Szabad Földműves, 1976. január-június (27. évfolyam, 1-25. szám)
1976-01-24 / 3. szám
1976. Január 24. .SZABAD FŰLDMOVES Temetés után azt mondta Sándor bácsi: — Most elmesélem, milyen ember volt ez a Simon János. Meghallgattuk, hadd meséljen, csendben, egy sarokban, már ahogy toron illik. ... Tizenötben Debrecenben voltam kórházban. Mikor már lábra tudtam állni, egyszer •kiszöktünk egy komámmal, Nagy Lajossal: Ez a Nagy Lajos, erről beszélek, aki szomszédom is volt, tán tíz éve halt meg. Na csak, volt egy Korona vendéglő, abba ültünk be. Sört ittunk szelíden. Hát csak látom egyszer, hogy bejön két huszár. Ni már, ni — mondom —, ez meg a két Simon János! Az ám, bólint Lajos. Unokatestvérek voltak ezek, s hát látjuk, hogy az egyik már őrmester, a másik meg szakaszvezető; mert standbeliek voltak, ók rögtön tizennégyben kezdték a háborút. Megláttak ők is, odajöttek; örültek, hogy földire akadtak. Ittak aztán velünk; de csak sört ők is. • Hanem volt ott egy különterem, piros papírszalaggal elválasztva, hogy oda nem szabad idegennek belépni, merthogy éppen lagzi volt. Jó kis cigánybanda húzta, s ropták is azok a városi lakodalmas népek, valami iparos legények, rendesen. Azt mondja egyszer a kisebbik Simon János, a szakaszvezető, hogy ő ezt nem bírja nézni, hallani, mert 0 tizenötödik hónapja van a harctéren, és már azelőtt óta is, mióta katona, neki táncolnia kell. — Ne bomolj, János — mondja neki Nagy Lajos —, ők ugye ott vannak, végzik a magukét, nem illendő őket ebben zavarni, mi meg itt ülünk, iszszuk a sörünket, ez így jó. Maradt is erre egy darabig csendben. De kis idő múlva csak eszébe jutott, hogy öt ne regulázza meg egy baka őrvezető, ő bizony odamegy. Fel is állt, odament. A papírszalagot nem sértette, csak átallépett rajta, s keresett egy leányt, aki éppen ült, felkérte. Látták, hogy huszár, hagyták. Táncolt. Közben a másik Simon Jánosnak el kellett mondanunk, hogy ml hol sebesültünk meg, s hogyan kerültünk itt össze. Aztán meg ö is elmesélte, hogy a huszárlaktanyába jöttek lovakért, de egyenesen a harctérről, s mennek is rögtön a lovakkal vissza. Megérthetjük — azt mondja — a kisebbik Jánost, akit azelőttről jó mulatós gyereknek ismertünk, hogy rájár a lába, ha valahol húzza a cigány. Hát mi meg is értettük, de már akkor nagyon kifőtt a kislány a karján, nagyon megforgatta, majdhogynem elalélt. Ezért aztán elengedte, kért egy másikat. Mi csak úgy meszsziröl gyönyörködtünk benne, bár Lajos egy kicsikét csóválta a fejét. A cigányok csak húzók, s a kisebbik Simon — kora szerint volt kisebb, egyébként nagyobb — kezdte nekik bemondani, hogy mit húzzanak. Mikor a másik lányt is alélásig forgatta, elengedte azt is, és felkérte a menyasszonyt. De azt már a vőlegény nem várta meg, hogy őt is nagyon kitáncoltassa, odament, és illedelmesen elkérte tőle. Vagyis kérte volna, de János nem adta. — Ugyan, engedje már — mondja —, hogy a harctéri huszár is táncoljon egy kicsit! El is oldalgott a vőlegény, de nem sokáig, mert amikor látta, hogy már az 6 ifjú felesége is lankad a fehér menyasszonyi öltözetben, megint csak odalépett. Ám Simon János erre csak a szemébe nevetett, és intett a cigányoknak, hogy: „Huszárgyerek...“ — Szólni kéne neki... — mocorgóit Nagy Lajos komám, s megbökte az őrmester könyökét. A nagyobbik Simon, az őrmester, csak arrább húzta a könyökét, de figyelt nagyon. A vőlegény meg, mit tehetett, megfogta a huszár karját, hogy kérem szépen, azt mondja. — A pondró istenedetI — mordult rá Simon János. — Hogy beszélsz te egy harctéri huszárral?! Pedig hát szegény civil nem beszélt sehogy. De kapott rögtön viszszakézből két akkora pofont, hogy majd elvitte a zenekart. A legények, meg a lakodalmas nép, erre székre-botra kaptak, ki mihez jutott, s körülvették a huszárt. Az meg kardot rántott. Csak néztük, hogy a másik Simon felhördült: Jövök, testvér!... De mire kimondta, mér ott is volt, s a hátának vetette a hátát. — Na, gyertek! — azt mondja a kisebbik, vagyis a nagyobbik Simon. — Aki egy harctéri huszárral akar kezdeni! fis csapkodtak is igencsak. Egy perc alatt kiürült az egész Korona, cigányok, pincér, szakács, minden. Csak mi ültünk ott Nagy Lajossal, a sörünk mellett békésen. Jöt két rendőr, városi rendőr volt, bekiabáltak, hogy jöjjenek ki. — Gyertek ti be, ganék — azt mondja Simon —, ha nem találkoztatok még harctéri huszárral! De akkor már három emberfej hevert odabent a padlón, annyit vágtak le sebtében, amikor a székekkel rájuk mentek. Bizony úristen. Azután egy szakasz rendőr jött, körülvették a Koronát. De azok sem mertek bemenni. Volt egy kemény kis rendőr, törzsőrmester, az felszólította őket, hogy tegyék le a kardot, vagy ő lő a pisztolyával. Lőtt is volna, de egy rendőrtiszt megjött és megállította. — Százados úr! — azt mondja Simon János. — Huszár csak huszárnak adja oda a kardját. Hoztak hát erre a csődörös laktanyából három öreg huszárt; annak adták aztán meg magukat. De a szakasz rendőr is végigkísérte őket. Csak három esztendőt kaptak fejenként. Abból is elengedtek az öregebbnek valamit. Öt vissza is vitték a frontra, és hát ott is maradt, elesett, amikor már lövészárokba dugták a huszárokat is... Ez a kisebbik Simon meg, ugye, letöltötte. — fis hogyan bírta ezt a lelkén elviselni egész életében? — kérdezte valaki a gyászolók közül. — Hiszen mondom, hogy letöltötte — mondta Sándor bácsi. Erre egy kislány a hátunk mögött felzokogott. Olyan tizenöt éves forma. Hát ez is itten hallgatódzott? Dédunokája, magyarázta valaki. Simon Zsuzsika, gyöngéd lelkű kislány, városi iskolába jár. Tálán nem hitte volna, hogy az öreg ilyen fenegyerek volt. Nem is tudhatta, hiszen egész életében a huszárt mindenki kerülte, senki sem mert volna összeakaszkodni vele... Odamentem a kislányhoz. — Csak nem hiszed el, Zsuzsika? Tudod milyen Sándor bácsi, mindenfélét szokott beszélni. Hiszen Debrecenben nincs is Korona vendéglő. — Igazán nincs? — Bizony isten. Sándor bácsitól később még megkérdeztem, hogyan is esett ez a dolog a bikával. — Szelíd Jószág volt az. Csak Simon János, ugye, nyolcvanöt évesen, már gyengén látott. Jött a bika a ktshídon. ö meg azt mondja, hogy na, én megfékezem ezt a megvadult bikát! S elébe toppant, mint Toldi Miklós, el akarta kapni a szarvát. A bika meg, ugye, megijedt. Felszúrta szépen Simon Jánost a szarvára, és áttette a korláton; bele a patakba. Onnan aztán már nem húzták ki élve. A bikát persze le is vágták, még a temetés előtt. A fehér gorilláról Ismét idősebbek lettünk. Eltelt и egy év. 1975 itthagyott bennünket. Ezért egy kis nosztalgiával idézhetném is ez alkalomból Benjámin László: „Nap nap után“ című versét, amely azt mondja: „Nap nap után, év- év után odábbállt, / Ma mit hozott elvitte mind- / limlomokat hagytak hátra neked, fakuló / fényképeit az életnek, ami egykor a tiéd volt.. De felesleges és kár lenne most az év elején ezen búslakodni, így van jól, ez az élet rendje. Az évek is mennek lassan, egymás után. A távozó évet annak rendje és módja szerint terített asztal mellett, derűs hangulatban elbúcsúztatjuk s várakozással teli jó kedvvel fogadjuk a ránk köszöntő újesztendőt. Í978-tal sem volt ez másként. Amikor Szilveszter éjjelén betoppant közénk, sok helyen az egykori vidám szólással kívántak minden jót egymásnak az emberek: „Adjon isten három É-t, három F-et, három В-t!“ Vagyis, legyen bőven ész, erő, egészség, legyen friss, fiatal feleség, s bőven legyen bor, búza és békesség. Negyedik B- nek viszont ismételten mi tesszük hozzá: boldog újesztendőt mindenkinek! Az újesztendővel félre raktuk a régi, szerepükét betöltött kalendáriumokat és naptárakat is. Feleslegessé váltak, nincs már szükségünk rájuk. Úgy jártak, mint az az egykori kalendárium, amelyről Arany János tesz említést az „Év utolján“ című költeményében: „Mely hiába mondja, hogy: „csütörtök-péntek“ — Ha egyszer ledobtam, belé sem tekintek ...“ A kezünk ügyében vannak már az új, 1976-os kalendáriumok, amelyekkel kapcsolatban egyébként a Magyar Nyelv Értelmező Szótárában olvashatjuk — III. kötet, 713 oldal — az alábbi meghatározást: „A kalendárium olyan naptár, amely régen olvasmányokat, rendszerint alacsony színvonalú és tudománytalan írásműveket tartalmazott, ma azonban ismeretterjesztő cikkeket, irodalmi alkotásokat közölnek benne“. Szemünk előtt vannak az asztali, fali és zsebnaptárak is, amelyek — a régi közmondás szerint ha nem is szólnak hétországra, mint a lőcsei kalendárium — különböző nagyságuk, tartalmuk, valamint kivitelezésük ellenére egy valamiben teljesen azonosak. Nevezetesen abban, hogy az élőt-Amiről a naptár mesél tünk álló esztendőt az elmúltnál egy nappal hosszabbnak, szökőévnek mutatják, mint minden negyedik évben! Meg is kérdezte a minap az egyik ismerősöm: a szökőévben, az idén, milyen nevűek ünnepelhetnek névnapot február 29-én? A válasz nem volt nehéz, hiszen erre is van szabály. A szökőnap február 24-e, ami sok naptárban fel is van tüntetve. A február 24-e és 28-a közötti napokra eső névnapok egy nappal későbbre kerülnek. A február 24-1 névnapok 25-ére, a 25-lek 26-ára és így tovább. Szökőévben február 29-én az egyéb években február 28-ára eső nevek viselői ülhetnek névnapot. Az Elemérek. Az idei naptár ezentúl még egyéb érdekességet is mesél. Többek között például azt, hogy februárban lesz olyan napunk, amely e rövid hónapban öt ízben fordul elő. Ugyanis az a nap, amelyre szökőévben február elseje esik, ötször szerepel naptárunkban. Az idén február elsején vasárnap lesz, február 29-e ezért szintén vasárnapi nap. A naptár szerint különben az idei év a montreali olimpia jegyében telik el. Mivel az első Athénban megrendezett újkori olimpia 1896-ban, 2672 évvel az első ókori után zajlott le, az újkori olimpiákat az ókoriak időrendjének mintájára négyévenként rendezik. Az olimpiák éve így mindig szökőévre esik. Csupán egy olimpia volt, amelyet nem szökőévben rendeztek, pedig a négyéves időrendben nem történt változás. Melyik olimpia volt az?! Nyomban a második, amelyet a századfordulón, 1900-ban rendeztek meg Párizsban. Melesleg, az olimpiai jogát a francia főváros azzal szerezte meg, hogy akkor tartották ott a világkiállítást is, amelynek hatvanezer kiálltója, naponta közel egymillió, összesen csaknem ötven millió látogatója volt. Az az év azonban azért nem nevezhető szökőévnek, mivel a Gergely-féle naptárforma — melyet XIII. Gergely pápa, 394 éve 1582 február 24-én kelt bullájában rendelt el és amelyre ténylegesen az év október 4-én tértek át — szabályai szerint a századfordulók közül csak azok a szökőévek, amelyek két első számjegye néggyel osztható, 19 pedig nem osztható néggyel. Majd negyedszázad múlva, az ezredforduló, a 2000-ik év lesz szökőév. Vajon mi, középkorúak megérjük-e? Lám, milyen sok furcsaság van egy szökőévben, mennyi érdekeset regél nek az idei, 1976-os naptárak és kalendáriumok! Kanizsa István A gorilla az emberszabású majmok legnagyobbja, a majmok királyának is nevezhető. A hím két méter magasra is megnő. Az embert nem bántja addig, amíg az rá nem támad, vagy nincs megsebesítve. Ilyenkor azonban az embert is képes megölni. Igen szép családi életet él, legszívesebben az erdők sűrűjében. Rendszerint nem tartózkodnak együtt a többi majommal, estére a hím fészket rak valamelyik fán, oda helyezi el a nőstényt és kicsinyeket, maga pedig lefekszik ä fa alá, éberen aludni, őrködni... Minden természetrajz azt tanítja, hogy a gorilla szőrzete sötét barna, csupán pofája palaszűrke. Legntóbbi külföldi utam azonban valami egészen más gorillát tárt fel: fehéret. Ha leült, úgy nézett ki, mint egy őszes öreg ember, akinek a háta is már kissé meggörnyedt. Olyan bánatosan nézett. Hogy hol él ez a hófehér gorilla? Nos, a barcelonai állatkertben, és a barcelonaiak olyan büszkék rá, mint akár a bikaviadalok arénájára. Külön képeslapot árulnak a kioszkokban a fehér gorilláról mint a természetrajz és Barcelona, e szép katalán város csodájáról... A természetrajz tud az albínókról, még ha azok nagyon ritkán fordulnak is elő. Az ezüst-szarvas legendája bizonyára ilyen albínóban kapott történelmi magvat. A fehér példány mint kivételes ritkaság az őzeknél és egyéb erdei barnabőrű állatoknál is előfordul. De a gorillánál — legalább is mondták Barcelonában — még eddig soha nem fordult elő. A barcelonai fehér gorilla a világ és a természet első ilyen óriásmajma. Ahogy elmondották a fehér gorilla, mely valahol Afrikában az Ogové és Gabun folyók mellett található még, alig néhány Oj Guineában — persze barna szőrzettel, az állatkertben is megtartotta régi előkelőségét, nem „társalog“ a többi majommal, nem is akar velük csoportosan élni. Itt is példás családi életét éli, van már két csemetéje is. De a csemeték már mind barnaszőrűek. Az albinok általában nem viszik át az utódokra a fehér színt. A barcelonai fehér gorilla valóban világcsoda! Mártonvölgyi László
