Szabad Földműves, 1978. július-december (29. évfolyam, 26-52. szám)
1978-12-30 / 52. szám
1378. december ЭО. SZABAD FÖLDMŰVES LEONYID ILJICS BREZSNYEVi v-*# ;ч*ЧА:. vs.:. Л Л l\5í Ж вшагвгдп III. FEfEZET A Szűzföld című írás harmadik fejezetében Leon у id Brezsnyev a föld felszántásának nehézségeivel foglalkozik. Ezzel a feladattal nehezen birkóztak meg a gépek ét nem végeztek jó munkát. Az irányítók megtudták, hogy van olyan szovhoz is, ahol zökkenőmentesen végezték a szűzföld feltörését. Azonnal odautaztak és az ott szerzett tapasztalatok alapján végeztették másutt is a szántást. Az alapfeladat mellett az utak építésére is gondoltak, vagyis a gabona gondtalan szállítására. Az elsó tavasz különféle benyomásokat hagyott a szüzföldeken: örömtelieket és ünnepieket, rendkívül feszülteket és nyomasztókat. A sztyepp kemény diónak bizonyult, a feltételezettnél (keményebbnek. Nemcsak arról volt szó, hogy az évszázados gyep, amelyet a gyökerek drótként nőttek át, annyira kemény volt, hogy az eke alig tudott vele megbirkózni. Arról Is, hogy a kazah szüzföldeken a tavasz gyakorlatilag nem olyan, amilyennek általában ismerjük. Ennek az éghajlatnak sajátossága, hogy a tél tulajdonképpen hirtelen átmegy a nyárba. A szó szoros értelmében tüstént, ahogy a hó elolvad, beköszönt a tikkasztó nyár, májusban már általában nincs eső, a föld gyorsan kiszikkad, kőkemény lesz, és a szántás hatványozottan nehéz. Az elsó barázdákat mindenütt ünnepélyesen — sok gyűlést tartva — szántották fel. Szerencsésen feltörték az első táblákat is. A szüzföldeken ezek is szokatlanok voltak. A földmérők a traktoros brigádoknak mindenütt kijelölték az érintetlen sztyepp azonos területeit, kétszer két kilométeres dűlőket, vagyis négyszáz hektárt. — Szép táblák, ez aztán a nagy terület 1 — tréfáltak a traktorosok. — Elég beindítani a motort és egyenesen az orruk után menni, amíg tart az üzemanyag. Am rövidesen rájöttek, hogy mind gyakrabban le kell állniuk: a motor nem húzta el az ekét, a csoroszlya eltört, az ekekeret elgörbült. Csak az olyan „géphős“ volt képes az ötsoros csoroszlya vontatására, amilyen az S—80-as. A mozgékony, de könnyű DT—54-es és a NATI a szűzföldeken gyenge legénynek bizonyult. A traktorosok az ekéről leszereltek egy, sőt két csoroszlyát is. Ez nemcsak csökkentette a teljesítményt, hanem az a veszély is fenyegetett, hogy nem teljesítjük a szűzföldek megművelésének tervét. Az új föld vetés alá készítése sem volt könnyű. A szántást többször kellett tárcsázni, talajlazító géppel megművelni, tisztességesen megboronálnt és megöntözve lehengerelni. Csak ezután következhettek a vetógépek. A szántás és a vetés között négy-öt nap-, nál több nem telhetett el. Tudtuk, hogy különben a föld kiszikkad és a vetés már felesleges lesz. Gondolatomban felidézem első látogatásomat a kusztanaji területen, vetés Idején. Ide, Tobol állomásra, eljött Ny. Sz. Hruscsov. Röviddel később nagy tanácskozást hívtak össze a majkulszki méntelepre, amely szintén részt vett az ugar feltörésében. A méntelep Igazgatójának szobájában Jelen volt P. K. Ponomarenko, én, I. P. Hramkov, a kusztanaji területi pártbizottság első titkára, I. G. Szlazsnyev, a területi szovjet zottságának elnöke, M. a kusztanaji méntelep Igazgatója (ma Kazahsztán mezőgazdasági minisztere), az Ossz-szövetségi Mezőgazdasággépesítő Intézet tudósai és további elvtársak. Sok minden szóba került, de elsősorban a szántás problémát. Ezzel sokat kínlódtunk, de a lényeg az volt, hogy a szokásos szántásra beállított ekék képtelenek voltak a barázda aljára teríteni az elóhántókkal lehasított földréteget. A föld rendetlenül jobbra-balra dőlt és nem takarta be a talaj alsó rétegét! Az Ilyen szántót azután bonyolult dolog volt boronálni. Döntés született a tanácskozás elnapolására, hogy a helyszínen megtekinthessük a helyzetet. Ezért felkerestük az egyik traktoros brigádot. A gépesítők Idegesek voltak, a munka nehezen ment és akármennyire is igyekeztek, képtelenek voltak teljesen megforgatni a felső rétegeket. Hozzáléptem a traktorosokhoz, szóba elegyedtem velük és megkérdeztem tólük, véleményük szerint mit lehet itt tenni. Azt válaszolták, hogy a rendelkezésükre álló ekék nem felelnek meg, másfélékre van szükségük. — Milyenekre? — Már régen beszélünk róla, de mi sem történik — mondotta az egyik. — Azonnal meg kell szervezni a félcsavaros és a csavaros kormánylemezekkel ellátott ekék gyártását. Meg kell mondanom, hogy Ny. Sz. Hruscsov, miután tudatosította, miről is van sző, élesen vádolni kezdte a tudósokat. Miért nem foglalkoztak ezzel a kérdéssel korábban? Hiszen bőven volt idő arra, hogy az üzemek megkezdjék az ilyen ekék gyártását. Intézkedések történtek és a szüzföldeken már egy hónap múlva megkapták az új ekék első prototípusait. Addig azonban egy hónap telt el. Közben a szüzföldeken nagy méretekben megkezdődött a szántás és haladéktalanul ki kellett gondolni valamit, hogy a munka tervezett ütemben folytatódjék. Egy este — szakás szerint — körbetelefonéltam a szovhozokat, hogy megérdeklódjem, menynyit szántottak fel és milyenek a nehézségek. Felhívtam az Ordzsonikiclzevszkij szovhozt Is. Igazgatója, F. P. Kuhtyin, azt mondta nekem, hogy a munka jól halad, de több tartalék csoroszlyát kért, — Az ekévasak szinte égnek a kezünk alatt... Teljes gőzzel szántunk, jöjjön el, látni fogja a saját szemével. Megkérdeztem tőle, mi a helyzet náluk a földréteg átforgatásával kapcsolatban és ezt a választ kaptam: — Nincs semmi hiba. Úgy fektetjük le, mint a kisdedet. Reggel népes csoporttal Indultunk az Ordzsonikidzevszkij Szovhozba. Csatlakozott hozzánk Sz. V. Kalcsenko, a Szovjetunió szovhozminiszterének helyettese s a járási központban még felvettük M. G. Roginyecet, az SZKP KB-nak a szűzföldekkel megbízott meghatalmazottját. Mihail Georgijevicset) még Ukrajnában ismertem meg, ahol a csernyigovszki területi pártbizottság első titkáraként dolgozott azokban az években, amikor én Dnyepropetrovszkban működtem. Azóta nem láttam és a váratlan találkozásnak nagyon megörültem. Később, amikor a kokcsetavi területi pártbizottság első titkárának, majd a Kazah SZSZK szovhozminiszterének és mezőgazdasági miniszterének tisztségét töltötte be, nem kevés munkát és erőt' szentelt a szűzföldek megművelésének. Ütban az Ordzsonikidzevszkij szovhozban kitudódott, hogy éppen Mihail Georgijevics volt az, aki „egy csekélységet“ javasolt és a gondjaira bízott járásokban sikeresen folytatódott a szűzföldek megművelése, örvendetes látvány fogadott bennünket a földeken. A traktorosok normális sebességgel vezették gépeiket, mintha nem lenne semmi hiba, az ekék pedig ütemesen, recsegve-ropogva hasították az ugart. Hogyan lehetséges ez? — Hiszen mondtam, csekélység ez! — mosolygott Roginyec. — A földet vékony rétegben, csak a felszínét szántjuk fel. Amint láthatják, az előhántók csupán hét centiméter mélyen vannak és nem tizenegy centiméternyire, ahogy azt előírják az utasítások. S megy a dolog. Igaza van. Csak most figyeltük meg, hogy az előhántók gondosan lehasít ják a talaj vékony rétegét, mint sza lonnáröl a bőrt és „szőrével“ kifelé lebontották azt a barázda aljába. Va lóban „lefektették“. Mihail Georgijevicsnek és a saovhoz további elvtársainak kénytelen voltam a szemükre vetni, hogy erről hallgattak. — Kellemetlen lett volna számunkra nagy felhajtást csinálni ilyen csekélységből. Ügy gondoltam, az embe rek erre maguktól is rájönnek, hiszen ez nem megy felfedezésszámba — mondotta Roginyec. — Neked ez eszedbe jutott — jegyeztem meg, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a szűzföldekre sereglett az egész ország és sok itt a fiatal. Minden hasznos tapasztalatot gyorsan el kell terjeszteni. Talán rájön erre valaki, aki tapasztalt, viszont a fiatal nem meri vállalni a felelősséget az elő írás megszegéséért. Nincs ez így, Sztyepan Vasziljevics? — Ez igaz, nem mindenki meri ezt megtenni — erősítette meg szavamat Kalcsenko. — Nos, adjál utasítást, hogy mindenütt, ahol a talajjal nem tudnak megbirkózni, nem tizenegy, hanem hét centiméter mélységre állítsák be az előhántót. — Még ma megfogalmazom az utasítást. Visszatérőben az egész úton évődtünk Mihail Georgijeviccsal. Hiszen az ukrán ember mindig igyekszik vastagabb szeletet hasítani a szalonnából, míg Roginyec szelete a legvékonyabb. Ilyesmi még nem fordult elő ... Másnap ülést tartott a kusztanajl területi pártbizottság irodája. A többi között útépítésről tárgyalt a szűzföldeken. A többség ahhoz ragaszkodott, hogy autőutakat kell építeni. Ám legyen költségesebb, tartson tovább, de célravezetőbb azonnal megépíteni a jó, 'korszerű úthálózatot, számolva a távoli jövővel is. Ezzel egyidejűleg, a kulcshelyeken javasolták nagy gabonaraktárak felépítését. Ny. Sz. Hruscsov véleménye viszont az volt, hogyJ célszerű felépíteni néhány keskeny nyomtávú vasútvonalat, amelyekhez — ahogy mondotta;— nagy távolságokból ‘eljuttatható te* gabona. Egyetlen ellenérvet sem vdtt tekintetbe. S így először felépült a Kusztanaj—Uriokoje, majd a Jeszil—Turgaj keskeny nyomtávú vasútvonal. Ez hiba volt, mivel egyik sem töltötte bfe a gyakorlatban az elvárt szerepet a gabona szállításában és ezért nemsokára mind a kettőt megszüntették . Ezt a tényt nem azért említem meg, hogy bizonyítsam, a pártmunkásnak, az államférfinak egyidejűleg ki kell ismernie magát a közlekedésben és közgazdásznak, mérnöknek stb. keli lennie. Nem. Viszont ismernie kell az általános fejlődés törvényeit és ugyanakkor támaszkodnia kell konkrét tudományos és gyakorlati ismeretekre, Semmi esetre sem tekintheti magát az emberi tevékenység min den területén az egyetlen tévedhetet len tekintélynek. (Folytatjuk) DOHÁNY TIBOR: «П & Csfärôs fénqesáletjás A Volga mentén szintén sok volt a szüzföld. Az utóbbi évtizedekben azonban termékennyé tették a hatalmas kiterjedésű földterületeket. Fotó: -tt-Gyönyörködve bámultam a megfáradt napot, amint szélesre tárult bíborpalástjával ereszkedett le a mélybe. Milyen szép is volt! Amikor a vörös sugarú nap találkozott az öreg földdel, az éles síinek szétfutottak a horizonton és az égboltozaton. A nap művészecsettel festette be a messzi kék eget. De sokszor elábrándoztam ezen! Ha akadt egy kis szabad időm, máris futottam ki a városból. Egy kis patak partján ültem le, és ott vártam be a csendes napnyugtát. Egy langyos estén beborult az ég. A sötét felhők egymást kergették. Tudtam, hogy nem látom meg a sugárküllős napot. De csak ültem és néztem felfelé, hogyan hancúrozik a gyermekfelhők pajkos hada. Egyszerre csak különös, fényes sugarakat fedeztem fel a szürke égen ... De ezek a fények nem szálltak széjjel, hanem cikáztak, vadul vágtak, hasítottak, vagdalóztak... Es a föld tompán dübörgőn alattam ... Sokat hallottam már erről és most magam is tanúja lehettem ennek a különös színjátéknak. A szememnek kellemes volt, mert hasonlított a tűzijátékhoz, de gyermekseívem mégis 1furcsán dobogott. Pár nap múlva már mmden-világossá vált előttem. ■ Légitámadást A várost és környékét szinte ellepték a légvédelmi osztagok. Kedvenc helyemen most fenyegető ágyúcsövek meredtek — szinte ugrásra készen — az ég felé. S a katonák szavában, tekintetében volt valami nyers durvaság. Egyszer megkérdeztem őket: Mit keresnek ttt, ahol minden olyan szép volt eddig? Szemük dühösen felszikrázott. Az egyik egyenruhás idegen megszólalt. Idegen szóval beszélt és még idegenebb volt az, amit mondott: — Öcskös, látsz itt mindjárt egy olyan égi cirkuszt, melyben az akrobaták az égig ugranak és ha visszaesnek, vércafatok, megszenesedett hullák, alaktalan roncsok lesznek belőlük! Elfutottam onnét, mert nagyon megijedtem. Egy délután a parkban játszottam, faricskáltam valamit, amikor tompa, mély búgásra lettem figyelmes. Felnéztem az égre, és végtelen kék vásznán kerestem a repülőket. Mindjárt meg is láttam az egymást követő rajokat. Aztán valami villogni kezdett a napfényben... A sziréna nem jelzett veszélyt, néma maradt. De az utca egyszeriben megtelt rémült kiáltozással: — Az óvóhelyre!... Meneküljetek! ... — Bombáznak! Az emberek hirtelen szétrebbentek, s mint a vakondok bújtak a föld alá. Én a park közepén levő mély gödör- I höz futottam. Egy öregember lapult benne. Gyorsan leugrottam mellé. Az öreg felmutatott az égre és mondott is valamit, de hangját elnyelte a bombák fülsiketítő robbanásának mindenen átható dörgése. A gödör sárga homokfalai remegni kezdtek, megmozdult az egész föld. Mintha vadul háborgó tenger hullámai dobáltak volna. Homokzápor omlott a fejemre és körülöttem vad robajjal mozgott, sivított, ordított, életéért esdekelt minden... Rettenetes volt. Az öreg magához szorított, sárga fogai hideglelősen verődtek össze és közben motyogott valamit... A szirénák, mintha pótolni akarnák a mulasztásukat, rémisztőén felbőgtek, üvöltöttek, de már későt volt a figyelmeztetés, talán csak fokozta a zűrzavart, a rémületet. Tíz percig, ötig, fél óráig tartott ez a rémületes földindulás? Nem tudnám megmondani. De örökre megmaradt bennem a hideglelős félelem, q pokoli bűz, a halál fanyar szaga. : Az utcákat újra ellepték a jajveszékeló emberek fejetlenül rohangászó csordái. Minden megtelt nyögéssel, a kétségbeesés velőbe hasító, pogány gyászával. Arrafelé rohantunk, ahonnét piszkos por és füstfelhők emelkednek a csodásán kék ég felé. Nem tartott sokáig a rohanás. Minden ízemben reszketve bámultam az iszonyú romlást. Az egész utcából nem maradt épen egyetlen ház sem. Mentőkocstk sikoltották tele a formátlanná vált utcát, az iszonyatba dermedt lelkeket. Ott álltam egy ledőlt kerítés mellett, nem és nem mertem továbbmenni. Térdem remegett... Egy öreg nénit láttam, aki térdre hullott egy hatalmas bombatölcsér mellett és kezeit görcösen az ég felé nyújtva sikoltotta: — Jaj, a Béláék!... Jó isten, a Bé- Iáék!... Mit tettetek? ... El akartam futni onnét, de a lábam mintha a földbe gyökerezett volna. Nem bírtam szabadulni ebből a porba és vérbe fúlt, gyászba rántott világból. Ez a rettegés feneketlen szakadék volt valahol az élet szélén, mint a hangok is ott jártak, a szavak és a zokogások, a lét és a nemlét határán: — Ott a feje!... a lába!... az egyik keze!... Borzalmas!... Rettenetes!.., Véresnek láttam mindent. Vérrel permetezte be a romokat egy ismeretlen átok... Egy vértócsában emberi test hevert... Menekülni, menekülni akartam és végre leráztam magamról a tehetetlenség béklyóját. Vadul rohanni kezdtem hazafelé. Talán még sohasem futottam olyan gyorsan. A kapunál szinte úgy zuhantam anyám karjaiba. Végre magamon éreztem biztonságot adó karját, ölelését, hallottam kedves, bátorító hangját: — Elszl.., Élsz, fiam, fiacskáml Zengő diadal és alázatos hála volt egyszerre a hangjában: ima és diadalének ... Es én csak reszkettem. Teljesen átizzadt a ruhám, a szám tele volt keserű nyállal, porral... Pár napig magas lázzal feküdtem otthon. Félrebeszéltem, kiáltoztam. Sok-sok év telt el azóta... Sok-sok békés, bíborszín alkonyatot láttam. Fáradt madárként fészkére szálló madár volt a nap... Béke és nyugalom honolt a kedves tájon.
