Szabad Földműves, 1976. január-június (27. évfolyam, 1-25. szám)
1976-01-24 / 3. szám
1976. január 24. SZABAD FÖLDMŰVES 15 Valamit tenni kell Ezen a címen a Szabad Földműves méhészrovatában több cikk jelent meg. A hozzászólásokban több figyelmeztetés és javaslat elhangzott. Azonban a legtöbben a javulást nem a méhészektől, hanem másoktól várják. Ma, amikor a kenyérkérdés az első helyre került, hiába reménykedünk abban, hogy a méhészek érdekében a földművesek lemondanak a termést károsító rovarok elleni védekezésről. Szakértők véleménye szerint, ha a mezőgazdaságban a kártevők által okozott korokat ki lehetne küszöbölni anélkül, hogy más téren kár ne keletkezhetne, mintegy 40 százalékkal javulhatna az álta lános termelés. Szerintem a kntatóintézetek elvitathatatlan érdemeket szerezhetnének, ha megoldanák a kártevők biológiai módon való pusztítását. Az említett cikkekből sajnos, hiányzik az útmutatás, vagyis az, hogy mit tegyen maga a méhész a méhészet hasznának fokozása érdekében. Gyakran hallani, hogy már nem érdemes méhészkedni. A méhlegelő adta lehetőségek romlanak, a vegyszerek használatával a méhek pusztulnak és a terjedő méhbetegségek is rontják a méhészek eredményeit. A legtöbb méhész számításokkal jut ehhez a „meggyőződéshez“, közben saját érdeke, majdnem kizárólag mérvadó. Az emberek legfőbbje (legyenek méhészek vagy nem) figyelmen kívül hagyja, hogy minden embernek lehet saját érdeke. Tehát arra kell törekedni, hogy az érdekeket összhangba hozzuk, amire már kevesen gondolnak. Nem érdemes méhészkedni? A számításokkal reprezentált adatok kimutatásában egyesek elfelejtik, hogy a méhészkedés milyen hasznot hoz a társadalomnak. Nem túlzott az állítás, hogy az emberiség kénytelen lenne sok vívmányról lemondani s életét más módon berendezni, ha nem volnának méhek. A gyümölcs és sok más mezőgazdasági termény nemcsak mennyiségileg, de minőségileg is rosszabbodna. Ezekre gondol a számolgató méhész, amikor önző kijelentéseket tesz! „Abba hagyom a méhészkedést, mert nem fizetődik ki“! Az ily emberek többsége nem veszi tekintetbe mások ér dekeit. De maradjunk a méhészek saját érdekeinél, azzal a különbséggel, hogy ezeket az érdekeket nem lehet csak számításokkal értékelni. Köztudomású, hogy a méhész és családja minőségileg kifogástalan és sok mézet fogyaszthat. A mézfogyasztás emberi szervezetre való hatását nagyjából már ismerjük. Azonkívül a virágpornak, az anyapempőnek és méhszuroknak (propolisz) valamint a méhméregnek az emberi szervezetre való hatása is ismeretes. De ezeket felülmúlja a méhésznek friss levegőn való tartózkodása. Köztudomású, hogy a méhészek átlagban magasabb életkort érnek el, mint mások. Nem felel meg a valóságnak, hogy ma már nem érdemes méhészkedni, még akkor sem, ha számítás mást mutatna. Annak a veszélynek teszem ki magam, hogy valamiféle rajongónak tekintenek. De nem baj! Ha a kísérletek és a kutatások a méhek életéből valami újat derítenek fel, azt lelki táplálóknak tekintem. Sőt állítom, hogy addig nem leszek öreg, amíg a méhek életéből újabb és újabb kiderített titokkal ismerkedhetek meg. De öregnek lenni sem azt jelenti, hogy talán elöregedtünk volna. Érdeklődést, megértést tanúsítani a természet szépségei és titkai iránt ebben a tudatban elbüvölten élni, frissen tartják és vonzzák az embert a természet törvényeihez. Az „öreg ember“ is maradhat fogékony a természet titkai iránt, ami szerint minden élőlény igazodik. így nem következhet be olyan állapot, amit elöregedésnek neveznek. A méhészkedés ugyanis bőven nyújt az „öreg embernek“ alkalmat, hogy fiatalnak érezze magát. Tehát nem igaz, hogy már nem érdemes méhészkedni! Ma már nem lehet úgy méhészkedni, mint régen! A méhésznek folyton bővítenie kell szakismereteit, ezeket a méhekkel való munkálkodásában érvényesíteni, s akkor a számítások is kedvezőbb képet mutatnak. Csak egy kis példát az ismeretek bővítésére. A méhészrovatban megjelent „A mesterségesen nevelt anyák minősége“ című cikk. A gyakorlatban való alkalmazásának a lehetőségét bizonyára kihasználják a méhészek. Ilyen lehetőségeknek egész sora létezik, csak meg kell azokkal ismerkedni, aztán a gyakorlatban alkalmazni. A „Hogyan tovább“ kérdésre végeredményben az volna, ha nem is kimerítő, de részben talán mégis értékes válaszom, amikor a méhész a javulást nem másoktól, hanem magától várja és szorgalommal el is érheti. Már több mint negyvenöt éve méhészkedem. Tevékenységem során mindig arra törekedtem, hogy másoknak segítsek. Különösen a méhbetegségek elleni küzdelemben, és örvendezek ha igyekvésem sikerrel járt (örömmel tapasztaltuk annak idején, hogy Szlovákiában felszámolták a méhbetegségeket...) Sajnos, akadtak olyan esetek is, amikor nem találkoztam megértéssel és nem lehetett a dolgokat úgy intézni, mint ahogyan az ügy megkívánta volna. Gyakran kellett igazságtalanságokat, sőt megalázásokat is eltűrnöm, mégsem csüggedteim el. Mindig az ügy érdeke volt előttem. Elsősorban annak érdekében cselekedtem. Akkor is, ha ez számomra és családom számára áldozatot jelentett. S így szándékozom tenni életem hátralevő részében is. SVANCER LAJOS A SZERK. MEGJEGYZÉSE: Ezzel az írással befejeztük a „Valamit tenni kell“ című sorozatot. Szeretnénk, ha a méhészek valóban megszívlelnék a cikk írójának megjegyzéseit. Helytelen az olyan szemlélet, hogy manajiság nem érdemes méhészkedni! További rezervátum A Szovjetunió területe a világ egyhatodát képezi. At önbecsülést, a tudományt és a természetvédelmet szerencsésen hangolják össze. Természetvédelmi törvények szerint, ésszerűen növelik a mezőgazdasági területeket, nehogy kárt szenvedjenek a védett élőlények. Egy-egy természeti táj átalakítását a tudományos vizsgálatok alapján, az érdekelt valamennyi szakember bevonásával végzik. Éber figyelemmel kísérik Európa népeinek együttműködését a természetvédelem terén is. Nem véletlen, hogy a herszoni sztyeppén létesített Nova — Aszkánia rezervátumon, — amelyen tenyésztelep, keresztező állomás, kutató központ és állatkert működik — újabb rezervátumot létesítettek, amely a közép ázsiai Buchary tói délre fekszik. A rezervátum 20 ezer hektáron terül el. A terület túlnyomó része sztyeppe. Az itt élő állatok közül említésre méltók a fehérnyulak, a ritkaságszámba menő sztyeppi rókák, a fácánok és más állatok. Az összes itt élő vad védett! Elsőrangú életfeltételek mellett a természetvédelmi szakkörök feltételezik az itt élő fauna zavartalan szaporodását és megmaradását. Legújabb hírek szerint, sikerült mesterségesen tartott siketfajdoktól utódokat tenyészteni. Ezt a szakemberek rendkívül nagy biológiai kísérletnek és komoly sikernek tartják. A fehérorosz brezinyai védett terület egyik farmján a tenyészettel foglalkozóknak hosszas kísérletezés után sikerült 60 siketfajdot mesterségesen keltetni. A kikelt csibék mind életképesek. Erdész- és vadászkörökben a siker érthető feltűnést keltett. J. M. H. SoronlÉvő teendők a vadgazdálkodásban A különös, szeszélyes időjárás zavarba ejtette nemcsak a vadászokat, hanem a vadakat is. November utolsó hetében 20 cm-es hóréteg, 22 fokos hideg lepte meg a vadásztársaságok tagjait. December elején azonban megenyhült az idő, a hónap közepe táján pedig hó helyett több napos kiadós eső hullott, majd karácsonyt követően olvadt. A nyugatszlovákiai kerületben, Bratislava közvetlen környéke, ahol nagy hóvihar dühöngött — szinte hómentes! A közép-szlovákiai kerületben is gyorsan vékonyodott a . hóréteg. Az időjárási kilengések óvatosságra intik a vadászokat. 0ÄSZAT I хШШШ Vadásztársaságaink szerte az országban — leszűrve az elmúlt tél tapasztalatait — fokozottabban készültek a télre. A vadászmestereknél, a vadőröknél, a vadásztársaságok tagjainál bőven áll rendelkezésre takarmány. Ez a felkészülés a társaságok egész kollektívájának lelkes munkáját dicséri. A feladat most már csak az, hogy tervszerűen és előrelátóan végezzék a vadak téli etetését, gondozását és védelmét. A munkába való bekapcsolódásnak egyetlen titka, hogy a vadász pontosan, jókedvvel végezze feladatát. A múlt idény utlsó napjai megmutatták, hogy a nyúl vadászatát a közép-szlovákiai-kerületben joggal tiltották be. Még pontosan nem állapították meg, mi okozta ennek az értékes vadnak a megapadását. Mindent el kell követni a nyúltenyésztés sikeréért, de leginkább a vérfelfrissltést tanácsolom a vadásztársaságoknak. A szlovákiai vadgazdálkodás és vadászat jó hírnevének megőrzése minden vadásztól áldozatot követel. Különösen nagy feladat hárul a vadászokra most télen, amikor vadállományunk a természetes takarmány hiányában eléggé gyengül, behúzódik a lakott területek közelébe, s ezáltal a betegségek jobban tizedelik, de a lelkiismeretlen emberek is pusztítják. Ezt téli etetéssel megakadályozhatjuk, átmenthetjük törzsállományunkat a következő tavaszig. Akkor is új veszélynek vannak kitéve. Tapasztalatból tudjuk, hogy ,a szaporulat az utóbbi években nem kielégítő, és ezt a „kiesést“ csak tenyésztéssel oldhatjuk meg. Az eddigi kezdeményezések igen biztatóak. Biztosítékot nyújtanak arra, hogy ha a vadászok részéről megfelelő hozzáállással párosul a munka, ez nagyban elősegíti a szlovákiai vadgazdálkodást. Gondoljunk az időjárás szeszélyeit viselő :vadakra: a fogolyra, a fácánra, a nyúlra és az őzekre. Ezen haszonvadjaink megérdemlik, hogy vadászterületünket hetente szorgalmasan látogassuk és megtegyük az összes óvintézkedéseket a vadak etetésére és védelmére. Az élet minden területén a gyors változások időszakát éljük. Vadgazdaságunknak is számolnia kell az agrotechnikai változások vadbiológiai kihatásával. A jövőben a vad élőhelyén is fokozódik az emberi beavatkozás. Ezért nagy figyelemmel kell kísérni a változásokat. Apróvad-termelésünk a tavalyihoz képest csökkent. Ez elszomorító. A vadgazdálkodás fejlődésébe vetett reményeinknek csak az adhat jogos tápot, ha szlovákiai viszonylatban újból megvitatják a szükséges teendőket. A természetben semmiféle élőlény nem élhet egyedül, önmagának és önmagáért. Az egyes vadgazdaságok tenyészterülete életközösség. Tehát nem szabad a vadgazdálkodást kiemelni és elvonatkoztatni az ugyanezen a területen folyó mezővagy erdőgazdálkodástól, nehogy érdekellentétek merüljenek fel. Ezen hiányosságok kiküszöbölése egyik alapfeltétele az előttünk levő 1976-os vadászév sikeres alakulásának és eredményességének. J. M. Habruvský Horognyéltartó tok A vontató horgászat a leglovagiasabb és legsportszerűbb, ám ugyanakkor fizikailag edzett és szakszempontból alaposan felkészült horgászt igénylő halfogási módszer. A horgásznak sokat kell mozognia, mert e módszer csak úgy hoz sikert, ha nagy vízterületen próbáljuk „zsinórvégre csalni a szerencsénket“. Gyakran kilométereket kell megtenni a vizparton és közben órákon át kézben tartani a botot. Igaz, vontatáshoz könnyebb és rövidebb botot használunk, de a csalik és műlegyek felerősítése, a horgok igazítása és javítása mégis körülményes, főleg, ha vízben állunk. Ilyenkor a horgász szívesen letenné valahová a botot, hogy legalább néhány percre szabaddá tegye vagy megpihentesse a kezét. Persze általában nincs hová letenni, nincs minek nekitámasztani a botot. Egyes országokban már központilag is gondoltak a horgászok ezen prob lémájának megoldására és szaküzletekben horognyél tartó tokot is árusítanak a horgászok számára. A horognyéltartó tok könnyű műanyagból készül és a horgászat megkezdése előtt két szíj segítségével kell felrősíteni a derékra és a combra. Szükség esetén azonnal és könnyen beleszúrható a horognyél vége, szabaddá tehető a kéz. A tok tartozéka egy megfelelő hosszúságú zsinór, melynek egyik vége forgókapocs (karabinier) segítségével a tokhoz, másik vége pedig a horognyélhez van erősítve. Ezzel a bot biztosítva van az elmerülés vagy elúszás ellen. Hasonló horognyéltartót — lásd a mellékelt ábrát — egy kis ügyességgel magunk is készíthetünk odahaza. Az alapanyagok könnyen beszerezhetők, a hosszú téli esték meg egyébként is kitűnő alkalmat kínálnak a barkácsolásra. Először is mérjük meg, milyen hosszú és vastag a botunk fogantyúja, majd ennek megfeleő hosszúságú és vastagságú (belvilágú) duralumínium-csödarabkát vásároljunk a vaskereskedésben. A cső egyik végét odahaza felhevítjük és a már lágy csővéget két léc közé szorítjuk. Megvárjuk, amíg kihűl a fém, utána átfúrjuk a lapított részt, hogy a forgókapocs rögzíthető legyen a tokhoz. Ezt követően a lapított rész közelében 10 mm-es lyukat fúrunk a cső falába és ezt gömbölyű reszelővei a forgókapocs méreteinek megfelelő hoszszúságú nyílássá képezzük. E nyílással ellentétes oldalon két — műanyag sávból, alumínium vagy sárgaréz lemezből készült — fület erősítünk alumínium szegecsek segítségével a cső falára. A fülekbe patentcsattos nadrágtartó gumiszíjat fűzünk. Készen kapható, csak a hosszúságot kell módosítani, hogy a derékra és combra csatolás után szilárdan tartsák a horognyéltartó tokot. Ezt követően a forgókapoccsal ellátott zsinórt megfelelő módszerrel felerősítjük a horognyél fogantyújának végére, a forgókapcsot a zsinórral együtt becsúsztatjuk a tokba, és a tok alján kiképzett hosszúkás nyíláson kihúzva, a tok lapított alsó részébe fúrt lyukba rögzítjük a forgókapcsot. A horognyéltartó felerősítését és gyakorlati használatát az ábra jól szemlélteti. Megjegyzésként csupán annyit: a tokot olyan hoszszúra készítsük, hogy a bot fogantyújának, markolatának csak körülbelül kétharmad része férjen bele. Rí A vesztes. Kanovics György felvétele.
