelenedtek. Családjaikban kevés a telelést jól bíró fiatal méh. A jövőre sincs kilátásuk, hogy utolérjék az élen járókat. Ebből a tanulságot levonva azt kell megállapítanunk, hogy van jövője a méhészetnek. A jövő a fiatal vándorméhészeké. No meg a nagyüzemi méhészeteké. A nagyüzemeknek nemcsak a méztermelés a célja, mint nekünk, hanem a virágok jó beporzása, megtermékenyítése is. Ezáltal vándorlásra kényszerülnek. És a hasznuk nem maradhat el. Ha a méhek beporzó munkája nyomán a magtermelés eredményét is számításba veszik, akkor jövedelmük megsokszorozódik. Fontos, hogy a nagy tapasztalatokkal rendelkező öreg méhészek átadják a fiataloknak a stafétabotot. Vagy pedig méhészkedjenek közösen. Ezt tesszük mi és sok más magánméhész is Szádelőben. Szabó János bácsi már elmúlt száz éves, de unokájával és dédunokájával együtt még mindig méhészkedik. Unokája kaptáros, a dédunoka pedig már Vándorkocsis méhészkedést tervez, mire felnőtté válik. Szabóék nem rokonok a másikkal, de példaképnek ők is jók. A méhészkedés múltja, jelene és jövője megtalálható náluk. Én sem vettem át teljesen szüleim méhészetét. Három családot kaptam az édesapámtól. Azzal méhészkedem. Az unokatestvéremnek, Spisák Gyuszinak csak egy családja van. Ö azonban már öt éve méhészkedik. Ez alatt a szüleiéhez viszonyítva már kétszer ért el dupla eredményt. Korszerűen méhészkedik és az egész rokonságtól eltérő utat választott. Nem festi az anyákat, hanem fényképezi. A képeket megőrzi és a felvételek nyomán összehasonlítja az anyákat. Megfigyelte, hogy eddig nem a nagytestű anya volt a jobb, hanem a kicsi. Bizonyára lesz ez még fordítva is. Gyuszi azt olvasta az újságban, hogy a Szovjetunió egyik kaukázusi méhészetében egy család anyja matuzsálemi kort ért el. Nyolc évig élt és végig kiválóan petézett. Az utolsó évben száztíz kiló mézet pergetett a méhész ettől a családtól. Ez a hír szöget ütött Gyuszi fejébe. Hasonló kísérletre szánta el magát. Kíváncsi, hogy nálunk meddig él az őshonos erdei méh. Nagyapámnál hat évig élt egy kísérleti anya. Öt évig nagyon jó volt. A családja sok mézet gyűjtött. De az utolsó évben nagyon legyengült. Fiasítása csak egy tenyérnyi nagyságúra terjedt, mikor a többiek tíz lépet befiasítottak. Még akácvirágzáskor is etetni kellett a családot, annyira legyengült. Nagyapám mérgében megölte az anyát és új anyát adott a családnak. Még abban az évben kétszer pergetett tőle nagyapa halála után Gyuszi. A kaptár már negyvenéves, de még másik negyven évig is helyt állhat, mert annyira vigyáz rá. Minden évben befesti pirosra és a kaptár neve is piros kaptár. Nagy Boconádi méretű. Ez a bevált méret a jövőben is megfelel. Mi azonban a csehszlovák típussal méhészkedőnk. Gyuszií, meg szüléimét is kihívtam versenyre, de csak a méztermelésben. Ebben az évben kétszer pergettem. Ők azonban csak egyszer. Eredményem okát nem titkolom el még versenytársaim előtt sem. Hogy nyíltabb legyen a küzdelem, papírra vetem és szeretném, ha az újság hasábjain is megjelenne. A repceméz elmaradása elkedvetlenítette versenytársaimat. Utána az idő is rosszra fordult Három hétig nem gyűjtöttek a méhek. Az anyák beszüntették a petézést. Az öreg méhek pótlása elmaradt. En etettem a méheimet, hogy nálam ez meg ne történjen. Jobb eredményt azért értem el, mert később tíznapos hordás volt. A tíz nap alatt az én méheim telehordták a mézkamrát, az övéik csak a költőteret. Családjaik a fiasítás nevelésére használták fel a frissen gyűjtött mézet. Még sokat tudnék írni a múlt évi tapasztalatokról, de már így is hoszszúra sikerült az írás és az újság helyszűkével küzd. Még csak annyit, hogy szeretném, ha a jobb szakemberek is nyilvánosságra hoznák eredményeik okát a Szabad Földművesben. És azt is, hogyan látják a fiatalok és a nagyüzemi méhészetek jövőjét, a boldogulás titkát. CSURILLA ANNA Tény, hogy a mezőgazdaság fej* lődésével romlottak a méhészkedés feltételei. Azt azonban vegyük figyelembe, hogy ha egy méhész nincs tisztában a méhek életével, nem ismeri a méhek anatómiáját és a méhek betegségeit, az bizony ráfizetéssel zárhatja a méhészeti évét. Rámutatok bizonyos dolgokra, amelyek jól érzékeltetik, hogy mi minden gátolja a sikeres méhészkedést. Töbször figyeltem házastársak párbeszédét. Amikor ugyanis a férj a méhek részére cukrot akart vásárolni, a feleség dühöngött. Ezt a férj úgy kerülhetné el, ha tényekkel tudna bizonyítani. A viták után méhészünk harca sikerrel zárult. Megvásrolhatta a cukrot méhei részére.A szaktudás hiányában azonban rendszerint az történt, hogy az állomány fele, egyharmada tavaszra elpusztult. Ezt már sokszor tapasztaltam. A szóban forgó méhész erre rendszerint így nyilatkozott: „El sem tudom képzelni, miért pusztultak el a méheim, amikor tavaszra sok élelem maradt a lépekben. Hogy a feleség erre hogyan reagált, nem írom le. Igaza volt a feleségnek? Szerintem igen. Miért? Minden községben akad olyan méhész, aki a kedvezőtlen feltételek ellenére is sikeresen méhészkedik. Neki talán különleges méhei vannak? Vagy talán a megetetett cukorból perget? Sajnos ilyen méhész is akad. Én azonban nem ebben látom a dolgok lényegét. Vitathatatlan, hogy cukor nélkül ma már méhészkedni nem lehet. Csak éppen azt kell tudni, mikor adjuk azt méheinknek hogy abból a pergetésre kerülő mézbe egy kevés se kerülhessen, ugyanakkor méhcsaládjainkat mindig jó erőben tarthassuk. Most pedig összehasonlítok két méhészt, akik családonként körülbelül ugyanannyi cukrot etettek meg. Az egyik kétszer is pergetett, a másik pedig csak etetett. Az a méhész, aki szakszerűen dolgozik, július közepén rendezi méhcsaládjait. Ha a mézet kipergette, az élelmet négy-öt kilogrammra egészíti ki (ha nincs hordás). Megkezdi a serkentést és azt augusztusban folytatja, augusztus utolsó napjaiban pedig a téli eleséget pótolja és az etetést szeptember tizedikére be is fejezi. Nagy jelentősége van ennek a telelésben. A téli eleség beérlelését ugyanis még az ősszel elpusztuló méhek végzik, á az élelmet nagyrészt befödik. A jó méhész méheinek a teleltetését szeptember végén megkezdi és legkésőbb október elején befejezi. A kijárón keresztül biztosítja a lég-Ki méhészkedhet sikeresen? cserét, hogy családjai tavaszra veszteségmentesen áttelelhessenek. Tavasszal csak akkor serkent, ha ehhez elegendő fiatal méh van a kaptárakban. Családjai így rohamosan fejlődhetnek és kihasználhatnak minden hordási lehetőséget. Nézzük csak, mit tett a másik méhész. Míg az említett méhész augusztus végéig serkentette méhcsaládjait, amaz így nyilatkozott: „Nem pergettem, tehát a méhek éljenek meg abból, amit behordtak“. Méhcsaládjai ezt azzal veszik tudomásul, hogy csak mérsékelten, vagy egyáltalán nem fiasítanak. Így már augusztusban leromlanak.- Szeptember húszadika körül, amikor telelni kellene, ez a méhész is megnézi családjait. Azt láthatja, hogy méhei szinte élelem nélkül vannak, alig takarnak öt-hat lépet. -Ezért etetnie kell. Nem pergetett, a cukrot azonban mégis ki kellett harcolnia feleségétől. Végre megszerezte a cukrot, hozzáfogott az etetéshez, a leromlott egy-egy családnak szeptember végén tíz-tizenkét kiló cukrot adott. Az élelem többsége ezért fedetlen maradt. Az öreg méhek tovább gyengültek a szörp beérlelésével. A méhész látva családjai gyengeségét, a kijárót jól leszűkítette, hogy meg ne fagyjanak. Tavaszra lucskos, penészes lett minden. A le nem pecsételt élelem megromlott és néhol a hasmenés nyomait fedezte fel. Így a családokban a nosema szaporodásához jó feltétel keletkezett. Március közepére ennek a méhésznek alig volt egy-egy családban méhe. Ilyen esetben egyetlen méhész szaktanító sem segíthet. A megmaradt családoktól a folyó évben semmilyen hasznot nem- várhat méhészünk. Ha azonban nem tér észre, akkor a következő évben sem! Cikkemet úgy fogalmaztam, hogy a kezdő is megértse és tudja, hogy mi szükséges a sikeres méhészkedéshez. Az, hogy ma sikeresen méhészkedni nem lehet, nem igaz! Annyi lehetőségünk van égy-egy idényben, hogy méheinket kihasználjuk és a mezőgazdaság fejlődésével némileg romlott hordási viszonyokat egyensúlyozzuk! Ehhez persze az szükséges, hogy családjainkat egész évben jó erőnlétben tartsuk. Kérem mindazokat, akik önbizalmukat elvesztették, esetleg kezdők, hogy higgyék el, sikeresen méhészkedni még ma is leheti Egyet azonban ne feledjünk el, az ismereteket szorgalmasan bővítsük! Lassan négy évtizede méhészkedem, azonban úgy érzem, hogy még mindig keveset tudok. E- zért egyré többet és többet akarok megtudni e gyönyörű foglalkozásról. Akik így gondolkodnak, azok végül is sikeresn méhészkedhetnek. Befejezésül nagy élményt elevenítek fel. Ez évben kétszer is alkalom nyílott arra, hogy Svancer Lajos kiváló méhésszel találkozzam. Ebben az évben volt 80 éves. Még most is mindent megtesz a sikeres méhészkedés érdekében. Megkérdeztem tőle, hogyan bírja a nyolcvan méhcsalád kezelését. Mosolyogva nézett rám s ezt felelte: „Ez éltet“. NAGY KÄLMÄN A jövendő méhész. A jövendő méhész Attila a közvetlen munkatársam. így majdnem minden hétfőn beszámolok neki a két szabadnap méhészélményeimről. Elmesélem neki, hogy milyen megnyugtató számomra á méhészkedés. Tizennyolc-húsz évvel ezelőtt minden ősszel elővett a kellemetlen ülőideggyulladás és heteken, hónapokon keresztül gyötört. Amióta aktívan méhészkedem (közel két évtizede), újjászülettem. Nem érzem a hideg őszi ködös időjárás okozta fájdalmakat. Ezt csakis az ártatlan, kis bogárkáknak köszönhetem. Elmondok neki egy-egy méhészélményt. Felelevenítem, hogyan fogtam be egy rajt a szomszéd nyolcméteres almafájának tetejéről vagy ismertetem a vándorlás kalandjait. Ügy vettem észre, hogy meggyőzően hatnak szavaim. Elhatározta, hogy ő is méhészkedik. Elővette kis elektronikus számológépét. Szorzott, osztott, összeadott, kivont és meg is lett a végeredmény. • Egy másik barátom, Katyi Dezső, mondhatom jó méhész és jövendőbeli méhész szaktanító, szintén velünk dolgozik, többször eljön hozzánk szaktanácsokért és ilyenkor napirendre kerülnek a méhészet más kérdései is. Elmondjuk egymásnak, hogy mivel kísérleteztünk, mit hogyan csinálunk. Ilyenkor Attila barátunk elméletileg jól tájékozódhat. Azonban a gyakorlat teszi az embert mesterré. Ez pedig még nála hiányzik. Egyszer úgy történt, hogy mind a hárman autóba ültünk és elmentünk Dezső barátunk méhészfarmjára. Szép nyári idő fogadott bennünket. A méhek szorgalmasan gyűjtötték a virágport. Ketten odamentünk és figyeltük a méhek szorgos munkáját. Attila csak a háttérből figyelt, ezért ravaszsággal mondtam neki: gyere csak közelebb, ha méhész akarsz lenni. Meg kell ismerkednie méhekkel közelebbről is. Közelebb bátorkodott. Leültünk a kaptárak előtt levő pádra, de nem sokáig tartott a méliekkel való ismerkedés. Gyors kézmozdulatok következtek. Először csak egy, majd mind a két kezével hadonászott és jobbnak látta a futást. Csak az ötven-hatvan méterre levő fűzfabokor tövében állott meg. A méhek azonban oda is elkísérték, mire újból rettenetesen hadonászott. Először Dezső, majd én is nevettem, azonban látván a dolog komolyságát, bűnösnek éreztem magam. Gondoltam, nagyon összdmarták a méhek s ha baj lesz, én leszek; érte felelős. Szerencsére csak két szúrást kapott, így könnyen átvészelte az első „tanulmányi utat“. Azt hittem, vége a korábbi elhatározásának. Ezek után biztos lemond a méhészkedésről. Nem tetszett a barátomnak, hogy ennyire vadak a méhek. Pár hónap múlva ismét rábeszéltem egy újabb tanulmányútra. Gondol-* tani, kellemesen eltöltünk pár órát a méhek között az én telepemen. Útnak is eredtünk és még egy érdeklődő is csatlakozott hozzánk. Nagy hordás már nem volt, de a méhek még itt-ott hordtak virágport és vizet. Tetszett a környezet és a méhek sem- nagyon zavartatták magukat. A hőmérséklet kb. húsz C-fok volt. Felbontottam egy kaptárt, hogy belenézhessen. Büszkén tette fél a „méhészkalapot“ és gyakorlatlan szakértelemmel nézegette a méheket. Tetszett neki, hogy szolidan viselkednek. Nem sejtette, hogy már téli fürtbe húzódtak s a jó idő hatására lazult meg a fürt. Kivettem egy keretet és megmagyaráztam, hogyan kell egy-egy keretnek kinéznie a telelés alkalmával, mennyi méznek kell egy keretben lennie, hogy a méhek zavar nélkül átteleljenek. Barátomat elkapta a méhek utáni vágy. Ezek után már határozott. így ért véget barátom kalandja, amely ezzel az elhatározással zárult: „megpróbálom, méhészkedni fogok“. Azóta is kitart elhatározása mellett. Várjuk a tavasz csalogató melegét, a jó fejlődési időszakot. Akkor barátomat megajándékozom egy műrajjal. Örülök, hogy a méhészek népes tábora szaporodik és remélem, jó méhész válik majd belőle is. VICZÉN ISTVÁN Mennyire alkalmazkodik a méh? A Szovjetunióban megfigyelték, hogy a méh hosszabb nyelvű változata válogatódott ki olyan vidéken, ahol hosszú cső alakú a fő mézelők pártája. A kaukázusi méh sok esetben csaknem teljesen elzárja méhszurokikal a kijárót. Az afrikai méh is olyan bőven ragaszt, hogy a keretekkel nehéz dolgozni; olyan gyakran és fékezhetetlenül szúr, hogy gazdasági felhasználásától sokan idegenkednek. Ez valószínűleg a kiválogatődás eredménye: azoknak a családoknak volt esélye a túlélésre és szaporodásra, melyek a századok folyamán meg tudták védeni magukat az emberektől. Az ázsiai méh (A. M. dorsata) elhagyja a fészkét, ha az emberek kifosztják és új helyet keres; a biztos pusztulás elől menekül, mert a bennszülöttek tűzzel támadnak rá. (A mi mézelő méhünk is elhagyja fészkét, bár ritkábban.) Az ember több mint négyezer éve tart méhet különféle méhlakásokban, de a méh még mindig ösztönösen válaszol az ingerekre. Az emberi irányítás csökkentette a rajzó hajlamot, a támadó magatartás eltűnése nem kíván sok időt: a jövő méhének jellemzőit az ember határozza meg. Egyes kiemelt tulajdonságok kioldhatnak más, kedvező sajátosságokat: pl. a szelídség csökkentheti a gyűjtési szorgalmat!
