Szabad Földműves, 1977. július-december (28. évfolyam, 26-52. szám)
1977-08-20 / 33. szám
10 SZABAD FÖLDMŰVES Щ77. augtmztoM M. К Is Péter hátával nekitámaszkodott a magtár ajtajának, és két lábát megakasztotta a csepegőben, hogy egy lépés nem sok, de annyit se megy tovább a szentnek se. Az arcára torz vigyorgást másolt a fagyos hajnal, rongykabátját dideregve gombolta be mellén, március. Emberek tűntek fel előtte a virradatból, egyenként Jöttek, szállingóztak a falu felől feketén, szomorúan, mint a lakodalmas liáz környékéről eltévedt varjak. — Jó reggelt — álltak meg Kis Péter előtt bizonytalanul —, tegnap se kellettél napszámra Péter, máma se kellesz. — De kellek, de kellek — szíttá össze Péter a fogát, és a szájában összegyűlt nagy keserűségtől mfessze ívben kiköpött a fagyos földre, keresztül az emberek fölött. Az istállóknál zenebona támadt. Pihent állatok szagával lett tele a levegő, és a trágyakazal tetejéről rózsaszín felhők rugaszkodtak felfelé az égnek: a puszta életének áldozati füstje. — De kellek, de kellek — dobolt a roppant bizonytalanságban Kis Péternek torkában a vére, és párszor megcsattantotta a fogát, mint a mindhalálig éhező farkas a néhanapján megtelt bendőjű társai előtt. A kulcsár Jött sietve erre. Kezében csörömpölve lógott a kulcscsomó, és hápogott. Az asszonyára gondolt, a Jóllakott álmára gondolt, és hízelkedve ölelte át az üdvözlő kórus: de milyen derék úriember is ez a kulcsár! — Hányán vannak, tízen? — kérdezte, és bután bámult a Kis Péter leemelt süvegére, amely vékony csíkokban gőzölgött reszkető kezében a feje iménti melegétől. Egy hang riadozva feleselt, és a többi vastag böffenéssel kapott közé, mint a kutyák a menekülő állat kalimpáló lábai után. — Tízen vagyunk, tekintetes kulcsár űr, de mégis tán tizenegyen, merthogy Kis Péter megint itt van. — Megint? — húzta fel szemöldökét a kulcsár, és az ajtó zárját keresték ujjai. —• Tekintetes úr ... tekintetes úr — mondogatta Kis Péter gyorsan, akadozva —, két napja nem ettem, csak répát... igen. Meg oszt ott van az asszony, a gyerekek... — S a fél szemében könny ült. Nyilván a másikba nem jutott egy csöpp sem ... Régen kiszáradtak már ott az egek, és a kezében a sapka olyan fájón ringott. — Hát nem kellesz napszámra, na! — dohogott növekvő haraggal a kulcsár, és sarkig kivágta az ajtót. Aaj-aj! Nem jó ezekkel szépen bánni! Gorombának kell lenni, vadembernek lenni, mert másként a fene bír velük, egy kevés munkára ráesődül a falu ... Az. emberek olyan vígan tódulnak be a magtárba, mintha nagy veszedelemtől szabadultak volna meg. Nagy hangon kezdték meg a tegnap félbehagyott munkát, vödröket emeltek, zsákokat dobáltak, mások a rosta kerekét próbálgatták, és közülük egy, a legrongyosabb, lompos csizmájával a garmadába jó mélyen belegázolt. Bezúdult az ajtón a virradat, és Péterre millió kacagással nézett a temérdek búzaszem. Tisztán, pirosán, mint szűzi szemekből kilopott szentség, és Péter csak állt, csak állt az ajtóban: se kint, se bent. Nagy, fehér karéjban fölszelt kenyerek táncoltak e! kétfelől mellette, amilyeneket nagyon régen látott volt. Tán a lakodalma napján. És azóta se. Ha egyszer kiválthatná még ebből a búzagarmadából a korpa ciberét... Egy cipóval csak. Csak egy cipóval. Egy pengő a napszám, de azt se bánná, ha egy szép cipó. Illatos, fehér cipó... Benne volt a fűtött kemence íze és az aszszony csípője ringása a hajnali álom után, ahogy keresztülfekteti a teknőn a kovászfát. — Teremtő Isten, mennyi temérdek búza! — sápadt el a nagy gyönyörűségtől, és kigombolta mellén a kabátját. Beleköpött a markába, összefente a két kenyerét, és görcsös markolássai felvett egy íalapátot, belemártotta a búzakazalba. Harsogva muzsikált a lapát, és lelkében az Élet ezer indulója zengett, ahogy szapora igyekezettel dobálta halomra vadul. Mint a havat. Amelyet az Isten ád téli napokon az ő ingyen való kegyelméből. Az emberek irigykedve pislogtak le rá, és a kulcsár bosszankodva állt meg a háta megett. — Mit csinál maga itt? Menjen innen a fenébe, mondtam, hogy nem kell több ember. Kis Péter mélyet, nagyot horkantott. Kezében ijesztő gyorsan fordult meg a lapát, mint egy bolond szélkelepce. Egy félelmes erő rángatta két könyöke inát, hogy no most... menten végigvág a kulcsár oldalán. De összeroppant emberré való tülekedése, és lassan ropogtatta össze a foga közt: — Dol-goz-ni akarok! Na! — És újra belemerült a lapát a búzába. A kulcsár idétlenül ténfergett aszott lábain, és ahogy látta a Péter hajladozó roppant hátát, kicsit melege lett, és azt mondta: — Na jő, na jó ... — vállat vont, és odébb állt. Hát így történt, hogy Kis Péter végig kitöltötte a napot. Éhen. Csak a hajnalon evett otthon valamit. De a szeme evett, habzsolta a rostált búza acél színét. Társai némi megbékéléssel vették tudomásul, hogy na lám, a Péter is munkába állt... tán még így az igazi! Mindazonáltal nem volt teljesen tisztában sorsa felől, mert hát a holnap! Mi lesz a holnap? Hoz-e valamit, vagy újra fenyegetve lódul meg kezében a falapát? Nem tehetett róla, de a ma reggel álmodott cipó nagyra duzzadt, mint egy malomkő. Amilyet egy csepegőben látott a minap. Ha ebből a temérdek búzából egy cipóra valót el lehetne vinni haza! Ha azt mondaná itt a garmadának, hogy kuc-kuc! — és mennének utána a búzaszemek ... Mennének az ajó hasadékán, az ablakon ... Fürge mozgással rohannának, folynának utána éjszakán keresztül, és megtelne otthon a kamra, a padlás... de olyan szívtelenül fekszenek itt, mint a darált kő. Halott ez az Élet, és mozdulatlan. A kezdődő estében kínlódva álldogált a garmada tetején, amelyből úgy meredt ki két csizmaszára, mintha egy nagy állat lerágta volna a lábafejét. — Lötyög — imbolygatta meg röhögve a két bő csizmaszárat —, lötyög ... Egy hirtelen jött gondolattól kapatva két marékkel tömte, locsolta, szórHévizi tó a gyógyulásra vágyók „Mekkája“. 7 a gyógyulás szolgálatában sökre támaszkodni, mivel több helyütt a középnövésűeknek is majdnem nyakig ér a víz. Természetesen gondoskodnak arról is, hogy legyen mibe kapaszkodni a fürdőzöknek.) A különböző reumatikus betegségben szenvedők már egy fürdés után is jobban érzik magukat. De nemcsak a víz gyógyít, hanem a másjellegű a sokoldalú gyógykezelés és a kiváló orvosi gondoskodás. Magyarország egyik legnevesebb fürdőjében kiváló az orvosi ellátás és ezért is nagy a látogatottság. Az Állami Kórházat, a szakszervezeti szanatóriumot és más üdülőket a magánszemélyek által bérbe adott szobákat egész évben hasznosítják. Persze ez mind édes-kevés volt, hogy a gyógyulni vágyók igényét kielégítse. Ezért az utóbbi években jelentősen fejlesztették Hévizet és legutóbb felépült egy minden igénynek megfelelő luxus hotel is. Ott egy újabb gyógykezelési központot létesítenek, ahol évente sokezrek kereshetik gyógyulásukat. Hazánkban és a szomszédos Magyar Népköztársaságban különösen sok a termálvíz. A föld mélyében rejtett meleg víz sokhelyütt magától tör utat a föld felszínére. Természetesen elősegíti a gyógyhatású víz feltörését a technika fejlődése, az egyre mélyebbre ható fúrások, amelynek nyomán sok esetben termálvíz tör fel. Közismert a termálvíz gyógyhatása. Ezért ahol kiváló összetételű víz tört fel, gyógykezelési központokat létesítenek. Magyarországon a legismertebb és legjobbnak tartott fürdő, a hévízi meiegvizű tó, amelynek percenkénti vízhozama több mint 35 ezer liter, vagyis a tó vize kétnaponként teljesen kicserélődik. A tónak a hőmérséklete nagyon kellemes, nyáron 33—35 C fok körül van és a legzordabb téli napokon is jóval 20 C fok fölött mozog Hévíznek legnagyobb értékű gyógytényeZője a tó fenekén lévő gyógyiszap, amelyben értékes nö vényi és ásványi anyagok szerencsésen keverednek. A langyos vízben kellemesen el lehet egy-egy órát tölteni. A tóban szinte észrevétlenül repül az idő s a víz kémiai hatása gyorsan kibontakozik Az Állami Kórház épületének homlokzata. (A szerző felvételei) a gyógyulni vágyók szervezetében. A kiváló víz hőmérséklete nincs rossz hatással a vérkeringési szervekre, ezért a fürdőzők különféle testmozgásokat is hátrányos körülmények között végezhetnek. (Különösen az alacsonyabbaknak kell mozogni, hozzátartozókra, ismerő Bátran állíthatjuk, hogy az egyedül álló tófürdő fejlesztésére az utóbbi időben különleges gondot fordítanak és ez lehetővé teszi, hogy a világ minden részéről egyre többen keressék egészségük visszaszerzését Hévízen. Tóth Dezső Hogy van? Ó, hányszor próbáltam jelelni rá. könnyedén és elfogulatlanul, behatóan, meghatva, gúnyosan, közönyösen, élesen, fenyegetően, zavartan, újszerűén, eredetien, hűvösen, tréfásan és hányszor szellemesen, mert hát az embernek egyebe sincs, mint az a kis világhírneve, hogy 6 egy eredeti ember egy nem közönséges, egy társalgó. Tetszik látni, nagyságos asszonyom, mondta a barátom, engedje meg, hogy bemutassam barátomat, a legszellemesebb embert Pesten, na, most beszélj a nagyságos aszonnyal. Es a nagyságos asszony várakozó mosollyal nézett rám, és így szólt: — Hogy van? Hogy vagyok? Ёп Istenem. Tizennyolc éves koromban Descartes-ot olvastam, a lét és nemlét problémája volt a legkisebb bajom. Es ha kérdezték, hogy hogy vagyok, elmélyülten mondtam: — Hogy vagyok? Vagyok-e egyáltalában? Gondolkodom, hogy vagyok-e, tehát vagyok. Később, mikor megnősültem, rájöttem, hogy abból, hogy az ember gondolkodik, legfeljebb az következtethető, hogy a felesége van — mert miből lenne feleségem, ha ő nem gondolkodna valamin, amin keresni lehet. Descartes nagy mondását azóta íciy látom, helyesnek: A férjem gondolkodik, tehát vagyok. Magam használatára, egyéb válaszokról kellett gondoskodnom. és kipróbáltam mindent: voltam elmés, gúnyos, voltam röpke, voltam jellengző. — Köszönöm, jól! — mondtam röviden. — Na, na, szó szó, — mondtam kedélyesen. — Lassan, lassan — mondtam savanyúan. — Ezer forinttal lehetne segíteni rajtam — mondtam epésen. ta csizmája szárába a búzát. Igen, ha ilyen két edénnyel hazavihet mindennap, akkor ingyen is kijöhet dolgozni. Igen, Így lesz, minden napon lesz friss, meleg cipó ... Olyan nehezék voltak a lábai, mint az ólom, amint este megindult hazafelé a többiek után. A kulcsár nem mondott neki se jót, se rosszat. Csak dühösen pislogott rá a szeme sarkából. De a lábai olyan nehezek, de olyan ... Az éjjeli fagy fölengedi a márciusi napon, és most földagadt a dűlő az emberek után. Kicsit meleg lett. Olyan messze is van még a falu, és úgy húzza lefelé búzával megtelt csizmáját a sár, a sár. Nem baj, annál fehérebb lesz a cipő ... De olyan súlyos volt a búza, mint a sorsa, és lassan legyült a talpa alá. A lába pedig kijött belőle. A teste megnőtt, megnyúlt, mert már a búzán járt. Rémület szorította ősze a szívét, hogy tán egy lépés csak, avagy kettő és mindennek vége lesz, elmúlik a világ, és nem képes menni se té, se tova. Kapcája ott maradt legalul, és mintha drótkefével suvickolták volna a lábafejét. Így menni tovább rettenetes. Előtte lógott társainak hajlott háta, senki sem szólt, tapaszt nyomott szájukra a közös nyomorúság. — Püff! — az egyik csizma halkan lemaradt, és kuncogva omlottak szét a búzaszemek. Némelyike fölakadt a sárgöröngyökön, némelye eltűnt a lesüllyedt társai nyomán. Meztelen lábát sivítva csókolta öszsze a hideg sár, és Kis Péter leült az árokoldalon, hogy megmenti még a másik csizmából a búzát. Előtte pár kilométerre feküdt a falu, mint a magyar élet testén egy fájó daganat és miközben lihegve vívódott a csizmahúzással, torkában harsogva, dideregve bandukolt a zsoltár: „Mert én szívem nagy ínségből Messze földről Kiáltja felségedet.. De sötét volt felette az ég, és csillag se ragyogott. — Egy koronáért megmondom — mondtam gorombán. — Nem tudom — mondtam rejtélyesen. — Mint szegény ember gazdag városban — eszeltem ki. Vagy: — Most nem tudom — mondtam —, de majd megtelefonálom, mihelyt engem értesítenek. — Visszafelé ugyanennyiért. Vagy Ijedtemben: — Mint Krisztus a vargát — de ее nem volt jó. Semmi se segített. Egy nap groteszk ötletem támadt. Elhatároztam, hogy magára a kérdésre fogok felelni, az még senkinek se jutott az eszébe. Mikor a legelső „hogy van“ eldördült, megragadtam ellenfelem kabátját, és ekként nyilatkoztam: — Hogylétem összetevője több eredőre bontható, melyeknek némelyike még gyermekkoromra vezethető viszsza. Kedélyállapotom nyílván nemcsak a körülmények hatása alatt alakult ilyenné, hanem bizonyos diszpozíciók folytak be e hatások tompítására, illetőleg élénkítésére. Valószínűleg ennek tudható be, hogy ma oly rendkívüli benyomást gyakorolt ráninagyanyám halála, aki egy vasúti öszszeütközés alkalmával életét vesztette. Ezzel egyidejűleg arról is értesültem, hogy összes pénzemet elvesztettem a tőzsdén, most pedig alig egy fél órája közölte velem orvosom, hogy néhány nap múlva bal oldali gutaütést kapok. Barátom udvariasan végighallgatott, ■s többször résztvevőén bólintott. Majd megrázta kezem, s barátságosan tette hozzá: — Különben hogy van? — Különben? Különben naguon jól vagyok. Akik ezek után még érdeklődnek hogylétemről, azokat tisztelettel értesítem, hogy beléptem a Hogylétellenórző Intézetbe, mely a sóhivatallal párhuzamosan figyeli a beiratkozott előfizető hogylétét egy tartozik és egy követel rovattal; egyikbe beírja a bajokat, amik percről percre érik az embert, és minden félórában leszámolja az eredményt: hogylétemet. Akt ezután kérdezősködik a hogylétemről, azt a megfelelő szám alatt utasítom a Hogylétemellenörzóbe, ahol kívánatra bárkit szívesen értesítenek hogylétemről, mert ők jobban tudják, ök már azt is tudják, hogy én csak hiszem azt, hogy most jól vagyok, mert még nem tudom, hogy éppen most indult el hazulról az az ember, aki egy fél óra múlva kölcsönkért tőlem azt az összeget, amit én kocsira szántam, hogy meglátogassam azt az urat, kitől kölcsön akarom kérni azt a csekélységet, amivel még segíteni lehetne rajtam.
