Szabad Földműves, 1978. január-június (29. évfolyam, 1-25. szám)

1978-04-01 / 13. szám

1978. Április 1. IMU) FÖLDMŰVES. 7 Tavaszi szél vizet áraszt... énekli egy lányka a pataknál, észre sem véve, hogy figyelik. A meg­rökönyödött idegennek van is miért csodálkoznia: először hall éneket magyarul csendülni, s milyen an­gyali, tiszta hangotl Megbabonázva áll, hallgat, s mire felocsúdik, — a lány már el is tűnt... Ha emlékezetem nem csal, vala­hogy így tanultuk annak idején az iskolában. Virágom, virágom... szó­­lopgatnak és felelgetnek a sorvégi szavak, ebben a legismertebb, és ta­lán legrégibb virágénekben. Virág­ének. Lexikálisán fogalmazva: a nép­költés, a népdal egyik közkedvelt formája volt — különösen a nép körében terjedt —, melyben a ked­vest, a megdalolt személyét külön­féle virágnevek helyettesítették. Az egyház nem rajongott a műfajért — de hisz miért is danolásszon az, aki­nek a himnusza a robot, sorsa a kapa- s kaszanyél? Ha igen, legföl­jebb a templomban vasárnaponként — ott a körmére lehet nézni. Bujdosott a népdal a búvópatak­országban, néha egyedüli hordozója­ként a pusztuló nyelvnek Igaz, pusz­tult az ember is, erdő- és mocsár­lakó lénnyé vetkőzve a török idejé­ben. Csallóköz is a bujdosók ku­­ruttyolásától lett Kukkóniává. S miért is érdekelte volna a tivornyás „hon­atyákat“ a nyelv? De jött más vész is. A tárogatók tiszta hangjába a szirupos műzene krepp-papír zizegé­­se; az operett-polipkarok. De a ta­vaszi szél tavaszi szél maradt. A Bartók és Kodály óta polgár­jogot nyert népdalt a szocialista tár­sadalom értéknek tekinti. Formát ke­res — és talál — közös kincsünk megőrzésére. Egyike ennek a hagyo­mányápolásnak a különféle fesztivá­lok, népdalversenyek, országos ren­dezvények rendszeresítése. Legrangosabb népdalversenyünk kétségtelenül a CSEMADOK KB és a Népművelési Intézet által rendezett „Tavaszi szél vizet áraszt“. Az idén hatodszor léptek a színpadokra a ti­zenhárom magyarlakta járás legjobb énekesei. Galánta, Nagykürtös, Tőke­terebes és a többi dél-szlovákiai já­ráséi — mind, akik szeretik a nép­dalt s a sajátjuknak tekintik. A nyitrai járásban Lédecen ren­dezték a járási döntőt. Kilenc éneklő­csoport, tizenegy szólista, két citera­­zenekar és egy furulyaszóló alkották a műsort — ebből választ majd a rendező bizottság résztvevőket a kör­zeti versenyekhez. A huszonhárom műsorszám ezúttal Is nagy tetszést aratott, mintegy négyszáz fizetőven­dég tekintette meg, s jutalmazta tapssal. Formabontó volt a nyitrai járás — itt nem a szokásos elődön­tőkön szűrték meg az előadók javát, hanem a már tavaly decemberben folyó Ki mit tud? vetélkedőn. Két­száznyolcvanhárom versenyzőből így könnyebb volt a választás, talán ez is hozzájárult az idei színvonal-emel­kedéshez. De a legfontosabb tény talán mégis az, hogy a versenyeket több mint kétezer ember tekinthette meg. Legyen a népdal mindenkié. A másik örvendetes tény, hogy a ver­senyzők korosztály szerinti megoszlá­sa is „egészséges“ volt: ha három korosztályba sorolnánk őket, körül­belül azonos három csoportot kap­nánk. A hetvennyolc éves furulyázó juhász mellett kategóriagyőztes lett az alsócsitári Dolinszky Katalin is, a maga húsz esztendejével. A rozsnyói járásban jártunkkor még csak készülődtek a járási elő­döntőkre. Persze azóta lefolyt egy kis víz a Sajón, de a kezdeti láz már akkor sokat ígért. Soha nem ta­pasztalt érdeklődéssel várták itt a Tavaszi szelet, s ez tükröződött a je­lentkezésben is: a járás valamennyi községe képviseltette magát legalább egy-két szólóénekessel. Itt több fi­gyelemre méltó tervről beszéltek ak­kor: tervezték, hogy az elődöntők színhelyein rögtönzött néprajzi kiállí­tást is rendeznek, s ahol lehetőség nyílik rá, könyvsarkakat, könyváru­sítással egybekötve. Különösen gaz­dag program képviselte az ötödik (a hagyományőrző) kategóriát. Hogy csak néhányat említsünk: a csoltóiak Betlehemes játékai; a liceiek Tavaszi sétálásá; a bárkaiak Húsvéti locsol­­kodása; a Legényavatás ugyanebből a községből; a borzovaiak juhásztán­cai... Persze, akadt olyan község is, ahol „kötéllel kellett fogni“ a jó­hangú, és népdalt Ismerő embereket. Ahol még mindig a CSEMADOK pén­zén tett kirándulások jelentik a ki­zárólagos kultúrmunkát, ott ma is változatlanul nehéz a szervezők dol­ga. • * • Ez csak két járás példája dióhéj­ban, de talán tartalmazza mindazokat a pozitívumokat és esetlenségeket, amelyek velejárói ennek az országos rendezvénynek. A hatodik év talán még gyermekkornak számít, de ilyen szinten egy iskola kijárásához mégis elegendő. Ennyi idő alatt minden probléma és gátló körülmény kimu­tatja színét és visszáját, s aztán jö­het a pallérozás, a vadhajtások nye­sése. De nem a tehermentesítés, a problémák félretologatása: az új és új ötletek fölvetése, a verseny — vagy inkább seregszemle — vonzób­bá, életképesebbé tétele. Mert min­dig a szándék a döntő; az alfa és omega. Most csak egy példát a panaszok közül: elmosódik a szólóénekesek versenyében az igazi, értékes — és eredeti — népdal és a talán elnyüt­­tebb, dallamosabb és könnyebben elő­adható számok közötti határ. Ponto­sabban szólva: legyen rá külön ka­tegória (ha már kategorizálunk), vagy az értékelésnél van szükség szemlélet-változtatásra. Lehessen egy már-már elfeledett, szinte a homály­ból előgyöngyöző népdal legalább akkora érték, mint a brillírozva elő­adott, de mindenki által jól ismert. A szervező bizottságnak is ott lenne a helye minden járási döntőn, hisz csak így kaphat reális összehasonlí­tási alapot az előadásokról, s bi­zonnyal növeli az érdeklődést is. Nem titkolhatom: hallottam olyan hangot is — bármilyen kósza hír le­gyen az —, hogy a Tavaszi szél-nek esett a rangja, s hogy már nem az igazi. Ha van ilyen vélemény — már­pedig van —, akkor mindenképp el­gondolkoztató, miért van, s mit tehe­tünk azért, hogy ne lehessen. Mert az országos népdalverseny jelentősé­gét azt hiszem nem kell nagyítani, bárki fölmérheti, ha elgondolkodik’ rajta. (kövesd!) I t. , : Kidugta fejét Szabadságunknak ezer pici rügy. nagy volt az úra. tavaszba hajlik vér hullt a fűre, a föld mindenütt. vér hallt a fákra, vén Duna partján fant, a Szlavlnon könnyű pára száll, hősök pihennek, fű, fa, lomb, virág öldöklő harcban, egymásra talál. akik elestek. Virul az élet, a szivük adták, szebb mint valaha, hogy szebben éljünk, ünnepi díszben felemelt fejjel a házak fala. előre nézzünk. lobogók selyme Üszik a szélben, Szabadság, tavasz. ragyog a város. zsendülő ágak, tavaszi fényben. nyissatok sok-sok piros virágot! Szabadság tüzet keletről hozták, DÉNES C a dolgozóké legyen az ország. Asszonynapi kívánság Április, az erdők hónapja A nagy természet áhítatos, jeles ismerete és szeretető arra ösztökél, hogy minden erőmből óvjam és véd­jem szép hazánk erdőit. Halad a vi­lág, az előretörő civilizációval sok­szor rendkívül kedvezőtlen hatások érik erdőművelési rendszerünket. Ezért sohasem szabad az erdőhöz és a mezőgazdasághoz fűződő nép­­gazdasági érdekeket, valamint a ter­mészetvédelmi és erdőgazdasági kö­vetelményeket egyoldalúan értelmez­ni. Az erdészettudomány egyes ágai­nak, például a növénytársulástannak és általában az erdőműve­lésnek mai gyorsütemű fej- ♦ lődése mellett elképzelhetet­len a múltban dívott erdő­művelési rendszer: a tarvá­­gás, amely megváltoztatta erdeink biológiai egyensú- ; lyát és kialakította a kü- ,, lönbözö erdőtípusokat s azok vadeltartó képességét. Az életközösség tagjai kö­zötti összefüggések és köl­csönhatások adják meg az erdő életközösségének di­namikus egyensúlyát. Ezért ebben az életközösségben nincs egyetlen tag, amely kimondottan hasznos vagy kizárólag káros lenne. A MÜLT EMLÉKEI AZ ERDÖGAZDÄLKODÄSRÖL A huszadik század kezde­tén, a nagy erdőkitermelés idején, az ipar első évtize­deiben nagyban folyt a rab­lógazdálkodás. A fejlődés, az igények növekedése, lakosságunk szaporodása, mind kisebb területre zsugorította a bejárhatatlan vadont. Amikor a rideg állattenyésztésről egyre szélesebb körben tértek át az intenzívebb földművelésre, kellett a föld, pusztult az erdő. Közrejátszott ebben az egyre terjeszkedő földesúri nagybirtok is, amely sorra elfoglalta a jobbágyföldeket, s az erdőbe szorí­totta a megélhetés nélkül maradt la­kosságot. A nagy fáradsággal termő­re fogott erdei irtásföldeket nagy­részt elfoglalták az urak. Az iparoso­dás korában tömegesen jöttek a vi­déki erdőkbe a szén- és mészégetők, a hamuzsirfőzök, s az ő munkájuk nyomán is rengeteg fa pusztult el. Az „erdőemésztő üveghuták" kor­szaka következett, a Vág és Garam folyókon a tutajok légiói közlekedtek a tavaszi hóolvadáskor, szállították a fát. Szlovákia erdörengetege roha­mosan fogyni kezdett. Az első világháború alatt, s annak befejezése után is, a nagy fakeres­­kedok a meggazdagodás vágyától hajtva rengeteg fát vágtak ki, tör­vényt kellett hozni az oktalan és nagy méretű pusztítások ellen. A Fel­­sö-Garam völgyében még ma is lát­hatók a be nem fásított oldalak, vá­dolván az akkori felelőtlen kapzsi kereskedőket, akik a letarolt erdők pótlásáról nem gondoskodtak. Csak legújabban, a korszerű erdőgazdál­kodás időszakában igyekszünk ameny­­nyire lehet meggátolni a további pusztulást. A mostanában kivágott erdők helyébe újakat tjlepítenek az erdőgazdaságok, s a fafelhasználás és telepítés (erdősítés) mérlegét egyensúlyba hozzák. A hajdani őserdőnek ma már csak nyomai vannak. Erdő Szlovákia-szerte van elég még ma is, de ezek az er­dők már telepített, ápolt, modern erdőségek. Csak itt-ott őrzünk még egy_egy kisebb-nagyobb foltot a haj­dani vad és sőrű rengetegből, a ter­mészet érintetlen világából, mint em­léket. Ilyen például a dobrocsi ős­erdő, amelyet 1913-ban létesítettek. Szocialista államunk természetvé­delmi törekvése egyedülálló: a Ma­gas Tátra nemzeti parkká nyilvání­tása, az Alacsony Tátra, a Szlovák Paradicsom, a Kis és Nagy Fátra ál­lami természeti rezervátumok. AZ ERDŐ MESEORSZÁG A fenyőgyantás illatú levegő be­lélegzése rózsás hangulatba ringatja lelkedet, és olyankor kebledre aka­rod ölelni az egész világegyetemet, s benne az embereket. Ha pedig es­ténként a fenyőfácskák gallyai kö­zött a lágy szellő muzsikáját és a meg nem írt szimfóniákat hallgatod, légy biztos, hogy e balzsamos leve­gőben álmod könnyű, édes lesz, reg­gel egészen biztosan új emberként ébredsz. Ma a természetjárás nem divat, hanem szükség, mert a szennyes, gá­zos városi levegőből ki akarunk sza­badulni a természet templomába. Az erdő mindig tárt karokkal fogad té­ged. őrködik feletted, s ő ezzel szem­ben csak azt akarja: ismerd meg írott és íratlan törvényeit. Légy csendben, szeresd a benne megbúvó állatait, madarait, a madárdalt, és esténként gyönyörködj a csillagok­ban, mert agy a tok közül úgyis a tied. Az erdőtől nem illik búcsúzni, mert oda úgyis újra és újra vissza­térsz! S ezért szíved mélyével sze­resd, légy az ö szerelmese, mert ne­mes ihletet csak az erdő ad neked. Ján M. Habrovský Kemény télutónk volt az idén. A télapó most is többször megrázta a szakállát, s fehér lett a táj. A na­pocska erősödött, nyalogatta a ha­vat, de éjszakára az újból megkemé­nyedett. A nappal és az éjszaka ve­télkedőjének az lett az eredménye, hogy jégpáncél keletkezett, amelyen csúszva-mászva közlekedtek az embe­rek. Fővárosunk egyik új negyedében kissé meredek domboldalon épült rangos blokkok előtt tükörsima jég­páncélon tipegtek az emberek a fő­úton közlekedő villamos előtt. Az ablakból egy fiatalasszony figyelte a csúszó-mászó embereket, s főleg az idősebbeket sajnálta. A gyerekek vi­dám kacajjal, bátran csúsztak lefelé. De ebből Is meglett a baj, mert egy kislánynak eltörött a lába. Az ablakból figyelő asszonyka azon töprengett, miként lehetne megoldani a biztonságosabb „közlekedést“. Hir­telen eszébe ötlött valami. Papírlapo­kat szedett elő, s a következőket írta rá: „Szereti a gyermekeket? Tiszteli az Idősebbeket? Ha igen, a férfiak a nőnap tiszteletére teremtsenek jár­ható utat.“ A felhívást minden be­járati ajtóra és folyosói ablakra fel­ragasztotta. A férfiak, mikor elolvasták, félre­húzták a szájukat. „A nőbízottság már megint okoskodik“, mormolták egye­sek. Másnap szombat lévén, a felhívás szellemében a íehérnép kiugratta az ágyból az embereket, s addig-addig érvelt, míg életpárjuk neki nem lá­tott az út rendezésének. Szikrázott a csákány, csorbult az ásó, lapát és a „jégtörő Mátyások“ járható utat teremtettek. Köszönetét senki nem mondott, az áldomás is elmaradt. A leleményes fiatalasszony emberé a munka elvégzésé után bosszankod­va állított be. — Az ördög vigye el, aki kitalálta — zsörtölődött —, nézd, milyen csú nyán feltörte a csákány a kezemet. Brigádosné megsimogatta a hólya­gos kezet. — Ne félj, nem halsz bele. Látod, ilyenek az asszonyok, mindenre rá­szednek benneteket. A nőnap megünneplésére a sarki eszpresszóban gyülekezett a blokk férfinépe. Már felhajtottak néhány kupicával a nők egészségére, amikor Brlgádos magasra emelve a poharát, ezekkel a szavakkal köszöntötte a szépnemet: — Sántuljon meg, aki kitalálta a jégcsákányozást! — Hurrá — hangoskodtak a koc­­cintgatók —, de valaki közben meg­jegyezte: — A rossz nyelvek azt mesélik, hogy a feleséged volt a propagan­dista! — Bolond lyukból bolond szél fúj — legyintette le Brigádos. Zárórakor kitették a már óbégató férfiak szűrét. Brígádoséknál a gye­rekek már lefeküdtek, csend honolt a házban. A „bűnös“ nekilátott a megígért mosogatásnak. Aránylag jól ment a munka: mindössze két tá­nyért táncoltatott meg a betonon,­­amelyek szétreccsentek a kemény csókolózástól. A házigazda tőle tel­hetőén gyorsan összeszedte a tányér­darabokat, s a mosogatás után fel­törülte a konyhát. Igaz, közben két­szer homlokkal csókolta meg a kony^ ha betonját. A ígéret szép sző, to­vább hajszolta, és nekilátott az elő­szoba majd a lépcsőház feltörlésé­hez. A villanyfényben csillogott a víz, s Brigádos olyan szépnek látta a folyosót, mint még soha. Mint aki jól végezte a dolgát, ágy­ba bújt, s kisvártatva éktelenül hor­kolt. Már jó ideig húzta a bőrt, ami­kor jajgatásra ébredt. — Mintha az asszony lenne... morfondírozott magában. A nyöszörgés tovább tartott. Bri­­gádos egy Ideig a szemét dörzsölte, aztán kikászálódott az ágyból. Ami­kor kinyitotta az előszoba ajtaját; rájött, hogy nem álmodott, valóban a neje sikoltott az éjszakába. — No most legalább megmondom a véleményemet — köszörülte a tor­kát a kissé kábult fejű házigazda, amikor meglátta a betonon fekvő fe­leségét. — No te édes, nekem ezután már papolhatsz. Szépen nézel ki, — kor­holta —, szólj még egyszer nekem egy szót, ha egy kicsit felhajtok a garatra! — István, segíts ... nem bírok fel­állni 1 — Minek szlopáltál? Kell ez ne­ked? — Né bolondulj, azt hiszem eltö­rött a lábam, úgy elcsúsztam... KI az ördög hagyta ilyen csuromvizesen a folyosót? Siess, emelj fel! Brigádos becipelte nejét és az ágyba fektette. Hívta a mentőket, de azok nem nagyon igyekeztek. Ci­garettára gyújtott, s töprengett. Mit is mondott a szomszéd? Hátha. .. én pedig megátkoztam. Erről meg kell bizonyosodni. — Mindjárt jönnek, csak légy egv kissé türelmes. Neked is úgy fáj, mint a szöszi lánynak, aki elesett a jégen. Ö is sikongott, mikor jöttek érte. — Lelkemig ért a jajgatása, azért ragasztottam ki a felhívást — sza­ladt ki akaratlanul a száján. — Szóval mégis te voltál. Hát ak­kor teljesült a nőnapi kívánságom —­­mormolta kissé keserű szá (fezéi.-ttx

Next

/
Oldalképek
Tartalom