Szabad Földműves, 1978. július-december (29. évfolyam, 26-52. szám)

1978-12-23 / 51. szám

1978. december 23.

SZABAD FÖLDMŰVES

LEONYID ILJICS BREZSNYEV:

II. FOLYTATÁS

Leonyid Brezsnyev írásának harmadik részében a szűzföld feltörésének a körülményeit mutatja be, s közben azokat a tudományos dolgozókat, szakembereket, akik nagyban elősegítették a fontos mezőgazdasági feladat megkezdését és szakszerű folytatását. Kifejti, milyen nagy jelentősége volt a tudományos munkának és a helyi gyakorlati tapasztalatok egybehangolásának.

Ebben a köztársaságban a párt központi bizottságán már az első napokban valahogy öntevékenyen megalakult a szűzföldekkel foglalkozó munkacsoport. Később különféleképp nevezték: egyesek munka- vagy operatív csoportnak, mások a szűzföldek köztársasági törzskarának. Tevékenységével valóban emlékeztetett a front törzskaralra. Ennek vezetésével bíztak meg. Ez a csoport nem jött létre hivatalosan, senkinek sem volt benne különleges rendeltetése, mindenki szokásos tisztjét látta el benne és mindahányan közvetlen kapcsolatban álltak a mezőgazdasággal. Rajtam kívül a csoport tagjai voltak: Fazil Karibzsanovics Karibzsanov, a központi bizottság mezőgazdasági titkára, Andrej Konsztantyinovics Morozov és Vaszilij Andrejevics Livencov, a központi bizottság mezőgazdasági és szovhozosztályának vezetői, Grlgorij Andrejevics Melnyík, köztársasági mezőgazdasági miniszter, Mihail Dmitrijevics Valaszenko, a szovhozok minisztere és több más felelős dolgozó. Természetesen a központi bizottságon a szűzföldekkel több száz ember foglalkozott, de éppen az említett elvtársak alkották azt a törzskart, amely irányította ezt a nagy munkát.

Sürgető és — terjedelmét tekintve — példátlan feladat* volt a talaj előkészítése a szántásra. S ha már beszélünk arról, hogy az elsők között kik indultak el a beláthatatlan sztyeppbe, akkor megmondhatjuk: a tudósok, hidrotecbnikusok, botanikusok, a mezőgazdasági termelés szervezői és agronómusok. Elsősorban róluk szeretnék jó szóval megemlékezni.

Termőföld nincs mindenütt. Rá kellett találnunk. Értékelni, kijelölni kellett és megszabnunk azt, hogy melyik alkalmas a gabonatermelésre, melyik rétre vagy legelőre. A mezőgazdaság' szervezőknek át kellett kutatniuk Kazahsztán területének csaknem egyharmadát — 100 millió hektárt. Csak a Kazah SZSZK Tudományos Akadémiája 69 komplex expedíciót és csoportot hozott létre és irányított a sztyeppbe. A föld kutatásába és értékelésébe bekapcsolódtak az egész ország tudományos akadémiáinak, intézeteinek és kutatóállomásaínak szakemberei. Oroszországból, Kazahsztánból, Ukrajnából és Belorussziából több ezer tala jismerő, botanikus, hidrotechnikus, mezőgazdasági szervező és agronómus átkutatta a köztársaság 178 területét és kezdetben 22,6 millió hektár megművelésre alkalmas földet talált. Ezt a földet, a flóráját, a vízkészleteket és a helyi építőanyag termeléséhez szükséges nyersanyagforrásokat pontosan feltüntető tereptérképek formájában bemutatták a járási, majd a területi és a köztársasági szervezeteknek.

Okleveles mezőgazdasági szervező vagyok. Mindez nagyon érdekelt, egy ilyen nagy köztársaság központi bizottsági titkáraként és a mezőgazdaságot szervező szakemberként egyaránt. A tudósok segítségünkre voltak a gyors tájékozódásban. A köztársaság területén kijelöltek hat jól megválasztott természeti és gazdasági övezetet és pontosan javasolták nekünk, hol termeljünk gabonaneműeket, hol fejlesszük az állattenyésztési termelést, hol hangoljuk össze ezt a kettőt és hol legyen öntözéses gazdálkodás.

Akkoriban sok kellemes ismeretséget kötöttem kazah elvtársakkal. A kazahokat már a fronton megkedveltem. Derekas, szerény emberek, lelkiismeretes, bátor harcosok és parancsnokok voltak. A harcok közti szünetekben nagy szomorúsággal gondoltak hazájukra, a széles, füves sztyeppre. Egyszer meghallgattam egy kazah dallamos, szomorú énekét. Hozzáléptem és megkérdeztem tőle:

— Miről dalolsz?

— A sztyeppről. A csodáról. S eszembe jutott a szerelmem ...

— A szerelmed után búslakodhatsz. Otthonod után szintúgy. De a sztyepp után? Miért rosszabb ez az ukrajnai sztyepp?

— Nem rosszabb. Csak az a miénk

— egészen más ... ,

Ma, évek múltán, örömmel állapítom meg, mennyit fejlődtek a kazah nemzetiségű szovjet káderek. Vannak, köztük kimagasló pártmunkások és gazdasági dolgozók, kitűnő tudósok, minden területen tehetséges szakemberek és a kultúra nagyszerű mesterei.

Meg kell mondanom, hogy a kazahok általában óriási lelkesedéssel és egyetértéssel fogadták a párt döntését, a füves sztyeppek megműveléséről. A kazahok számára a szűzföldek termővé tétele nem volt könnyű feladat, mivel a kazah nép hosszú évszázadokon át szarvasmarhát tenyésztett és most igen sokan kénytelenek voltak a sztyeppen változtatni korábbi életmódjukon, gabonatermelőkké, gépesítpkké és a gabonatermesztés szakembereivé kellett válniuk. A helyi lakosok azonban elég bölcsek és bátrak voltak ahhoz, hogy nagyon aktívan és hősiesen részt vegyenek a szüzföldek megművelésében. A kazah nép bebizonyította, hogy történelmileg érett, tisztában van az egész ország szükségleteivel és kifejezésre juttatta forradalmi, internacionalista tulajdonságait.

Szívesen emlékezem vissza Vaszilij Alekszandrovics Seremetyjevre, a köztársasági mezőgazdasági minisztérium mezőgazdaságszervező igazgatósága vezetőjére is. Eredeti ember volt. Télen-nyáron kalap nélkül, katonazubbonyban, magas szárú csizmában jártkelt, oldalán az elmaradhatatlan tábori táskával. Sok évi kazahsztáni működése alatt gyalog keresztül-kasul járta a köztársaságot és a sztyeppet nemcsak a szemével, hanem a saját bőrén is megismerte. Ez az ember a szó szoros értelmében pótolhatatlan volt annak eldöntésénél, hová telepítsék a szovhozok fő létesítményeit. Tábori táskája a szememben mesebeli kincs volt: Vaszilij Alekszandrovics ebből vette ki a térképet, vázlatokat és jegyzettömböket, sok száz kis folyam, vízmosás, tűzhányó, szélcsendes zug elnevezésével, a terepet ismerő számtalan helyi lakos nevével. Mindig azt szorgalmazta, hogy vonják be őket az új gazdaságokat létesítő bizottságokba és ezek az öregek készségesen a segítségünkre voltak.

Amidőn Seremetyjev megtudta, hogy kiismerem magam a mezőgazdaság szervezésében, rendkívül megörült és úgy fordult hozzám, mint a kartársához, sőt, néha ezzel enyhén visszaélt, beavatkozást szorgalmazott apró-cseprő dolgokban, amelyeket nélkülem is megoldhatott volna. Gyakran azonban szükséges volt a közbelépés, mégpedig a komoly is. Egyszer felháborodottan rohant hozzám, rengeteg mezőgazdasági térképpel, amely nyilván a kokcsektavi területről származott:

— Nézzen ide, mit csinálnak! A régi területekhez újakat rajzoltak hozzá, a föld bárminemű minősítése nélkül. Felháborodottan hívtam fel a járást és azok nyugodtan így válaszoltak: Mit háborog, nem első ízben műveljük meg a földet, eljön a tavasz, a hó elolvad és tüstént látni fogjuk, hogy hol szántsunk.

Olykor kolhozokról volt szó, amelyeknek szintén új területeket utaltak ki megművelésre. Az emberek ott a

Nemcsak rugalmas, hanem egyben a távlati kilátásoknak megfelelő eljárás volt szükséges. Az ilyen nemes cél érdekében nem volt szabad sajnálni sem időt, sem fáradtságot. Gyakran késő éjszakáig ott maradtam a központi bizottságon. Újra és újra átnéztem a térképeket, valamint több tíz gazdaság telepítése megindoklását, amíg ezeket a gazdaságokat végérvényesen nem hozták létre a köztársaság minisztertanácsának döntése és a Szovjetunió Mezőgazdasági Minisztériumának utasítása alapján.

Ismeretes, hogy az 1954-es esztendő, ha tekintetbe vesszük a nagy kételyeket, a szüzföldek termővé tételében óriási sikert hozott. Az országban 13 millió hektár helyett feltörtek 19 milliót. Kazahsztán is túlteljesítette a megművelés tervét. Hangsúlyoznom sem kell, hogy ez milyen lelkesedést váltott ki és a megkezdett mű folytatásában milyen biztonságérzetet kölcsönzött. Az SZKP Központi Bizottsága és a Szovjetunió Minisztertanácsa öszszegezték az első tapasztalatokat, felmérték az ország lehetőségeit és „A mezőgazdasági, valamint a parlagon heverő föld további megművelése, a gabonatermelés növelése érdekében*1 címmel határozatot hagytak jóvá. Kazahsztánban tervbe vették további 250 új szovhoz létesítését.

Az 1954-ben létrehozott első 90 szovhoz a jobb területeket foglalta el a vasútvonalak közelében és a folyók partján. Most pedig a beláthatatlan sztyepp mélyébe kellett hatolni. Feladataink még bonyolultabbak lettek, nehezebbé vált a megművelésre alkalmazott föld megválasztása is. Ellentétek alakultak ki, vagy ha úgy akarják, a nézetek harca. Visszaemlékezem két területen vívott csetepatékra.

A szövetségi mezőgazdasági minisztérium nézete az volt, hogy az aktyubinszki területen nem szükséges ugart törni, mivel a föld ott — állítása szerint — a gabonatermelésre alkalmatlan. Ezzel szemben a karagandai területen a helyi elvtársak 18 szovhoz létesítését javasolták, kis terméshozamot ígérő földeken, s az ő „kezdeményezésüket“ fenntartás nélkül támogatta. Telefonáltam Moszkvába a miniszternek és megmondtam neki, hogy ez szembeötlő tévedés. Ö azonban hazafiaknak és úttörőknek nevezte a karagandaiakat és — nyilván hevületében — maradisággal s más főben járó bűnökkel vádolta meg a vezetőket az északi területeken, ahol valóban kevés volt a szűzföld.

A számokat, alapanyagokat és érveket nélkülöző szóbeli vita értelmetlen. Az aktyubinszki területre repültem, találkoztam a szakemberekkel és a helyszínén meggyőződtem róla, hogy van itt termőtalaj. Ragaszkodtam hozbá, hogy haladéktalanul irányítsák oda a tudósok komplex expedícióját. Derekasan dolgoztak és felfedeztek 1,7 millió hektár, megművelésre alkalmas, jó földet. Karangandai látogatásom alatt könnyűszerrel megállapíthattam azt is, hogy Igazunk volt. Ismét meggyőződtem róla, hogy a mezőgazdaságnak tudományos és nem voluntarista megközelítésre van szüksége.

Karácsony estéjén évről évre fújtuk a strófákat, s rendszerint azzal fejeztük be: „itthon ne maradjanak az aranyos miséről". Valaki így okoskodta ki az éjféli mise propagálását.

Amikor már pelyhedzeni kezdett a bajuszunk, akkor is megálltunk az ablakok alatt karácsonyt köszönteni. Lehet, csak úgy szokásból, bár nem vetettük meg a diót, almát és főleg az aprópénznek örültünk, amit a mendikálásért kaptunk. A 30-as években nem igen jutott a szegény gyerekeknek dióra, narancsra és a pénz különösen jól jött. Az igazat megvallva, a nagycsaládosoknál sokat jelentett a kántálás eredménye, amely kielégítette a gyerekek nyalánkságát, falánkságát. Óe volt ebben a szokásban valami tiszteletadás is. Olyan ablakok alatt is megálltunk, ahol nem sokat remélhettünk. Mári nénit például sohasem hagytuk ki. Az idős asszony egy zsúpfödeles kunyhóban lakott, az alvég szűk utcácskájában. Ökörszem nagyságú ablaka alatt is rázendítetlünk a köszöntőre. A bátyám kellemes tenorja messze hangzott a meghitt esti csendben. Hozzá képest én csak kontrázónak számítottam dörmögő hangommal.

Amikor befejeztük a mondókánkat, tovább akartunk állni, de nyikordult az ajtó, s kibotorkált Mári néni. Betessékelt az ajtón.

— faj, de aranyosak vagytok! Ti sohasem felejtitek el az alvégi boszorkányt. De mit is adhatnék nektek, drágaságaim?

— Semmit — mondtuk egyszerre a bátyámmal. — Inkább törjön diót, vagy egyen almát — s máris szedtem ki a zsebemből s raktam a repedezett, ősrégi tölgyfa asztalra.

— Rakjátok csak vissza, nem fog már az én fogam. De várjatok egy kicsit! Csinálok én nektek valamit, ami nem éppen karácsonyi, de ropogósabb, mint a dió.

van az országban, de mi ezt nemigen éreztük az isten háta mögötti vidéken. Annyit tudtunk, hogy néhányon elmentek katonának, meg hogy vagy kétszer délceg huszárok porzottak végig a falun. Utánuk néztünk ám, tetszettek a nyalka legények. Akkor már olyan tizenöt esztendős, süldő lányka lehettem. Forradalom volt, de akkor is eljött a karácsony. Igaz, fenyőfát akkoriban még nem állítottunk, de már divatba jött a betlehemezés és a mendikálás. Hánhan voltunk a csapatban és jártuk sorra a házakat, a sűrű hóhullással nem törődve énekeltünk az ablakok alatt. Akkoriban azt mondták, jó hangom van, így hát én vittem a prímet. Az egyik lány — már jó régen alulról szagolja az ibolyát — kitalálta, hogy men jünk el'a papiakba is köszöntem. Nemigen akaródozott, mert egy nagy fehér kutya csaholt mindig az udvaron, s nagyon féltem tőle. De végül mégis kötélnek álltam. Valahogy a bundás ts megérezte, hogy karácsony estén nem illili ugatással zavarni a meghitt c\epdet. Lehet, elment köszönteni valamelyik hím ebet a szomszédba, azért nem hallatta a hangját. A papiakban a nagy ablak alatt, amelyik ki volt világítva, kezdtünk rá az énekre. Jól megeresztettük a hangunkat, hadd hallatsszon. Javában mondtuk, amikor nyílott az ajtó és kijött a plébános.

— Mit óbégattok itt? Menjetek a csudába, mert...

Nyelves gyerek voltam, de azért megszeppentem. Aztán nagy nehezen kinyögtem: „A kis Jézus születését köszöntjük“.

— Majd az éjféli misén meg a pdszhorokén — mordult rám. Aztán elkezdett nézegetni, majd hangot változtatva, kedvesen megkérdezte:

— Hogy is hívnak téged, te kis szöszi?

Megmondtam a tisztességes nevemet.

sztyeppben már réges-régen dolgoztak és természetesen olyan szakembereknek tartották magukat, akikkel senki sem állhatja a versenyt. Szükséges volt az ilyen szemlélet leküzdése, harcolni kellett a leegyszerűsített megközelítés ellen, megkívánva azt, hogy mindenütt szigorúan tudományos alapokon válasszák ki megművelésre a szűzföldeket.

(Folytatjuk.)

Eltipegett a kamrába és kisvártatva egy rostában kukoricát hozott, aztán levette a tűzhelyről a vaskarikát, s kilobbant a vöröslő lángnyelv. A nénike rázogatta fölötte a rostát, s egykettőre pattogott a kukorica. Kutya jól esett a friss csemege, s melegen tömni kezdtük a lepényiesőnkbe.

A töpörödött asszonyka ölbe tett kézzel ült a tühely előtti kisszéken, s kuncogva figyelt bennünket, nézte a falánkságunkat.

— Hányadikat tapossa már Mári néni? — kíváncsiskodtam.

— A rossz nyelvek szerint már a századikat. A pap mondta a minap, hogy Petőfivel egy esztendőben láttam meg a napvilágot. De én nemigen hiszek neki, s ezért azt mondja, hogy az ördöggel cimborátok.

— Miféle lehet az az ördög, — kérdeztem már néhányszor az esperes úrtól — mondja Mári néni. — Erre elkezdi magyarázni cifrázott szavaival és arra lyukad ki, hogy ki kellene űzni, mert már régóta bennem van, mivel fiatalabb koromban sem jártam templomba, se gyónni. Egyszóval azt hajtogatta, hogy elkárhozom. Amikor a csuhással utoljára találkoztam, megeredt a nyelvem, aztán megmondtam neki, kit tartok én ördögnek, ki volt az életem megrontója. Azóta békén hagy, nem törődik a lelkemmel.

— Hogy ts volt csak? Sok minden történt abban az esztendőben. Az okosabbak azt rebesgették, forradalom

— Na, gyere be hozzám egy kicsit ... Adok ám valamit.

— A többiekkel — mondtam.

— Ti csak menjetek lányok, sok van még hátra — mondta parancsolóan —, majd Márt utánatok siet. Ezután becimbált az ajtón. Otthon mindig azt hallottam, hogy isten szolgájának szót kell fogadni. így leültem, mikor székkel kínált. Mézes-mázos volt hozzám, s valami likőrt erőltetett belém, amelytől ellágyultam. Amikor megittam vagy három kupicával, felálltam, hogy megyek a többiek után, de ő csak marasztalt, s egyszerre csak elkezdett tapogatni. Ehhez én nem voltam hozzászokva, és beleharaptam a kövér kezébe. Ezután még erősebben fogott meg, hiába rúgtam, kapartam, ő volt az erősebb és a fekete reverenda rám borult. Amikor meglett a fattyúgyerekem, otthonról kitagadtak. Sokáig cselédeskedtem a városban, s felneveltem a fiamat. Sajnos, elvitte őt a háború. Aztán csak éldegéltem és sokszor, de főleg karácsony estéjén mindig eszembe jutott, hogy miért nem vájtam kt később a szemét annak a puhosnak, akinek csak azért kellettem, mert a szakácsnője elment meglátogatni a szüleit. Igaz, a sors megverte, később kirúgták a papságból a vén kujont. — Na, markoljatok még abból a kukoricából — szólt ránk biztatóan, amikor látta, hogy szájtátva hallgatjuk.

Tóth Dezső