Szabad Földműves, 1979. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-20 / 3. szám
) 1979. január 20. SZABAD FÖLDMŰVES * • ritCmU йнш M m t-Jc.'í'í w No tg m m Ш Ш Ш Ш V. FEJEZET írása ötödik részében Leonyid Brezgnyev azzal foglalkozik, hogy a párt által kidolgozott program miért nem szavatolhatta a gyors sikert és gyűlések egész során ismertették a hosszabb távú programot. Az összejövetelek arról tanúskodtak, hogy a kommunisták és a dolgozók széles tömegei elfogadják a párt elképzeléseit, támogatják a szűzföldek, valamint a parlagon heverő földek megművelését. A szerző a továbbiakban arról ír, milyen körülmények között éltek a más falvakból odatelepedett dolgozók és miket javasoltak, hogy a dolgozók emberségesebb viszonyok között éltének, s hogyan kössék tartósan a munkahelyükhöz a fiatal férfiakat. Ott, ahol közvetlenül csatát kellett vívni a szűzföldekért, természetesen szintén volt vita és kétségek is. Dei különbség van kétség és kétség között. Amikor az emberek meggyőződtek róla, hogy a párt nem tervez sima támadást a szűzföldek megműveléséért, hanem széles -körű népgazdasági programot dolgozott ki, habozás nélkül pártjára álltak. Jellemző egy, ebben az emlékiratban már említett embernek, V. F. Makarinnak, az atbaszari járási pártbizottság első titkárának elbeszélése, aki a szűzföldeken lett a Szocialista Munka Hőse. Korábbi kétségeiről nemrég ezt Irta: „Most, amikor évek múltak el és sok dolog kiveszett az emberek emlékezetéből, mindent megszépíthetnénk, mondván azt, hogy mi valamennyien, akik akkoriban így vagy úgy kapcsolatba ikerültünk a szűzföldekkel, készek voltunk arra, hogy kivont kardú huszárokként támadásba lendüljünk n néma sztyepp ellen és rohammal bevegyük. Ez azonban ellent mondana az igazságnak. Egészen őszintén kijelenthetem, hogy abban a pillanatban, amikor megtudtuk, milyen feladat hárul Atbaszarra, enyhén szólva nem éreztem jól magamat sem én, sem kartársaim a járási vezetőségben. S cseppet sem nehéz megérteni bennünket. Mi, akit itt születtünk, nevelkedtünk és dolgoztunk, nagyon Jól tudtuk, hogy mi a szűzföld. A parasztember számára nehéz, igen nehéz volt a megművelése. Nem véletlen, hogy több száz évvel ezelőtt az atbaszari parasztok csak százezer hektár ugar feltörésére és csupán egyharmadának bevetésére vállalkoztak, mégpedig ott, ahol a föld a legjobb volt és csak a legjobb termésű években. Most pedig két év alatt kellett ezen a területen felszántani csaknem félmillió hektárt, szinte az egész sztyeppet és rávenni, feltétlenül rávenni arra, hogy gabonát teremjeni Ezen él kell gondolkodnil Nem, semmiképp sem kételkedtünk abban, hogy az ország ellát bennünket megfelelő mennyiségű technikával, mivel akkoriban már fejlett ipara és jelentős gazdasági erőforrásai voltak. De feltettük a kérdést, ki fog dolgozni ezzel a technikával? Hiszen még nincsenek olyan gépek, amelyek emberek nélkül szántanának, vetnének, betakarítanák a gabonát és még kalácsot is sütnének belőle. Valaki esetleg a szememre veti, hogy kissé eltúlozom a dolgokat, de én azokról az időkről beszélek s arról, ami akkoriban a valóság volt. Ki nem tapasztalt, nagy dologhoz fogtunk hozzá és ez természetesen kockázattal is járt.“ Vaszilij Filippovicsnak, régi ismerősömnek, igaza van. Kockázat, az volt, és a járási pártbizottság titkára elgondolkozhatott és el is kellett gondolkoznia azon, hogyan teljesíthetné a legjobban a párt által kitűzött feladatot. Helyes volt az is, hogy a járásban nemegyszer összehívták a párt- és a gazdasági aktívát, a szovjetek aktíváját. Ezeken a gyűléseken az emberek berekedtek a parázs vitában és az eljárás merőben eltérő változatait javasolták. „Kétségeink azonban hamarosan teljesen eloszlottak“ — összegez V. F. Makarin. — A párt olyan intézkedéseket dolgozott ki, amelyeknél jobbakat nem is kívánhattunk. Ezek a nép határtalan bizalmára, magas fokú állampolgári öntudatára és lelkesedésére támaszkodtak.., Járásunkat nemsokára elárasztotta a technika, s a fiúk és lányok ezreinek levelei, amelyekben kérték, tudassuk velük a munkaerőt igénylő kolhozok és szovhozok címét. Százával érkeztek a párt által ideirányított szakemberek, a technika szakavatott ismerői. Kibontakozott az annak előtte példátlan hősies munkai“ • • • A régi szótárakban rátalálunk a „szűzföld“ kifejezésre, viszont a „szűzföldi dolgozó“ fogalmára nem. Az ötvenes években született, mint ahogy a kollektivizálás éveiben a „kolhoztag“ kifejezés. Maga a „szűzföld“ fogalma akkoriban elveszítette kifejezetten mezőgazdasági értelmét és tárasadalmi fogalom lett, mivel magas fokú állampolgári öntudat és mély szovjet hazafiság támasztotta alá. A szűzföldi dolgozó ősi korszakot jelképező történelmi alak. Ez a szó kifejezi a kor szükségletei által meghatározott különleges jellemet. Egy ízben, amikor ellátogattam egy kusztanaji szovhozba, ahol csak egyetlen ház állt készen és az emberek még sátrakban, valamint földkunyhóikban éltek, megtudtam, hogy ennek a háznak legjobb helyiségét égy fiatal házaspárnak adták oda, mivel kisfiúk született. Mindannyian ezt ünnepelték és a boldog apa ezekkel a szavakkal fordult hozzám: — Jóllehet, csak most érkeztünk, régi szűzföldi dolgozókat láthat bennünk. — Semmiképp — ellenkeztem —, ebben az egész gazdaságban csak egyetlen régi szűzföldi dolgozó van, ez az éppen most született kisfiú. Önök itt csak később válnak őslakosokká. Ügy hiszem, ez nem lesz egyhamar, és nem is lesz könnyű. • Emlékezetemben felidézem régi beszélgetéseimet tavasszal és ősszel a celinogradi területen, éppen ebben az atbaszari járásban. Ezek teljesen eltértek egymástól. A szűzföldeken az első tavaszon a vezető dolgozók felpanaszolták, hogy távolról sem mindenki akar itt maradni azok közül, akik eljöttek ide. А. V. Zagudalov, a Marinovszklj Szovhoz igazgatója ezt mondotta: — Ezek az emberek egyrészt rendkívül eltérnek egymástól, másrészt a hadseregre hasonlítanak — valamenynyien fiatalok. Ma itt vannak, holnap elvágyakoznak máshová. — Igen, ?z probléma... — Egyetértettem vele. — A fiatalok mindig romantikusak. Eltelik egy vagy két esztendő, és egy részük eltávozik innét. Hiszen láthatja, többségük csak sátorban akar lakni. Minél több nehézségre áhítoznak, csakhogy legyen mivel megbirkózniuk. S amikor mindent felépítenek, ami kezdetben itt szükséges, és feladatukat teljesítik, akkor unatkozni kezdenek és szétszélednek. — Nos, akkor mit tegyünk? — Azon kell törnünk a fejünket, hogyan tartsuk meg a kádereket. Ennek két lehetőségét látom. Egyrészt hívjanak ide lányokat. Fejőnőket, a vetőgépek kezelőit, telefonkezelőket, szakácsnőket, orvosnőket, tanítónőket, hiszen bőven akad itt számukra munka S miért várjunk holnapig? Hívják ide a lányokat és azután sok fiú végleg itt marad. A második út pedig, hogy hívjanak ide családokat, de számukra már előre meg kell teremteni a normális életfeltételeket. így azután betelepítjük ezt a vidéket. Tulajdonképpen az emberi boldogság tervezéséről beszélünk. Hiszen mindenkinek szüksége van házra, otthonra, szüksége van szeretetre. Az állam és a társadalom, ahogy azt hajdanában mondták, nem találhatja meg a fiúk számára nekik ítélt lányt, de igyekeznie kell a dolgokat úgy elrendeznie, hogy az országban ne legyenek kifejezetten „férfi“ járások, avagy „női“ városok. S amennyiben a népesedés problémáit értelmesen oldják meg, akkor a fiatalok egymásra találnak és boldogok lesznek. Kell, hogy boldogok legyenek, mivel ennek híján lehetetlen az ország felvirágzása. Röviddel később, éppen az atbaszari járás kezdeményezte a lányok meghívását a szűzföldekre. Miután visszatértem Alma-Atába, 1954. július 17-én a Pravdában megelégedéssel olvastam a szűzföldi Marinovszkij Szovhoz fiatal dolgozóinak, Raisza Jemeljanovának, Ale'kszandra Zamcsiajovának, Jeleňa Klesnyiovának, Valentyina Nyepocsatovának, Polina Paskovának és Ludmila Szemjonovának felhívását az egész ország lányaihoz és asszonyaihoz, hogy jöjjenek el a szűzföldekre. Ennek a felhívásnak óriási visszhangja támadt. Amidőn ősszel a betakarításra Atbaszarba érkeztem, ismét találkoztam Zaudalovvai. Örült és egyidejűleg gondterhelt volt. Megkérdeztem tőle: — Történt valami? — Kérem, Leonyid Iljics, könyörüljenek rajtam, most már nem igazgatónak érzem magamat, hanem főpostásnak ... A szovhoz több ezer levelet kapott a lányoktól. Mind felkészült az útra, s valamennyi éppen hozzánk akar jönni. Ezt a dolgot valahogy össze kellene hangolni. Hiszen rengeteg itt a szovhoz s ez így inkább menyasszonyvásárra emlékeztet, mintsem gazdaságral (Folytatjuk) Óváry Péter versei Nincs már. Nincs már szavad, nincs már tavasz, nincs már nyár a kertek alatt. Nincs már nyár nincs már ősz nincs már fénye a szemed fényének. Nincs már fénye ősz hajadnak, nincs már szava szép szavadnak. Nincs már teled, nincs már szeled, nincs már neked fénylő istened. Nincs már tavasz, nincs már szavad, nincs már nyár a kertek alatt. Ne jöjj Ne jöjj, már nem szeretlek álnok hazugság kék szemedben szőke hajad más vigyázza lépteid a szél cibálja Ne jöjj, már nem szeretlek amit adtál elfeledtem szőke hajad más vigyázza lépteid a szél cibálja Mk Volga mentén sok történelmi nevezetességű város található. KözQlUk nekem a legmeghittebb, egyben a legkorszerűbb, Vladimír Iljics Lenin szülővárosa. Uljanovszk, a régi Szihirszk tetszett. Amikor a marxizmus továbbfejlesztője született, alig 70 ezer lakosa volt a városnak és manapság már félmillió szovjet állampolgár mondhatja magáénak Uljanovszkot. Lenint végtelenül szeretik, tisztelik a szovjet emberek. Abban az utcában, ahol Lenin született, ritka a nap, hogy ne sorakoznának a belföldi turisták, sőt külföldiek. Szerencsére a nyári kánikulában az utcát boltozó hűs fák árnyékában lehet sorakozni. Az utcában nem jár semmilyen közlekedési eszköz. Bár sokszor többszáz ember várakozik, mégis szinte templomi csend van, nem tudni miért, az emberek suttogva beszélnek. A szülőház, a szabómester egykori lakása most múzeum és hűen adja vissza azt a környezetet, ahol született, nevelkedett a nagy eszmék megvalósítójának a géniusza. Ha végigjárjuk a szobákat, kirajzolódik egy Uljanovszk és a Vörös tér I Lenin szülei. A gimnázium a régi város központjában van. Az előtte levő pompás zöld köntösbe öltözött parkban sokan megpihennek. De a szem meszszebb lát és figyelme a kissé távolabb levő óriás épületekre terelődik. Űj városközpont épült a Volga partján. Lenin születése 100. évfordulójának tiszteletére létesítették az új negyedet, amely beleilleszkedik a régi város képébe. $zínpompás épület a pedegógiai főiskola, a hatalmas kultúrpalota és a 24 emeletes szálloda. Kellemes a kényelmes padokon elüldögélni egy órácskát és távlati szemekkel látni a ma még apró ezüstfenyőket, majd ha az ég felé törnek. Sok a városban a történelmi nagyságokra emlékeztető szobor, emlékmű. Megragadó műalkotás valamennyi. Nekem mégis a vén folyó fölött levő parkban egy egyszerű emlékmű ragadta meg a figyelmemet. A virágtengerben levő oszlopon az olvasható, hogy a Vörös Hadsereg 19X8. szeptember 10-én szabadította fel azt a várost, ahol a forradalom vezére született, és nevelkedett. Ottjártamkor éppen szeptember 10-ike volt, vagyis 60 esztendővel ezelőtt űzték ki az ellenforradalmárokat és tűzték ki a vörös zászlót. Moszkva, a Vörös tér. Talán minden évszakban jártam már a Szovjetunió fővárosában, s úgy emlékszem, hogy a kopogó hidegben, a nyári kánikulában egyaránt kígyózik az embersor, látni akarják a forradalom vezérének nyughelyét. <5t köszöntik, tőle búcsúznak napról napra, s az emlékét még jobban a szívükbe vésik. Lenin mauzóleuma a Vörös tér központjában van, a Kreml magasba nyúló tornyai alatt. A díszes tornyok hasonlóan, mint a szovjet hadsereg katonái, éjjel nappal őrt állnak a mauzóleumban nyugvó vezér előtt, felett. Amikor a marxizmus klasszikusa örökre lehunyta szemét, Viktorovics Svcsukov építész megtervezte az első Lenin mauzóleumot s gyorsan, alig bárom nap alatt elkészült az ideiglenes épület. A kiváló építész nem volt megelégedve a munkájával és még az év tavaszán hozzáláttak a szintén fából készült, jóval nagyobb, Lenin emlékéhez mélté mauzóleum építéséhez. Az alkotóművész még ezzel sem volt elégedett, s harmadszor vörös gránitból építették meg a forradalom vezérének nyughelyét, s 1930 novemberében már az új mauzóleum előtt vonult fel a katonai díszszemle. Két órai tipegés után mi is bejutottunk a hűs épületbe, s nehéz szívvel tekintettünk a halhatatlan géniuszra, aki példás kommunista életével oly sokat tett az emberiség boldogulásáért. ötvenöt éve nyugszik a mauzóleumban a dolgozók tanítómestere, aki egyengette és győztes harcba vezette Oroszország elnyomott népeit, s aki megmutatta az utat az ember д2 uljanovszk! gimnáziumban fiatal ember által való kizsákmányolás diáklányok vezetik a turistacsoportomegszüntetésére. kát és ismertetik Lenin és az akkori TÖTH DEZSŐ serdülő ifjúság életét. Lenin szülőháza manapság sokat látogatott múzeum. Fotó: —tt-« család élete a múlt század utolsó negyedéből, amelynek a feje nemcsak a tűt forgatta, hanem az eszét is, s haladó szellemben nevelte a gyermekeit. Sokan megírták már a Lenin múzeumban látottakat, s ezért nincs szándékomban ismétlésbe bocsátkozni. Ez az állandó kiállítás hűen tükrözi a polgárcsalád életét, s emlékeztet, honnan került ki egy üstökös, amely sohasem hull le. Lenin szülőházától nincs távol a gimnázium, ahol a fiatal diák tanult. Az épület ma is azt a küldetését tölti be, mint a 19. század vége felé. Az iskolában nem egy pedagógus fogadta a csoportunkat és kalauzolt, hanem egy kedves kislány — lehetett vagy 12 éves —, aki annyit tudott okos szavakkal mondani Lenin diákoskodásáról, a város kulturális és sokoldalú fejlődéséről, mint egy történész.
