Szabad Földműves, 1977. július-december (28. évfolyam, 26-52. szám)

1977-08-06 / 31. szám

SZABAD FÖLDMŰVES

1977. augusztus 9.

Az utcafelelős bekopogtat:

Hogyan ébredt Jusztika néni?

ZSONG AZ ÉLET a vásárhelyi Tölgyfa utcában. Már az első ház előtt Járdát Javító házigazdát látni: ha majd Jön az ősz, ne folyon a víz a ház tövére. Arrébb tatarozáson ügyködik néliány ember, a túloldalon pedig egy festő dolgozik, ügyesen irányítva lábával a magas létrát. Csak az öregek pihennek. A kiskapuk mellett székek, lócák, ott ülnek, beszélgetnek, figyelve a fiatalabbak szorgos munkáját, s az utcai parkok szép virágait.

A susáni utcában lakik a nemzeti bizottság szociálpolitikai állandó bizottságának egyik tagja, Nagy jánosné. Hozzá érkeztem egy kis beszélgetésre, s ide jött ez alkalomra Gábor Lídia, a Vöröskereszt körzeti alapszervezetének titkára Is. Arról faggatom őket, hogyan is született a nemes kezdeményezés, amikor — a városban elsőként — hozzáfogtak az öregeket gvámolító utcafelelős-hálőzat megszervezéséhez?

— A mi kerületünkben nagyon sok a magányos idős ember — kezdte Nagy Jánosné. — Van ugyan két tiszteletdíjas szociálpolitikai gondozónk, de úgy véltük, nagy segítség lenne, ha a vöröskeresztes és nemzetifront-aktívák is bekapcsolódnának ebbe a munkába. Többször tárgyaltunk erről Gábor Lídiával. Ez év áprilisában a vöröskereszt alapszervezet vezetőségi ülésén meg is született a határozat: minden utcában felkérünk egy-két asszonyt, vállalja el társadalmi munkában az utcafelelősi tisztséget.

— Nem nagy dologról van itt szó — jegyezte meg a vöröskeresztes titkár. — Csupán a jószomszédi viszony kialakítására törekszünk. A legtöbb öregre nem tudnak naponta figyelni: mi naponként bekopogtatunk hozzájuk. Megkérdezzük, hogyan ébredtek, hogy vannak, kell-e valami segítség?

Hat-hét utcában már működik a szolgálat. Fejes Ernőné Nyár utcai lakos alig egy éve még az orsózó üzemben dolgozott. Most, hogy nyugdíjas, több az ideje, szívesen vállalta a megbízatást. Rajta kívül még Volfort józsefné az utcafelelős. A Vidám utcában Szappanos Lajosné, a Révész utcában Lencse Istvánné, az Almási utcában Pál Lajosné ügyel az öregekre. De egymás után kapcsolódnak be a többi utcák is. Úgy tervezik, hogy november 7. tiszteletére Susán egész területére kiterjesztik ezt a gondoskodást. A körzetben több mint 250 vöröskeresztes tag él, közülük kerül ki az utcafelelősök zöme.

A BESZÉLGETÉS UTÄN elindultunk néhány öreg meglátogatására. A Tölgyfa utcában kezdtük, Tódor Istvánné utcafelelős kíséretében. Sarró néni éppen kinn állt a kapuban, s mikor látta, hogy hozzá jövünk, szíves szóval invitált bennünket a házba.

A verandán három szép fehér abroszon tarhonya száradt.

— £n csinálgatom — mondta mosolyogva, amint megálltunk egy pillanatra a hosszú asztal mellett. — Valamivel csők foglalkozni kell. Igaz, a lányom nem nagyon szereti. A napokban is jött hozzám, látja, hogy ott a sok tojás: — jaj, édesanyám, hát mit gondol...?! — pörölt velem. Azt drágám, feleltem, hogy ne unjam magam. Mert az kész betegség, ha az ember unatkozik.

— Egészségileg hogy van Sarró néni?

— Hát mostan megvagyok ... kicsit megerősödtem az operáció óta. De hát csak idős vagyok már. Márciusban töltöttem be a 78-at. Nagyon egyedül vagyok, s jólesik, ha a lányaim, vagy Tódorné szomszédasszony meglátogat. Nemigen járok sehova. Igaz, Gyopároson voltam, azt szeretem.

GÄL IMRE BÁCSIT egy szűk helyiségben találtuk. Tavaly feltört a talajvíz a házukban, s a szomszédja, Lugosi József adott neki menedéket, amíg a fia felépíti az újat. Gál Imre is betöltötte már a 78. életévét.

— Én jól vagyok, enni tudok, de bizony a feleségem nagyon beteg — mondta szomorúan. — Ebédet a városi nemzeti bizottságtól kapunk. Én megyek el érte. Különben nem panaszkodhatok, mert barátságosak a szomszédaim. Összeköszönünk, s nagyon jólesik, amikor benéznek hozzám, s megkérdezik, hogy vagyok.

A Nyár utcában Fejes Ernőné tartott velünk. Deák nénit látogattuk meg először:

— Nem jól vagyok — panaszkodott, amikor kérdeztük. — Sokféle betegséggel bajlódok. Etuska nagyon jó szomszédom. Többször átjön hozzám, segít, ha kell. Egyszer már itt is aludt, mert elestem, nagyon megütöttem magam. Félt, hogy éjjel valami történik velem. Sűrűn eljön valamelyik hozzátartozóm, meg a két kisunokám, Tündiké és Öcsiké. Ha egy nap nem jönnek, már lesem a kaput, mikor nyílik.

DEKANY NÉNI a 76. évébe lépett.

Kedves kis öregasszony, vékony hangja sokszor sírásba csuklik. Örömre, bánatra egyaránt elérzékenyül.

— Egyedül éldegélek a férjem után kapott nyugdíjamból — mondta beszélgetésünkkor. — Egyedül vagyok, s bizony nagyon jólesik, ha meglátogatnak, különösen télen. Bekopognak az ablakomon, megkérdezik, mi van velem, hogy érzem magam? A gondozó is be szokott kopogtatni: — Hogy van, drága kis Jusztikám — kérdezi kedvesen, és ha kell, akkor segít.

Sorba mesélte a látogatásokkal kapcsolatos élményeket.

— A tavasszal néhány hétig beteg voltam — idézte az egyiket. —■ Amikor kezdtem lábadozni, gondoltam, kimegyek a kertbe egy kicsit munkálkodni. Jön Fejesné, az Etuska, meg Simonná. Azt mondják: — Na, Jusztika néni, maga csak álljon ott és dirigáljon, majd mi csináljuk. El is ültették ketten a krumplit, babot, meg amit kellett. Nem engedték, hogy én csináljam. Amikor kapálni kellett, Etuska néni megint segített. De a férje, Fejes szomszéd is nagyon kedves. Készített nekem egy takaros kis vödröt, hogy könnyebben vigyem a vizet.

TEHAT VÖRÖSKERESZT, nőbizottság összefogott, hogy az öregekről való gondoskodás ne csak szónoklatokkal, ne csak az egy évben egyszer tartott öregek napjával legyen elintézve, hanem az állandó ügyelettel és figyelmességgel. Segít nekik ebben a pártszervezet, segítenek a szocialista brigádtagok, s a tanácsi szervek is. Susánban gyakorlattá vált, hogy minden nap tudni akarják, hogyan ébredtek, hogyan élnek az idős, magányos emberek. Nemcsak az öregeket, de magukat is becsülik ezzel. Reméljük, a jó példa tovább terjed... (—)

■KÖZTUDOTT, a pénteki nap délutánja nyújtja a leges-legbonyolultabb utazást — távolsági buszokon. Ilyenkor ezek a gördülő alkalmatosságok ingázókkal zsúfoltak. Azokkal, akik hetente járnak haza munkahelyeikről, Szlovákia különböző tájairól.

Jómagam is egy ilyen „örömteljes“ utazásnak voltam részese, Zvolentől egészen Komárnóig. Mig mások, soksok kilométeren át oly hangosan csiviteltek, mint tavasszal a madarak, én nagyokat hallgattam. S kihámoztam e hallottakból azt, ami felkeltette érdeklődésemet, különválasztottam a jót a rossztól, a sekélyestül. Így lehettem szem- és fültanúja egy békésen induló beszélgetésnek, ami éles összecsapással végződött.

Egy jól összeszokott parti foglalt helyet a busz hátuljában. Ez kitűnt a csevegésükből, beszédtémáikból.

— Jónapot! — köszöntött egy ismerősére bukkanva, a parti idősebb tagja.

A KÖSZÖNTÖTT ugyancsak ,.|ónapot!“-tal válaszolt. Majd beszédbe elegyedtek.

— Ügy-e, már nem ismer .. .? Én azóta is áldom a jóságát, mivel segített az épületfa-ügyet düldre vinni.

— Rég volt. Van már vagy húsz éve... Futnak az évek. És maga, hogy él?

— Én? Ügy, mint Marci Hevesen... Még a kutyának sem mutatok utal.

— Miféle a mestersége?

— Kőműves vagyok.'Az itt ülő barátaim is azok. Egy cégnél dolgozunk.

Ezután a kölcsönös bemutatkozás következett. A Kasza, a Káposztás, meg a Sípos nevet megjegyeztem. Ez

fustzók

a hajdani kéziszerszám-nevet viselő volt köztük a legidősebb. Legalábbis, úgy nézett ki.

Egyszeriben csönd terpeszkedett közéjük. Valószínű, a legmegfelelőbb beszédtéma keresésén járt az eszük. Feri bácsi vetett véget a már csaknem kínos hallgatásnak. A legidősebb. Elsorjázta, Szlovákia mely vidékein, tájain dolgozott már húsz-huszonöt éven keresztül; milyen gyárakat, üzemeket építettek. Hol, mennyit kerestek havonta, — meg dologidőn kívül, micsoda pénzeket vágtak zsebre.

— Azt mondja el — szólt közbe Sípos Laci, a parti legfiataiabbja —, mit adott magának a szocializmus.

KASZAT nem nagyon kellett bíztatni. Mestere ő a dicsekvésnek . ..

— Három gyermekem van. Mindegyiknek olyan családi házat építettem, hogy bárki megbámulhatja. De a többi sem kismiska! A három autó. a három hétvégi pihenőház, meg a borospincék, hogy csak a jelentősebbjét említsem.

Ezt persze Káposztás se állhatja szó nélkül: rátromfol:

— Nekem öt lányom van, s tizenkét unokám. A lányok mind férjhezmentek. Mindvalahány, emeletes, összkomfortos házban lakik. Nem hiányzik ezekből a villaszerű épületekből semmi: a fürdőszobák csempézettek, a házak alatt garázs, autóval persze. Két lányom Petroff-zongorán játszhat, ha szabad idejéből futja. Mert az nem nagyon van. Annál több a baromfi, jobbnái-jobb fajták. Még a Hunyadi gróféknak sem volt annyi kacsája, tyúkja, mint ezeknek ...

A busz. ha bár tömve, azért nyeli a kilométereket.

— Könnyű maguknak! — vetette közbe váratlanul egy borostás arcú. javakorabeli ember, aki nem közéjük tartozott, s bizonyára torkig volt már a sok dicsekvéssel. — Autón hordták Önöket ide, meg oda, azt sem tudják, melyik ajánlatot fogadják el. S mi fizetséget kapnak? Egy-egy túlóra ellenében legalább száz koronát, meg ételt, italt, amennyi beléjük fér — ingyen. Ezért veti fel magukat a pénz. Az a fusi-pénz, amit adóilletmény alá be nem jelentenek. Ezzel az államot károsítják..., a törvényes előírásokat így tisztelik ... Hogy nem sül le a bőr, az a vastag az ábrázatjukról . ..

A közbeszóló nagyon is fején találta a szöget. A dicsekvők morgolódtak egy kicsit, ám jobbnak látták nem hangoskodni. Bádogképpel néztek ki a busz ablakán. Jómagam a börzsönyi hegyek erdőborította vonulataiban gyönyörködtem.

KÁPOSZTÁS, hogy valamiképpen úrrá legyen a helyzeten, egy üveg eredeti orosz vodkát kotorászott elő a táskájából, s így bíztatta társait: „Igyunk fiúk, hogy legyen ... humorunk!“

A busz tovább robogott velük. Közben csókolgatták a pálinkásüveg száját, mindaddig, amíg ki nem ürült. Am az itóka sem tudta őket igazi jókedvre deríteni. Az összekoccanás keserű galuskája a torkukon akadt.

Szerény meggyőződésem: valahogy jobban a körmükre kellene ütni a törvényszegőknek, az előírások fitytyethányóinak. Ne tűrjük, hogy egyesek, kényük-kedvük szerint élősködjenek, gazdagodjanak — mások, és az állam kárára.

Kevés és apró a gumó

Balog nad lplom-t Of ELET Efsz-ben már többéves hagyománya van a iurgonyatermesztésnek. Kezdetben még kései és félkorat fajtákat is termeltek, de az idén már csupán a korát fajtákat ültették. így kellett lenniük, mert az egyéb, ugyancsak munkaigényes növényféleségek — zöldség, szőlő, cukorrépa — csúcsmunkái ideién képtelenek lettek volna biztosítani a burgonya ápolási és betakarítási munkálatainak időbeni elvégzését.

Az idén — a korábbiakhoz hasonlóan — ismét húsz hektáron termeltek burgonyát e gazdaságban. Két fajtái kaptak és ültettek. A SASKIA volt a korábbi, és ez adta a nagyobb hozamot is. Betakarítását június derekán kezdték. r

— A Saskiát hat hektáron termeltük — említette óeszélgetésünkkor SZECSEl Sándor mérnök főnövénytermesztö —, aránylag szép eredménnyel. — Hatvanhét mázsa hektáronkénti átlaghozamot nyújtott, amt az idei adottságokhoz mérten jónak mondható.

A határszemle során a burgonyaföldet is megtekintettük. A hosszan kígyózó, frissen kiszántott sorok fölött vagy harminc lány és asszony hajladozott a tűző napsütésben. A ftatalabb/a fürgén, jókedvűen, az idősebbek sajgó derékkal és kissé gondterhelten gyűjtötték kannáikba, kosaraikba a gumókat. A megszaporodott üres sorok, meg az egymáshoz támogatott teli zsákok jelezték munkaszorgalmukat. S az idősebbek, mint az már lenni szokott, azonnal párhuzamot vontak múlt és jelen között. Es bár burkoltan, kimondták, amt a szívüket nyomta:

— Te fulcsal Tudod-e, hogy hívják a kisrókákat? — incselkedett egy sötét fejkendős nénike a közelében haj- Icdozó fiatal lánnyal, miközben kannájából a zsákba töltötte a krumplit, és fél szemmel a kísérőmet figyelte.

A lány felnézett, majd felegyenesedett, homlokát ráncolva gondolkozott

— Nem. Nem tudom — bökte ki a végén, s mint aki rosszat sejt, lopva körülpillantott, megmosolyogják-e a többiek.

A fejkendős két kézzel beletúrt a zsákba.

— Hát úgy mint ezt a krumplit — mutatta a tenyerén a sárgás gumókat. A lány és néhány társa érdeklődéssel lesték a\szót. Néhány öregasszony már halkan kuncogott, de továbbra is ott görnyedtek a sorok fölött. — Aprókák! Érted lelkem, ap-ró-kák — szótagolta még mindig komolykodva a néni, de ajka szegletében már kacagtak a ráncok. S a kővetkező pillanatban a krumpliföldön felcsattant a jóízű nevetés. A zöldpulóveres menyecske adta meg a jelt magasan trillázó hangjával, s hiába kapta szája elé gyorsan a kezét, már mindenikböl felszakadt a vidámság. S a kísérőm velük nevetett.

— Sajnos, ez a valóság — állt meg az egyik teli zsáknál —, nincs mit szépítgetni rajta. A növényzet szép dús, de alatta kevés és apró a krumpli — mondja boszszánkodva. A távolba néz. a port kavaró traktorok után.

— Ha várhatnánk még néhány hetet a kiszántással, talán harminc százalékkal több termést nyernénk egy hektárról. De a piac, a fogyasztók most kérik, s mi nekik termelünk. Meg egyébként sem a jövedelmezőség, inkább a társadalmi igény késztetett bennünket arra. hogy krumplit is termeljünk.

Szecsei elvtárs hatvan-hetven mázsás átlaghozamra számított. „Elfogadható eredmény ez“ mondogatta. Szavából kiéreztem, nem engem, inkább magát akarja meggyőzni. Később tudtam meg, hogy az utóbbi ötéves tervidőszakban hetvenkét mázsás átlagot értek el burgonyából. Es volt már száztíz mázsás átlaghozamuk is. Persze, ókkor még félkorai fajtákat is termeltek. Tavaly a holland DESIRE fajta például százharminc mázsát nyújtott hektáronkénti átlagban. Most két hektáron is alig terem ennyit a SASKIA vagy a SKUTELIA fajta. Persze a csapadékviszonyok is másként alakultak, s ezért

— hiába köszörüli a fehérnép a nyelvét — nem a növénytermesztő a hibás. Az adottságainak megfelelő mértékben ez az egyesült szövetkezet is hozzájárult a piaci ellátottság javításához, és ez a lényeg, amit értékelni kellI KADEK GÄB0R

яашшшшшшшт

J. M. Habrovský

ORKODÉS A DOLGA, HIVATÄSA...